Pontosan tudtad, hogy nagyon félek a tűktől, hiszen megbeszéltük, de persze eszed ágában sem volt lemondani róluk. Rémülten néztem a másik ágyra, miközben rágyújtottam. Te is cigiztél, a szemedben azzal a furcsa sejtelmes csillogással, amit már kezdtem ismerni. Tudtam, az a rész következik, amit megbeszéltünk. Az eddigiek spontán dolgok voltak, de most minden forgatókönyv szerint fog történni. Szenvedtem és nem csak a melegtől.

Szerettem volna, ha a cigi sosem fogyna el, de persze ez lehetetlen, és tudtam, eljön az idő. Néztelek. Bátorítóan, ám egyben fenyegetően csillogtak a szemeid. Ott kuporogtam ábaid előtt könyörgő tekintettel, és tudtam, ha elszívod a cigid, folytatódik a tortúra. Nem tévedtem. Elnyomtad a csikket, kaptam egy biztató csókot, aztán jött a tűz. Köteleket adtál a kezembe.
– Segíts!
A matrac alatt kellett áthúznom a köteleket, aminek a rendeltetése egyértelmű volt…
– Kész vagy? – kérdezted.
Hatalmasat sóhajtottam.
– Igen Úrnőm.
– Akkor feküdj fel az ágyra, hanyatt! – utasítottál.
Megtettem, és olyan érzés volt, mintha a vesztőhelyemre kellett volna lefeküdnöm. Először a bokáimat kötözted ki, szétfeszítve a lábaimat, majd a csuklóimon lévő bilincsekbe fűzted be a kötelet, és megfeszítve rögzítetted kezeimet is. Furcsa érzés volt, teljesen kiszolgáltatva és védtelenül. Eszembe jutott: lehet, hogy mégis csak jobb lenne, ha lenne menekülőszó, de nem volt, és én akartam így. Már késő bánat.

Persze nem sietted el a dolgot. Nem estél nekem, sőt, ellenkezőleg. Leültél mellém és simogattál, főleg az ágyékomat. Szerettem volna, ha állna is a farkam, de bármennyire akartam, nem ment. Tudtam, Te is ezt akarod, be is vetettél mindent. Rettenetesen szégyelltem magam, és ez csak fokozta a kiszolgáltatottságomat. Általában nagyon élvezem a szopást, de most blokk volt. Erőlködtem, de annál rosszabb volt, végül feladtam. Nem úgy Te. Valamivel befújtad a farkam, nem tudtam, mi az. Éreztem nyelved gyengéd simogatását, és ajkaid puhaságát, aztán valami hideget. Nem tudtam, mi az és talán nem is akartam.
– Nem csíp? – kérdezted, és mivel nemleges választ adtam, megismételted, majd újra a már ismert melegséget és simogatást éreztem. Eltartott pár percig. Először csak hűtött, utána csípett.
– Nem is tudom, miért használom, mikor utálom az ízét! – mondtad, mikor befejezted a kényeztetésem, és megmutattad, mi okozta a hidegséget. Ma sem tudom pontosan mi volt az, csak annyit, hogy mentolos ízű.
– Ez az, amit nem szeretek! Mit gondolsz, milyen fogkrémmel mostál fogat? Mi a neve?
Hát fogalmam sem volt, mit kellene válaszolnom, és egyáltalán, hogy jön ez most a képbe, de aztán megértettem. A mentol. Valami mentolos spray-vel fújtad be a farkam.
– Az egyetlen fogkrém, ami nem tartalmaz mentolt. Gabi a neve – adtad meg a magyarázatot, de azért folytattad.

Nem volt rossz, csak hát tudtam, mi következik. Féltem, hogy a tehetetlenségem miatt feldühödsz, de szerencsére nem így volt, nagyon toleráns voltál, szerintem megérezted, mi zajlik le bennem. Fölém ültél lovagló pózban és elkezdted a tortúrát. Először a csipeszekkel. Ezektől nem féltem, ismertem a hatásukat.
Szép sorjában kezdted a melleimre rakni a ruhaszárítókat, és bosszankodtál, mert nem akartak megállni.
– Ez nem igaz! Csupa izom!
De azért nem adtad fel most sem, és sikerült feldíszítened. Került egy-egy a bimbóimra is. Nem fájt, de pontosan tudtam, ahogy telik az idő, úgy lesz egyre elviselhetetlenebb. Aztán új csipeszeket mutattál be, és hamarosan megtudtam, hova szánod. Persze fel is került, a fitymámra. Ez már nem volt éppen kellemes, de tűrtem. A következő egy farkasfogú csipesz volt.
– Ezt ismered? – kérdezted kéjesen mosolyogva.
Hát persze, hogy ismertem, függönycsipesz volt. Megijedtem, mert tudtam, iszonyatosan fáj. Láttad rajtam a félelmet és tetszett Neked. A saját karodon mutattad be, milyen, ha az emberen van, de nem volt szándékod rám rakni. Annyira féltem már, tudtad, nem viselném el. A csipeszek megtették a jótékony hatásukat, a mellbimbóim szinte égtek, és fájtak már rendesen a lentiek is. Néha megpiszkáltad őket és figyelted a reagálásom. Ez nagyon megnyugtató volt. Tudtam, bármit tehetsz velem, nem tudok védekezni, nincs menekülőszavam, mert bíztam Benned, de éreztem, nagyon figyelsz.
A meleg ellenére szinte állandóan remegtem alattad. Nem bírtad tovább a hőséget, lehúztad a ruhádat. A látvány meglepett és csodálatos volt. Tudtam, hatalmas melleid vannak, hiszen éreztem őket, de eddig még nem láthattam. A ruha alatt fekete melltartó tartotta kordában őket. Nem csak a méret bűvölt el, hanem a bőröd finomsága is. Szinte hihetetlen volt. Finom, selymes bőr, semmi ránc, mint egy húsz éves lányé, vagy inkább egy babáé. Volt mit néznem, hiszen a ruha eddig csak a lábaidatat engedte látni, na és az ágyékod, most viszont szinte meztelenül láttalak. Hatalmas mellek, félelmetes has, amibe szinte azonnal beleképzeltem magam. Láttam a császármetszés nyomait, és egyáltalán nem taszított. Ott ültél rajtam és figyelted a reagálásom. Szerettelek volna megölelni, de ez lehetetlen volt. Fölém hajoltál, hogy a számmal majdnem elérhessem a melleidet, de csak majdnem.
Emeltem a fejem, Te pedig ennek megfelelően korrigáltad a távolságot. Szemlátomást élvezted a küszködésem. Beláttam, értelmetlen dolog az erőlködésem, nem érhetem el a melleidet, és Te is megelégelted ezt a játékot. Egy kefét vettél fel az ágyról, aminek acéltüskéi voltak.
– Tudod, mi ez?
Nem volt nehéz kitalálni. Lóápoló kefének találtam, de kiderült, nem az, hanem kutyaápoló, a lényeg viszont ugyanaz. Nem kellett sokat várnom, hogy közelebbről is megismerkedjek vele, mert a bőrömhöz nyomtad és a mellkasomon, majd a hasamon kezdted húzgálni. Nem volt rossz, csak mikor belém nyomtad. Már kezdtem azt hinni, hogy leápolsz vele, de szerencsére nem tetted. Újabb dolgot mutattál, ami a sebészetben használt kötésrögzítő volt. Fogalmam sem volt, mi a célod vele, de ezúttal sem kellett sokat várnom. Levágtál egy darabot, és összesodorva a farkamra húztad. Aztán utasítottál, csukjam be a szemem, és ne merjem kinyitni. Fogalmam sem volt, mi következik, és szinte automatikusan engedelmeskedtem, felkészülve az újabb fájdalomra. A tűk, még mindig a másik heverőn pihentek és azoktól rettegtem igazán, na és eddig szinte hasztalanul égtek a gyertyák is. Tudtam, nem lesz így sokáig. A fájdalom helyet valami egészen mást éreztem. Leszedted a fitymámra rakott csipeszeket és a pofák szorítása helyett a szádat éreztem, amint gyengéden körbefogja a makkom. Remegtem, és nem tudnám megmondani, hogy a félelemtől, vagy az izgalomtól. Nagyon kellemes volt, de a blokk tovább tartott, próbáltam minden idegszálammal az érzésre koncentrálni, de csak rosszabb lett. Te viszont nem zavartattad magad.

Visszaültél fölém a kedvenc pózodban, és sejtelmesen mosolyogtál. Már tudtam, a víz után a tűz jön. Kicsit fészkelődtél rajtam, aztán leszedted a még melleimen maradt csipeszeket. A bimbóim már égtek rendesen. Már csak az azokon lévő két csipesz volt rajtam.
– Most vegyél nagy levegőt! – utasítottál.
Nem értettem miért, de mikor levetted az első csipeszt, megértettem. Égető fájdalom hasított belém. Pontosan tudtad, hogy így lesz. Vártál kicsit, aztán levetted a másikat is. A fájdalom enyhítésére fölém hajoltál, és megpuszilgattad az égő helyeket. Nem is puszi volt, mint inkább csók, hiszen a nyelveddel simogattad a megkínzott bimbóim. Aztán felvetted az egyik gyertyát, és a szemedben megjelent az a huncut mosoly, amit mindig akkor láttam, mikor kínozni készülsz.
Gondoltam, most tévedni fogsz, hiszen ismertem a gyertya hatását, és cseppet sem féltem tőle. Hamar beláttam: tévedtem. A gyertyát úgy tizenöt centire tartottad a testemtől, és mikor megdöntötted, égető fájdalmat éreztem. Ezt nem játék volt, hanem valódi kínzás! Pontosan ismerted a távolságot, amelyről a megolvadt viasz éget. A cseppek a melleimen landoltak, és ez még elviselhető volt, de aztán szép lassan haladtál lefelé. Kipécéztél a hasamon egy pontot, és ott önteni kezdted a forró viaszt. Ezt már nem bírtam szó nélkül, sziszegtem és dobáltam a testem alattad.
– Ez sokkal elviselhetőbb, mint a csepegtetés – mondtad, de én nem így gondoltam. Éreztem, beleég a forró viasz a bőrömbe. És a kín egyre elviselhetetlenebb volt, Csodálkoztam, hogy nem veszed észre: ez tényleg nagyon fáj, mert folytattad. Mikor megalvadt rajtam a viasz, letetted a gyertyát és piszkálni kezdted a megdermedt foltot, ezzel tovább fokoztad a szenvedésem. Lekapartad rólam a cseppeket, aztán a hasamon lévő foltot szedted fel, újabb kínszenvedést okozva. Magad is meglepődtél mikor megláttad a nyomát: a bőr élénkpiros volt. Kicsit elszámoltad a távolságot, vagy a mennyiséget. Láttam, szinte sajnálsz és ez jól esett, már nem is fájt annyira, Viszont beindult a szadi fantáziád.
– Tudod, mi lenne az izgalmas? Leönteni a megolvadt viasszal a farkadat és a heréidet, aztán mikor megdermed a viasz, letépni – mondtad, és nem volt kétségem, szívesen meg is tennéd. Nem nagyon vágytam rá, de nem voltam abban a helyzetben, hogy választási lehetőségem legyen. Nagyon megijedtem, mert a szemeidben izzott a vágy, és tudtam, azok nem hazudnak. Ismét remegtem, most tudtam, mitől.
– Ne félj, nem teszem meg, bár érdekelne, de még nem vagy felkészülve rá – mondtad megnyugtatóan, és megcsókoltál. A csók után hosszan figyeltél, majd megszólaltál.
– Te nem vagy mazo!

Egy cigiből kettő lett, majd három. Hogy mi következik, arról fogalmam sem volt, mivel nem volt forgatókönyv és a vesszőzésen kívül semmi sem volt megbeszélve.
– Állj fel, és menj a korláthoz, háttal! – hangzott a parancs és persze megjelent a szemében a fény, ami azt jelentette, hogy újabb „kegyetlenség” készül ellenem. Ott álltam a korlátnál és Úrnőm ismét a falécekhez bilincselte a csuklóimat. A szorongás kezdődött elölről. Fogalmam sem volt, mire készül, neki pedig esze ágában sem volt elárulni. Egy selyemkendőt vett a kezébe és elém állva bekötötte a szemem.

Ez nem nagyon tetszett, szeretem látni, mi történik, és ezt Ő is pontosan tudta. Mint ahogy azt is, hogy semmit sem tehetek, tűrnöm, hogy elvakítson. A bizonytalanság szinte kétségbeejtő volt, nem tudtam, mi fog történni, és ez félelemmel töltött el. Ráadásul semmi sem történt hosszú percekig. Aztán egyszer csak halk zümmögést hallottam. Először nem tudtam, mi az, de hamar rájöttem, és egyre jobban zavart a szememen lévő kötés… A zümmögés mellé hamarosan kéjes nyögdécselés társult. Ha eddig netán lettek volna kételyeim, hogy mi történik a szobában, hát most végleg eloszlott. Az Úrnőm egy vibrátorral maszturbált, valószínűleg az ágyon fekve. Hiába próbáltam leskelődni, a kötés szoros és precíz volt. Semmit sem láthattam. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a korláthoz bilincselve. Nem így az Úrnőm, aki hallhatóan egyre szenvedélyesebben kéjelgett, néha rám szólva, hogy maradjak veszteg. Legalább láthattam volna! De persze Neki nem ez volt a célja. A percek végtelennek tűntek, fogalmam sem volt, mióta tartott, de nem akart vége lenni. A meleg kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni, nem beszélve a tétlenségről.

Aztán egyszer csak elcsendesedett minden, de még mindig nem történt semmi. Újabb hosszú percek teltek le, mikor mozgást észleltem. Az Úrnőm megállt előttem és levette a szememről a kötést. Már csak melltartó volt rajta. Elég volt egy pillantás az ágyra és minden kételyem eloszlott, ha egyáltalán volt is arról, hogy mi történt az elmúlt percekben. A vibrátor ott volt a párnán, és Úrnőm szemei elégedetten csillogtak. Szétkapcsolta a bilincsem, és az ágyra mutatott parancsolóan.
– Térdelj le az ágy mellett! – parancsolta.
Nem tudtam, mi a szándéka, de a határozott hang nem sok jóval kecsegtetett. Engedelmeskedtem és szorongva néztem rá. Megállt mellettem, kezébe vette a korbácsot. Az arcán sejtelmes mosoly jelent meg.
– Lássuk, kibírsz-e újabb ötvenet a fenekedre? Dőlj rá az ágyra és szét a lábakkal! – mondta határozottan.
Tudtam, hogy semmi értelme tiltakozásnak, vagy könyörgésnek, így hát nem is próbálkoztam. Fogalmam sem volt, miért kapok újabb büntetést, kérdezősködni nem mertem, ezért aztán tettem, amit parancsolt. Nem kellet sokat várnom, hogy megérezzem a korbács tizennégy ágának a „simogatását”.
– Számolj! – csattant a hangja is.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt, de a vesszőhöz képest felüdülés volt, és persze nem is volt brutális. Pontosan tudta, mekkorát üssön, és a helyeket is állandóan változtatta. Hogy ne bízzam el magam, azért néha kaptam embereset is és nem volt véletlen, hogy szét kellett tárni a lábaimat… A heréimre, nemi szervemre mért ütések csíptek rendesen, nem is bírtam sziszegés nélkül.

Minden síetség nélkül szabta ki az ötvenet, és gyönyörködtette meggyötört fenekem látványa. El sem mertem képzelni, mi van, ha szavamon fog és minden ütést teljes erőből kapok, így is megviselt alaposan a fenekelés.
Ismét hagyott pihenni megkínzott fenekem simogatva, aztán az ölébe vette a fejem. Hagyta, hogy tegyem, amihez kedvem van, és én boldogan fúrtam a fejem a combjai közé, és kóstoltam nedveit. Volt bőven, és imádtam az ízét. Boldog voltam és a sajgó hátsómról elfelejtkezve lefetyeltem, nyaltam a punciját. Mint ahogy szokott lenni, ismét gyengéd és törődő volt, semmi kifogása nem volt a ténykedésem ellen, sőt!
– Pihenjünk egy kicsit! – mondta felemelve a fejem és megcsókolt.
Ismét a lábai elé kuporodtam, és Ő cigit dugott a számba, majd a sajátjába, és rágyújtottunk. Hálásan néztem fel Rá és élveztem elégedettségének a látványát. A lábaira hajtottam a fejem és valóban pihentem, élvezve a cigit, és Úrnőm gyengéd simogatását.
A pihenő vagy tizenöt perc hosszúságú volt, és ha lát valaki bennünket nem igen hitte volna, hogy miféle játékot játszunk, leszámítva a fenekem, és az eszközök látványát.
Úrnőm szemei ismét ragyogni kezdtek, és az arcán megjelent a sejtelmes mosoly. Az ágy mellett álló éjjeliszekrényre nézett, ahol gyertya égett, és csipeszek, tűk sorakoztak. Vége volt a nyugalomnak, bár még nem tudtam, mi következik.
– Hozd ide a tűket! – parancsolta.
Hát most már megtudtam. A hideg végigfutott a hátamon a hőség ellenére. Úrnőm, látva rémült arcom, kéjesen elmosolyodott. Pontosan tudta, mennyire félek a tűktől, és bár az első találkozásnál már volt alkalmam közelebbről megismerkedni velük, a félelem most is ugyanolyan intenzív volt. Ráadásul hirtelen eszembe jutott az ígérete, hogy mi a szándéka a tűkkel.
Szép kis kollekció volt. Miután felszedtem őket, az Úrnőmhöz vittem, könyörgő tekintettel néztem fel rá. Felvette az egyiket, és élvezettel nézegette.
– Félsz? – kérdezte, mosolyogva, mintha nem tudná.
– Igen. Nagyon. – válaszoltam őszintén.
– De hát már tudod, hogy nem fáj! A múltkor megtapasztalhattad! – mondta, és szép lassan levette a védőkupakot a vékony kis tűről.
– Nem tehetek róla, tudom, hogy nem fáj, de akkor is félek tőlük – válaszoltam, még mindig könyörgő tekintettel.
– Vedd le a melltartómat! – utasított, ujjai között forgatva az injekciós tűt.
Hogy teljesíteni tudjam parancsát, fel kellett állnom, és a feladat kicsit elterelte a gondolataimat, de sajnos nem sokáig, mert vissza kellett térdelnem elé, és szemlátomást esze ágában sem volt lemondani szándékáról.
– Fogd a tűt, és szúrd a mellembe! – parancsolta, felém nyújtva az apró tűt.
Úgy kaptam fel a fejem, mint akit áram ütött meg. Elborzadva meredtem Úrnőmre, aki továbbra is sejtelmesen mosolygott.
– Nem! Ezt soha nem teszem meg! Nem kívánhatsz ilyet! – fakadtam ki tiltakozva.
Úrnőm szép arcáról eltűnt a mosoly, helyette fenyegető tekintet jelent meg.
– Tedd, amit mondtam! – utasított.
Eszem ágában sem volt elvenni a tűt.
– Nem! Azt csinálsz velem, amit akarsz, de ezt nem teszem meg! – válaszoltam határozottan.
– Nem? Majd meglátjuk! Adok egy kis gondolkozási időt! – mondta, megőrizve nyugalmát, de hangja határozottan fenyegető volt.

Az első találkozásunknál, már volt hasonló helyzet, és akkor egyértelműen elmondta, hogy ad egy cigarettányi időt, hogy azt tegyem, amit akar, vagy simán kirúg. El is hittem, és most is a fülemben csengtek szavai, de mégsem tudtam rászánni magam, és elhatároztam, bármi történjen is, nem engedelmeskedem.
Letelt a kiszabott idő, és Úrnőm újra felém nyújtott a tűt.
– Szúrd bele! – parancsolta, most már ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem! – szálltam szembe vele, felkészülve a következményekre.
Vártam, hogy elzavar, felkapja a korbácsot, pálcát, sőt, azt hiszem, titokban ezt reméltem, és erre vágytam, de nem így történt. Elmosolyodott és az ágyon lévő tűket nézte.
– Szerinted, hány darab tű van itt?
Nem értettem, miért fontos ez, mint ahogy azt sem, hogy megtorlatlanul hagyja az ellenszegülésem. Teljes zavarban voltam.
– Mit is meséltem, mennyi volt a legtöbb tű egyszerre a mellemben? – hangzott a következő kérdés, és kezdtem rosszat sejteni.
– Ötvennégy, ha jól emlékszem. – válaszoltam értetlenül.
– Számoljuk meg, mennyi is ez! – mondta mosolyogva, és számolni kezdte a tűket. Harmincnégy volt.
– Ezeket most mind a mellembe szúrom, és te végigézed! – közölte elszántan.
– Ne! Nem tudom végignézni! – kiáltottam fel, megdöbbenve.
– De igen! – mondta, és a melléhez közelítette a tűt. Semmi kétségem nem volt, hogy meg is teszi, ezért szinte kikaptam a kezéből az apró kis tűt. Pontosan tudta, hogy ismét legyőzött, egyetlen hangos szó, fenyegetés, vagy fizikai kényszerítés nélkül.
A tű remegett a kezemben, és tudtam, meg kell tennem, amit kíván, bármennyire ellenemre van is.
– Szúrd bele! Csak arra kell figyelned, hogy ne legyen ott látható ér! – mondta bátorítóan.
Remegő kézzel, viszolyogva kerestem a helyet, és bátortalanul szúrtam Úrnőm hatalmas mellébe a pici tűt.
– Látod, ilyen egyszerű! Ügyes voltál! – dicsért meg.
Lassan kezdtem megnyugodni, pedig semmi okom nem volt rá.
Kihúzta a tűt a melléből, és az ágyra mutatott.
– Feküdj fel! – parancsolta.

A kedveskedés után utasított, hogy forduljak meg és összekapcsolta a csuklóimon lévő bilincseket, így a kezeim gyakorlatilag használhatatlanná váltak. A szorongás tovább fokozódott. Úrnőm felállt az ágyról, és a lépcsőfeljáróra mutatott. Úrnőm leült a lépcsőfordulóban és sejtelmesen mosolygott. – Térdelj a lépcső elé! – parancsolta.
Megtettem, Ő pedig kezében a korbáccsal elindult felfelé a lépcsőn. Tisztában voltam vele, mi vár rám az emeleten, és bár bíztam magamban, és Úrnőmben, nem igazán vágytam a felső szobába.
– Akkor most játszani fogunk! Kitalálod, hogy mit?
Nem volt túl nehéz, mert a találkozásunk előtt a neten kvízt játszottunk. A helyzet azonban most teljesen más volt, és semmi jóval nem kecsegtetett, hiszen korábban is rendesen buktam. Választási lehetőségem persze nem volt.
– A játék lényeg az, hogy ha jól válaszolsz, feljebb jöhetsz egy lépcsőfokot, természetesen térden. Ha rossz a válasz, vissza az előző helyre! Ugye érthető? – mondta magabiztosan.
Mit válaszolhattam volna? Megadóan bólintottam, és már csak abban bíztam, hogy a kérdések nem lesznek túl nehezek, mert akkor soha sem jutok fel. A dolog különlegessége az volt, hogy azért is meg kell szenvedjek, ami majd fent vár rám, és amitől igazán féltem azóta, mióta beléptünk a szobába.
Aztán jött az első kérdés, ami megnyugtatott. Nem emlékszem minden kérdésre, de nem élt vissza a helyzetével, bár megtehette volna. Ilyen kérdések voltak:
Huszonegy közös osztói? Hány villanykapcsoló van a földszinten? Melyik bugyi van rajtam? Hogyan neveznéd ezt a szobát, amiben vagyunk? Hány ága van a korbácsomnak?
Többségében tudtam a választ, vagy tippeltem, de haladtam felfelé.
Persze nem volt ez ilyen gyors, és egyszerű. Térden, lépcsőt mászni, kéz használata nélkül, nem is egyszerű, arról nem is beszélve, hogy a nem túl széles, de annál keményebb fából készült lépcsőfokok igazi kínokat okoztak. Úrnőm persze tisztában volt ezzel, és kénye-kedve szerint játszott velem. Mikor a lépcsőfordulóhoz értem, az egész feljutásom kétségessé vált. A lépcsőfokok egyre keskenyedtek, és alig tudtam egyensúlyozni, de küzdöttem, és ezt az Úrnőm méltányolta. Egyszer csak az ölében éreztem a fejem. És ismét simogatott. Rövid pihenő után biztatóan rám mosolygott.
– Menj fel, és állj meg a korlátnak háttal!
A szemében megint égett a tűz, és tudtam már jól, hogy ez mit jelent…
Jól esett felállni, de nem igazán kívánkoztam az emeletre. Hogy miért? A magyarázat egyszerű. Azt állítottam, a neten, hogy kibírok ötven vesszőcsapást teljes erőből. Tudtam, eljött az ideje, hogy az Úrnőm kiszabja a magam által vállalt büntetést. Persze jó pszichológiai érzékkel most is hagyott pár percig főni saját levemben, aztán egyszer csak hallottam lépteit a lépcsőn. Mikor felért, megállt előttem, kezében a mogyorófa vesszővel. A mosolya már ismerős volt, magabiztos és sejtelmes.
– Felkészültél, valóban akarod? Nem mintha lenne más választásod! Fordulj meg és térdelj le! – mondta határozottan.
Az izzadtság ellepte a testem, és egyre jobban féltem, de tudtam, már nincs visszaút, vagy ha igen, tönkre teszek mindent.
Úrnőm szétnyitotta a bilincseim, hogy négykézlábra állhassak, és a korláthoz bilincselhessen. Szerettem volna mielőbb túl lenni az egészen, de Úrnőmnek nem volt sietős.
– Emeld fel szépen a feneked! – mondta végig simítva a hátam, és fenekem.
Leírhatatlan az érzés, amit akkor éreztem. Tisztában voltam vele, hogy hamarosan megtudom, mire is vállalkoztam, és abban is biztos voltam, hogy meg akarja ismertetni velem az érzést, és bebizonyítani, hogy felelőtlenség, amit csinálok. Iszonyatosan féltem, és mégis, bíztam Benne, mást nem is igen tehettem. Furcsa dolog volt ez. Tehetetlenül várni a fájdalmat, mert, hogy fájni fog, afelől semmi kétségem sem volt.
Aztán jött az első csapás. Képtelenség volt felkészülni rá, a testem úgy rándult össze, mintha áramütés ért volna, és éles fájdalom hasított a fenekembe.
– Számolj, szolga! – hallottam az Úrnőm hangját.
– Egy – mondtam, már cseppet sem magabiztosan. Aztán nem volt kegyelem, egymás után csattant a seggemen a pálca, csak annyi időt hagyva, hogy kimondhassam a számot, de néha még ebben is síetnem kellett, elrontani éppen nem akartam, mert akkor kezdődik elölről. Égett a fenekem rendesen, és többször hasra rogytam kínomban, egyre fájdalmasabban nyüszítve.
A tizenötödik után éreztem először, hogy nem bírom tovább, és akkor hasított belém a felismerés, hogy nincs menekülés. Nincs menekülőszavam. A fájdalom elbizonytalanított és már nem feltétlen bíztam meg az Úrnőmben, bár csak azt tette, amit kívántam, de a félelem és fájdalom leküzdött minden mást. Szerencsére tartott egy kis szünetet, és tudtam, ha ezt nem használom ki, több lehetőségem nem lesz. A szemeim könnyesek voltak, és könyörögve néztem fel Rá.
– Úrnőm! Nincs menekülőszavam – többet nem tudtam mondani, és visszarogytam a padlóra.
– Tényleg, erről teljesen elfelejtkeztem. Furcsa, de eszembe sem jutott, annyira egyértelmű, hogy lennie kellene – válaszolta, aztán mondott valamit, hogy mi legyen, de nem emlékszem mi volt az, talán a nevem, de nem tudom pontosan.
A rövid szünet cseppet sem törte meg az eltökéltségét, csattant a következő ütés, ugyanolyan erővel, mint az eddigiek, én pedig nyüszítve számoltam, és vergődtem. Egy két ütés után kijjebb terelte a testem, mert a ferde fal zavarta abban, hogy szépen kivezethesse az ütést.
A hátsó felem égett a pálca nyomán, de érdekes módon, mikor túl voltam a felén, már tudtam, hogy ki fogom bírni. Nem vettem észre, hogy kíméletesebb lenne, talán csak a fájdalom állandósult, a fejemet lehajtva sírtam, néha üvöltöttem, és csak a végét vártam.
Voltak kisebb szünetek, mikor az Úrnő elégedetten simogatta meg a fenekem, de már semmivel sem törődtem, csak arra gondoltam, mennyi van még hátra.
Aztán egyszer csak kimondhattam az ötvenes számot, és elnyúltam a padlón.
Az Úrnőm hagyott szipogni és pihenni, sőt, fölém hajolva megsimogatott, és talán még puszit is kaptam, majd a művében gyönyörködött, és kiszabadította a kezeim a korláttól. Leült a heverőre, és elégedetten nézett le rám. Mikor valamennyire összeszedtem magam, odakuporodtam a lábaihoz. Az arca most is mosolygott, de teljesen másképpen. Sugárzott róla a gondoskodás, és talán nem túlzok, ha azt mondom, a szeretet.
– Igyál! – mondta odaadva az ásványvizes üveget, majd cigit nyújtott felém. Mindkettő nagyon jól esett, és valami furcsa elégedettség töltött el, lassan feledtetve a fájdalmat.
A pihenő már szinte szokásos volt egy-egy akció után, jól esett, de csak részben nyugodtam meg, mert nem tudhattam, mi lesz a következő percben. Egyedüli támpontom a szemei voltak, mert abból mindent kiolvashattam…