A fenti jelenet egy újabb remek bizonyíték arra, hogy az éveket és rutint nem pótolja semmi. Tessék csak megnézni azt a magabiztos technikát, ahogyan a bácsi, egy megőszült méhecskeként ereszkedik rá a pitypangként sárgálló nénire. A remekül felépített jelenetből pontosan egy percet vesz igénybe a tényleges aktus, amiből arra következtetünk, hogy alaposan felfűtötték a medence vízét. Nem azt mondjuk, hogy ez a legvágyfakasztóbb jelenet a termésből, de az ötlet és a kivitelezés miatt itt a helye.
A Tejút egy sajátos természetfilm, amiben nem zsiráfokat, pingvineket látunk, hanem embereket. Ebben a filmben nincs város, nincs vidék, nincs politikai konfliktus, csak a bioszféra, az időtlen táj, és ezek a furcsa és titokzatos lények – azaz mi emberek. (…) Ez a film bizonyos szempontból sokkal kevesebbet ad a nézőnek, mint a hagyományos filmek, más szempontból viszont sokkal többet. A filmet nézve talán sikerül olyan tudatállapotot teremteni, amely élőhelyünket annak láttatja velünk ami: egy csodálatos bolygó a végtelen űrben.
Kiritika: Ha egy magyar alkotás bemutatása óta 18 különböző filmfesztiválra kapott meghívást, közte Locarno-ban a zsűri elismerése mellett, akkor azt meg kell nézni. A Tejút ennek ellenére nem olyan mozi, amelynek fogyasztása hétköznapi használatra javallott. Nem úgy kell rá beülni, mint egy közönségfilmre, hagyni kell, hogy sodorjon minket a rendező zsenialitása.
Fliegauf Benedek gondolt egy nagyot, és az elmúlt években megírt, 13 különböző novelláját filmre installálta. 13 nagytotálban, mozdulatlan kameraállással, prózai részek nélkül, csupán néhány hangeffekt segítségével képekben mondja el mondanivalóját. Ha egy film úgy kezdődik, hogy hosszú perceken át egyetlen szélkereket mutat, amely egyre hangosodó, nyomasztó sivításával szinte kirobbantja a nézőt a székéből, az biztos, sokakban kiveri a biztosítékot.
Mégis, aki „kibírja” az első tíz percet, utána olyan élményben lesz része, amelyet az elején kiszaladó társai minden bizonnyal sosem hisznek majd el. Néhol még kacagásra is ösztönzi egy-egy zseniális novella feldolgozás a nézőt. Maga a rendező így vélekedik a Tejútról:
˝A Tejút egy sajátos természetfilm, amiben nem zsiráfokat, pingvineket látunk, hanem embereket. Ebben a filmben nincs város, nincs vidék, nincs politikai konfliktus, csak a bioszféra, az időtlen táj, és ezek a furcsa és titokzatos lények – azaz mi emberek. (…) Ez a film bizonyos szempontból sokkal kevesebbet ad a nézőnek, mint a hagyományos filmek, más szempontból viszont sokkal többet. A filmet nézve talán sikerül olyan tudatállapotot teremteni, amely élőhelyünket annak láttatja velünk ami: egy csodálatos bolygó a végtelen űrben.˝
A Tejút nem tipikus film, sőt, igazából ambient a maga valóságában. Nem véletlen, hogy máris több kiállításra kapott meghívót, mint képi installáció. A Tejút olyan műremek, amely igényes, magát filmértőnek valló embernek kötelező. De aki pattogatott „kukival”, pereccel felszerelkezve szeret mozizni, inkább üljön be valamelyik aktuális hollywoodi mozira. Mert teljesen felesleges volna magát beégetnie, amikor ordibálva követeli vissza a pénzt, hogy hang- és képhibás volt a Tejút, mert a hiba ezúttal az ő „készülékében” adódott…
[Videók]
A fenti jelenetet elsősorban azoknak ajánljuk, akik elégedett csettintéssel jöttek ki a Túl a barátságon című filmről, mindenki más inkább ugorjon egyet, ám még mielőtt ezt megtenné, nem árt ha tudja; magyar filmtörténeti mérföldkőről marad le. A Férfiakt-ból kiragadott jelenet azért egyedülálló a hazai tömegfilmgyártásban, mert ez az első férfiak közötti meleg szexjelenet, mármint olyan, ahol beleegyezéses a szex. Sajnos van egy technikai baki a videóban: a hang egy kicsit elcsúszott, így fordulhat elő, hogy még javában tart a bőrkanapés akció, de már a tévénézésen vitatkozik a pár.
Tartalom: Egy idősödő, házasságban élő író szerelmes lesz – ez még önmagában nem ritkaság. Esztergályos Károly Férfiakt című filmjének főhőse azonban egy fiatal, biszexuális fiúba szeret bele, aki ráadásul prostituált. Ez az érzés mindkettőjük emberi kapcsolataira végzetes hatást gyakorol, hiszen az érzelmek és érzékek viharába az író felesége és a fiú barátnője is belekeveredik. A film a szerelemről szól, arról az érzésről „mely egyedül tudja magáról, milyen hiábavaló, de soha meg nem rendül.” Arról hogy mindent megadnánk a szerelemért, de sokszor rosszul. És ahelyett hogy magunkat adnánk, csak a másikat akarjuk elvenni. És így mindent elveszítünk végül, nem csak a másikat, hanem saját magunkat is.
Ha belegondolunk, nem sok melegfilmet ismerünk a hazai filmtermésből, és az is igaz, hogy a Férfiakt emiatt is lett élből érdekes. A film valóban egy meleg szerelmet mesél el, vagyis inkább egy meleg kapcsolatot, és bár végig azt sugallja, hogy ez egy akármilyen szerelem lehetne, a lényeg, hogy egy középkorú irodalmárt zökkent ki az addigi életéből, azért mi mégis hajlunk rá, hogy egy normál melegfilmmel állunk szemben. Amit egyébként nem nagyon ajánlunk homofób beállítottságú filmbarátoknak. A rendező láthatóan igyekezett balanszírozni a hiteles meleg szeretkezés bemutatása és a mindenki számára való fogyaszthatóság között, de a mérleg végül afelé dőlt el, ahol egyértelmű férfi szex-jeleneteket láthatunk, többször is. Tehát ha valaki nem szívesen néz filmen ilyesmit, akkor neki nem ajánljuk a Férfiaktot, mert irodalmi háttér ide, vagy oda, Kerekes Éva, mint feleség így vagy úgy, a hangsúly mégiscsak a Gállfi László-karakter (Tibor) és a Szabó Dávid-karakter (Zsolt) közti testi kapcsolaton van. A történet alapjáraton érdekes, a 49 évesen már magát öregedőnek érző író egyik nap felfedezi magában a vonzalmat és szexuális vágyat, ami egy fiatal srác felé irányul. Valami miatt ezen nem lepődik meg, és a legnagyobb természetességgel sodródik egyre jobban bele az egyoldalú és megalázó kapcsolatba. Idővel egyre több hazugság és jellemtelenség derül ki a srácról, de ez Tibort hosszabb távon nem zavarja, úgy érzi, szerelmes lett ismét, és csak ez számít.
Miközben mi, nézők folyton előre látjuk a Zsolt karakter negatív akcióit, és tudjuk, hogy ebből a történetből jó nem sülhet ki, főhősünk, az író úgy tesz, mintha minden mindegy volna, és hogy egy szexuális indíttatású kapcsolatért kész lenne az egész egzisztenciáját feláldozni.
A film folyton hullámzik, és vele együtt a Zsoltot játsszó fiatal színész játéka is. Azzal indul, hogy jó megint filmen látni Gálffi Lászlót, mert a színész az első percektől teljes magabiztossággal vesz részt az érzékeny témájú, és látványra sem túl visszafogott filmben. Gálffi remekül játszik, valóban, nehéz lenne belekötni, már ha egyáltalán ilyen szándékunk lenne. Szabó Dávidról tudjuk, hogy kb. 21 éves, és musical-színész, meg hogy ez az első komolyabb szerepe, de mégis, ha ezeket elfelejtjük, akkor azt látjuk, hogy a srác sokkal többször túlzó és erőltetett, mintsem kellene. Lehet, hogy nemcsak az ő hibája, hanem mondjuk, a forgatókönyvé is, mindenesetre elég sokszor szaladunk bele vele idegesítő jelenetekbe, amiken szeretnénk már túllenni. Aztán váratlanul, amikor már hajlamosak lennénk leírni a filmet, bejön egy-egy teljesen jól működő jelenet, amiben Szabó Dávid sem vág felesleges arcokat, és mi azt gondoljuk, hoppá, nem is rossz ez a film.
Ez a hullámzás kíséri végig a filmet, de a végeredmény végül is nem lehangoló, sőt, hiszen azt mindenképp elmondhatjuk, hogy a meleg-filmes műfajban jól teljesített a rendező. Hihetőek voltak a szeretkezések, és azt gondoljuk, életszerűek voltak (lehettek) az azon kívüli együttlétek is. Nem kellett volna sok, hogy tényleg jól sikerült film legyen belőle, mondjuk egy jobb forgatókönyv (ami túl tud jutni az ismert apollóni / dionüsszoszi konfliktuson, vagyis leegyszerűsítve az elvont irodalom és a túlfűtött szexualitás összeütközésén), Szabó Dávid egy jobb formájában, illetve a feleség-szál érzékenyebb és jobb kibontása.
Meg lehetett volna jobban is csinálni a filmet, átélhetőbbé és közelibbé is lehetett volna tenni a történetet, ami szerintünk ott kezdődik, hogy egy 49 éves férfire nem szabadítunk rá egy kapuzárási pánikot a forgatókönyvben, hiszen ez még túl korainak tűnik. Mindenesetre azért a magyar művészfilmes kínálatban jól megállja a helyét a Férfiakt, amit meglátásunk szerint egyébként nagyon nagy százalékban Gállfi Lászlónak köszönhet.
[Videók]
A húsz legjobb magyar szexjelenet összeállításánál nem tudtuk és nem is akartuk megkerülni a Valami Ameriká-t, hiszen jó pár nagymacska kerül benne puskavégre. Kezdetnek itt van mindjárt Oroszlán művésznő legendás piros ruhás, reggeli „kvikis” jelenete Szabó Győzővel, aki tökéletesen hozza az öltönyös szexgép szerepét. Olyannyira, hogy ekkora potenciával azóta sem találkoztunk a hazai filmgyártásban.
Történet: A történet valahol Ausztriában kezdődik, a hegyeshalmi határátkelő felé vezető úton, de ez talán kevésbé lényeges, mint az érkező személye. Ő az „amerikai”, aki egy jobbkormányos luxusautóban szivarozva, Alex Brubeck néven érkezik Magyarországra, szülőföldjére, amit még fiatalon hagyott el. Neki ez az utazás a rég várt hazatérést, egy magyar reklámfilm-rendezőnek, Tamásnak pedig a „nagy lehetőséget” és a talán még nagyobb kalamajkát jelenti. Tamás bátyját, Ákost – a menő építési vállalkozót – és öccsét, Andrást – a világban helyét keres művészlelket – hívja segítségül. Az a tervük, hogy elszórakoztatják az európai ügyeit intéző amerikai producert, hogy megnyerjék Tamás filmjéhez, mint tőkéstársat. Alex, amíg lehet, titkolja származását és azt ígéri, beszáll a produkcióba a filmhez szükséges pénz felével.
Az összeg másik felét – ami ez esetben hatvan millió forint – viszont a testvéreknek kéne előteremteni. Mégpedig hat nap alatt. Megszerezhetik a pénzt, de vajon mi lesz az ára? A pénzügyi dolgok gyakran érzelmi problémákkal járnak együtt, a férfiak meg többnyire nőkkel, de még milyenekkel. Tamásnak ott van Eszter, Ákosnak pedig Timi, a nőiesség két markáns képviselője, akiket még véletlenül sem lehet összetéveszteni. Terka néniről, a bejárónőről nem is beszélve, akit mint anyjukat tisztelik a fiúk. Természetesen ebben a történetben is ők, a nők állnak mindennek a hátterében és mint általában, a megoldást is bennük kell keresni a felmerülő problémákra. Abból pedig akad bőven, pláne ha vígjátékról van szó.
Kritika: Már a kezdőképeknél érezhető, hogy összefogott produkcióra készültek az alkotók, jók a feliratok és profi a főcím-zene lekeverése, egyszóval reményteli az indítás. Ez a lendület még jó ideig ki fog tartani, miközben persze nem megy majd minden teljesen simán. Herendi Gábor, a film író-rendező-producere kezdőnek számít az 1 percnél hosszabb filmek terén, mivel a befutott reklámfilm-rendezőnek a Valami Amerika az első nagyjátékfilmje. A reklámfilmes múlt végig fogja kísérteni a filmet, és itt most nem arra gondolunk főként, hogy a film főszereplője, Tamás (Pindroch Csaba) egy reklámfilm-rendező, aki élete első nagy filmjére készül. Herendi filmes tapasztalatlansága leginkább a stílusbeli keveredésben mutatkozik: a film néha a „Első Generáció” c. borzasztó és mesterkélt tv-sorozatra emlékeztet (ott mindenki vagy topmenedzser volt, vagy nagystílű gengszter, itt pedig sikeres reklámfilmesek, „menő” vállalkozók, keresett modellek, gazdag marketingesek váltják egymást ), néha a Kern-Koltai-féle vígjátékokra, néha pedig egy jófej fiatal filmes alkotására, amiben jól elhelyezett poénok és érzékeny beállítások vannak. Amúgy pedig az is érdekes, hogy egy magyar filmben csaknem a film feléig angolul beszélnek a szereplők, ami persze a cselekményből adódik, és a címmel is összhangban áll, mégis különös húzás.
A sztori első nekifutásra működőképesnek tűnik: egy fiatal srác, Tamás reklámfilmek készítésével keresi a kenyerét, amivel nagyon jól elvan, mégis a nagy álma egy igazi film rendezése lenne. A magánélete is olajozottan zajlik, Eszter nevű barátnőjével lakik együtt, kettejük kapcsolata pedig első pillantásra is bensőségesnek és finomnak látszik. Aztán egyik nap (a film első napján) Tamás kap valakitől egy email-t, amitől nagy izgalomba jön, mert egy amerikai ismerős írt, aki a jelek szerint anyagilag támogatná Tamás filmjének elkészítését. A fiú összehívja a bátyjait, Ákost (ő a „menő” vállalkozó, megformálója Szabó Győző) és Andrást (ő „az élet császárai”-képet enyhítendő csak egy kallódó fiú, versekkel, zenékkel a fejében, vagyis egy művészalkat, ahogyan azt a kommersz látásmód elképzeli, Hujber Ferenc alakításában). Együtt várják az amerikait, Alexet, a leendő producert (Szervét Tibor). A film humoros alaphelyzetét az adja, hogy míg mi, nézők a film első perceitől kezdve tudjuk, hogy Alex egy disszidens magyar, addig ő nem vallja be a srácoknak, hogy bármi köze is lenne Magyarországhoz, kezdve azzal, hogy tökéletesen ért és beszél magyarul. Később tovább fog bonyolódni a helyzet, mert Tamáséknak meg kell szerezniük a pénz felét, amire vonatkozóan Ákosnak van egy ötlete
A cselekmény bonyolódásával együtt kezdenek felbukkanni a film gyengeségei is, amiből viszonylag nincs túl sok, viszont azok annál zavaróbbak. Onnan indul, amire már utaltunk, hogy miközben a film elvileg az itt-és-most fiatalságról és fiatalságnak szól, közben nagyon elszáll a felső tízezer világába, egy szűk körű réteg életvilágából indul ki, és csak abban tud gondolkodni. A nézők többségének nem adódik természetesen egy olyan közeg, amiben a főszereplők minimum a karrierjük és az anyagi sikereik csúcsán állnak, a legjobb éttermekbe járnak, a vállalkozó minden reggel alázza a titkárnőjét, a reklámfilmes folyamatosan a bátyja csajával csinálja a klipjeit és reklámjait – azonkívül, hogy mesterkélt egy ilyen világ, még sznobbá is teheti a nézőit, ha a ritka magyar közönségfilmek egyike ezt a képet állítja be a mai valóságnak A legreménykeltőbb karakter az Eszteré, akinek a személyiségét igyekezték finomra árnyalni, bár az ő reakciói sem konzekvensek a film teljes hossza alatt. (Az a lány, akit Ónodi Eszter olyan profin beállított nekünk a film elején, nem fedi teljesen azt, aki Alex-szel elkezd flörtölni.) De ha már a színészi játékoknál tartunk, például Ónodi Eszternek nagyon sokat köszönhet a film. Mert hiába operál a rendező (itt most Herendi Gáborra gondolunk) egy népszerű magyar popzenekarral (Bon-Bon) a filmjében, hiába tesz bele egy percekig tartó klipet egy szőke bombázó, Timi (Oroszlán Szonja) előadásában, hiába próbálja megfogni a fiatalokat a „furcsa-süti” szerepeltetésével, az egész nem működne ennyire eladhatóan, ha Ónodi Eszter nem lenne ennyire igazi lány a filmvásznon, és az egyszerű gesztusai nem vésődnének ennyire az emlékezetünkbe. De így van, és rajta kívül még Pindroch Csaba is kitesz magáért, bár neki ez még csak az első filmje. Pindroch jó választás volt, nemcsak alkatilag illett Tamás szerepére, hanem minden szempontból jó munkát végzett, és nem lehetett érezni rajta a filmes rutin hiányát sem. Szabó Győző sajnos megint a skatulyájában lubickolt, ismét egy „vadállati”-karaktert kellett előadnia, amit az sem árnyalt, hogy most éppen egy közgáz-diplomás „suttyót” játszott a szerepe szerint. A yuppi-stílusú vállalkozó egyszerűen áll hozzá a világ dolgaihoz, egy szőke cicával jár, bunkó stílusban beszél a beosztottaival, és a „még több numera-még több pénz” filozófia mentén próbálja intézni az ügyeit. Szabó Győző már annyiszor játszott Ákos-szerű karaktereket, színpadon és filmen egyaránt, hogy már csak a zsigeri rutinjaira kellett hagyatkoznia a játékában, és valószínűleg ezt is tette. Hujber Ferenc (Közel a Szerelemhez, Egérút, A Fehér Alsó) ismét egy érzékeny karaktert alakít, aki ebben a filmben arra hivatott, hogy ellensúlyozza bátyjai nagystílűségét – ez úgy-ahogy összejött neki, de ettől még eléggé egydimenziós lett az alakítása. Kizárólag a szétszórtságot és az útkeresést érzékeltette, és ezzel sem volt sok dolga, mert Tamás és Ákos, a két szupersztár-karakter jó viszonyítási alapot szolgáltatott a tőlük való eltéréshez. Oroszlán Szonja viszont nagyon meggyőző a „szőke cica”-szerepkörben, hihetetlenül ügyesen kelti életre a táncos-énekes Timit, aki elvileg nem túl okos, mégis egy pillantás alatt bármilyen helyzetben képes felmérni a lehetőségeit, és általában a pénz irányában tud választani. Oroszlán Szonjáról tudjuk, hogy idén végzett a Színház-és Filmművészeti Egyetem operett-musical szakán, tehát van alapja a filmben előadott jól koordinált mozgásának és remek hangjának, másrészt pedig anyanyelvi szinten beszél angolul, ahhoz képest, hogy a filmben alapszavakkal sem tudja megértetni magát angolul. Van viszont egy zavaró karakter a filmben, ez pedig a Schütz Ila által alakított bejárónő. Nem lett volna szabad egy ilyen szerepet elvállalnia a színésznőnek, egyszerűen nem esett jól azt látni, hogy a filmben (és a film forgatásán) bolondot csinálnak belőle nagyszájú fiatalok. Megetetnek vele egy olyan süteményt, amiről csak a bennfentes huszonévesek tudják, hogy mit tartalmaz (plusz Alex, de ő külföldi, és az más), és aztán azon nevetnek (és minket, nézőket is erre buzdítanak), hogy „mennyire be van tépve a bejárónő”. Ez nem mulatságos, hanem szomorú, bár szerintem ezzel nem fog sok olvasónk egyetérteni. Ez a motívum egyike azoknak a zavaró elemeknek, ami miatt nem tudjuk azt mondani, hogy jó film a Valami Amerika. Biztos, hogy a nézők többsége élvezni fogja: a fiatalok nagyon meghálálják, ha nekik (és elvileg róluk) csinálnak filmet a helyi filmesek, és az is tagadhatatlan, hogy vannak benne humoros jelenetek, eltalált gesztusok (Eszter sminkelése, vagy a kedvencünk, a „kis kifli-nagy kifli-választás”), és a képek is minőségiek, ezzel együtt viszont van valami túl direkt ebben a filmben (a fent említett dolgok miatt), amitől az egész film már nem tud minőségivé válni.
Apropó, direktség: a legmulatságosabb az a filmben, ahogy a reklámfilmes rendező elhelyezte a reklámokat a filmjében – ezeken tényleg jókat lehet derülni. A szponzori támogatás finom reakciói például olyan mondatok, mint „menjünk az XY szállodába, a Bem rakpartra”, aminél direktebb reklámozást már el sem tudunk képzelni. No, sebaj, ezek is Herendi Gábor reklámfilmes hátteréből adódnak, de ha ettől kellőképpen el tud távolodni a játékfilmek irányába, a következő filmje már tetszőlegesen tökéletes vígjáték is lehet. Vagy bármi.
[Videók]
Mivel Magyarország jelentős hányada már legalább egyszer látta az Üvegtigris-t, ezért nem is ragozzuk túl. Fülledt nyár van, a kissé husimusis Kecskés Karinán alig van valami ruhácska, így nem is csoda, hogy beindulnak a hormonok Rudolf Péterben. Sajnos a jelenet nem jut el a hőn áhított csúcspontig, mert megpróbáltak valami humort csempészni bele, konkrétan viccet csináltak belőle: jön a szőke mama, utána meg a vadász apuka és majdnem áll a bál. Ennél szebben a Ludas Matyi magazinban sem dolgozták volna ki a poént.
Tartalom: Az Üvegtigris hat barát pár eseménytelen napjának története. Lali, az amerikamániás büfés, aki az Üvegtigris nevű rozoga, útszéli büfékocsi tulajdonosa; Gaben, az autónepper, Róka, a piti csencselő; Sanyi a félnótás hajléktalan; Csoki, aki mindig arról szövegel, hogy majd szerez pénzt és elmegy Amerikába; és Cingár, aki a többiek idegeit nem kímélve szaxizik. Gaben rábeszéli Lalit, hogy vegyen meg egy, az amerikai álmot ízig-vérig megtestesítő régi Chevrolet Impalát. Amikor hosszú kálvária után meghozza a rég várt autót, Lali ki sem tudja próbálni, egy úton visszaforduló teherautó összetöri. Közben Róka izgatottan keresi a „Vasat”, melyet korábban odavitt, hátha akad rá vevő. Lali azonban pár nappal azelőtt eladta a semmire sem használhatónak vélt „fémhulladékot”. Rókára rászálltak a nehézfiúk, s halálosan megfenyegették, hogy hozza vissza, vagy fizessen. Pénzt kell tehát szerezni mindenáron. Csoki szerint egyetlen megoldás van, ki kell rabolni a közeli postát. Mindenki kocsiba száll. A nagy balhé azonban nem sikerül tökéletesen.
Kritika: „Apa egyszer zt mondta: mikor a padlón vagy, szedjél fel onnan valamit.” És Lali tényleg a padlón van, de úgy tűnik, nem is csak átmene-tileg, hanem folyamatosan. Day by day éldegél út menti (diszk-réten eldugott) lakókocsibüféjé-ben. A nulla forgalom nem kifize-tődő, főleg annak nem, aki – ba-rátaival együtt – amerikamániás. A büfékocsi USA-zászlóval van fel-szentelve, a neonreklám csillogó-villogó (na jó, ütött-kopott) nagy-városi bárt idéz, és még Koko is óriásplakátról hirdeti az álomkarriert. Az egyszerű, hétköznapi ember, aki szupersztárrá bomlott (ki) halandó bábjából. Tiszta Ame-rika. Alapsztorinak ennyi elég, nem kell több – mindez nagyszerű vonása a magyar filmeknek (lásd Csapd le csacsi!, Portugál, I love Budapest… stb.). A mind ma-teriálisan, mind azon túli jelentőséget hordozó bázis-helyszín körül dongnak aztán a film további szereplői – barátok, „tartozékok”, kósza vendégek -, hogy valós (és eredeti) helyzetkomikumokkal, neoburleszk szituációkkal adjanak értelmet az egésznek. A helynek, az időnek, na és Amerikának.
Igazság szerint nem vagyok oda túlságosan az olyan filmekért, me-lyek egymáshoz kapcsolt, több-nyire önmagában is zárt egészet képező jelenetekből (scene-ek-ből) épülnek fel. Azt szeretem, ha egy filmnek van egy markáns ele-je, haladási iránya és lezárt vége. Ez viszont nem jelenti azt fel-tétlenül, hogy teljesen „nyitott mű”-ellenes vagyok (lásd Umberto Eco). Az Üvegtigris viszont éppen olyan anekdota-film, amelynek a cselekmény-szilánkjait leheletfinom történetvonal fűzi egybe. Ez pedig nem más, mint az amerikai életforma mindenekfeletti vágya. Mint egy vallást, építik maguk köré a Szabadság-szobor hazájának eszméjét a szereplők, hogy aztán önmaguk, s ezen jóval túl az Egyesült Államok paródiájává váljanak, s visszazuhanjanak oda, ahol ténylegesen is léteznek, a mai magyar valóságba.
Kapitány Iván és Rudolf Péter, az Üvegtigris két rendezője élvezetes vígjáté-kot hozott össze vezető színészekkel. Néhány kritika unalmasnak, sekélyesnek, fe-leslegesnek nevezi a filmet, pedig ha paródiaként nézzük, remekül szórakozhatunk rajta. Felvonul a mai magyar filmre jellemző összes kellék: erős karakterek, groteszk szituációk, „őszinte” párbeszédek, s nem érezzük az erőltetettség morzsáját sem.
Tudom, közhely, de a szerepek életre kelnek, köszönhetően a vá-logatott színészeknek. Éles kon-túrral rajzolódnak körbe az egyes habitusok, ab ovo szikrázó viszo-nyok teremtődnek az egyes ka-rakterek között. Lali (Rudolf Pé-ter) olyan, mint a lakókocsi bel-seje: sivár, ötlettelen, vegetáló. Világos ingei és fehér kalapja jelzi ugyan, hogy lelkileg tiszta, mint a patyolat, de mit ér mindez, ha csak vergődik az életben, s két hot dog között az égvilágon semmi sem történik vele? Vágyott Amerikája olyan messze van tőle, mint ócska hűtőszekrényének tartalmától a higiénia. Olyan szerencsétlen ő, aki egyszer adja ki kezéből a félig már lekapart sorsjegyet (a kutya se vesz tőle soha), ami persze rögtön az egymillió Forintos fődíjat rejti. Fogyatékos társa, Sanyi (Horváth Lajos Ottó) jellegzetes „él bele a világba” figura, olyan lelki és értelmi szegény sors megtestesítője, akinek egy amerikai kocsi, vagy egy robotgép már felsőbb intelligencia. (Figurája csak nem a technikai fejlődés fétisének gonosz, ironikus szimbóluma?) Lali unokatest-vére, Róka (a betegesen hülye Gáspár Sándor) szó szerint ócskavas-kereskedő, aki a film végén ártalmatlan szakmájának majdhogynem áldozatául is esik. Rikító színű autója és ruhakollekciói éles ellentétben állnak Lali személyiségével, de sorsuk ugyanaz: ízig-vérig szerencsétlenek mindketten, a tipikus „se kutyája, se macskája” módon leírható divatos, modern kasztrendszerből. Gaben (Reviczky Gábor) is ke-reskedő, csak ő autókkal kopírozza Róka üzleti érzékét és szerencséjét. A har-sánnyal éles ellentétben álló modora remek paródiája a régmúlt amerikai porszívó- és autóügynök társadalom gengszter kartellekbe tömörülő figuráinak. S hogy az underground életérzés, a kétes hippi szabadság se maradjon érintetlen, fel-fel-bukkan néha a magyarított „szelíd mopedes” Csoki (az eszméletlenül jó Csuja Imre), alias Easy Rider. Akiről kiderül, hogy van macskája, mi több, még anyja is. Ilyenformán ő nem az az „egyedülvagyokmintazujjam”-karakter, harsánysága és életkedve mégis sorstársaihoz hasonló unlucky-unhappy predesztinációt takar. Aztán van még egy halványabb figura is, Cingár (Szarvas László), aki szintén egy ütött-kopott-ügyefogyott hontalan, s néha erre rápakol még egy lapáttal, amikor szaxizni kezd. Ez a hagyományosnak egyáltalán nem nevezhető „baráti” (vagy érdek) társaság kerül hol csip-csup, hol nagyobb kalamajkákba egyetlen vágytól katalizálva: wanna go to America.
Az Üvegtigrisben feltűnik még számtalan ismert (és elismert) szí-nész, akik, Fábry Sándor szavajá-rásával élve, emelik a film fényét: Kecskés Karina (mily fájdalmas is tud lenni egy orgazmus); Szilágyi Tibor (mily fájdalmas is tud lenni egy feleség); Básti Juli (mily fáj-dalmas is tud lenni a műköröm le-törése); Bodrogi Gyula (Lali ap-ja, mint bús buszsofőr); Dörner György és Kaszás Attila (az év-század bankrablói); Kállai Ferenc (/vizelet/problémás utas); Kállóy Molnár Péter (problémás vendég); Nagy-Kálózy Eszter (a baltás, máskülönben néma meny-asszony). Persze a sor nem teljes.
Itt muszáj leírnom egy szerintem nagyon bájos poént. Az elhagyott néma meny-asszony (Nagy-Kálózy Eszter), levetett cipőivel a kezében mendegél az ország-úton, miközben Lali az út szélén ücsörög. Meglátja a még mindig esküvői ruhában pompázó nőt, és odaszól neki: „Elvegyelek?… Elvennélek!” Ehhez persze tudni kell, hogy ők a valóságban már hosszú-hosszú évek óta házasok.
A film végén egy postarablás szán-dékával futnak össze a szereplők (Sanyi szó szerint), hogy persze ne legyen semmi az egészből. Ez a jelenet teszi fel a koronát arra a szándékra, amely az amerikai álom kifigurázására irányul. A végső fi-nisben pedig lehull az álarc a „be-ce” (vagy csúf) nevekről, s a film hősei egy kilencórás testi mezte-lenség után szembesülhetnek a pőre valósággal is, miszerint Ame-rika tényleg fényévekre van. Egymás valódi nevei hallatán röhögőgörcs vesz erőt rajtuk: Zsíros Ferenc, Turbók Imre, Kakszi Lajos. Nevetik magukat, nevetik egymást, s talán még azt is, nem is kell olyan nagyon az a fránya kontinens-ország.
Fontos szót ejteni a filmben fellelhető (méghozzá egyértelműen fellelhető) rek-lámokról is. Néhányan szemet bántónak, szánalmasnak nevezik őket, pedig egy magyar film költségvetését manapság nehéz összekalapozni látható reklámok nél-kül. Azonban a Sláger Rádió, az RTL Klub, az Aranyászok, az In-Kal Security, a VW Beetle, a Playboy (bocs, ha kihagytam valamit) az Üvegtigrisben – szerin-tem – másodlagos jelentést is nyer, méghozzá az amerikai filmek parodizálását, ahol állandóan Pepsit isznak, Sony cuccokat nyomkodnak, Motorolával telefonálnak. Jó-pofának tűnnek ezek a magyar cégmegjelölések, és véleményem szerint nemhogy bántóak lennének, kézzelfogható valóságba helyezik a film történéseit.
Már beszéltem róla, hogy az Üvegtigris szituációkból összefűzött film. A vezérfonal pedig, amely eggyé (és egyben kronologikussá is) kapcsolja a történéseket, egy rendőrségi kihallgatás képei. A különös, ám félrevezető narrációnak is felfogható kockákon a főszereplők jelennek meg az egyes jelenetek közben illetve után, és úgy „terelnek” vagy tagadnak mindent, amit az imént a két szemünkkel láttunk, ahogy az annak a rendje. Pofátlan módon „mosakszanak”, hogy aztán a film záró kockáján hivatalos gépelt szöveg formájában megjelenjen a konklúzió: az ügy le-zárva.
Amerika, minden vonzó csillogásával, minden vágyott rózsaszínű álmával, minden új élet reményével vesztett.
[Videók]
Gryllus Dorka anyaszült meztelenül szeretkezik a kamerák előtt! Bartis Attila Nyugalom című regényéből rendezte Alföldi Róbert első nagyjátékfilmjét, melynek díszbemutatóját tegnap tartották. A történet főhőse Weér Rebeka (Udvaros Dorottya) a megbomlott elméjű, bukott színésznő, aki élete kudarca után soha többé nem teszi ki a lábát az utcára. Tizenöt éve él lakása és érzelmei börtönében, író fiától (Makranczi Zalán) pedig egyre csak szívja az energiát.
Anya és fia perverz kapcsolatába csöppen az erdélyi származású Fehér Eszter (Gryllus Dorka), aki az író barátnőjeként kiutat mutat az egyre elviselhetetlenebb életből. Kezdeti idilljüket hosszú szex-jelenetek érzékeltetik, amelyeket folyton megtörnek az anya kirohanásai, és a szexért mindenre képes könyvkiadónő (Hernádi Judit) egyre durvább szexuális felajánlkozásai. Tovább a videós cikkre
Gryllus Dorka már szerepelt összeállításunk előző részében egy édeshármas tagjaként, míg most egy hagyományos duettben és lényegesen kevesebb ruhában tűnik fel. A Nyugalom című filmből származó jelenetben kamaszos hevülettel és egy kis kötelező ügyetlenkedéssel esik egymásnak Gryllus művésznő és mázlista partnere, akit Makranczi Zalán alakít meglehetősen nagy átéléssel. A jelenet báját és élethűségét az a rész adja meg igazán, amikor a felhevült pár valahogy beesik az ágy és a fal közé, de azzal a lendülettel folytatják.
Ugyancsak a Nyugalom című filmben van a fenti jelenet, amit egyszerűen nem bírtunk kihagyni. A két szereplő ugyanaz, mint az előző jelenetben, nagy különbség azonban, hogy a fiatal pár szemmel láthatóan már ‘Level 2’ szintre jutott a nemi örömök terén. A korábban látott ügyetlenkedésnek és kapkodásnak nyoma sincs, helyette céltudatos mozdulatokkal veszik birtokba egymás testét és még arra is jut energiájuk, hogy új utakat fedezzenek fel a gyönyörök terén. A határok feszegetését némi testápolóval teszik fájdalommentessé, ami bölcs előrelátást feltételez. És, hogy teljesen kivégezzük a Nyugalom című filmet, megmutatunk egy amolyan bonus tracknek szánt jelenetet is belőle, hogy valahogy lehűtsük a kedélyeket így a végére. Itt Hernádi Juditot figyelhetjük meg, ahogy meglehetősen lényegretörő és vulgáris módszerekkel szerzi meg, amit akar!
Tartalom: A valaha ünnepelt szenvedélyes, érzéki színésznő (Udvaros Dorottya) már 15 éve ki sem mozdul a lakásából. Egyetlen támasza fia, Andor (Makranczi Zalán), írógépe mögé menekül kettejük tehetetlen egymásrautaltságának őrült ketrecéből. Novelláit – melyek anya és fia történetei – csupán az asztalfióknak írja. Szeretet és gyűlölet kötelékei béklyózzák őket egymáshoz. Ebbe az érzelmi patthelyzetbe egy szép napon megérkezik a szerelem.
Kritika: Alföldi Róbert Nyugalom című filmjében remek színészek tartanak felolvasóestet Bartis Attila könyvéből. Az elsőfilmes rendező túl nagy tisztelettel közeledett az alapanyaghoz, nem merte igazán sajátjává tenni, így mi is szegényebbek maradtunk egy élménnyel.
A Nyugalom című film megnézése után furcsa nyugtalanság vett rajtam erőt. Egy ideig nem tudtam, mi az oka, aztán rájöttem: zavar, hogy képtelen vagyok a film alapján eldönteni, Alföldi Róbert jó rendező-e. Talált egy regényt (Bartis Attila: A nyugalom), ami nyilvánvalóan megérintette, írótársával (Garaczi László) nagy óvatoskodva – a dialógusok maradnak, ahogy vannak! – forgatókönyvvé alakítgatta, kerített magának jó színészeket és egy megbízható operatőrt, nagy levegőt vett… és várta, hogy elkészüljön a filmje.
Alföldi kiváló színész, természetes, hogy mindkét főszereplő, a veterán Udvaros Dorottya és az újonc Makranczi Zalán is kivirágzik a keze alatt. Udvaros sokszínű a színpadról lekergetett, hosszú évek óta saját lakása börtönében élő színésznő szerepében; ha kell, üvöltő hisztérika, ha kell, egyetlen oldalpillantással hozza a fiát – és persze minket – zavarba, teátrális és mégsem túl sok. Makranczi mint Andor, az anyja csecséről leválni nem bíró, de a barlangjában fuldokló fiú egyfélébb, de mégsem egyhangú, végig hozza azt az áthatolhatatlan zavarodottságot, ami a figura fő jellegzetessége.
A magabiztos alakításokon túl viszont nem sok mindent találni ebben a filmben, amitől több lenne, mint egy hangoskönyv vagy felolvasóest. Alföldi félve nyúl a filmes eszközökhöz, mindvégig a könyvre támaszkodik, érezhetően azt próbálja kiötölni, hogyan ne sértse meg az eredeti szöveget. Nem mer kísérletezni, nem újít, nem rakja bele magát a filmbe, mintha rettegne, hogy végzetesen elrontja az egészet. Néhány bátortalan rendezői ötlettől eltekintve mintha inkább operatőrére (Babos Tamás) és vágójára (Politzer Péter) hagyatkozna, hogy majd csak filmet kerekítenek színészei köré.
A cselekmény hűen követi a könyvét, és vannak epizódok, amiket sikerült remekül filmre ültetni, kitűnő például a kurvával (Nagy Mari) töltött éjszaka vagy a szerkesztőnővel (Hernádi Judit) folytatott bestiális affér, a dráma sarkkövénél viszont valami miatt megbicsaklik a forgatókönyv. Az anya-fiú közti beteges köteléket szétcibáló Eszter (Gryllus Dorka) szála érthetetlenül kidolgozatlan marad, a lányról semmit nem tudunk meg, a lány és a fiú kapcsolatát pedig csak röpke vinyettákban hajítják elénk, ami így nem ad elégséges magyarázatot a fiúban végbemenő változásokra. A játékidő persze véges, de fel lehetett volna áldozni kevésbé fontos jeleneteket (elsőként a kocsmárosnő igencsak falsra sikerült monológja jut eszembe), hogy elegendő teret kapjon az Eszter és Andor közti dinamika kibontakozása.
Eszter szálának elsikkadása azt is jelenti, hogy az anya és fia közti húsba maró csatározások egy idő után kissé egyhangúvá válnak, hiába jók a színészek, mintha ugyanazt a jelenetet ismételnék újra és újra, és ahelyett, hogy fokozódna a feszültség, lassan elunjuk őket. Szerencsére mielőtt apátiába süllyednénk, lesújt a vég. Ez majdnem megrázó, csak az a kár, hogy Alföldi pont újranézte a Stalker-t forgatás közben, és ettől az a zseniális ötlete támadt, hogy nem a padlón fekvő Andorral fejezi be a filmet, hanem átemeli ide a szobában zuhogó esőt, végül is, ha Tarkovszkijnak bejött, itt miért ne működne. Kár, hogy nem szólt neki senki, hogy ne tegye.
[Videók]
Némileg kakukktojásnak számít ez a jelenet, mert – bár hazai gyártású filmből származik – egyik szereplője sem magyar. Ulrich Tomsen és Kirsti Stubo ágyjelenetének az ad különös pikantériát, hogy a filmben egy orvos és betege tiltott és egyben tragikus kapcsolatát követhetjük nyomon. Listánk azon ritka jelenetével van dolgunk, amelyben becsületesen végigcsinálják az egész procedúrát, bár szemmel láthatóan nem adnak bele apait-anyait, ami a sztori ismeretében enyhítő körülménynek számít.
Tartalom: 1913, Magyarország. Brenner József író-orvos története egy újkori Faust-történet. Brenner orvosként dolgozik egy múlt század eleji elmegyógyintézetben. Már hónapok óta írói válságban szenved, egy sort sem képes papírra vetni. És közben a morfium rabjává válik. Egy nap új beteget bíznak rá, a huszonnyolc éves Gizellát. Az elmebeteg nő viszont csak ír és ír, ő saját naplója rabja, nem képes letenni a tollat. A fiatal nőn mind jobban elhatalmasodik a kényszerképzet, hogy egy idegen, gonosz erő költözött belé. Brenner féltékeny lesz a nőre, aki zseniálisan, megszállottan alkot. A kezdeti orvos-beteg viszony fokozatosan alakul át, orvos és beteg egymásba szeretnek, kapcsolatuk szexuális tébollyá hatalmasodik. Brenner az asszony testén keresztül akar kapcsolatba lépni a Gonosszal, és visszaszerezni képességét az írásra. Brenner doktor szövetséget akar kötni vele, hogy segítségével mindazt megvalósítsa, ami eddig neki nem sikerült. A Gonosz azonban testestül-lelkestül akarja magának Brennert. Ezért a szövetségért nagy árat kell fizetnie az orvosnak. Gizella cserébe, arra kéri Brennert, hogy vágja ki az agyát, szabadítsa meg a Gonosztól, hozza el számára a felejtést. Brennernek nincs választása. El kell pusztítania Gizellát: az egyetlen embert, akit igazán szeretett.
Kritika: A megkopott külsejű és tartalmú XX. század elejei magyarországi pszichiátrián – a Moravcsik-intézetben; a főigazgató: Moravcsik doktor (László Zsolt)- „a sátán uralta”, folyamatos íráskényszertől és kényszerképzetektől gyötört nőbeteg könyörög a megváltásért (a felejtésért: „kérem, vágja ki az agyamat”) az – amúgy – novellákat szövegező kezelőorvosának. A film Csáth Géza művei alapján született, Szász János rendezte és írta (utóbbit Szekér Andrással). Szász filmhősei – irodalmi alapanyagokat felhasználva – a létezés és az erkölcs határait boncolgató figurák. Amennyiben szükséges, márpedig erre gyakorta (minden esetben) sor kerül, áthágják a határokat – „természetesen” morális kételyektől gyötörve -, sorstragédiájuk, elkerülhetetlennek látszó végzetük (hübriszük) ebből fakad (Woyczek, 1994, Witman fiúk, 1997).
Mondhatnánk: Csáth Géza (született: Brenner) és Szász szükségszerűen találtak egymásra. „Második közös munkájuk” székhez tapasztó. De nem azért, mert értelmiségi körökben jó ideje divatos rajongani Kosztolányi Dezső sokáig (és többnyire még mai is) mostohán kezelt unokatestvéréért, aki – amúgy – orvosként gyűrte maga alá a mindennapokat (és a nőket), és elkötelezett híve és hazai úttörője volt a hazai pszichoanalitikus iskolának és módszereknek, és ugyebár függött a drogoktól. (Mint ahogy mestere, Sigmund Freud. Bár ezt kevesen tudják, vagy illik tudni.)
Szász meglátása szerint az Ópium? egy narratív kamarafilm, vagyis kétszereplős, szűk térben játszatott dráma. Az igazsághoz tartozik, hogy azért kamarafilm (vagyis visszafogottabb hely- és stábigényű), mert – egy meghiúsult tervét követően – érthetően mielőbb filmet akart forgatni a Witman fiúk rendezője, akár a szűkebb anyagi lehetőségeken belül. A direktor a Szöllősi Géza art designer (Taxidermia) megálmodta és áttervezte komáromi Monostori-erődbe helyezi a cselekményt, hasznosítva az art designer furcsa és bizarr tárgyait, orvosi masináit is.
Dr. Moravcsik (László) múlt századi intézetébe utazik dr. Brenner József (Ulrich Thomsen), aki idejétmúltnak tartja az intézményvezető gyógymódszereit, viszont mint drogfüggő, itt könnyen juthat morfiumhoz, ópiumhoz. Függése ugyanilyen erős az íráshoz is, ám jó ideje képtelen egyetlen sort a papírra vetni. Nem így a gondjaira bízott Klein Gizella (Kirsti Stub?), aki folyton, sokat és nagy szenvedéllyel körmöl. Az orvos egyszerre viszolyog és csodálja kezeltjét, irigyli annak szenvedélyét. Még úgy is, ha mindennek nagy az ára: a „nőt megszállja a gonosz”, vagyis az elborult elme. Az ápolt és a kezelő végzetesen közel kerül egymáshoz – aminek jó vége nem lehet.
[Videók]
Sárközi-Nagy Ilona és László Zsolt érzelemdús egymásba gabalyodását figyelhetjük meg a fenti jelenetben, amit összevágtunk a könnyebb befogadás érdekében, mivel a filmben szét van szórva ez a pár másodperc. Sok hormont ugyan ez a jelenet sem fog belőlünk felszabadítani, de Sárközi-Nagy Ilona kellemes meztelensége miatt azért ez is befért az első tízbe. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy ebben a filmben László Zsolt mennyire elképesztően hasonlít a korosodó Harrison Fordra.
Történet: Szerelem és féltékenység – és minden, amit ez a két szó takar és felfed -, erről szól ez a háromszögtörténet. Három emberi arc és három emberi test története. Nem számít semmi más, csak az arcok, szemek, arcba boruló haj, kezek összefonódva, ökölbe szorulva, simogatva és levegőben maradva és a testek. Talán még az eső. A végig zuhogó, porzó, lázongó, sziszegő májusi zápor. Kaffka Margit: Májusi zápor című novellája alapján készült tévéjáték egy szerelmi háromszög történetéről.
Kritika: Esztergályos Károly egy alapvetően elfojtásokkal, feszültségekkel teli Kaffka Margit-novellát dolgozott át szexualitással mélyen átitatott, a nyíltabb konfrontáció gondolatával merészebben eljátszó tévéfilmmé. Kaffka szelleme így csak nyomokban található meg benne, inkább kiindulópontul szolgál egy szabad-asszociációs láncolathoz.
„Májusi eső aranyat ér”- állítja a mondás, de az Esztergályos Károly filmjében folyamatosan, megállíthatatlanul, vég nélkül zuhogó májusi zápor a puszta hangulatfestésnél valami sokkal mélyebb, baljósabb funkciót tölt be. Az ötven perces tévéfilm a zápor – tehát a heves, rövid ideig tartó eső – főszereplővé emelésével is alátámasztja azt a koncepciót, amely a viszonylag rövid idő alatt lejátszódó eseményeket a három szereplő szemszögéből, egyenként láttatja. Téma variációkkal – sugallja az alcím az egyes nézőpontoknak, elképzeléseknek az esetlegességét, illetve a zene kiemelt fontosságát. (Mahler szimfóniája például remek választás a borongós, nedves atmoszféra megfestésére.)
Kaffka Margit novellája, a film alapjául szolgáló Májusi zápor egy különös szerelmi háromszög, a művészetügyi tanácsos (Ákos – László Zsolt), a feleség (Ilona – Ónodi Eszter) és a szobrász szerető (Éva – Nagy Ilona) feszült viszonya köré épül.
Kaffka írása a ki nem mondott szavak, az elfojtott érzelmek, vallomások színtere, amelynek tompa, óvatos atmoszférája Esztergályos filmjében helyenként szexuálisan túlfűtött jelenetekkel és zaklatott konfrontációkkal tűzdelt asszociációsorozattá változik. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a rendező ne követné bizonyos mértékig Kaffka Margit elképzeléseit, hiszen a film végig fenntartja a látottak valóságosságának bizonytalanságát, eljátszik a „mi lenne/mi lett volna, ha” gondolatával. A történet menete helyenként visszatér egy-egy jelenethez, újrakezdi, újragondolja a már látottakat. Érdekes, ahogyan a kőkemény, mindenféle szeretőcskéket eltűrő, nyájas feleség kegyetlen dominává alakul – az egyébként remekelő – Ónodi Eszter kezében, a naiv, kiszolgáltatott szerető, Éva pedig milyen idillikusan és egyszerűen képzeli el a jövőt.
A meglehetősen tipikus szerelmi háromszög-jelenség ugyan archetípusokat vonultat fel, a film mégis olyan karaktereket hoz játékba, amelyek épp eléggé szokatlan „variációkat” eredményeznek.
Egy tévéfilm esetében mindig felmerül a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e, érdemes-e a technikai vonatkozásokat méltatni, és bár a tévé képernyőjén feltehetően (vagy legalábbis remélhetőleg) másképp szól majd a hang, ez esetben helyenként igen zavaró volt a néhányszor eltorzult szöveg érthetetlensége. (Természetesen ez nem azokra a jelenetekre vonatkozik, ahol a hanggal való játék tudatos volt.) A sejtelmes, néhol nyomasztóan sötét képi világ, a szövegtorzulás és az időben, nézőpontokban való ugrálás itt-ott a Twin Peakset is eszembe juttatta, bár a katarzis – az említett sorozattal szemben – ezúttal elmaradt.
[Videók]
Még mielőtt bárki komolyabb lelki sérülést szenvedne a fenti jelenet miatt, gyorsan tudjunk meg néhány dolgot a filmről! Mundruczó Kornél operafilmje a szexualitás erejével gyógyító, ex-drogos Johanna nővérkéről és áldásos ténykedéséről szól. Ez az oka annak, hogy áriában kommunikálnak egymással a szereplők, ami valljuk be, nem túl életszerű és meglehetősen elvonja a figyelmet a „lényegről”, de ettől függetlenül üdvözlendő lépés lenne, ha TB támogatást is élvezne ez a fajta alternatív gyógymód.
Tartalom: A drogfüggő Johannát egy baleset után visszahozzák a klinikai halálból. Ő nem emlékszik semmire. Mivel nincs hova mennie, orvosa a kórházban tartja nővérnek, mert megtetszett neki a lány. Johanna azonban szerelmét a betegeknek kínálja gyógyírként: visszaadja az életbe vetett hitüket, csodálatos gyógyulásukért imádják Johannát. Szokatlan gyógymódjával, a kórházi rend megszegésével azonban kivívja a hivatásos gyógyítók haragját…
Kritika: Súlyos baleset a Duna-parton, a kórházba szállított sebesültek közt egy narkós csaj, aki a gyógyszerszekrények láttán ráébred, hogy valóságos drogparadicsomba került. Mindjárt túl is adagolja magát, ám ha ez volt a cél, úgy rosszkor volt rossz helyen: az orvosok újjá-élesztik. A klinikai halál állapotából visszatér, de elveszíti az emlékezetét, nincs többé neve, múltja, „nincsen lakcíme, se egy ruhája, nincsen ismerőse, se rokona, se őse” – ahogy a fiatal orvos érvel, mert beleszeretett, és ott akarja tartani nővérkének. Johanna a betegeknek áldozza második életét; a gyerekosztályon dolgozik, s éjszakánként a férfiakat gyógyítja „kések nélkül”: kézrátétellel, az érintés és szexuális érintkezés különféle módozataival. A betegek csodatévő erőt tulajdonítanak neki, és szentként tisztelik. Működése kétségtelen eredményekkel jár, ennek ellenére (vagy épp ezért) féltékeny munkatársai – élükön a rendpárti főnővérrel és a szerelmében visszautasított orvossal – zavarkeltő szajhának tekintik, elbocsátják, és amikor a betegek fellázadnak, visszaküldik oda, ahonnan jött: egy morfium-injekcióval végeznek vele, bezsákolják és elégetik.
E történetből (amelyet Petrányi Viktóriával és Bíró Yvette-tel írt Mundruczó) akár még erotikus thriller is lehetne, a Johanna viszont operafilm. A modern operáért nem verik szét a házat, semmi okunk feltételezni, hogy mozgóképes formában más volna a helyzet. Ellenpróba nincs: kortárs operafilm gyakorlatilag nem létezik. Hazai előzményként Melis László neve merülhet fel, meg persze Mundruczó korábbi verziója, a Jött egy busz… szkeccsfilmben. Egy efféle vállalkozás nem számíthat tömegsikerre, és ezzel még keveset mondtunk. Sokan még a létjogosultságát is tagadják mindenfajta kísérletezésnek, „művészkedésnek”, kivált a moziban, és a kritikai elismerés meg a nemzetközi díjeső csak olaj a tűzre. Nem kevés igazság van abban, hogy a mozi ne legyen már a súlyos közpénzeken való önmegvalósítás terepe; hogy hervasztó ötödmagunkkal ülni a vetítőteremben; meg inkább egy jól megcsinált zsánerfilm, mint egy gyatra szerzői. De középtávon még a szórakozáspártiak sem járnának jól azzal, ha holnaptól csak iparként lehetne űzni a filmezést. Ha nem készül-nének olyan darabok, mint A biro-dalom, a Táncos a sötétben vagy a Dogville. Azért említem épp Lars von Trier műfajsértéseit, mert több szálon is kötődnek a Johannához: elég, ha a kórházi helyszínre és a zenés film megújítására gondolunk. A képi világ (operatőr Nagy András, Erdély Mátyás) inkább hazai gyökerű, Jancsó és Tarr térszervező művészetét és hosszú beállításait idézi. Mindehhez radikális világítás társul, amely a korai expresszionista film fény-árnyék hatásait próbálja színesben visszaadni. Kíváncsi volnék, mi vezette ide Mundruczót, Dreyer Jeanne D’Arcja vagy az operához illő mozgóképes nyelv keresése. A némafilmes előd nemcsak a téma miatt jön ide, hanem Falconetti miatt is. Dreyer a varietéből választott magának címszereplőt, Mundruczó operaénekeseket, táncművészeket szerepeltet színészek helyett. Ami ismét csak arra utal, hogy a Johanna alaposan átgondolt vállalkozás. Ha hiszünk a rendezőnek, aki szereti ösztönös alkotónak beállítani magát, akkor arra kell jutnunk, hogy meglepően jól működnek az ösztönei. A Falconetti-Tóth párhuzam első látásra nem stimmel ugyan, hiszen Tóth Orsi profi színész. De még nem volt az, amikor Mundruczó felfedezettjeként elször tűnt föl a vásznon (Szép napok). És még mindig képes arra, hogy ne használja a szakma eszköztárát, hibátlanul illeszkedve a többi „amatőrhöz”. Ebben valószínűleg megkönnyíti, másban megnehezíti a dolgát, hogy énekelnie kell – pontosan azt és úgy, mint Fodor Gabriella, akinek a hangját halljuk. (Ugyanez a test-hang kettős egyszer már bevált, amikor Mundruczó színre vitte Lendvai Kamilló Tisztességtudó utcalányát, tapasztalatot gyűjtve saját operája megrendezéséhez.)
Tallér Zsófia, aki zeneszerzőként kezdettől (Nincsen nekem vágyam semmi) ott van Mundruczó csapatában, kiválóan oldotta meg a lehetetlennel határos feladatot. A Johanna nem újítja meg a kortárs operát, de erre nincs is szükség, a célnak jól megteszi ez a kissé konzervatív, múlt századi, a történetet és a látványt szolgáló zene. Az idézeteket bátran alkalmazó, a szakrálist a profánnal vegyítő librettót Térey János és Harcos Bálint szerezte. (Remek, amikor az élénk színű fürdőköpenyekbe öltöztetett betegek kara azt énekli, hogy „meneküljünk az urológiára!”)
Lehet, hogy agyament ötletnek tűnik operafilmet csinálni, de ha ezt egy erős tehetség és már többször bizonyított rendező teszi, akkor a néző részéről is megérdemel egy kísérletet. Ezután lehet csak eldönteni, hogy helytáll-e magáért a mű, van-e mentség a nagyot akarásra. Mindenekelőtt azt kell igazolni, miért vetemedtünk arra, hogy kirántsuk Johannát a szentek legendáriumából és az egyetemes kultúrából. Mindaz, amit eddig a zenéről, szerepválasztásról, fényképezésről-világításról elmondtam, az operát, az opera pedig a kötelező stilizációt, ha úgy tetszik, az elidegenítést adja egy olyan filmben, amelyben elvont fogalmak (szeretet, jóság, áldozat, megváltás) játsszák a főszerepet. De ez csak akkor számít, ha a film gondol valamit Johanna személyéről és történetéről. Csak ez teheti bocsánatossá az olyan hibákat és hátulütőket, mint a drasztikus fény-árny hatások időnkénti túlhajtása, ami a láthatatlanság határáig, sőt azon túl viszi a filmet; a néhol érthetetlen szöveg, ami különösen Tóth Orsi „szinkronhangjánál” zavaró.
A Szent Johanna-legenda mai olvasatának hiteles színhelyet ad a kórház. Történetesen a Lipótmezőn forgattak, de pontosan ilyen szürreális, egyszerre kortalan és ódon minden magyar kórház, ilyen a csempe, a kő, a melléklépcső, a zsúfolt kórtermek, a zegzugos alagsor a folyosók labirintusával, a sercegő neonnal, a zúgó, szortyogó csőrengeteggel… az egész úgy nyomasztó és lepusztult, ahogy van, szinte fel sem tűnik néhány lavór vagy a gyerekosztályon a szokásos razjfilmfigurák helyett a régi német mesekönyveket idéző áb-rázolások. E helyszín természetes populációja a fehér köpenyes hivatásrend (amely minden további nélkül megfeleltethető az eredeti történet papságának) és az elesettek, reményvesztettek, megváltásra várók serege. Már csak a szent hiányzik.
[Videók]
Adult Content!
Magyarországon a tartalom az Mttv. besorolás V-VI. kategóriájába tartozik, kiskorúakra káros hatással lehet. Hogy ne férhessenek hozzá, használj szűrőprogramot! A Belépésre kattintva kijelented, hogy elmúltál 18 éves, és elfogadod, hogy cookie-t használunk.
