Czapáry Veronika: Anya kacag

anya_kacag_erotikus_konyvCzapáry Veronika Anya kacag című első könyvének főhőse Viktória, aki az érezhetően önéletrajzi ihletettségű naplóregényt jó négy éven át vezeti, eleinte gyakrabban, az utolsó három évben egyre szakadozottabban.
A cselekmény egyszerre külső és belső: egyrészt a kétezres évek Budapestjének bohém köreiben zajló baráti-szerelmi és szexuális kalandokról, füvezésről, italozásról és hajnalig tartó bulikról olvashatunk; másrészt ellenpontként végig ott van ennek a kalandokba menekülő Énnek a megfejtésére tett kísérlet, a „miért csinálom?” és a „hogy esik ez nekem?” kérdése. Az önmegértés fő támpontjává a zaklatott gyerekkorra és a korán elvesztett anyára való visszaemlékezés válik, ezek a betétek mintegy flashback-szerűen, kurzívval szedve ékelődnek a főszövegbe. A cselekmény már-már statikus avagy ciklikus: a kapcsolatok (legyenek barátiak vagy szerelmiek) burjánzanak a lapokon, de nincs igazi fejlődési ívük, azaz egyik nap még a legjobb arcukat mutatják, hogy aztán másnap már Viktória a végleges lezárásukon gondolkodjon, akár háromszor-négyszer is megismételve ezt a kört – szemléletesen példázva azt az egy helyben toporgást és kiútkeresést, amit a főhős is megállapít magáról. Az imponálóan széles ismeretségi kör és a megejtően mozgalmas éjszakai élet ennyiben nem vezet sehová, csak a vágyott szebb jövő elérkezéséig fennálló idő kitöltésére szolgál – az oda vezető út azonban még nem látható tisztán. A szexuálisan szókimondó részeket a kozmikus elvágyódás és a múltra való visszaemlékezés lírai tónusai oldják, ahogy ellenpont a budapesti bohémélet plasztikus dokumentálása is, vagy a már-már karikatúraszerű ábrázolása egyes figuráknak. Az Anya kacag ennyiben sokban rokon Bridget Jones naplójával, Beregi Tamás Egyetleneimjével vagy akár Adrian Mole álnaiv naplóival is. A könyv végére azonban a ringlispíl lassan leáll, és megjelenik a kivezető út ígérete: „Van jövő, van még előttem cél”. Úgy legyen.

Bereczki Zoltán a szépségkirálynő jelölteket lökdöste

Kíméletlenül kivesézte A Szépségkirálynő című műsort a Class FM reggeli műsorvezetője. Balázs elsősorban Bereczki Zoltánt pécézte ki, akinek szereplését különösen komikusnak találta. Nem teszik zsebre a TV2-ben azt a kritikát, amit a konkurens csatorna sztárműsorvezetőjétől kedd reggeli rádióműsorában kaptak. Sebestyén Balázs a Class FM ébresztőműsorában Kasza Tiborral beszélgetett a 2012-es szépségkirálynő-választásról. A szombat este sugárzott gála egészét kisstílűnek, a sztárvendégként fellépő Bereczki Zoltán előadását ezen belül is a mélypontnak látta… A teljes cikket itt olvashatod el.

Rég nem látott orgazmus a Csak szexre kellesz című filmben

Két színész nagyon szerencsés ponton találkozik: a nem éppen komikusi vénájáról ismert Natalie Portman végre mer egy kicsit bohóckodni, Ashton Kutcher viszont sokkal természetesebb, és így jelentősen szimpatikusabb, mint amilyennek eddig láthattuk.
Két régi ismerőst játszanak, akik szinte véletlenül egy ágyban találják magukat, és utána a lány javaslatára szexcentrikus kapcsolatba kezdenek. Hogy a lány az, aki harminchat órás műszakokban dolgozik, és nem óhajt párkapcsolatban élni, és a fiú az, aki először kezd el bociszemeket meregetni a lányra, 2011-ben talán nem forradalmi újítás. Viszont a szexuális vágyak felvállalása Hollywoodban még mindig az. Üdítő, hogy ebben a filmben a figurák tényleg, a lehető legtermészetesebb módon ráindulnak egymásra, és a szex végre nem olcsó poénforrás, ami rosszkor támadó erekciók, eltévedt vibrátorok és primitív poénok formájában bukkan fel. A figurák nyíltan beszélnek is a szexről, és ha nem is teljesen indokolt, hogy már pár perccel a játékidő kezdete után elhangzik a “megujjazhatlak?” kérdés, ez valahogy mégis felszabadító… A teljes cikk a Tagi szexhírek oldalon itt olvasható

Orgazmus a Csak szexre kellesz című filmben

Csak szexre kellesz kiemelkedik műfajtársai közül, mert olyanok csinálták, akik tényleg a szívükön viselték, hogy mi kellemesen töltsük azt a száz percet. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen jobb a humorérzékük, mint kollégáik többségének.  Már a szereposztás is ihletettebb a megszokottnál. Nyilván a két főszereplő csak extravonzó színész lehet, de a pinduri, törékeny Natalie Portman 1,6 m és az amerikaifocista-alkatú Ashton Kutcher 1,9 m párba állítása eleve komikus…. A teljes cikk a Tagi szexhírek oldalon itt olvasható

Moziszex: Gryllus Dorkát megdugják egy párszor, Látogatás

Gryllus_Dorka_megdugva_parszorGryllus Dorka sikertelenül próbálta bevenni a mozikat új filmjével. A Németországban élő magyar színésznő a Látogatással alig pár száz nézőt vonzott, de Dorka mégsem keseredett el. Nagy várakozással indult a mozik meghódítására a Gryllus Dorka főszereplésével készült Látogatás című film. A színésznő az osztrák– magyar koprodukcióban készült pszichothrillerért sokat vállalt, hajlandó volt ledobni fehérneműit, és számos erotikus jelenetben szerepel. Úgy tűnik azonban, hogy a film ezzel együtt sem elég vonzó a nézők számára: az első héten megdöbbentően kevesen, mindössze háromszázharminckilencen vettek jegyet a hatvankét vetítésre, azaz egy-egy előadáson átlagosan öt és fél néző ült.
– Azok az ismerőseim, akik látták a filmet, elégedetten beszéltek róla, tetszett nekik. Talán a nagyon nagy meleg vagy a labdarúgó-világbajnokság lehet az oka, hogy csak ennyien nézték meg a Látogatást, jóval kevesebben, mint reméltük – árulta el a színésznő, akit azonban nem keserítenek el a lehangoló adatok.
– Ausztriában és Svájcban is elkezdték már vetíteni, reméljük, sikerrel. Ráadásul meghívtak minket az egyik legrangosabbnak számító moszkvai filmfesztiválra, ahol versenyben vagyunk a Szent György-díjért, utána pedig a Karlovy Vary-i fesztiválra utazunk. Talán, ha mindkét seregszemlén jól szerepelünk, többen lesznek kíváncsiak a filmre Magyarországon is – tette hozzá Gryllus, aki a nyáron Németországban forgat egy krimit, majd ősszel Mátyássy Áron rendezésében a Weekend című alkotás főszerepében áll kamera elé.
Tartalom: Szonja boldog és őszintén szerelmes. Thomas oldalán megtalálta az ő kis édenkertjüket egy eldugott vidéken, közvetlenül a Fertő-tó partján. Húsvét hétvégéjén Thomas bécsi barátai, Heinrich és Éva llátogatására készülnek. Az idilli környezetben tervezett hétvégét azonban a környéken eltűnt gyerekekről érkező rémhírek árnyékolják be. A feszült hangulatban a külsőség nem tartható fenn többé, igazán egyikük sem látszik megfelelni annak a képnek, melyet a hétvége kezdetén mutatott magáról. Éva és Heinrich folyamatosan olyan kijelentéseket tesz, mely megingatja Szonja Thomasról kialakított személyes képét. Mi igaz, és mi hamis? A határok egyre inkább elmosódnak. Weboldal: Latogatasfilm.hu

Kritika: Pejó Róbert a Dallas Pashamende óta német tévéfilmeket rendezett, és ez látszik is a Látogatás-on: a gyerekgyilkossággal megspékelt Fertő tavi húsvét hétvégét profin vezényeli le, de a négy főhős közt fel-felparázsló feszültség és a kicsiny holttestek után kutató helikopter zaja koránt sem spannol fel minket, mindez csak finoman, a háttérben duruzsol, nehogy megzavarja a vasárnap délutáni sziesztánkat.
Thomas (Merab Ninidze) és Sonja (Gryllus Dorka) tó fölé épült, csodás lakába vendégségbe érkezik Thomas két régi barátja, Heinrich (Andreas Lust) és Éva (Ursina Lardi). Érdekes módon mind a négyen tökéletes magyarsággal beszélnek (csak a szájuk tátog máshogy), pedig hát tudjuk, hogy csak Sonja lehet közülük magyar. Pár perccel később meg azon csodálkozunk el, hogy Thomas még alig vezette körbe a pofás házban régi barátait, Éva máris szenvedélytől tüzelve csavarodik a testére. Ezt Sonja is furcsállja egy picit, de aztán felülemelkedik az ügyön – ahogy később más, ennél lényegesen nyugtalanítóbb dolgokon is. Mind a négy színész teszi a dolgát becsülettel, de kicsit lapos ez a látogatás. Hiába derülnek ki régi titokfélék, hiába kerül elő piros gumicsizma és gyerekgyilkolós snuff videó, mindez takaréklángon bugyborékol csak, ami egy thrillerhez bizony kevés. Azért unatkozni éppenséggel nem unatkozunk, mert irigykedve elnézegetjük a menő kérót, akit pedig ez nem köt le, az megpróbálhatja fejben számolni, hogy Gryllus Dorka hányszor öltözik át a hétvége során. Egy rövid jelenet erejéig éreztem némi izgalmat: amikor Sonja és Éva éjszaka a nádasban futnak egy kört, bár itt meg zavart Pohárnok Gergely elszabadult kamerája. A Látogatás-t nyugodtan meg lehet nézni, ha az embernek éppen van fölösleges másfél órája, de bőven ráér majd akkor, amikor a tévében adják.
[Videók] Szex a moziban Gryllus Dorka Nyugalom – Gryllus Dorka és Parti Nóra szexelnek Zuhanórepülés

Moziszex: Tóth Ildikó és Bodó Viktor – Jadviga párnája

A Jadviga párnájá-ból származó részlet remekül demonstrálja, hogy milyen nehéz lehetett annak idején egy jó kis spontán szexet összehozni, amikor a hölgyek még minimum hat szoknyát viseltek és különféle borzalmas harisnyával is rendesen fel voltak szerelve. De Jadviga (Tóth Ildikó) és Ondris (Bodó Viktor) nászéjszakája nem a szoknyák miatt nem sül el úgy, ahogy a fiatal férj akarná! A fenti együttlét kettejük egész viszonyát sűríti néhány percbe a húzódozástól kezdve az őrült szenvedélyen át a szánalomig. Az a részlet pedig igazi klasszikus, amikor Bodó Viktor arcot mos kedvese fürdővízében. Bár a fenti jelenetből nem ez derül ki, de Jadvigát alakító Tóth Ildikó a filmben tud felszabadultan is szeretkezni, csak egy megfelelő partner kell hozzá (nézd meg!). Ha már a Jadviga párnájá-nál tartunk, kötelező megemlíteni (az akkor elsőfilmes) Hámori Gabi nem túl hosszú jelenetét Bodó Viktorral, melyben egy igen ritkán látott fordított pozitúrával kápráztatják el a nagyérdeműt

Tartalom: Nincs boldogabb ember a legénybúcsúját és lakodalmát tartó Ondrisnál, hiszen legszebb álma teljesült be: elnyerte szerelmének, apja gyámleányának, a Németországban taníttatott Jadvigának a kezét, és hazacsábíthatta ezt a delejesen vonzó, de veszedelmesen titokzatos nőt. De hamar elkezdenek összekuszálódni a szálak…
Kritika: Házasságra készül a szlovákok lakta kis falu egyik birtokosa, Ondris. A fiatal férfi Jadvigát, a külföldön neveltetett és nővé serdült szépséget vezetheti az oltár elé, hogy azután szerelmük beteljesülésének gyönyörűségében fürödve éljenek, amíg az élet közbe nem szól. A Závada Pál regényéből készült film történetéről többet elmondani rosszindulatnak minősülne a nézőkkel és a készítőkkel szemben egyaránt. Aki olvasta a regényt, az kellemeset fog csalódni, hiszen Deák Krisztinának sikerült a lehető legtöbbet átmentenie a mű alapjaiból, bonyolult történetéből, felkavaró érzelemvilágából, ügyes fordulataiból, drámaiságából és hitelesen megrajzolt környezetéből. Valljuk meg, ez keveseknek szokott sikerülni, általában a jól megírt regények döbbenetesen lehangolókká válnak, ha a filmszalagra kerülnek, nem így ebben az esetben.
A film tengernyi érzelem egyetlen metamorfózisa, egy nagy szépségáradat, amelybe pontosan annyi drámát, vidám pillanatot, elgondolkodtató képsor préseltek az alkotók, hogy épp csak meg ne fájduljon az ember gyomra. Néhányszor olyan félelmetes kötéltáncot járnak a giccs és a művészet határán, hogy erősen meg kellett fognom a székem karfáját, ha nem akartam ki és leesni. Ez persze korántsem baj, sőt, a magyar filmalkotókra egyáltalán nem jellemző merészségről tanúskodik, megpróbálták a kommerszebb szórakoztatást vegyíteni a művészi érzékenységgel, és úgy látszik ehhez az alapregény a lehető legmegfelelőbb táptalaj volt. A színészek legjobb tudásukat olykor láthatóan túlszárnyalva teremtik meg az emberi alakok hiteles képét, mindenkinek vannak gondolataik, érzéseik és ami a legfontosabb meglehetősen teljes személyiségük, ami olyan határozottan látszik a jelenetekben, hogy képesek vagyunk pillanatok alatt azonosulni mindenkivel, persze, csak ha elég nyitottak vagyunk. Minden elismerésem Tóth Ildikóé, aki Jadviga figurájába annyi érzékiséget és nőiséget öntött, hogy külön fejezetté vált minden színrelépése. Az Ondrist alakító Bodó Viktor is megtett mindent, ami tehetségéből kitelt, sajnos meg kell állapítani, hogy az a tehetség kicsit véges, remélhetőleg tud még a későbbi szerepeiben alakítani színészi érzékenységén, s akkor egy igazán erős karakterszínésszé válhat majd.
A mű egyetlen hibája a túl merev kameraállásokban keresendő, Balogh Gábor operatőr igazán felfedezhette volna kamerájával a remekül díszletezett szobákat, az eredeti környezetet, a szereplők apró arcmozdulásait. Összességében azonban a Jadviga párnája egy szépen elkészített mű, hiteles rajz, erőteljes karcolat, amely az emberi lét nehézségeiről szól, megközelítőleg abban a formában, ahogyan azt a Körhinta vagy az Emberek a havason tette. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt pár év magyar filmművészetének egyik legjobb alkotása.
[Videók]

De Sade pennája

Forgószék és irónia a Bárkában. Bemutatták be a Bárka színházban Doug Wright darabját, mely a hírhedt De Sade márki életének elmegyógyintézetben töltött éveiben játszódik, aki az 1700-as évek második felében a szexualitást, a perverziót egyfajta romlottságot megidéző filozófiába csomagolta, és a közönségnek obszcén regényeiben feltálalta.
A szadizmus, mint fogalom, az ő nevéből származik, és amellett, hogy perverzióit kiélve másokat is romlásba döntött, csak olaj volt a tűzre regényeinek koránt sem szalonképes történetei, az akkori képmutató társadalom szemében. E sajátos figura, akinek élete vetekszik különböző gyilkosok és népirtók sorsával, közel sem mutat velük hasonlóságot, hiszen Sade valahol az őrület, a kéj, a testi és lelki örömök birodalmának törékeny egyensúlyát próbálta megalkotni: először talán csak ösztönből, később aztán egyre tudatosabban. A tudatosság vezetett később teljes erkölcsi és filozófiai mélypontjához, ami az ő esetében a tökéletes esszencia saját lényének és életének teljessé tételében.

Wright darabja a márki életének azon pontján játszódik, amikor a király védelme nevében diliházba zárják. A király védelme Sade esetében kissé ironikus színezetet kapott, ugyanis arról volt szó, hogy nemesi származása miatt nem volt ildomos őt csak úgy börtönbe zárni, így kapta meg a király védelmének titulusát, ami persze ugyanúgy rabságot jelentett. A márki esetében a védelem a társadalomra értendő, mivel Sade-ot a romlottsággal tették egyenlővé, s olyan emberként tekintettek rá, akinek semmi keresni valója az társadalomban. Sade életének tetemes részét töltötte börtönökben és a már említett charentoni elmegyógyintézetben.
Bárka már korábbi bemutatói kapcsán is bebizonyította, hogy Seress Zoltán igazgatásával a színház végre új vizekre hajózott, és az utóbbi évek darabjainak nehézkes alapértelmezéseiből, egy koncepcióban gazdagabb, de mégis a periférián egyensúlyozó színházzá alakult. Kellett a vérfrissítés, és kellett a repertoár újraértelmezése, hogy a színház kilábaljon abból a művészi idegenkedésből, mely az utóbbi években egyre inkább előtérbe került.

A március 13-i bemutató is ehhez az új szellemiséghez igazodott, amiben a márki igazsága és törvénye egyfajta önpusztító vetületként izzott végig az előadáson. A történet lényegében az alkotás, a szabadság iránti olthatatlan vágy, és annak sötétebb árnyalataink értelmezése. Vajon joga van-e az embernek saját lényének kibontakoztatásához, ha ezzel egy másik embernek okoz szenvedést? Vajon a perverz örömök filozófiája az emberi jellem szerves részét képezik, vagy ez csak az őrület egy holtága? De Sade (Mucsi Zoltán) és az intézet abbéja (Telekes Péter) ellensúlyozza a vallás és filozófia e kettőségét, a jó és gonosz egyszerűbb, és mégsem felszínes értelmezését, és a minduntalan győzedelmeskedő gonosz mindent elsöprő erejét. Ám vajon mindig a gonosz győzedelmeskedik? Az abbé szentimentalizmusa koránt sem az, bár annak tűnik első látásra; és a márki obszcenitása sem velejéig romlott. Két ember indul el egy közös úton, melynek során megvívják csatáikat, közben formálódnak, ám amíg a márki mindinkább kiteljesedik, mindinkább erősebbé válik, addig az abbé természetéből fakadóan visszaretten, és elkerülhetetlen bukása is inkább az irónia felszínén tartja, mint a tragédia mocsarába rántja le. A márki és az abbé küzdelme, mely a fogoly „műveinek” tartalmából ered, csak látszólagos vita: itt filozófia és racionalizmus kardoskodik egymással, emberség, és embertelenség pro és kontra. A darab adta két színész közötti párbeszédek dramaturgiája a színháztörténelem egyik izgalmas adaléka, és a Sade-ot megformáló Mucsi Zoltán karaktere a gúny és humor, a pökhendiség és társadalmi kritika állandó pocskondiázásából táplálkozó egyvelege. A történet „folyékonysága” abból ered, hogy a márkit, bármily ellentmondásos is a személyisége, nem lehet megtörni. Amikor az abbé elveszi tőle a pennáját és a papírjait, a márki más eszközökhöz nyúl: lepedőre írja műveit, melyhez a bor szolgál tintául, a csirkecsont meg pennául. És mikor a márkit megfosztják ruháitól is – melyekre a lepedők elkobzása után saját vérével írta történeteit – meztelenül, de nem legyőzötten áll az abbé előtt. A művészetet – legyen az bármennyire is sarkított – nem lehet elhallgattatni. Az erkölcstelenség és erkölcsösség örök dilemmáját szintén nem lehet elhallgatatni. E dilemma lényege maga az ember, saját individualizmusa.

A darab sok rétegének mindegyike hordoz magában némi elégtételt mindegyik szereplő számára. Az elme gyógyintézet újonnan kinevezett igazgatója korrupt: hogy felesége kedvében járjon, csodálatos kastélyt épített neki, persze az anyagiak beszerzése koránt sem saját zsebéből történik. Amikor a történet elején felkeresi a márki felesége, már sejteni lehet, hogy az igazi csata az igazgató és a márki között fog végbemenni, az abbé csak közvetítő lesz, mégis a márki vele „küzd” meg, de az igazgató személye e láthatatlan küzdelemben is formálódik, saját erkölcsi mércéjének megfelelően. Ő képviseli azt a fajta társadalmi tömböt, akik be akarják tapasztani a márki száját, levágni a kezeit, hogy művei ne születhessenek meg, melyekben a vágy és kegyetlenség kézen fogja az olvasót, és magával rántja. Hogy ez művészet? Az igazgató értékrendje megegyezik ebből a szempontból az átlag ember véleményével, mégis a darab végén a márki győz, ha győzelemnek lehet hívni ezt a sajátos sorsot, és annak beteljesedését. Wright történelmi hiteltelenségének (a márkit nem darabolják fel, hanem 1814-ben, 74 évesen éri utol a halál) oka maga a mondanivaló: egy elmét nem lehet ténylegesen megtörni, a látszólagos megoldások csak féligazságokká érnek, aztán megrekednek saját dimenziójukban. Eszközök ezek, ami nélkül nehezen, vagy ami még rosszabb, tévesen értelmezhető sade-i koncepcióval találná magát szembe a néző.
Sade szentimentalizmusa Wright darabjában a Parti Nóra által megformált varrónő képében testesül meg, ám mégis, a márki „látszat”-vonzalma nem tud beteljesedni, hiszen saját filozófiájának csapdájába esne. Nem arról van szó, hogy a márki képtelen az érzelmekre, csak nála ezek a fogalmak önnön igazságának és lényének szimbólumában érlelődnek. Hogyan lehetne megérteni bárkit is, ha nem vagyunk olyanok, mint ő?

A már említett Parti Nóra játéka igazi alakká csiszolta saját szerepét, nem húzódik meg az erős jellemmel megáldott márki árnyékában. Az igazgatót megformáló Seress Zoltán pedig szépen, lassan kibontva szerepét, a márki büntetéseivel arányosan bukik el a szemünk előtt, ami megint csak Sade győzelmét sugallja. Spolarics Andrea, aki Sade feleségét alakítja, különös színt visz a történetbe. Ő a márki egyik áldozata, hiszen, mint Sade feleségét, a társadalom kirekeszti, ugyanúgy, mint a márkit. Bevallom, nehezen tudtam elképzelni, vajon milyen lesz Mucsi Zoltán Sade márkija – valahogy nem tudtam ennek a nagyon karakteres színésznek a munkásságából kiragadni egy momentumot, amivel behelyettesíthetném a márki szerepét, így meglepetésként ért, amit a színpadon, és körülötte tapasztaltam. Mucsi játéka pimasz és kérkedő, olyan, mint maga a márki, ami talán az utóbbi évek egyik legjobb megformálása volt a magyar színpadokon – ha különleges alakokról beszélünk.
Az előadás több szempontból is rendhagyó volt. A színpad előtt, egy kis folyosót meghagyva, forgószékek voltak elhelyezve, és elrendezésük már sejtette, hogy a rendezetlen, semmilyen mértani formát és rendet nem követő ülőhelyek is részei a darabnak. Az előadás alatt a színészek a terem minden oldalán feltűntek, a közönségnek pedig csak forognia kellett, és követni az eseményeket. A valós színpad Sade cellája volt, a vele szemben, az amúgy világosításként funkcionáló „karzat” pedig az igazgató irodája, vagy az őt megcsaló feleség paráználkodásának a színhelye. A két oldalt futó folyosó tulajdonképpen a színészek mozgásterét képezték. Minimális díszlet, ám mégsem érződik rajta a nihilizmus.
Egy ember és egy történet találkozása a De Sade pennája című darab. A találkozás lehet metaforikus, és lehet tényleges, kézzel fogható mérce saját értékrendünkből fakadóan. Sade a mai napig nehezen értelmezhető és zavarba ejtő személyiség. Irodalmi munkásságát egyesek elismerik, mások említésre méltónak sem tartják, filozófiai fejtegetéseiről nem is beszélve. Ám érdekes momentum, hogy Sade jó száz évvel korábban felismerte a nagy filozófusok előtt, hogy a szexualitás irányítja az embert, és nem fordítva – írja a Naplivág.