Sokáig latolgattam, vajon ezt az emléket elmondjam-e, végül egy más, de szintén lelki gátlásról szóló vita után után úgy döntöttem, érdemes. Esetleg például szolgálhat, vagy átgondolásra késztethet embereket, megváltoztathatja a hozzáállásukat, és talán segíthet, akkor pedig érdemes volt. Tudom, minden ilyen eset egyedi és nem mindig működhet az a módszer, ami nálam. De hátha… Már talán említettem, hogy elég sok távkapcsolat volt az életemben (freudi elütést írtam, először „tévkapcsolat” volt) :).

Ezek közül az egyik egy nálam pár évvel fiatalabb lány, akkoriban volt mindössze 20 éves. Minden konkrét szándék nélkül kezdtünk el chatelni és megfogott érzékenysége, kedvessége, okossága… és szomorúsága.

Úgy tűnt, én néha meg tudom nevettetni, de elég zárkózott volt. Telefonon beszélgettünk később órákat, semmi szex, csak úgy, mindenről, kedves, nőies hangja volt és sok közös témánk akadt.
Ő vidéken élt, én a fővárosban, sokáig nem is próbáltunk semmi komolyabbról beszélni, de amikor egyszer eljött Budapestre, randit beszéltünk meg.

Találkoztunk, és úgy tűnt, kedveljük egymást, karcsú, helyes lány, egyszerű, de igényes és nőies öltözködéssel.

Hosszú séta a Margitszigeten, később csókolózás az autómban, a hátsó ülésen. De csak ennyi, ez viszont kölcsönösen jó volt, csókvirtuóznak hívott, ami kellemesen cirógatta az önbecsülésem. :)

Éreztem benne az érzékiséget, de a visszafogottságot is, és valahol mindent kicsit beárnyékolt az a szomorúság, amit megismerkedésünkkor már észrevettem. Nem szexet kerestem nála, annál többet éreztem iránta, de természetesen kívántam testileg is.

Először nem akart további kapcsolatot, fejét rázta, a távolba meredt, és halk lemondó hangon beszélt. Azt mondta, nincs értelme, mert messze is vagyunk és egyébként is, hosszabb távon ő úgyse kellene senkinek. Nem értettem. Láttam, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, de elzárkózott, azt mondta, nem tud beszélni róla.

Nem hagytam annyiban. Mondtam, hogy nem erőltetem, de elveszíteni se akarom, csináljuk, ahogy eddig, és ha úgy érzi, majd elmondja.

El is jött az ideje, egy másik találkozón, akkor már kicsit oldottabb volt. Csak csókolózás, simogatás, de semmi több… amikor átöleltem és összegömbölyödve a karjaimba bújt, akadozva, a visszaemlékezéstől el-elpityeredve nagy nehezen elmondta, mi nyomasztja.

Tizennyolc éves se volt és még szűz, mikor az akkori fiúja, akit szeretett, kis híján megerőszakolta. Nagyon durván bánt vele, az a tipikus eset volt, mikor a pasi azt hiszi, hogy „ááá, csak látszatból ellenkezik a kis kurva, de igazából azt akarja, hogy jól megdugják…”, test-test elleni küzdelem, sikoltozás, birkózás, végül sikerült elmenekülnie.

A csalódás és az erőszak emléke annyira megsebezte, hogy nagyon komoly gátlásai alakultak ki, rendszeres rémálmai lettek.

Így egy évvel később, mikor alakulóban volt egy másik kapcsolata és szeretkezésre került volna sor, hiába kívánta a fiút, amint az ágyéka felé közeledett bármilyen módon, egyszerre fizikai és lelki görcs jött rá, önkéntelenül szorosra zárta a combjait és pánik vett rajta erőt.

A fiúnak persze a második alkalom után elege lett és otthagyta.

Emiatt elkönyvelte magának, hogy neki már sose lesz normális kapcsolata, hisz ki bírná ez elviselni.

Én, ha valaki iránt érzek valamit, akkor képes vagyok a türelemre és az önmegtartóztatására. Így azt mondtam, nem számít, elfogadom őt és ezt a helyzetet, mert úgy érzem, ki tudom segíteni ebből a gödörből.

És rendszeresebbé váltak a találkozások, csókolóztunk, simogattuk egymást, jó volt, éreztük a vágyat, de nem erőltettem semmit, csak nagyon finoman próbálkoztam néha, óvatos átmenetekkel, de amint éreztem a hárító reflexet, visszavonultam és egy előző szintről folytattuk.
Lassan-lassan oldódni kezdett, lazult, szűnőben voltak a görcsök, már elfogadta az érintésemet a lába közt, sőt, élvezni is tudta…

Több mint fél évig csak így „szeretkeztünk”. Aztán egy nap ő mondta, hogy úgy érzi, már nem pánikol majd be és szeretné, ha végre nem hagynánk abba a behatolás előtt. Hosszas, gyengéd előjáték után sikerült is a gátlóreakció nélkül, és mindketten élveztük… utána a boldogságtól és megkönnyebbüléstől elsírta magát, mert nem merte hinni, hogy ez még megadatik neki.

Ettől kezdve nem volt többé semmi görcs, sőt, a rémálmok is végleg megszűntek.

A tanulság szerintem az, hogy nem biztos, hogy mindig jó, ha elfogadunk egy olyan helyzetet, ami nyilvánvalóan egy természetellenes mentális gát kényszere gerjeszt.

Nem vagyok pszichológus, de úgy sejtem, gyakran ezt a gátat le lehet bontani, még akkor is, ha az érintett eleinte maga se hisz benne, de ha egy kellően erős akaratú, empatikus és őszintén segíteni akaró személy felkelti benne a reményt és a hitet, együtt legyőzhetik.

Persze azt is tudom, hogy az önjelölt terapeuta néha rosszabb, mint maga a probléma, ha erőltet valamit, ha pusztán önös érdekből a saját önbizalmát növelendő akar mindenáron mást „boldogítani”, az ugyanúgy nem jó, mint a másik gátlásának a szeretet nevében való közömbös tétlenséggel szemlélése (lásd: „ha neki ez nem jó, akkor jobb, ha én nem foglalkozom többé ezzel”), ami nyilván könnyebben járható út, de hosszú távon nem biztos, hogy jobb.

Ehhez elengedhetetlen, hogy a másik fél is felismerje, hogy valami nincs teljesen rendben, és legyen benne nyitottság a segítség elfogadására.