Különleges estére készülök: a ruhám megérkezett a szabótól, már csak sminkelnem és öltöznöm kell: fél óra múlva indulunk a partira, ahol férjem és szerelmem a fővendég.
A fésülködőasztalnál ülök: a tükörből egy harmincéves, sötét szemű és hajú, vonzó nő néz vissza. Olyan nő, akire ódivatú szóval társaságban azt szokták mondani: „úrinő”.
Dús, hosszú, hullámos hajamat asszimetrikusan fésülöm: egy gyönyörű, fából készült, épp egyszerűségénél fogva szépséges hajtűvel féloldalasan feltűzöm. Másik oldalon a vállamig omlik le.
Kifestem a szememet, nem divatszínekkel: mély, szürke színnel árnyalom, amely tekintetemet még szebbé teszi.
Rövid fekete ruhába bújok – férjem „apródruhának” nevezte el, nekem a jégtáncosok klasszikus öltözete jut róla az eszembe. Könnyű, vékony, mégis nemes anyag. Felül szorosan a testemhez simul, alul könnyű, egyre szélesedő. A jégtáncoséknál kicsit talán hosszabb – de igazán nem sokkal… Bár a ruha maga fekete, ám a nyakánál, az ujjánál és a ruhaaljnál aranyszínű szegély díszíti. Középen pedig aprócska, háromszögletű gombok díszítik – látszólag legalábbis csupán díszítik. A valóságban azonban tényleg ezek fogják össze: így kétszeresen is könnyű le- és fölvenni. Így, sminkelés után ez különösen nagy előny.

Az estély kitűnően sikerül. A fénypont: férjem főnöke, miután elsorolta a cég eredményeit és kitűnő lehetőségeit, kiemelte, kinek köszönhető legjobban a siker. Párom, aki a százéves múltra tekintő vállalat kereskedelmi igazgatója immár hat éve, elsőként a neki gratuláló vezérigazgatóval, annak fiával, az igazgató általános helyettesével és a marketing igazgatóval koccintott.
Bár semmiféle elkülönülés nem volt megfigyelhető – mindenki beszélgetett és táncolt mindenkivel – a vezetők asztalára nem láthatott rá mindenki. Itt ültünk mi is a férjemmel, és a „krém” már említett tagjaival.
Bár női szenvedéllyel és őszinte szerelemmel szeretem a férjemet nem pedig a sikereiért, be kell valljam, hízelgett a becsvágyamnak ez az este. Büszke és boldog voltam attól, hogy láthattam: nem csupán üzleti eredményeiért, hanem szellemességéért, intelligenciájáért, humoráért is elismerik, tisztelik a vezérigazgató szűkebb köréhez tartozó emberek. Én ebben a társaságban csupán díszlet voltam: megtisztelt és értékelt díszlet, akire jókedvűen, néha akár kéjvágyóan tekintenek, ám jelenléte mindenképpen csupán másodlagos.

A vezetők asztalánál ülünk – férjem épp abbahagyta a beszélgetést a helyettessel. Miközben felém fordul, a zsebébe nyúl, majd ezt mondja:
Menj ki a mosdóba, dugd ezt föl magadnak, és gyere vissza. A bugyidat vedd le, és a kezedben hozd vissza. Négy percet kapsz.
Egy pillanatra eláll a szívverésem. Bár úgy tűnik, különösebben senki sem figyel ránk, biztos vagyok benne, a közelben ülő vezetők hallották a lényeget.
Játszottunk már ilyesmit, durvábbakat is – otthon, vagy olyan helyen, ahol egyikünket sem ismert senki sem. Nem értem, mi a célja, mit tervez. De amint a szemébe nézek, egyetlen dolog teljesen világossá válik: nem viccel. Elvárja, hogy teljesítsem az utasítását.
Az asztal fölött nyújtja át a két golyócskából álló, halk, koccanó hangot adó gésa-golyókat. Gyorsan elveszem – majd fölpattanok, és a gyorsan kimegyek a teremből. Egy pillanatra látni vélem az igazgató és helyettese felém forduló tekintetét. Ez utóbbi gúnyosan, a „vezér” komolyan, elgondolkodva néz rám. Fogalmam sincs, mit, mennyit láttak, hallottak – és vajon most mire gondolhatnak.
Attól tartok, hogy a tétovázásommal máris időt vesztettem. Egy alkalommal voltunk már ebben a hatalmas házban, így tudom, merre van a mosdó – egyáltalán nem közel. Nagyon sietek, hiszen sejtem, hogy nem én leszek az egyetlen, aki várakozik.
Akár szerencsésnek is hihetném magam – ha azért állok sorba, amiért a többiek: „csupán” ketten vannak előttem. Nagyon feszült lehet az arcom, a második ugyanis, egy duci, kedves arcú, negyvenes hölgy előreenged.
Belépek a helyiségbe. Leveszem a bugyimat, majd leguggolok, és megpróbálom feltolni az első golyócskát. Talán az izgalom következtében elég nedves vagyok. Igyekszem gyorsan és csöndben csinálni, azonban a kocogás nagyon hangos. Amikor már bennem van mindkét golyó, valamivel kevésbé hallatszik.
Amikor kilépek az ajtón, a nő döbbenten néz rám. Ellépek mellőle, kezet mosok. A tükörben látom, hogy nem lép be, még mindig engem néz. És van mit bámulni: a bugyimat a kezemben hoztam ki, jól összeszorítva. Ahhoz azonban, hogy kezet mossak, le kell tennem a mosdókagyló szélére. És persze, bár halkabban, de azért hallatszik még mindig a kis játékszerek kotyogása is belőlem.

Iszonyatosan szégyellem magam. Megalázó, nyomasztó helyzet. A tükörben látom, hogy vérvörös az arcom. Gyorsan kezet mosok, felkapom a bugyimat, és sietek vissza a helyemre.

Férjem feláll a jöttömre. Átölel, és a fülembe súgja: Késtél.
Végigsimít a hátamon, a keze rásimul a fenekemre, majd a csípőm ívét követve az ágyékomat simogatja meg. Végül a szoknyám alá nyúl – és váratlanul belecsíp a nagyajkamba. Nem számítottam rá, így akaratlanul felszisszenek.
Fogd be a szád – reccsen rám a hangja. Arrébb mozdul a keze, a másik nagyajkamat csípi meg, de nem engedi el olyan gyorsan, mint az előbb, hanem egyre jobban szorítja. A vállára hajtom a fejem, összeszorítom a fogam, becsukom a szemem, és kapkodom a levegőt. Egyenlőre hangtalanul.
Végre elengedi, szerencsére. Nagyon kevés választott el attól, hogy felkiáltsak a fájdalomtól. Igaz, amikor elengedi, újra olyan érzés, mintha villámgyorsan, nagyon erősen belecsípett volna, de ez az érzés, ha nem is gyorsan, de elmúlik.
Gyere, táncoljunk – szól.
A parkettán kevesen vannak – úgy tűnik, egyre több vendég távozik, lassan vége a partinak. Nem baj, mi táncolni kezdünk. Élvezem a mozgást, ráadásul a golyócskáknak köszönhetően nem csak az izmaim és a lelkem, de testem minden porcikája, különösen a hűvelyem. Férjem egyre erotikusabban mozog, szorosan magához szorít, combját a lábaim közé dugja. Lihegek az izgalomtól, teljesen fel vagyok ajzva – úgy érzem, perceken belül el tudnék élvezni. Szinte alig veszek tudomást a külvilágról, de azt azért érzékelem, hogy átpörget egy másik helyiségbe. Föl sem emelem a fejem a válláról, de azt azért fél szemmel látom, hogy itt nincsenek vendégek, asztalok – bízom benne, hogy szándékosan táncoltunk át ide, és lehetőségünk lesz rá, hogy szerelmeskedjünk. Úgy tűnik, ez egyáltalán nincs ellenére: csókolózni kezdünk tánc közben, majd abbahagyja, ám a keze a fenekemet markolássza, a szoknyát felhajtva – sőt, néha belenyúl a fenekem vágásába, szétválassztja a két félgömböt, ujjai egyre bejjebb csúsznak…
Kérlek, kérlek… megőrülök – nyöszörgöm. Úgy érzem, vitustáncot jár bennem a két kis gésagolyó, combja a puncimat dörzsöli, a keze közben a fenekemet becézgeti.
Nem drágám. Nem így – mondja, furcsán kemény, idegen hangon. Közben újra megmarkolja a fenekemet, nagyon erősen. Felkapom a fejemet, valami nem stimmel.
Eltol magától, a kéz még mindig a fenekemet markolja, szorítja össze. Nem vagyunk egyedül. Kapkodom a fejemet, és döbbenten látom, hogy mögöttem a „vezér” helyettese áll – ijedt tekintetemre sem hagyja abba a tevékenységét, ám most már nem csak a fenekemet markolássza: végigfogdossa, nem is gyengéden, a testemet. De nem csak ő van a szobában: az igazgató is a fiával együtt, és persze a marketinges. És a férjem, a jeges tekintetével, amelyet látva mindig tudom, hogy a hatalmában vagyok, és azt kell tennem, amit mond vagy amit elvár, bármi legyen is az.
Könny gyűlik a szemembe, szaporán pislogok, nem akarok sírni. Nem tudom, mi vár rám, de a legrosszabbtól tartok.

Vetkőzz le – utasít a férjem. Remeg a kezem, nagyon lassan megy.
Hagyd abba – szól rám a vezér hirtelen, olyan hangon, mintha legalábbis undorodna tőlem. Megalázottan engedem le a kezeimet. Átszól a másik terembe, mire az egyik felszolgáló inas jön be – fiatal, érdekes arcú srác, akit észre sem vettem a parti alatt. Nem mintha bármelyik pincérre vetettem volna akár csak egy pillantást is: én csak a kezüket láttam, ahogy elénk nyújtották a pezsgőspoharakat tartalmazó tálcát. Soha a szemébe nem néztem. Most bosszút állhat, úgy tűnik. A vezér megkérdezi, hogy elmentek-e a vendégek, majd az igenlő válasz után utasítja, hogy vetkőztessen le.
Nem állíthatom, hogy a többiek ez alatt mozdulatlanul ülnének és néznének. A férjem érdektelenül lapozgat egy könyvet, mintha jelen sem lenne. A vezér fia viszont mögém lép, fogdos, majd a lábam közé nyúl, és lökdösni kezdi őket, hogy terpeszállásban álljak. Az inasfiú pedig megfogja a ruhámat, és egyetlen mozdulattal szétrepeszti. Szétrepülnek az apró, háromszögletű gombok, az egyik állon találja a marketingest.
Miközben az inas lerángatja rólam a ruhám darabjait, ő hozzám lép, és hirtelen lekever egy pofont.
Ugye nem nevettél? – kérdezi dühösen.
Nem… egyáltalán nem… – dadogom. Iszonyatos zavarban vagyok, önkéntelenül is összezárom a lábaimat. Most lép elém a férjem.
URAM. A válasz az, hogy „nem, uram”. A lábadat pedig nem zárod össze, hacsak valaki arra nem utasít. A pofonért pedig hálás lehetsz – azért, mert nem öltöztél gyorsabban, sokkal jobban ki fogsz kapni. Bár az, hogy elszakadt a ruhád, már önmagában elég nagy büntetés – néz mosolyogva a többiekre. Tudnak valamit, amit én még nem – mert hiszen nyilván nem arra gondol, hogy annyira sajnálnám a ruhát, amelyet, ha nem is olcsón, de pár napon belül újra megvarrathatok.
Szétrakom a lábaimat: fekete melltartóban, combfixben és tűsarkú cipőben állok néhány tetőtől talpig elegánsban üldögélő-áldogáló férfi előtt. Ja igen: még egy hajtűm is van, gyönyörű, fából készült darab. Amelyet a férjem most kihúz a hajamból, és miközben tovább beszél, folyamatosan karcolja vele a bőrömet. Elmondja, hogy elhozott játékszernek – hogy ő nemsokára el fog menni, de amíg itt van, és azután is bárki, bármit tehet velem, én nem ellenkezhetek – hogy nem csak olyan játékokban lesz részem, amit már ismerek, és ne is számítsak rá, hogy itt bárkit is az én élvezetem érdekel – hogy egy ócska kis kurva vagyok, és ennek megfelelően is fognak bánni velem – és hogy mindazért, ami itt történik, hálásnak kell lennem, mert ezt a kitüntető figyelmet meg sem érdemlem.
Mindeközben a mellemen húzza végig a fésűt, egyre erősebben nyomva a bőrömre, majd a hasamon, a combjaimon, hátranyúl és a fenekemen. Itt olyan erős, hogy hangosan felszisszenek. A helyettes lép hozzám, és egy váratlanul előkerült, hajlékony pálcával rásújt a fenekemre.
Férjem halkan megjegyzi:
Ennyit akartam mondani.
Majd finoman ráhelyezi a fésű begörbülő fogait a puncimra. Rémülten felnyögök: Ne… – a következő pillanatban egy újabb csapás a fenekemen. Megremegek tőle, talán csak pár miliméternyit, de előredőlök, hiszen önkéntelenül is húznám el a fenekem. Szeméremdombomat így én magam nyomom a fésűhöz. Becsukom a szemem, remegek. A pálca azonban még egyszer lecsap, még erősebben, és én ismét nem tudok mozdulatlan maradni. A könny kigördül a szememből, igyekszem gyorsan letörölni.
Férjem elveszi a fésűt, a vezér megszólal: Senki nem engedte meg, hogy felemeld a kezed, hogy letöröld a könnyeidet. A legkevésbé sem zavar, ha jajgatsz vagy sírdogálsz, bár persze semmire sem mész vele, sőt, annál több büntetésre számíthatsz. Bár kétlem, hogy ezt az este folyamán figyelembe fogod tudni venni.

Leveszik a melltartómat, bőrbilincset tesznek a bokámra és a csuklómra, majd a szoba egyik sarkában, de nem közvetlenül a fal mellett, terpeszállásban rögzítenek. Az egyik kezemet a fejem fölé emelve kell tartanom, a másik egyenlőre szabadon van. A lábaimat valamilyen rúdhoz rögzítették, mozdítani sem tudom.
A marketinges odalép hozzám, és egyetlen mozdulattal kirántja belőlem a gésa golyókat. Mindenki röhög, amikor megmutatja, hogy úgymond „ragad a nedvességtől”. Simogasd magadat – szól rám ismét a vezér, így egyetlen szabadon maradt kezemmel lassan végigsimítok a testemen – már ahol elérem. Először a nyakamon, aztán lecsúsztatoma melleimre, egyiken, majd másikon húzom végig az ujjaimat, megsimogatom a mellbimbómat, majd a derakamon, csípőmön játszadozom, markolászom a bőrömet, majd a szeméremdombom felé közelítek. Nem tudom, mennyit szabad, ezért nagyon lassan csinálom. A nagyajkaimhoz érek, majd kitérek a combomra, és újra vissza. Senki nem szól rám, hogy hagyjam abba, így folytatom. A megalázott helyzetből adódó izgalom, a fájdalom, és golyók miatt, és mert most simogatom magam, egyre jobban felizgulok.
Az egyik férfi mellém lép, szemellenzőt rak a fejemre, olyan tökéleteset, ami alá egy ici-pici fénysugár sem hatol be. Még a mozdulatai közben sem tudom abbahagyni saját magam izgatását, dörzsölgetem a csiklómat, ujjaim egyre beljebb csúsznak. Valaki váratlanul egy rudat, egy műpéniszt nyom a kezembe.
Dugd be, babám – szól oda alpári hangon a helyettes.
Benyomom a hűvelyembe – éppen megfelelő a méret, egyre gyorsabban mozgatom. Egyszercsak rádöbbenek, hogy a férfiak röhögnek körülöttem, ilyeneket hallok: no lám, hogy szeret baszni – de jól dugja magát a kis kurva – igen, ez a csaj tényleg arra való, hogy jól szétbasszák
A megalázó mondatok még jobban izgatnak, különösen így, hogy nem kell látnom az arcukat. Már csak másodpercek választanak el az elélvezéstől, amikor rámdörren a vezér: Hagyd abba.
Nem tudom azonnal megtenni, de már rántják is ki a kezemből. Remeg az egész testem, könyörögni kezdek.
Baszni szeretnél? – kérdezi az egyikük.
Igen, igen uram – nyöszörgöm.
Nagyon szeretnéd, ha jól megbasznánk, ugye?
Nem is figyelek a többesszámra, csak könyörögve mondogatom az igen, igen-t.
Sor fog rá kerülni – ígéri meg valamelyikük, talán a vezér fia. És folytatja: Most azonban egy kis élményben lesz részed azokon a helyeken, amelyekre olyan kedvesen felhívtad a figyelmünk.
Reszketni kezdek a félelemtől, és nemhiába.
Korbács csap le a mellemre, a hasamra, a csípőmre, a combomra – újra és újra végigjárja azokat a helyeket, amelyeket megsimogattam, talán csak a nyakamat kivéve, és – egyenlőre – a puncimat.
Rámszólnak, hogy mondjam el sorban, milyen testrészeimet simogattam meg. Sorolni kezdem: a mellem, a derekam…
Igen, a melledet nagyon szereted, ha foglalkoznak vele – gúnyolódik a helyettes, és lecsap rá. Ám most már nem a korbáccsal, hanem valami mással, talán a pálcával, vagy inkább egy ostorral. Fájdalmasabb, csípősebb az érzés, ráadásul nagyon sok ütést mér rám. A hasamat nem bántja sokáig, mondván, azzal én sem törődtem sokat – a csípőmet és a combjaimat azonban nem kíméli. Halad a belső combom felé, én pedig egyre jobban vergődök. Valaki mellém lép, és a még szabadon lévő kezemet is rögzíti a fejem felett. Egy kéz végigsimít a szeméremdombomon, lassan halad a csiklóm és a kicsinyke rés felé. Két ujjával hatol belém egyszerre, mégsem okoz túl nagy nehézséget. A hangjából áradó utálattól vagy inkább dühös megvetéstől megrázkódok.
Hogy ez micsoda egy ócska ringyó… egy lovasszázad végigmehetne rajta, és még az utolsó is csúszkálna benne, olyan nedves… – mondja. A hangja alapján talán a helyettes.
A főnök fia selymes, behízelgő hangon szólal meg, de semmivel sem kedvesebben:
Úgy érted, hogy a lovak is?
Felröhögnek, a puncimban nyúlkáló ujjak tovább tapogatóznak, nem is gyengéden. Mintha valami ollózó mozdulatot tenne, talán hogy tágítsa a rést… Felnyögök egy fájdalmasabb mozdulatára.
A következő pillanatban kirántja az ujjait.
Az ostorral? pálcával? (mint később kiderült, egy lovaglóostor volt) kisebb ütéseket mérnek a szeméremdombomra, egyre lejjebb haladva. Nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől remegek.
Váratlanul abbahagyják, a férjem hangját hallom.
Leveszzük a szemellenzőt. Nagyon lassan nyisd ki a szemed, világos van.
Valóban leveszik. Szemem csupa könny. Bár kitűnő minőségű sminket használok, tudom, hogy ha rövid időn belül nem lesz vége a tortúrának, menthetetlenül szét fog folyni a szemfestékem. Lassan kinyitom a szemem, tényleg bánt a fény, szinte semmit sem látok.
Miközben lassan hozzászokom a fényhez, férjem közli velem, hogy ő most elmegy. Nem fog visszajönni, ebben ne is reménykedjek – ha a társai rámunnak, egyedül hazajöhetek.
Megrémülök. Ugyan már korábban is mondta, hogy el fog menni, abban reménykedtem, nem gondolja komolyan. Amikor elkezdtek megkínozni, amikor megalázó módon beszéltek rólam, abban reménykedtem, hogy bár ő bocsátott a többiek rendelkezésére, jelenléte egyben annak a biztosítéka, hogy az, amitől a legjobban félek, ami a legjobban megrémít, nem történhet meg. Hiszen ő pontosan tudta, hogy a kisebb fájdalom, egy enyhébb elfenekelés még izgató is a számomra. Amitől viszont rettegek, az az, hogy több ember az akaratomtól, befolyásomtól, női vonzerőmtől függetlenül használja a testemet, a puncimat, vagy bármi mást. A vulgáris kifejezések, a megvető szavak, a megalázó minősítések, bár utólag izgatnak, végtelenül lealáznak, hamarabb kicsordul tőlük a könnyem, mint a fizikai fájdalomtól – ezt azonban úgy gondoltam, kénytelen vagyok elviselni, ez még talán belefér. Azonban eddig, a fogdosáson és a fájdalomokozáson kívül más nem történt. Abban reménykedtem, nem is fog.
Ő azonban hozzám simul, és azt suttogja: Úgy fognak használni, akár a legolcsóbb szajhát, aki beszabadult a matrózok közé. Ne reménykedj, kislány. Vége az úrinősködésnek, ezek a férfiak pontosan tudják, mire való vagy.
Hátat fordít és elmegy. Egy pillanatig döbbenten, hihetetlenül meredek távozó alakjára, majd könyörögni, sikoltozni kezdek: ne menj, maradj, kérlek, könyörgöm, kérlek szépen…
Egy pofon térít magamhoz.

Miközben beszélt hozzám, megigazgatták a lámpákat. Én alig látok valamit, félhomály van, engem azonban beborít a fény: úgy érzem, minden porcikám közszemlére van téve. Olyan helyzetbe vagyok fordítva, aminek köszönhetően egyébként is csak azt látnám „jól”, aki közvetlenül előttem van. A többeket csak halványan, épp csak érzékelem, a periférikus látásom segítségével.
De hát úgysem ezzel foglalkozom.
Az ostorral ugyanis újra kezdik a csapásokat. Újra, ugyanott: a szeméremdombomon, egyre lejjebb. És most egyre erősebben is. Egyszercsak egy átlós csapás éri a puncimat. Felsikoltok, elviselhetetlennek érzem a kínt. Pedig kénytelen vagyok: újra és újra lecsap, ugyanoda. És miközben vergődöm, könyörgöm, miközben folyik a könny a szememből, a körülöttem álló férfiak folyamatosan beszélgetnek, nevetgélnek, kommentálják az eseményeket, biztatják azt, aki éppen üt: erősebben, ne kíméljen, mindjárt elélvez a kis kurva…
Egy hangosabb jajszavamra a vezér megszólal: Nem hallom, mit akarsz?
Kérem, kérem uram, könyörgöm, nem bírom tovább… – sírom el magam.
Azt szeretnéd, hogy hagyjuk abba? – kérdezi nyugodtan, bár kicsit vészjósló hangon. Ám épp ezt nem veszem észre – és talán ha észrevenném se tudnék mást mondani, mint azt, hogy igen, nagyon szeretném…
Rendben – válaszol, és a marketinges azonnal le is ereszti az ostort, arrébb lép. A fiát látom egy pillanatra, a következő pillanatban csak sejtem, hogy leguggolt, mert hirtelen kimondhatatlan fájdalmat érzek, amelyet szinte azonnal követ még egy. Valamit, valamilyen csipeszt rakott a nagyajkaimra és a kisajkaimra – négyszer hasít belém egymás után a fájdalom, a két utolsó rosszabb mindennél, amit eddig éreztem. Remeg a lábam, alig bírok állni már a tűsarkúban, az ostorcsapásoktól sajog a puncim minden pontja – ez azonban borzalmas, kibírhatatlan, minden pillanatban olyan érzés, mintha lángolna. A férjem is összeszorította egyszer-kétszer, de az inkább izgató volt, néha, rövid ideig, fájdalmas. Ez azonban sokkal kegyetlenebb, folyamatosan szorítja, méghozzá rettenetes erővel.
A vezér lép hozzám, erőteljes, hatalmas férfi. Simogatja a bőrömet, és megkérdezi:
Most jobb? Remélem, örülsz, hogy abbamaradtak az ostorcsapások. Ezt a néhány csipeszt igazán gyerekjáték elviselni…
Folyik a könnyem, a szemem alatt összegyűlik a festék.
Megcsókolja a számat, egyre erőteljesebben, határozottabban, keményebben. Közben keze a hasamhoz ér, és tovább halad egyre lejjebb. Remegek, rettegek attól, mi fog történni. Erősen szorítja számat, nyelvemet a szájával, láthatólag élvezi a félelmemet. Ujjai megérkeznek a puncimhoz: lassan játszadozni kezd a csipeszekkel, mintha pici harangocskák lennének. Lökdösi őket, picit meghúzza. Belesikoltok a szájába, és újabb könycseppek futnak végig az arcomon. Ő pedig nem hagyja abba: egyre beljebb fúrja a nyelvét a számba, harapja az ajkaimat, és tovább kínoz a csipeszekkel. Van, amelyiket jobban meghúzza, és hirtelen elereszti, néha meglóbálja egyiket-másikat.
Váratlanul elenged, távolabb húzódik. Egy intésére kioldozzák a kezem és a lábam. Összerogynék, de megtartanak, lassan eresztenek le a földre. Térdre rogyok, ő már ki is nyitotta a sliccét, és egy mozdulattal a torkomig nyomja a farkát. Miközben pokolian fáj a puncim, igyekszem minél hamarabb élvezethez juttatni, remélve, hogy annyival gyorsabban szabadulok meg a csipeszektől.
Miközben szopom, érzem, hogy szándékosan visszafogja magát, viszont mindent elkövet azért, hogy kettőnk közül én mozogja többet – ennek érdekében nem ő dugja mélyebbre bennem a farkát, hanem hirtelen mozdulatokkal néha rárántja a fejem, ami egyrészt még jobban megaláz, másrészt minden, a legapróbb mozdulat is a csipeszek billegésével jár, ami borzalmasan fáj.
Végre, érzem, hogy közelít az elélvezéshez. Biztosra veszem, hogy azt akarja, nyeljem le, ám eltolja a fejem. A következő pillanatban beborítja az arcomat, nyakamat és a hajamat az ondó.
Félrelök, szinte elgurulok, annyira gyenge vagyok, hogy meg sem tudom tartani magam.
Rászól a többiekre, én nem, ők viszont értik, mit akar: újra felállítanak, és megkötöznek. Úgy érzem, nem bírom tovább, de tehetetlen vagyok.

Szeretnéd ha leszednénk a csipeszeket? – kérdezi a vezér fia. Közel áll hozzám, a tekintetében szinte lángol a kéjvágy.
Igen… igen, nagyon szeretném, uram – szipogom.
Hm… mennyire? – folytatja kíméletlenül.
Könyörögni, kérlelni kezdem, mindent elmondok, ami csak az eszembe jut.
Talán azt szeretnéd, ha inkább korbácsolnánk? – kérdezi. Borzalmasan fáj a folyamatos szorítás, így természetesen beleegyezek – úgy érzem, bármit vállalnék, csak ez a fájdalom szűnjön meg.

Végre leszedik a csipeszeket. Alig vártam már, azonban az első pillanatban, mindegyiknél, fölsikoltok a fájdalomtól: a folyamatos szorítás helyett, ahogy újraindul a vérkeringés, most olyan érzést okoz, mintha egy apró, ám nagyon hatékony ostorral csaptak volna rá. Elhallgatok, kapkodom a levegőt, és szinte csodálkozom, hogy a halknak igazán nem mondható sikolyomat nem jutalmazták egy pofonnal.
A vezér fia kezd el ütni – először a korbáccsal, majd, talán mert úgy érzi, nem szenvedek eléggé, az ostorral. Néha, váratlanul, a mellemre csap, egyre jobban körüljárja a mellbimbómat, élvezi, hogy a nem várt hatásra másképp jajdulok fel. Nagyon hirtelen hagyja abba. Az arcát ugyan alig látom, ám a mozdulataiból, a remegéséből rádöbbenek, az elmúlt néhány perc rendkívül felizgatta. Egy hirtelen mozdulattal belém nyomja az ostor vastagabbik végét. Nagyon nedves vagyok, ám ez még így is nagyon erős, felkiáltok. Csak egy pillanatra hátrébblép, végignéz rajtam, majd újra egészen közel, ingje dörzsöli a melkasomat, keze végigcsúszik a testemen, megragadja az ostort, és még mélyebbre döfi. Kapkodva bontja ki a kezemet, lábomat, szinte nem is törődik velem, pedig majdnem összeesek.
A számba nyomja a farkát, közben rámszól:
Nehogy kiejtsd az ostort, de rohadt kurva.
Bólintani próbálok, és nyalogatom, majd szopom a farkát. Közben két férfi, talán a marketinges és a helyettes (a vezér eltűnt valahova) mindent elkövet, hogy fájdalmat okozzon, és egyben elérjék azt, kiejtsem az ostort. Markolgatják a mellemet, megszorítják a mellbimbómat, széthúzzák a lábaimat, belecsípnek a puncimba, a combomba, megpöckölik a mellbimbómat, a csiklómat.
A fiú néhányszor mélyen, a torkomig ledugja a farkát, hogy öklendezni kezdek, majd váratlanul abbahagyja, és kihúzza a számbol. Megránt, rájövök, hogy azt akarja, fordítva térdeljek elé, a fenekemhez kerül. Kirántja a puncimból az ostort, így, megfordítva hatalmas lendülettel rávág a puncimra – feljajdulok, de már közben belém is nyomta a farkát.
A marketinges lép elém, és a számba dugja a farkát. Egyetlen pillanatra sem pihenhetek, mindkét oldalról egyszerre dugnak. És persze közben tovább beszélnek arról, mekkora ribanc vagyok. „Csak arra való, hogy szétbasszák” – mondja valamelyikük, és ezt elemezgetik tovább. „Egy ilyen nővel ezt kell csinálni, ráhúzni minden faszra” – jegyzi meg valamelyikük. Miközben kicsordul a könnyem, döbbenten veszem észre, hogy egyre jobban remeg a testem, és nem csak a fáradtságtól: minden kín ellenére, miközben két férfi kefél két oldalról, egy harmadik pedig folyamatosan csipkedi, markolássza a testemet, ismét közel állok az elélvezéshez.
A fiatal srác végez hamarabb, természetesen sokkal gyorsabban, mint ahogy én eljutnék a csúcsra. Nem élvez belém, kirántja a farkát, és végigspricceli a testemet. Az arcomra már rég rászáradt az ondó, most már a fenekem, hátam is csupa ragacs…
A marketinges is kihúzza a farkát a számból, hanyatt fekszik, és int, hogy üljek rá, szembe vele. A vezér helyettese terpeszállásban föléáll, és a számba dugja a farkát. Már a mozdulattól is hányingerem van, úgy érzem, nem bírom tovább. Tiltakozni azonban nincs lehetőségem, a számba nyomja a farkát, és nem is bízza rám a mozgást: megfogja a fejemet, és rá-ráhúz a farkára.
A vezér fia mellém térdel. Nem fogdos, nem alkalmaz újabb fogásokat. Egyszerűen csak közel hajol a fülemhez, és halkan, de a legocsmányabb, legmegalázóbb hangon kommentálja az eseményeket. Elmond mindennek: fasszopó ribancnak, akinek megtiszteltetés, ha valaki arra érdemesíti a száját, hogy beleélvez, huszadrangú kis ringyónak, mocskos kurvának, aki csak arra jó, hogy minden lyukat betömjenek rajta. Egy hónapig csak terpeszállásban fogsz tudni menni, mire itt végzünk – sugdossa.
Lassan beindul a keze: a hátamat simogatja, a fenekemet markolássza, belenyúl a végbélnyílásomba. És persze tovább folytatja, ám néha nem csak halkan, a fülembe, hanem a többieknek is. Az inasnak szól oda: Láttál már ekkora kurvát?
Nem is tudtam, hogy ő is itt van, újra, vagy még mindig. A srác persze helyesel: nem, soha.
Hát persze, ilyen ócska kis ringyó csak gazdag nők között található – komentálja a vezér fia. – Persze te nem is vagy igazán gazdag, csak addig baszattad magad, amíg megtaláltad a leggazdagabbat, ugye?
Tiltakoznék, de erre nincs lehetőségem, a helyettes folyamatosan rángatja a fejemet, néha szinte fuldoklom.
Persze Tamást nem lehet átvágni – mondja a férjemről – ő pontosan tudja, mire való vagy. Ezt a baszást biztos nem felejted el egy darabig. Amikorra meg mégis, majd felújítjuk. Bár kétlem, hogy legközelebb hajlandó lennélek én megbaszni téged, vagy bárki közülünk – suttogja, és tövig nyomja az ujját a fenekemben – kiállítást kéne rendezni, ahol bemutatjuk az ország legócskább ringyóját. Akit kedvezményes belépti díjért bárki megbaszhat, bármelyik lyukon…
Ebben a pillanatban, amikor ezt kimondja, hatalmasat élvezek: összerándul a hűvelyizmom, végigfut rajtam a remegés, lihegek, majdnem összerogyok.
A fiú hatalmasat nevet, úgy tűnik, nem is tudja egykönnyen abbahagyni. Borzalmasan szégyellem magam, de még csak az arcomat sem takarhatom el. A helyettes is elélvez a következő pillanatban, és persze ő is beborít spermával…
Abban a pillanatban, amint ellép előlem, a vezér fia előrenyom, a marketinges megragadja a melleimet, és csavargatni, szorítani kezdi. Mire felfognám, mi történik, valaki beléhatol a fenekembe. Bármennyire is nyúlkált belém már az ujjával, az első pillanatban, sőt utána is egy ideig, nagyon fáj. Vergődöm a kétféle kíntól, ami a mellemet éri és ami a fenekemet, de nincs menekvés.

A marketinges élvez el előbb, de nem mozdul, nem húzza ki magát belőlem, nem is nagyon tudná – megvárja, amíg a mögöttem álló férfi elélvez. Az elém lép – ekkor látom csak, hogy nem a vezér fia volt, hanem az felszolgáló srác. Jó volt, ringyó? – kérdezi tökéletesen azzal a hangsúllyal, ahogy a pezsgőt kínálta oda jópár órával korábban. Kedvesen, udvariasan. Csak éppen most ez a kedvesség, udvariasság egy gúnyos mosoly kíséretében megalázóbb, mit sok vulgáris kifejezés.
Mindketten arrébb lépnek, és – nem durván, de fellöknek: hanyatt fekszem a szőnyegen, a testem csupa piros csík és fehéres sperma.
A vezérigazgató hangját hallom. Fogalmam sincs, mikor jöhetett vissza. A marketinges és a helyettes elmennek, vagy legalábbis eltűnnek a látószögemből.
A vezér az egyik fotelba ül, mellette kisasztal, a fia az asztalka másik oldalán, szintén egy fotelban. A pincér tálcán italokat, poharakat hoz nekik. A vezér rámszól, menjek oda – egy intéséből ráébredek, természetesen négykézláb, szinte a földön csúszva kell ezt megtennem. Fordulj meg – szól rám, majd amikor megteszem, váratlanul puszta kézzel hatalmasat csak a fenekemre. A következő pillanatban pedig belémnyúl, a végbélnyílásomba.
Megbaszták a segged, ugye, te kis ribanc? – kérdezi, de nem vár feleletet, folytatja – De nem eléggé. No nem baj…
Elkezd belémtolni valamit – nyilván egy műpéniszt, ami azonban nagyobb, mint az inas farka volt. Könyörögni kezdek, nem bírom, nagyon fáj, kérem, kérem, széthasadok, könyörgöm…
Nem hatja meg, oda sem figyel. Amikor eléggé betolta, kiderül, valami szíj is tartozik hozzá, rögzíti a derekamon: mintha egy böröv lenne rajtam, és egy tanga, aminek a közepéből kiáll egy farok, közvetlenül a fenekembe.
Állj föl – szól, majd: Térdelj le! Mássz körbe! Különböző utasításokat ad, térden csúszok, négykézláb mászok, egyre kínosabban érzem magam, még mindezek után is.
Micsoda zilált egy kurva ez, egy műfasszal a seggében… – szólal meg unottan a fia.
Már csak a pinájába kellene egy – teszi hozzá.
Lesz ott más is – mondja az apa.
Majd rámszól, töltsek italt. Amikor elkezdem önteni, kivesz egy jégkockát, végigsimítja a szeméremdombomon majd belenyomja a puncimba.
Remegek, de tudom, nem hibázhatok. Fáj és borzasztóan hideg, de egyre azon igyekszem, hogy ne hangoskodjak, jajgassak, és véletlenül se öntsem mellé az italt. A szememből azonban újra csak kicsordul a könny.
Ne bőgj, úristen, ne bőgj már megint, te szajha – kiált rám a fiú, és belemarkol a puncimba, megszorítja a csiklómat.
Miután megitták az italt, a pincér által behozott hidegtálhoz fordulnak. A fiú int, a felszolgáló elém tartja a tálcát.
Szépen, sorban… – mondja roppant udvarias hangon a vezér.
Remegő kézzel nyúlok a tányérhoz, leemelek egy spárgát, majd magamba dugom.
Keféld is magad egy kicsit – szól rám a fiú.
Megteszem, majd egy intésükre cserélek, most egy sárgarépáért nyúlok. Amikor kivenném, rámszólnak: Olyan egyedül van… így kiveszek még egyet, szerencsére nem túl vastagok, és azt is betolom a puncimba. Na még egyet – mondja a vezér, de úgy érzem, többet nem bírok. Felemelem a következőt, próbálom betuszkolni, halkan megszólalok: Nem megy…
Rászólnak a pincérfiúra, segítsen nekem, ha már ilyen ügyetlen vagyok. Ő nemsokat teketóriázik: egy hirtelen mozdulattal beljebb döfi. Állok, remegő lábakkal, a puncimból meredező három répácskával.
Csukd össze a lábad – szól a vezér. Majd kezdődik újra a utasítgatás: sétálnom kell, legugolnom, négykézlább mennem, és mindezt úgy, hogy közben nem csúsznak ki. Végül a vezér fia maga elé állít. Sorban kiveszi a répákat, majd egyesével újra berakja, plusz levesz egyet a tálról, és azt is melléjük erőlteti. Egyre jobban fáj, bár elég jól tágulok. Újra kiveszi őket, és most kettessével tolja be. Majd a következő alkalommal a négyet egyszerre próbálja benyomni – nem nagyon megy, de azért sikerül, igaz, hogy jajgatok közben, de ezt érdeklődve hallgatja. Amikor benn vannak, játszani kezd velük, mozgatja őket, próbálja beljebb tologatni, szétfeszít kettőt-kettőt. A vezér félrebillent fejjel, kíváncsi tekintettel figyel. Szeme ugrál a puncim és az arcom között, lesi, hogy milyen arcot vágok, hogyan viselem.
Végre abbahagyja. Kivehetem a répákat, bedughatok egy póréhagymát. Ez nagyon tetszik nekik, mindketten hatalmasat röhögnek. A fiú gyorsan leszedi rólam a bőrszíjakat, így „csak” a műpénisz marad bennem, és a puncimban a póréhagyma. Le kell térdelnem, és kinyomnom a fenekemet. A két „műtárgy” kétfelé áll belőlem. Játszanak vele, kihúzzák, beljebb tolják, fel-le mozgatják. Végül kiveszik a póréhagymát, és a helyére egy hatalmas, talán műanyag műfaszt nyomnak be, a számba szintén egy fekete színű műpénisz kerül. Nagyon fáj, de nem kímélnek. És a játék folyik tovább, a vezér fiának megjegyzéseitől kísérve. „Itt látható egy igazi faszgyűjtemény”. „Multifunkciós kurva” és társai…
Intenek a pincérnek, aki behívja a marketingest és a helyettest, akik láthatólag eddig tisztálkodtak. Nagyon jót szórakoznak a látványon: egy csupa-ondó, szétbaszott meztelen kis kurva, akiből mindenhonnan egy-egy fekete műfasz áll ki…
Gyere – int a vezér. Természetesen semmit nem vehetek ki, sőt, rámszól, hogy ha valami ki akarna csúszni, nyomjam vissza. Kimegyünk a félhomályos helyiségből, át a nagyterembe, ahol az ünnepség folyt. Most persze üres, de fényárban úszik. Önkéntelenül magam elé kapom a kezem, erre megfordul, és mintha azon aggódna, hogy kicsúszott valami, erőteljesen beljebb nyomja a puncimba és a fenekembe a két rudat.
Több helyiségen is át kell menni, végre megérkezünk oda, ahol a kabátokat hagytuk. A felszolgáló fiú hozza a kisestélyimet, rámadja. Így az igazi – röhög a vezér, amikor végignéz rajtam. Igen: egy gyönyörű kisestyélyiben vagyok, a combfixem elszakadva, a ruha végighasítva, össze sem lehet gombolni, a bőröm csupa ondó, a hajam is ragacsos, és még mindig….
Olyan igazi ócska kurvának látszol ezekkel a faszokkal a pinádban, a seggedben és a szádban…
mondja a vezér.
Továbbmegyünk, le a garázsba. A vezér kirántja belőlem a műfarkakat, a számból is kiveszi, majd mindegyiket odaadja, nyalogassam le.
A felszolgáló kinyitja nekem a kocsiajtót, a vezér megszólal.
Egy vicces történetben egy lány ráül a sebváltóra. Mindig kíváncsi voltam, valójában ez hogy néz ki. Megmutatnád?
Nincs sok választásom. Odacsúszok a két ülés közé, és agyonhasznált puncimmal ráülök a sebességváltóra. Nagyon nagy, így nem könnyű beleülni, ráadásul nagyon kényelmetlen is, alig bírom tartani magam.
Végül rámszól, hogy szálljak ki. Naná, hogy nem visznek haza kocsival. Amikor felemelkedek, hangosat cuppan a puncim, meghallják, jót röhögnek.

Kimegyünk a házból, a pincérfiú egy várakozó taxihoz lép, kinyitja nekem az ajtót.
A vezér már nincs sehol. Én pedig beülök a taxis mellém, aki döbbenten néz végig rajtam.