Kinyitottam a szemem és ott magaslott fölöttem. Hajnal lehetett, még sötét. Csak tornyosult ott, mozdulatlanul. Megkérdeztem, mit akar? Már arra sem emlékszem, mit válaszolt.
Az érzés maradt meg bennem, amint a következő pillanatban megragadja a torkom és fojtogat. Minden erejével szorít, hogy érzem: ez az ember bármire képes, ha ellenállok, nem biztos, hogy túlélem – emlékszik arra az éjszakára, ami azóta is rémálomként üldözi. Másfél éve történt. A férfi addig nagyon jó barátja volt. Az interneten ismerkedtek meg, akkor még úgy gondolta Judit, bármi is lehet belőle. Aztán többször találkoztak. Sokszor. A férfi kedves volt, rendkívül figyelmes, bár az asszony már tudta és mondta is: nem akar mást, csak barátságot. Aztán valóban barátokká váltak. Andrást megismerték a lány szülei, barátai is, befogadták, kedvelték. Juditot pedig András igazi szeretettel vette körül, ajándékokat vitt neki. Aztán jött az az este.
Judit többszöri rábeszélésünkre állt kötélnek, hogy elmondja történetét. Egy kis kávézóban találkoztunk. Kedves arcára szomorú vonások rakódtak, amikor belekezdett a történetbe. Nem kérdeztem, magától mesélt, közben kezét tördelte. Látszott rajta, hogy még most is nagyon megviseli a történet.
– Augusztusban, éppen másfél éve jött el hozzám a vidéki nyaralómba András. Szokás szerint jót beszélgettünk, megnéztünk egy filmet, természetesen kibeszéltük ezt a szerelmi témát is. Megint elmondtam, ő pedig úgy tűnt, tudomásul vette, hogy köztünk kizárólag barátság lehet. Elment aludni, rövidesen én is, külön-külön szobába. Aztán egyszer csak ott állt. Aztán egyre közönségesebben üvöltött. A legtrágárabb dolgokat. Megragadta a karom, majd a nyakam. Kiabáltam, persze senki sem hallhatta, erre csak jobban szorított. Kiabálta, hogy vegyem le a nadrágom, hogy tegyem szét a lábam. Már ellenkezni is veszélyes lett volna. Belém hatolt. Aztán csinált mást is – idézi fel elcsukló hangon a 42 éves, ma is nagyon dekoratív nő azt a nyári estét.
– De nem volt vége. Gyakorlatilag ettől kezdve őrzött. Úgy tett, mintha nem történt volna semmi, de közben követett mindenhova. Nagyon megváltozott, az addigi kedves ember egyszerre borzasztó fölényes lett. Aztán akarta megint. Értelmetlen volt bármit is tennem, a 120 kilójával egyetlen mozdulattal lebénított. Végül mindent úgy tettem, ahogy akarta. El is hitte, hogy én is akarom, úgyhogy reggel elment, s mondta, majd este jön, folytatjuk. Azonnal hívtam az anyukámat, aki nem hitte el. Nem hiszi egyébként ma sem. Végül az ő élettársának a fia jött értem. Akkor már két órája ültem meredten a kocsimban. Csak bámultam, magatehetetlenül. Mintha a testem megszűnt volna létezni – meséli Judit. A szavak még ma is nehezen jönnek.
– A rendőrségen három órát ültem, a kihallgatás fél órát tartott. Majd elküldtek látleletet vetetni. Kérdeztem, hová menjek? Mondták, hogy az mindegy, valahova. Az orvos, akit találtam, végül a fojtogatás nyomait rögzítette, a nemi erőszak okozta esetleges külső sérüléseket nem sikerült. Aztán vártam, közben András folyamatosan hívogatott. Az egyik hívásról csináltam egy magnófelvételt, bizonyítékként. Ebben Andrásnál próbáltam rákérdezni dolgokra. Hogy miért fojtogatott, miért volt erőszakos? Ezeket egyáltalán nem tagadta, csak mondta, beszéljük meg. Azt mondta, pánikból tette, mert én kiabáltam. Elvittem magammal, bizonyítékként a felvételt a meghallgatásra – meséli Judit, akitől az ügyésznő csak annyit kérdezett: elhangzik benne, hogy elismeri, hogy megerőszakolta? – Mondtam, hogy nem. Erre csak azt kérdezte: hát akkor mit akar? – teszi még hozzá az asszony.
A nyomozás keretében Juditot és a férfit is igazságügyi pszichológus szakértő vizsgálta, aki közölte: András biztosan nagyon jó családapa és ember, Judit pedig úgynevezett „borderline” szindrómában szenved. S valószínűleg az eset éppen fordítva történt, a 60 kilós asszony rántotta magára és erőszakoskodott a nagydarab férfival. Juditnak egyébként valóban voltak, illetve lettek pszichés problémái. Csakhogy épp az erőszak okozta poszttraumás stressz zavar (PTSD). Krízisosztályon, majd az Eszter Ambulancián kezelték, több mint egy évig. Valamennyi szakember azt mondta: az asszony amúgy teljesen egészséges lenne, ha nem erőszakolták volna meg. Borderline szindrómának nyomát sem találták.
Judit most pótmagánvádas eljárás keretében próbálja bizonyítani igazát. Zaklatásért is feljelentette Andrást, a férfi ugyanis még hónapokig üldözte. Az ügyészség ebben az ügyben vádat emelt, a bizonyítékokat itt már senki sem tudta kétségbe vonni. Judit egyike annak a több ezer nőnek, akiket évente nemi erőszak ér Magyarországon, illetve egyike azon maroknyi kisebbségnek, akik emiatt mernek a hatóságokhoz fordulni. Az esetet még mindig nem sikerült feldolgoznia. Az élete ma már viszonylag normális, néhány hónapja új párkapcsolatba kezdett. Ennek, illetve a pszichológusi segítségnek köszönhetően lassan sikerül leküzdenie azt a marcangoló önvádat, hogy mindez az ő hibája.
Judit egyébként pontosan „produkálta” azokat a jeleket, amiket a szakember tipikusnak mond a megerőszakolt nők esetében. Testéről nem akart tudomást venni, mintha az megszűnt volna számára létezni. Kuszing Gábor pszichológus praxisában több, Judithoz hasonló helyzetbe került lánnyal, asszonnyal találkozott, s látta: egy-egy ilyen eset micsoda pusztító hatást végez a lelkekben.
– Több szempontból is romboló. Ahogy Judit is, mások is megélték ezt a „testen kívüliséget”, miután megtapasztalták a testük feletti önrendelkezés elvesztését. Megélték a szégyenérzetet, a bűntudatot – sorolja a jegyeket a szakember, aki szerint persze vannak azért eltérések is, amelyeket a társadalmi sztereotípiák és az előítéletek nagyban befolyásolnak. – Ma is sokan azt gondolják, természetesnek veszik, hogy a nő dolga és feladata is, hogy kiszolgálja a férfit minden – így szexuális – téren. Teljesen mindegy, hogy ehhez van-e épp kedve vagy nincs. Vagy azt, hogyha valaki valakivel ölelkezik, csókolózik, az már azt jelenti, hogy többé nincs joga nemet mondani. Ráadásul az erőszakok többsége párkapcsolaton belül történik, vagyis épp olyan embertől jön a támadás, akinek a szavára a nő ad: érzelmileg kiszolgáltatott neki, könnyen elhiszi, hogy vélhetően vele van a baj – mondja a pszichológus.
Kuszing Gábor szerint ráadásul az elkövetők jelentős része nem szenved kóros személyiségzavarban, csupán a társadalom kliséit követi és tanulta el. Vagyis a jogosultságtudatot, hogy a férfiaknak bármikor joguk van a szexhez, akár a nő akarata ellenére is. A szakember egyébként annak ellenére, hogy a bizonyítás nagyon nehéz, az esetek döntő többségében kizárja a képzelgést, vagy a szándékos hamis vádat, ez, a nemzetközi statisztikák és más bűnesetek alapján legfeljebb egy százalék lehet. Ő egyébként azt mondja: egyetlen beszélgetéssel, pillanatok alatt megállapítható, valójában megtörtént-e az erőszak. A nők ugyanis, akik szinte kivétel nélkül utána a poszttraumás stressz zavarban szenvednek, ennek tüneteit nem tudják megjátszani. Az erőszakon átesett nők többségénél a történtek életre szóló pusztítást, vagy legalábbis nagyon lassan gyógyuló sérüléseket okoznak. Igyekeznek ugyanis úgy alakítani életüket, beszűkíteni életterüket, hogy egy hasonló trauma, élmény közelébe se kerülhessenek.
Ha az áldozat hallgat, az erőszaktevőnek a haja szála sem görbülhet. Még nyomozás sem indul ellene, mivel a legtöbb esetben az erőszakos közösülés – például a súlyos testi sértéssel ellentétben – nem hivatalból üldözendő. A megerőszakolt nők csak akkor érhetik el, hogy megbűnhődjön támadójuk, ha vállalják az évekig húzódó, sokszor megalázó büntetőeljárást. A folyamat azzal kezdődik, hogy az áldozatnak feljelentést kell tennie a rendőrségen, lehetőleg a támadás után minél hamarabb, hogy az erőszak nyomai még láthatóak legyenek. Gyakran már ez az első lépcső is túl riasztó az áldozatok számára.
„Engem attól is kivert a víz, hogy bejelentést kell tennem, elmondani, miközben ott állnak körülötted, vizslatnak, kétségbe vonják az elmondottakat. Nem akartam megítéltetni, mert most úgy látom magam, lelkileg túl sok lett volna. Akkor, azt hiszem, csak féltem mindenfajta ki nem mondott dologtól” – idézte fel esetét már az internet egyik fórumán Kata.
„Én kétlem, hogy bárki is kitalálna egy ilyen történetet. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy amikor azt látom, hogy egy áldozat hámsérülésein egy egész ország csámcsog, akkor úgy gondolom, én döntöttem jól, hogy nem mentem ezzel a rendőrségre. És persze mindeközben mérges vagyok, rettenetesen, magatehetetlenül mérges. Mert tudom, nem vagyok egyedül. Tudom, hogy itt vagyunk több százan, több ezren, akik átestek egy ilyen megrázkódtatáson, és nem beszélnek. Mérges vagyok a néma nőkért, és azért is, mert én sem merem saját nevem alatt vállalni ezt a cikket, hiába úgy akartam, lebeszéltek róla, mondván, a magyar társadalom nem elég érett ehhez. Meg merem kockáztatni: ha kézfeltartással kellene jelezni, kivel történt ilyesmi, megijednénk a kezek erdejétől. Ha én úgy döntök, hogy felpolcolom a melleimet, miniatűr szoknyát húzok, amiből kilátszik a fenekem, sőt még kacérkodok is mindenkivel, akkor sincs joga senkinek sem rajtam erőszakot tenni. És mégis, amit az újságokban vagy az interneten olvasok, a tévében látok, a cirkuszon, a felhajtáson, a közönséges beszólásokon túl, végtelen nagy butaságot és sovinizmust mutat, nagyjából minden oldalon” – szól egy fórumozó.
Spronz Júlia, a Patent Egyesület munkatársa szerint Magyarországon a helyzet egészen tragikus: a jogszabály elavult, a jogalkalmazók pedig előítéletesek. Az itthoni gyakorlat már-már kuriózum a kontinensen.
– Miközben minden civilizált országban nemi erőszaknak minősül minden szexuális aktus, ami a nő akaratán kívül, annak ellenére történik, nálunk csak a fizikai erőszak, illetve a testi épség, élet elleni fenyegetés alkalmazásával végrehajtott cselekményt ismerik el annak. Ráadásul itt különösen jellemző, hogy a rendőrség, ügyészség, bíróság első reakciója az, hogy felhívja a feljelentő figyelmét a hamis vád következményeire. Majd az áldozatot folyamatosan porig alázzák, miközben az erőszakot elbagatellizálják – kezdi a problémák lajstromát az érdekvédő, aki szerint nem véletlen, hogy nálunk indul a legkevesebb vizsgálat nemi erőszak miatt.
– Legutóbb egy nemzetközi kutatás keretében harminchárom európai ország nemi erőszakra vonatkozó adatait gyűjtötték össze a 2001 és 2007 közötti időszakból. Tizenegy ország – köztük Magyarország – 100-100 esetét külön is elemezték. A harminchárom ország közül Magyarországon a legkisebb az erőszakos közösülés miatt tett feljelentések száma: százezer emberre 2,1 jut. Nagy-Britanniában vagy Svédországban ez az arány sokkal magasabb. Svédországban 23-szor annyi esetet jelentenek be, mint nálunk, de Csehországban vagy Szlovákiában is sokkal több bejelentett eset van. Ez csakis azt mutatja, hogy nálunk egyrészt szűkebben értelmezik a nemi erőszakot, másrészt valóban csak a garantáltan bizonyítható esetek jutnak át a rendőrség szűrőjén, amikor valószínűsíthetően el is ítélik az elkövetőt. De számít az is, hogy az áldozatok mennyire bíznak az igazságszolgáltatásban – mondja a szakember, aki szerint szomorú jelzés az is, hogy miközben a legtöbb országban folyamatosan nő a panaszok száma, nálunk évtizedek óta csökken.
1987-ben 485-en fordultak a hatóságokhoz azzal, hogy megerőszakolták őket, 1997-ben 392-en, 2007-ben pedig csak 215-en. A csökkenő bejelentések mellett nő az erőszakos közösülés miatti elítélések aránya. Nálunk tényleg csak a betonbiztos bizonyítékokkal bíró ügyek jutnak el a bíróságra – mondja Spronz Júlia. És mik az okok? A jogvédők szerint az igazságügyi szakértők döntő többsége nem ért hozzá, úgy ír szakvéleményt, hogy nem is tudja, milyen testi-lelki sérülést és tüneteket okoz a nemi erőszak, más bizonyítékok beszerzésére a nyomozóhatóság pedig kísérletet sem tesz. De az igazságügyi rendszer előítéletessége mellett a társadalom is leginkább az áldozatot teszi felelőssé, az elkövetőnek pedig mentséget keres, s talál is. S hogy a társadalmi beidegződés, szemlélet mennyire érvényesül? Hogy van olyan asszony, aki hosszas vívódás után jut odáig, hogy arra gondol, nem biztos, hogy normális, hogy a férfi úgy szeretkezik vele, hogy közben a fejét a falba veri, a haját tépi, és talán nem ő a túl érzékeny?
A kutatók szerint mi sem mutatja jobban az előítéleteket, mint hogy könnyebben születik elmarasztaló ítélet, ha a gyanúsított roma származású, hajléktalan, munkanélküli, vagy éppen büntetett előéletű. De az is sok mindent elárul, hogy két év aktáit vizsgálva az erőszakos közösülés miatti ítéletek túlnyomó többsége olyan esetekben született, amelyek közterületen, parkokban, erdőben történtek, idegen elkövetővel, miközben alig akad olyan eset, amikor ismerős volt a tettes.