-Tessék? Mit merészelt? – hasított keresztül a szobán Dominika kisasszony felháborodott hangja. A jelenlévö rabszolgák összerezzentek.
– Megpróbált megszökni, úrnöm! – válaszolták a katonák, akik lábánál fogva hurcolták be a rabszolgát a nagyterembe. Éjszaka elvágta a köteleit, és leütötte az ört.
– Hallatlan! – villogott a szeme a császári helytartó lányának. Hozzátok elém! Idöszámításunk kezdetén járunk. Dominika kisasszony, atyja távollétében, a Római Birodalom egy kis germán tartományának kizárólagos úrnöje.

Márpedig atyja a birodalom északi határait védi, és szinte állandóan hadjáraton van. Ezek a helyi lakók hozzászoktak törzseikben a matriarchátushoz, és ilyen messze Rómától senki nem meri megkérdöjelezni, hogy egyedüli leszármazottként, nö létére ez az ifjú hölgy rendelkezik a császári jogokkal. Egyeduralma van a vagyon, a föld, a katonák, és persze a rabszolgák élete felett. Szigorú de igazságos úrnö, csak néha szereti kiélvezni a hatalmát. Mint most is, ahogy a lábai elé vetették ezt a rabszolgaszökevényt, akinek Kreol teste remegett, mint a kocsonya, mozdulni sem mert. Tudta, hogy járnak a hozzá hasonlók: látta társait, amint az oroszlánok elé veti, vagy külön erre a célra tartott harci elefántokkal tapostatja el öket Dominika kisasszony.
Most egyetlen rossz mozdulat az életébe kerülhet. Néha ugyan, hirtelen jött szeszélyböl, néhány lázadónak megkegyelmez az úrnö. Ezt a halvány esélyt viszont csak azért adja meg nekik, hogy lássa öket irgalomért rimánkodni. Egy kis izgalom a távoli kis település hétköznapjaiban: itt ez helyettesíti a római föváros cirkuszait. A tartomány kizárólagos úrnöje tehát, – miközben behívatta szolgálólányait, a testörségét, és a házi rabszolgákat, – most újabb “tréfán” törte a fejét. Izgalmassá akarta tenni ezt a napot, márpedig a zenét, a táncot, a hagyományos tivornyákat már igen unta.
– Most ti fogjátok le ezt a férget! – rendelkezett a felszabaditott, de hüséges szolgálólányainak, miközben a felfegyverzett katonákat hátrébb intette – az örség még összevérezné nekem a házamat! Elégedetten nézte, hogy a szolgálók készséggel – de milyen készséggel! – szorították le a földre a tehetetlen férfitestet. Hasra fektették, fejével az úrnö felé. Lábait ketten szorosan megkötözték, vállaira kétoldalról ráléptek, karjait pedig hátracsavarták ismét mások. A rabszolga arcára a rémület és a fájdalom ült ki. Látszott: erősen türtöztetnie kell magát, hogy ne üvöltsön fel.
– Ez egy földművelö rabszolga, úrnöm. Valami közelkeleti hadjáratban esett fogságba – jelentette az örparancsnok hátulról – csak fél éve szállították ide.
– Nemrég még szabad ellenség voltál, és még nem törtél be, mi? – mosolygott gúnyosan Dominika a földön heverö testre.
Volt ebben a rabszolgában valami izgalmas: izmai, egész teste valóban férfias volt, kemény munkában edzett, szabad ég alatt barnult. Mint valami nemes telivér. Most viszont csak egy halvány, bátortalan nyögés tört fel belöle, valahonnan mélyröl. Ezt a hölgy egy “igenis”-nek értelmezte. Közelebb lépett.

Bal lábával a hajába túrt, játékosan a fejét simogatta, miközben – mintegy magában tunödve – félhangosan megkérdezte:
– Nos, azt akarod hogy megkegyelmezzek?
– I…igen…. – tört ki a rabból egy tiszta szó a hirtelen jött reménységre.
Még meg is próbált felemeledni egy kicsit, bár nem sok sikerrel, mert erösen fogták a szolgálók. Most egy pillanatra még megkönnyebbülni is látszott. –
Hát nem tudtad, hogy semmit sem “akarhatsz”, amíg azt sem tudod, mik veled a terveim? – rivallt rá Dominika kisasszony, és a nyomaték kedvéért, bal lábával amivel eddig csak játszadozott a fején, teljes súlyával az arcára lépett. És föleg nem beszélhetsz a jelenlétemben!
És így, az arcon taposva eggyütt kacagott a háza népével, akik persze már rég óta tudták, hogy ez kedvenc beugratós kérdése. Intett a frissítö italokat tartó szolgáknak, és töltetett magának egy kupa frissen facsart narancslevet. Közben jobb lábával lassan áthelyezte a testsúlyát a rabszolga felsö testére, úgy vette el a kupát. Nevetésre csalta, ahogy a kemény munkában megfáradt csigolyák megreccsennek alatta. Aztán visszalépett a fejére. Lassan kortyolgatta a messziröl hozatott drága csemegét. Amikor a frissítöt kiitta, huncut mosollyal körbe nézett a szolgálólányokon:
– Ezt soha nem tanulják meg. Egy rabszolgának egyáltalán ne legyen akarata, hacsak az nem, hogy engem, az Úrnöjét szolgálja. Pedig ez egyszerű. Azért is hívtam ma össze mindenkit, a ház népét, a rabszolgákat is, hogy okuljatok – ezt még szinte tárgyilagos hangon mesélte el, de fenyegetö hangnemre váltott, amint már a hátrébb felsorakoztatott házi rabszolgáknak címezte:
– a ti életetekne
k csak ez az egy célja van, csak ezt akarhatjátok! A szolgálólányok gyöngyözö kacaja közepette hátra hajitotta a kupát és lenézett. A lába alatt a kivörösödött fej elkeseredetten küzdött minden lélegzet vételért.
– Nos, mi jár annak, aki ekkorát hibázik? – csilingeltek a szavai, újra olyan játékosan, mintha egy kisgyermekkel incselkedne. Mi legyen a büntetésed, hm ? Néhány szabad szolgáló felkiáltott:
– Halál rá! – és várták az ítéletet.
Odakint tombolt a tél. Fagyott minden éjjel. Most még csak délután volt, de ekkora hóviharban a kutyákat sem engedték ki. A várakozás csendjében hallani lehetett a szél süvítését. Dominika kisasszony hirtelen elhatározásra jutott. Visszalépett a földre a rabszolga fejéröl, és parancsolt a katonáknak:
– Amíg kitalálom, mi legyen a lázadó sorsa, addig kötözzétek ki az udvarra és korbácsoljátok meg! Vacsora után majd folytatjuk a játékot. Estére láncra verve hozzátok az északi kisterembe, és hagyjatok vele, meg a szolgálóimmal magunkra! A szolgálók tudták, hogy ma este igen különleges programra készülhetnek. Már alig várták, hogy Dominika kisasszony hogyan fogja engedelmességre tanítani a megkorbácsolt, átfagyott, a terem közepén tehetetlenül fekvő, kiláncolt férfit, aki láthatóan belül még mindig tele volt lázadással. Ezt egy rabszolgának megengedni túl nagy luxus volt abban az idöben. Meg kellett törni a büszkeségét. Vacsora után, amint belépett a terembe, maga Dominika kisasszony is kíváncsi volt, milyen ötlet jut majd eszébe. Mindig átadta magát a hirtelen jövö szeszélyeinek, így még ö maga sem tudta, mire számítson saját magától. Minden esetre azt akarta, hogy a rabszolga valahogy kimutassa az iránta való hüségét.