Nem tudom, mikor történt, hogy magamra találtam, és azt sem, hogy visszafordítható-e a folyamat. Persze a megoldás az lenne, ha megoszthatnám önmagam egy másikkal, ha az önmagunk éppen találkozna. És ez pillantokra meg is történik. Máskor viszont nagyon rosszul esik, hogy mégsem. Sokszor túl sok vagyok, ezt tudom. De akkor is…

A szexuális életem rólam szól, a másik ember legtöbb esetben csak kiegészítője önmagamnak, de nem egyenrangú társ. Ami nagyon elkeserítő számomra (is). Az alapvető oka ennek a fantáziám, amiben lubickolok, otthonosan járom be, fedezem fel újra és újra. Mindig egy kicsit másabb, egy kicsit merészebb, egy kicsit higgadtabb… Mikor mire vágyom. De én alakítom, ahogy nekem tetszik. Talán ezért is szeretem annyira saját magamat kielégíteni. A legtöbbször viszont épp azért nincs kedvem másokhoz, mert a fejemben olyan izgalmas, a másik pedig csak elrontaná. Egyébként is rossz taktika a vágyhoz választani a partnert és nem a partnerhez a vágyat.

Így is sok mindent a magam örömére teszek. Akkor is leborotválom a pinám, ha nincs kinek megmutatni, mert imádom és alig várom, hogy a bababőrt simogathassam. Bármikor képes vagyok fehérneműket vásárolni, mert élvezem tudni, hogy a fiókomba túrva egy pillanat alatt érzékiségbe bújhatok. Szexjelenetekkel gazdagított könyveket olvasok a metrón, és amikor észreveszem, hogy a mellettem ülő beleolvas, mégjobban felizgat az elbeszélt jelent. Sokszor észre sem veszem, ösztönösen teszek úgy, ahogy teszek. Túlságosan is szabadon. Épp ezért nem tudom magam könnyen megosztani mással. A másik mindig korlátoz egy kicsit. Előfordulhat, hogy szégyellnem kell magam olyasmiért, ami pedig én vagyok. Akár egy barátnő előtt is, aki furcsán néz, amikor combfixet veszek, hiszen ő maga sosem igényelt efajta holmit. Csak olyan fárasztó, ha az ösztöneimen kell úrrá lennem…

Viszont gyönyörű, ha együtt vagyok valakivel, aki nem néz rám furcsán. Aki cinkosommá válik: megosztja velem a fantáziáját, és nekem sem kell mást mondanom, mint amit a lelkem és a testem súg. Nagyon boldog élmény marad minden olyan pillanat, amikor a másik előtt én magam lehetek, és bármit megtehetek, amiről úgy érzem, meg kell tennem. Kicsit olyan is ez, mint a bőség zavara: nem tudom, mihez nyúljak, hogyan helyezkedjek…stb. De a legértékesebb benne, hogy nem kell magyaráz(kod)ni, csak adom magam, és fogadom a másikat. Úgy, ahogy van. A kapcsolatok többsége azért romlik meg, mert a párok nem osztják meg egymással a fantáziájukat. De mi az, ami leginkább én vagyok, ha nem a fantáziám?

És ha megtalálom a másikat, akivel biztonsában érzem önmagam, az sem tökéletes, sőt! hihetetlenül nehéz feldolgozni, hogy mindez megtörténik. Ugyanúgy felmerülnek akadályok, dolgok, amikben nem egyezünk. De attól jó, hogy ő nem lök el, nem köp le, nem üt meg…-képletesen értem-, hanem érdeklődve figyel. Figyeli a fantáziám, hogyan mozdulok benne, tőle, általa. Megpróbál befogadni újra és újra, ami nyilván nem sikerülhet mindig, ez törvényszerű, de akkor már érzem, hogy ez nem számít. Nem ez számít.

Milyen messze vagyunk ettől