A 25 éves Szilvi az a fajta lány, amilyenből minden egyes háztömbbe elkelne egy az országban: kedves, közvetlen, bájos, megkapóan szétszórt, mutatós, de nem magamutogató és nagy a… az életkedve. Kevés ismerősünk nőtt fel Mozambikban… Mesélj nekünk arról, milyen volt!
– Túlzás, hogy ott nőttem fel. Gyerekkorom egy részét töltöttem Mozambikban, 9 éves koromig éltem ott, de persze azért meghatározó volt. Teljesen más, mint itthon. Már az állapotok, ugye… A reptérről egy vörös homokos földút vezet a városba, kétoldalt bádogfalu, és azonnal látod, milyen az afrikai valóság. Nőcik kendőkbe öltözve megállnak a sarkon, leguggolnak és csurog a pisi a lábuk között, de a férfiak is fényes nappal a nyílt utcán nyugodt szívvel vizelik le a fákat; szemétszállítás nincs stb. Ugyanakkor attól függetlenül, hogy kicsit igénytelenek, nagyon jó hangulata van a helynek, mert az emberek mindig vidámak. Persze előfordul, hogy a fehéreket körbeállják, hogy adjanak pénzt vagy ilyesmi, de annak, aki ott él, ez teljesen elviselhető. Nekem általában színes bőrű barátaim voltak, és egy ideig afrikai suliba jártam, csak feketék közé, egyedüli fehérként. Aztán, amikor megvolt a lehetőség rá, a szüleim beírattak egy portugál iskolába, ahol sokkal magasabb szintű oktatás folyt. Az afrikai suliban azért történtek érdekes dolgok. Egyszer például odamentem egy kislányhoz, aki sírt, hogy megvigasztaljam, mire ő beleharapott a hasamba, és ótvaros lettem…
– Ez nem hangzik túl jól.
– Volt egy-két fura eset, de inkább pozitív élményeim voltak. Rengeteget játszottunk, rosszalkodtunk; volt egy házőrünk, aki mindig kergetett minket, mert rosszak voltunk. Egyszer sikerült az egyik lányt elkapnia és elvernie, mire mi bosszúból felgyújtottuk a kukoricását… Tovább a képekre