– Letenné oda a másik pultra?
– Meg sem nézi? – csodálkozott a bőrdzsekis.
– Nagyon szívesen megnézném, ahogy meg is teszem később, de pillanatnyilag ezt a munkát kell befejeznem, mert jönnek érte.
– Bocsánat! – szabadkozott szaporán az ügyfél, miközben gondosan a jelzett helyre teszi a kartonok közé zárt képet, olyan óvatosan, mintha máris törékeny lenne.
– Semmi gond, és higgye el nekem, hogy láttam már képet eleget, azt is megállapítottam, hogy A/2-es méret lehet, de úgyis megmérem pontosan.
– Valami nagyon egyszerű keretet szeretnék… Olyat, ami nem tereli el a figyelmet a képről, és nem hivalkodó – Körbenézve a falon, hirtelen rábökött egy apró fényképet szegélyező lécre. – Talán ilyen felelne meg legjobban.
– Lehet.
– Esetleg vastagabb.
– Lehet az is, mert ekkora mérethez komikusan hatna a keskeny keret. Rám bízza? – A mester közben kisméretű, háromszög alakú lemezkéket számolgat, majd vízszintes mozdulatokkal az üveg mellé kopácsolja azokat.
– És ha visszajönnék kicsit később? Nem bizalmatlanság, de azt akarom, hogy mindenképpen jól sikerüljön a keretezés.
– Holnap reggelnél hamarabb nem kerül rá sor, addig bármikor bejöhet és választhat hozzá keretet, de el is hiheti nekem, hogy annál, amit mutatott, háromszor szélesebb illik…
Végre feladta a bőrdzsekis – egy vagyonba kerülhetett a kabátja -, és búcsúzóul azt mondta, hogy azért igyekszik még holnap reggelig beszaladni.
– Csak éjszaka ne próbálkozzon, bekapcsolom a műhelyben a riasztót – morgott még utána a mester, de figyelme ismét a sürgős munkájára irányult.
A képkeretezés rendkívüli precizitást igényel, néha agysebésznek érzi magát, nem is szereti, ha közben zavarják. Befejezte a festményt, újra és újra megforgatta, melyik lehet a teteje, melyik az alja.
– Normális festők azért szignózzák a képet, hogy meg lehessen állapítani… – morfondírozott magában.
Úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért két akasztót tesz rá, ezzel 50 százalék találati esélyt biztosít magának a festővel szemben, aki – a mester véleménye szerint – szintén nem volt tisztában vele, hogyan is mutat a műve, azaz melyik a talpa. Ezért is nem írta alá. Meg szégyellte is, amin nem lehet csodálkozni.
Egy gyermekrajz következett, melyen a pipaszár lábak egyértelműen megmutatták a kép helyzetét. Utána egy tükör keretezéséhez látott, amihez mindent el kellett pakolnia az útból. Az óriási táblát a megrendelő 20 centis, aranyozott, cirádás keretbe kérte foglalni, és majd több helyen tervezi a falra erősíteni, ezért összesen 16 tartópántot rendelt hozzá.
A keretezőmester el is felejtette közben a bőrdzsekist. Csak akkor jutott újra eszébe, amikor zárórát csinált magának, és a mosdóhelyiség felé igyekezve visszapillantott a katonás rendben sorakozó üvegtáblák tartójához támasztott kartonra.
– A három kép… natúr keret rendel… – morogta.
Kézmosás után úgy látta jónak, ha még gyorsan megnézi az alapanyagot – ami néha gyengébb színvonalú, mint a hozzá rendelt keret -, mert nem szeretné, ha éjjel eszébe jutna, hogy nem választotta ki a megfelelő léceket. Az ilyen, éjszakai bevillanó gondolatok nem hagyják újra elaludni – ezért nem szereti, ha befejezetlenül marad egy-egy tevékenység.
A pakkot a pultra tette, szikével elvágta a ragasztócsíkot, és leemelte a felső takarókartont.
– Húúú!
Megtámaszkodott.
– Húúú! – ismételte önmagát.
Fekete-fehér fotó, éles kontúrokkal. Egy női fej fényben és árnyékban, határozott, karakteres, mégis bájos vonások. Nyílt, tiszta tekintet, magas, értelmes homlok, zilált haj, jellegzetes, különös mosoly a határozott száj szegletében.
– Erre aztán nem mondhatnám, hogy tizenkettő egy tucat!
Szemei végigsimogatták a női arcot, amely összhatásában inkább tűnt titokzatosnak, mint egy modell unottan kifejezéstelen, vagy megjátszós beállításának. Semmi művit, semmi idegent nem fedezett fel, ez a kép, úgy ahogy van, maga a természetesség, maga az élet.
Óvatosan megfogta a fotót és félrecsúsztatta, amíg elő nem tűnt a második.
Ugyanaz az arc, játékos szigorúsággal, ám derékig feltárul a lány meztelensége. Kissé oldalról, mintha éppen visszafordulna, és még nem tudná eldönteni, örüljön-e a megszólításnak…
A mesternek hirtelenjében kiszárad a torka, s még egy húúú sem hagyja el a száját. Csak nézi éhes tekintettel a kifogástalan formákat. Valamiért úgy érzi, hogy tiltott helyen jár, s mintha titokban meglesne valakit. Tenyerét végigvezeti a nyak felett, a vállakon, a melleken és a hason – a levegőben.
Ezek után, ha már ilyen intim kapcsolatba kerültek, félrehúzta a második képet is, és izgatottan leste, amint lassan feltárul a harmadik fotó…
– Hol voltál? – kérdezi egyből a felesége, ahogy az ajtón belépve, leteszi a cipőjét és a kabátját.
Mondhatná a szokásos válaszok egyikét, ami még igaz is – nem akartam félbehagyni a munkát -, de életében először ezt hazugságnak érzi. Inkább szótlanul megette a megmelegített vacsorát, és üres szemmel bámulta a tévét.
Rutinszerű mozdulatokkal, némán fürdött meg, bóbiskolva ücsörgött még a tévé előtt, majd bebújt a felesége mellé az ágyba. A megszokott módon nézegette a félhomályban az asszonyi hátsót, ahogy feléje domborodott, és igyekezett saját magában felkelteni a kíváncsiságot. A nő – mint általában – nem várt sokáig. Visszafordult, és határozott mozdulattal megmarkolta a férfiasság ígéretét, és váltakozó intenzitással húzogatva igyekezett életet csiholni belé.
Hosszú percek teltek el, mire nagy jóindulattal rá lehetett fogni, hogy behatolásra készen álldogál a mester hetente kétszer használatos, exkluzív szerszáma. Sietősen asszonyára gördült, és jobbjával bevezette a gyíkot a szélesre tárt bejáraton. Eszébe jutott a második fotón látható két fekete-fehér cici, s megfogva az alatta engedelmesen lapulókat, szerszámával, nagy lökésekkel vette birtokba a gyorsan kitágult rést.
Érezte, hogy belátható idő eltelte óta nem volt ilyen merev, és egyre csak tovább keményedett, míg egyszer – amikor gondolatban éppen egy fekete-fehér, illatos nyakba szuszogott – elöntötte a forróság és lávaként utat tört magának.
Farkát megtörülte a lepedő szélébe, s még hallotta, ahogy a felesége kibotorkál a fürdőszobába, de abban a pillanatban el is aludt.
Zaklatott álmában egy ijedt, fekete-fehér nő könyörgött neki, hogy mentse meg. Zokogott, rimánkodott, de hiába tette, mert a mester nem válaszolt. Tehetetlenségében leizzadt és saját kiabálására ébredt.
Hajnalban álmatlanul forgolódott, és elképzelte mindenféle pózban – főleg az üvegező pultra támaszkodva – a fekete-fehér nőt, amint hátulról, mint a kedvenc kalapácsa nyelét, benyomja neki az acélossá vált farkát. Amikor végez – minden alkalommal újra és újra -, képzeletében a nő fenekére, majd melleire, végül az arcára keni szapora nedveit.
Kevéssel nyitás után – éppen megfordította a nyitva/zárva táblát a bejárati ajtón -, megjelent az előző napi ügyfél, aki a három fotó bekeretezését rendelte meg. Mögötte vékony, hosszú kabátban, fején kapucnival egy nő.
A nő!
A mester szíve duplájára gyorsított.
– Megnézhetjük azt a keretet, amit javasolt? – kérdezte a bőrdzsekis.
A képkeretező előhúzott a raktárajtó mögül egy hosszú szálat, és a pulton heverő portréfotó szegélyéhez illesztette.
– Jó lesz! – vágta rá a megrendelő.
– Én nem szeretném… – hallatszott a kapucni alól egy érzékien búgó hang.
– Mi?!
A bőrdzsekis keze villámként csapott az eltakart arcba, lerepült a kapucni. A bájos arc szeme alatt kék foltok, duzzadt ajkából egy vércsík indult lefelé. Következő mozdulatával megfogta a lányt és az ajtó felé taszította, visszalépve felkapta a károm fotót és négybe tépte, majd összegyűrve, a lánnyal együtt az ajtó előtti járdán parkoló kocsiba tuszkolta mindet. A modellt és a műveket.
Már csikorgó kerekekkel elszáguldott, mire a mester magához tért ámulatából.
Csóválta a fejét, hümmögött, és biztos volt benne, hogy álmaiban sokáig visszatér a különleges szépség. Talán nemcsak fekete-fehérben, de mégis inkább úgy, mint piros vércsíkkal a szája szélén.
Igyekezett a harmadik képre nem gondolni, de tudta, hogy ez nem fog sikerülni. Ébren is maga előtt látta a lányt a durva székhez kötözve, kócosan, tépett ruhában, szemeiben ijedtség. Fekete-fehéren.