Eszter húszéves, a különlegesen intelligens, lány korához képest meglepően gazdag élettapasztalattal rendelkezik. Ez nem lep meg, mivel saját bevallása szerint tizenöt éves korában kezdte el a nemi életet egy nála néhány évtizeddel idősebb férfival. Jelenlegi barátja, László, hatvan éves. Őt ismerem közelebbről, vele beszélgettem először.
Egész falat elborító könyvespolc mellett üldögélünk két fotelben, hatalmas íróasztal szomszédságában. László szellemes, művelt, több nyelven beszélő világfi. Keményen dolgozik, de a munka és az élet örömei szervesen illeszkednek egybe az életében. Egyenes tartású, magas féri, a haja hófehér, de kék szeme fiatalosan, élénken csillog, s az arcára sem szántott barázdákat az idő.
– Remélem, nem tartasz cukros bácsinak? – villant rám egy hamiskás mosolyt, de a választ meg sem várva folytatja. – Mert ha igen, én nem tudok védekezni, csak Eszterke tanúsíthatja, hogy nem én csábítottam el őt, hanem ő engem. Hogy miért vonzódik az idős férfiakhoz, erről jobb, ha ő mesél neked. Szívesen elmondja, nincsenek álszeméremből fakadó gátlásai, s elfogultság nélkül mondhatom, hogy a természetes intelligenciája, kommunikatív készsége egy professzorasszonynak is becsületére válhatna. Szinte gyerek még, akár az unokám is lehetne, de nem csak az édes, fiatal testét élvezem, hanem lebilincselő a társasága is. Tizenöt éve vagyok özvegy, volt jó néhány viszonyom, de nagyon kevés nő mellett éreztem azt, hogy fél szavakból is megértjük egymást.
Vonaton ismerkedtünk meg. Első osztályon utaztam, s majdnem az egész vagon üres volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, s belemélyedtem az újságba. A következő állomásnál felszállt néhány utas, de az én fülkémbe csak egy fiatal lány jött be. Természetesen megnéztem tetőtől talpig, az egészséges férfiösztönök magától értetődő reakciója ez. Eszembe sem jutott kikezdeni vele, de örvendtem, hogy ilyen kellemes útitársam lesz.
Rövid és Szűk vászonszoknyája teljesen szabadon hagyta a szépen lebarnult, hosszú combjait, vékony nyári trikóját lándzsaként döfte át kemény mellbimbója, a kackiás kis cicik meg – megrezzentek minden mozdulatára. Hosszú fekete haját lófarokba kötötte, s a két fekete szeme karbunkulusként csillogott a kreolbőrű, szép, szabályos arcán. Karcsú lábfejét nem takarta el a mindössze két pántból álló szandál, hosszú lábujjain gyöngyházszínűre lakkozott körmök csillogtak. Kézkörmeit is ilyen színűre festette.
Az újságom mögül figyeltem, bevallom, alig tudtam levenni róla a szemem. Persze diszkréten tettem, az én koromban nevetséges, ha valaki feltűnően mereszti a szemét egy fiatal lányra. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy ő is érdeklődéssel néz engem. Rám mosolygott, s kedvesen megkérdezte, hogy hová utazom. Válaszomra kérdés nélkül elmondta, hogy ő túl van a sikeres egyetemi felvételin, s a rokonait látogatja meg. Miután kiderült, hogy mindketten Sopronba utazunk, mindjárt be is mutatkoztunk egymásnak.
Teljesen szokványos volt a megismerkedésünk, de a folytatás annál izgalmasabbnak ígérkezett. Fél óra sem telt el, s már olyan bizalmas beszélgetésbe mélyedtünk, mintha régi barátok lennénk. Furcsa módon azt is érzékeltem, hogy nem a kedves bácsit, hanem a férfit látja bennem. De még mindig nem mertem egyetlen bizalmas mozdulatot sem megkockáztatni, nem akartam elhinni, hogy valóban érdeklődik irántam, hiszen negyven év korkülönbséggel akár a nagyapja is lehettem volna.
Ő is érezte, hogy neki kell kezdeményeznie, finom ösztöneivel felfogta, hogy engem a korkülönbség tesz bátortalanná, s a nevetségessé válástól való félelem tart vissza attól a lépéstől, amelyet egy fiatalabb férfi nyugodtan megkockáztathat, a visszautasítás veszélyét is figyelembe véve. Megjegyzem, óriási szerencsém volt: egész úton senki sem ült be a fülkébe, így a téte á téte egyre intimebbé válhatott.
Kis üveg konyak volt az utazó táskámban; megkínáltam Esztert. Poharat természetesen nem hoztam, odanyújtottam neki az üveget. Parányi kortyot ivott belőle, jóformán csak a nyelvecskéjét nedvesítette meg, s aztán visszaadta. Én is belekortyoltam, s megjegyeztem, hogy életemben nem ittam még ilyen finom konyakot. Azonnal megértette a célzást: elkérte az üveget, újra belenyalt, s megint visszaadta. Én úgy vittem a számhoz a palack nyakát, mintha az ő száját csókolnám.
Rám nevetett, s karcsú kezét felém nyújtotta. Két tenyerembe fogtam a finom, hosszú ujjakat, egyenként végigcsókoltam őket, aztán a csukló finoman pulzáló kék ereire szorítottam a számat. A gyöngéd ujjak bátorítóan kulcsolódtak a kezemre, finoman megremeg keze az enyémben. Bátortalan mozdulattal a derekához nyúltam, s gyöngéden magam mellé húztam az ülésre. Úgy bújt hozzám, mint aki védelmet keres, rugalmas, fiatal teste érzékien simult az enyémhez, s a szétnyíló friss, fiatal száját csókra kínálta. Kajszibarack illata volt a leheletének, s ahogy megcsókoltam, úgy éreztem, mintha édes gyümölcsbe harapnék.
Azt hiszem, évek óta nem éltem át olyan izgalmat, mint akkor, a vonaton, amikor először megcsókoltam. Nem vagyok kéjenc, sohasem próbáltam fiatal lányokat elcsábítani, így ez a váratlan öröm valósággal letaglózta a józan eszemet. Szerencsére. Mert ha óvatosságból, higgadt megfontoltságból ellenállok a vágynak, akkor talán végleg elveszítem Eszterkét, s az élet soha többé nem ad ilyen ajándékot számomra. Persze erre azt mondhatná bárki, hogy egyetlen öregedő férfi sem tudna ellenállni egy szép fiatal lány felkínálkozásának. Ez részben igaz is, én is örülten megkívántam Esztert, de nemcsak a testét akartam birtokolni, hanem elbűvölt a lényéből áradó őszinteség, melegség, természetesség, s ez már – már, természetellenessé fokozta vágyamat. Amikor csók közben átölelte a nyakamat, úgy éreztem, mintha az életem nagy nyereményét, boldogságát szorítanám magamhoz, s akkor is meg akarnám őt tartani, ha a testét mégsem adná nekem. Nem vagyok szentimentális vénember, az érzelmek váratlan fellobbanása nincsen életkorhoz kötve.
Annyi józanságom azért maradt, hogy felálltam, s behúztam a függönyöket a fülke folyosóra néző ablakain. Jellemző Eszterre, hogy ő nem törődött ezzel, nem érezte, hogy kompromittálja magát azzal, hogy egy idős emberrel csókolódzik. A függönyök védelmében már bátrabban öleltük egymást. Az ölembe telepedett, mint egy doromboló kis cica, újra átfonta a nyakamat, s édes nyelvével ő nyomult a számba. Remegő kézzel simogattam a testét, benyúltam a blúz alá, tenyerembe fogtam a fiatal, kemény kis melleket, simogattam a bársonyos combokat. Óvatosan, az ablak felé lesve a rövid szoknya alá csúsztattam kezem, s a szerelem meleg fészkét tapogattam ki ujjaimmal. Kissé megemelte a fenekét, hogy a parányi feszes bugyit félrehúzhassam, s ujjamat a nedves, lüktető kis árokba helyezhessem. Eszeveszetten csókolt közben, a mellszőrzetemet simogatta a nyári ingem alatt, s fél kézzel a nadrágomon keresztül tapogatta az egyre erőteljesebben ágaskodó szerszámomat. Elővenni természetesen nem mertem, hiszen bármelyik pillanatban ránk nyithatott volna valaki.
Egyre hevesebben rángatódzott a teste, kis feneke ritmikusan mozgott az ölemben, az orgazmus előtti feszültséget éreztem a keze görcsössé váló szorításában, az ujjamra ömlő nedvekben. Aztán egy erőteljes vonaglás s egy mély sóhaj jelezte,hogy elélvezett. A sóhajt a fülembe zihálta, arcát az én arcomra szorítva; férfifül számára kellemesebb zenét elképzelni sem tudok ennél.
Kihúztam a kezem a szoknyája alól, s gyöngéden öleltem, simogattam a rámboruló testét. Rettenetesen fel voltam ajzva, de az én kielégülésemről az adott körülmények között szó sem lehetett. Ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, boldog voltam, hogy neki örömet szereztem: tudtam, hogy a mi találkozásunk nem marad egyszerű vasúti kaland.
– Akarod, hogy a tiéd legyek egészen? – nézett a szemembe Eszter. – Egészen a tiéd, s nemcsak egy – két alkalommal. A szeretőd akarok lenni, ha te is akarsz engem.
Nem ismétlem el, hogy mit válaszoltam, mert bizonyos felfokozott érzelmi állapotban kiejtett szavak tárgyilagosan elmondva úgy hangzanának, mintha valaki átszellemülten himnuszt énekelne a metrólépcsőn. A szerelem, a vágy és nem utolsósorban a hála szavai szinte himnikusan törnek elő ilyenkor az emberből. Drágámnak, édesemnek, mindenemnek neveztem, pedig alig két órája ismertük egymást.
Sopronba én hivatalos ügyben utaztam, szállodában szálltam meg; így Eszter nyugodtan feljöhetett hozzám. Kitalált valamilyen mesét a rokonainak, s az egész éjszakát velem töltötte. A csodálatos élmény megsokszorozta a férfierőmet, háromszor jutottam el a csúcsig akkor éjszaka, ami az én koromban ritkán fordul elő. Eszter orgazmusait számolni sem tudtam, az ő libidója kimeríthetetlennek látszott. Hajnal felé aludtunk el, a feje a vállamon pihent, az álom és az ébrenlét határán éreztem a hozzám simuló testét, a meleg leheletét a nyakamon. Megcsókoltam egy hajtincsét, ő szintén félálomban a szájához vonta a kezem, ezzel a finom, érzékiségtől mentes mozdulattal jelezte, hogy nemcsak a testét adta nekem pillanatnyi szeszélyből, sokkal több vagyok számára kellemes szexuális partnernél.
Fél éve tart a viszonyunk, s rendkívül boldog vagyok. Tudom, hogy egyszer el fogom veszíteni, hiszen annyira fiatal, férjhez kell mennie, gyereket kell szülnie, de nem akarok erre gondolni. Csodává varázsolta az életemet, s ha elhagy valakiért, akkor sem fogom meggyűlölni, tudom, hogy az ő számára is kellemes emlék lesz a velem töltött idő.
Két felnőtt gyerekem értetlenül nézi a kapcsolatunkat, az az érzésem, hogy vén bolondnak. tartanak. Eleinte titkoltam előlük, de aztán az egyik véletlenül megtudta. Nem is rajtam csodálkoznak, hanem azon, hogy Eszter miért kötődik hozzám. Az ő szemükben egy hatvan éves férfi csak „bácsi” lehet egy húszéves lány számára.
Azért is aggódtak, hogy netalán feleségül veszem. Megnyugtattam őket, hogy eszem ágában sincs magamhoz láncolni egy fiatal életet, Eszter addig lesz a szeretőm, amíg ő akarja.
– Sohasem vagy féltékeny? – kérdeztem Lászlótól. – Eszter nagyon szép lány, s biztosan sok fiatal kollégája próbál közeledni hozzá az egyetemen.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy néha nem fog el a kétség, főleg olyankor, ha hosszabb ideig nem tudunk találkozni, vagy telefonon beszélni. Előfordul, hogy el kell utaznom, ilyenkor néha görcsbe szorul a torkom, ha arra gondolok, hogy mire visszatérek, talán már elragadta valaki tőlem. De ez az érzés eddig még mindig elmúlt, szétfoszlott, mert valahányszor hosszabb távollét után újra találkoztunk, mindig örömrepesve ugrott a nyakamba. Eszter nem hazudik, semmi oka nem lenne a szeretetet imitálni, hiszen nem tettünk egymásnak semmiféle ígéretet. Tudom, hogy őszintén megmondaná azonnal, ha valaki belépne az életébe. De egyelőre nem fenyeget ilyen veszély, én is ugyanolyan fontos vagyok az ő számára, mint ő az én számomra. Sokan perverznek tartják ezért Esztert, elsősorban a saját anyja. Konvencionális mércével mérve valóban, van ebben némi perverzitás, de megítélésem szerint az ösztöneikben és az érzelmeikben deviáns nők és férfiak mindig sokkal izgalmasabbak, mint a hagyományos szexuálerkölcsi normákhoz igazodó, „jólfésült” emberek.
– Köszönöm, László. Akkor, ha nincs ellene kifogásod, nagyon szeretnék Eszterrel is találkozni.
– Persze, hogy nincs ellene kifogásom. Szívesen összehozlak benneteket itt nálam, s aztán magatokra hagylak. Nekem Eszter rendre mindent elmesélt az előző életéről, így az én jelenlétem felesleges. Két nő sokkal bizalmasabban tud egymással négyszemközt beszélgetni.
– Tulajdonképpen mi érdekel téged igazán? Az előéletem vagy a Lászlóhoz fűződő kapcsolatom? – kérdezi Eszter ugyanabból a fotelból, amelyben két nappal ezelőtt László ült.
– Mind a kettő. Kivéve a megismerkedésetek történetét, mert arról már László mesélt.
– Azt is elmondta, hogy én voltam a csábító szirén?
– Persze. De azt is hozzátette, hogy könnyen hagyta magát elcsábítani.
– Szerintem csak az impotens férfiak nem hagyják magukat elcsábítani – villantja rám szabályos fehér fogsorát Eszter. – De talán még ők is, mert azért csak próbálkozgatnak. Az más kérdés, hogy Lászlónak nem egy – két fordulóra kellettem, s amikor kikezdtem vele, már tudtam, hogy én sem futókalandot akarok. Tudod, én kamaszlány korom óta csak az idősebb férfiakhoz vonzódom.
– Erről mesélj, Eszter. Miért alakult ez így?
– Akkor a kisgyerek korommal kell kezdenem. Két éves voltam, amikor az apám otthagyott bennünket, meglógott nyugatra egy másik nővel. Nem érzek iránta gyűlöletet, hiszen anyám elmondta nekem, hogy amúgy is elváltak volna, nem volt jó a házasságuk. Látványos cirkuszok nélkül hidegültek el egymástól, a természetük annyira különbözött, hogy lehetetlen volt együtt élniük. Anyám igazi érzelmi lény, érzékeny és könnyen sebezhető, apám viszont rideg, száraz üzletember. Tisztességesen gondoskodott rólam, állandóan küldött pénzt anyámnak, évente egyszer kiutazhattam hozzá, ilyenkor minden költségemet fedezte. Szeret engem a maga módján, de teljesen megértem anyámat, hogy nem volt boldog mellette. –
Na, ennyit a faterről ez csak bevezetés ahhoz, amit mondani készülök. A lényeg az, hogy bár anyagiakban nem szenvedtem hiányt, mégis folyamatos apahiányom volt. A véletlen úgy hozta, hogy a szélesebb család is szinte mind nőkből állott: nagyanyám és két nagynéném, anyám testvérei, akik szintén elváltak. Nagyapámra már nem is emlékszem, akkoriban halt meg, amikor apám megpattant nyugatra. Engem így négy nő dédelgetett kisgyerek, koromtól, annyi szeretetet kaptam, hogy már szinte túl sok is volt, mégis irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akiknek volt apukájuk. Már általános iskolás koromban szívesebben barátkoztam olyan gyerekekkel, akiknek a faterja gyakran volt otthon, s néha bekapcsolódott a játékainkba is.
Ötödik elemista voltam, amikor egyik osztálytársnőm meghívott a telkükre, a Balaton mellé. A szüleivel és a két testvérével együtt összesen hatan nyaraltunk ott, így a mamáját meglehetősen lefoglalta a háztartás. Az apja foglalkozott velünk többnyire, vele mentünk a strandra, csónakázni, biciklitúrákra. Megtanított mindenféle fura dolgot készíteni nádból, tüzet rakni a szabadban, nyársat faragni a szalonnasütéshez. Amikor hazamentem, megkérdeztem anyukámat, hogy miért nem megy férjhez.
– Tényleg, miért nem ment férjhez?
– Ezt én sem tudom a mai napig sem, csak sejtem. Azt hiszem, miattam. Nem talált olyan férfit, aki felől bizonyos lett volna, hogy megfelelő apa lenne az én számomra.
– És állandó barátja sem volt?
– De igen. Épp erről akartam beszélni, mert talán itt kezdődik az én „elferdülésem” is. Persze erről anyám nem tehet, fogalma sem volt róla, hogy mi játszódik le bennem.
Amíg kicsi voltam, addig nagyon gondosan vigyázott, hogy a szexuális életéről semmit se tudjak. Sokáig azt hittem, hogy nincs is senkije. Egyetlen barátját sem hozta haza a lakásunkba. Tizenhárom éves voltam, amikor először jelent meg nálunk egy férfi. Anyám harminchat éves volt akkor, a férfi negyvenöt. Előtte elmondta nekem, hogy már nagylány vagyok, felesleges titkolóznia előttem, bemutat egy férfit, aki a barátja.
Egyáltalán nem úgy reagáltam erre, ahogyan a kamaszlányok szoktak. Nem féltékenységet éreztem, hanem szinte ujjongó örömet. „Férjhez mész hozzá?” – kérdeztem mohón anyutól. „Sajnos nem lehet, mert már nős” – válaszolta egy kicsit szomorúan.
Ez eléggé leforrázott. „Miért nem keresel olyan férfit, aki független?” – kérdeztem szemrehányóan. Ő türelmesen elmagyarázta, hogy a korban hozzáillő férfiak majdnem mind házasok, nem könnyű független férfit találni. Azt is mindjárt hozzátette, hogy ez természetesen azt jelenti, hogy csak ritkán és titokban tudnak találkozni, s a szeretője nem lehet velünk sem ünnepeken, sem hétvégén.
Nagyon csalódott voltam, de azért érdeklődéssel vártam Zoltánt, így hívták anyu barátját. Első látásra rokonszenvesnek találtam. Magas, egyenes tartású, markáns arcú férfi volt, az egész lénye biztonságot és nyugalmat árasztott. Az a típusú férfi, aki sohasem veszíti el a fejét, mindenben lehet rá számítani, könnyedén és fölényesen intéz el mindent, ha valami probléma van, azt nyugodtan és higgadtan azonnal megoldja. Persze az akkori eszemmel nem tudtam volna őt így jellemezni, de ösztönösen nagyon vonzódtam hozzá. Pedig csak hetenként egyszer, nagyon ritkán kétszer jelent meg nálunk. Ilyenkor beszélgetett, tréfálkozott velem, aztán anyám beült a kocsijába, s elmentek valahová. Sejtettem, hogy egy barátjának a lakására, de ezt ösztönös szeméremből sohasem kérdeztem meg anyutól.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre izgatottabban várom őt, s mindenféle ürügyet kieszelek, hogy meghosszabbítsam az együttlétünket. És minden fiút vele hasonlítok össze, aki csak udvarolni akar nekem. Persze ez az összehasonlítás nagyon előnytelenül ütött ki az idétlen kamasz iskolatársaim számára. Akkoriban kezdtem járni egy fiúval, minden lány irigyelt, mert ő volt a legvagányabb srác a suliban. Néhány hét után kiadtam az útját, mert azt vártam tőle, hogy úgy viselkedjen, mint Zoltán. Magamnak sem mertem bevallani, de szerelmes lettem anyám barátjába.
Ő természetesen nem is sejtette ezt, anyám is csak azt látta, hogy nagyon jó barátságban vagyunk Zoltánnal, s ennek természetesen örvendett. Én pedig minden este rágondoltam, s úgy játszottam magammal a paplan alatt, hogy az ő simogatását, ölelését képzeltem el, azt szuggeráltam magamnak, ő cirógat az ágyon. Szűz voltam még természetesen, de a nemi életről elméletben mindent tudtam, s már akkor elhatároztam, hogy csak ilyen típusú férfival fogom elveszíteni a szüzességemet.
Egy hétre elutaztam úttörőtáborba, s valamilyen technikai ok miatt egy nappal korábban jöttem haza. Anyám nem számított rám, s amikor benyitottam, ott szeretkezett Zoltánnal a kanapéján.
Anyám behunyt szemmel feküdt, fél karjával a Zoltán nyakát ölelte. Zoltán anyám mellét csókolta, s a szeméremszőrzetét simogatta. Ennyit láttam egy másodperc alatt, mert gyorsan, nesztelenül becsuktam az ajtót. Nem vettek észre, el voltak foglalva egymással.
Zoltánt még fürdőnadrágban sem láttam eddig, s az különösen felajzott, hogy megpillanthattam egy villanásnyit a felnőttek szeretkezéséből. Kimondhatatlan izgalom fogott el. Nesztelenül bezártam a külső ajtót is, elrohantam a parkba, s leültem egy padra, hogy magamhoz térjek. Körülöttem nem volt senki, nem tudtam nyugton maradni, addig fészkelődtem, dörzsölgettem egymáshoz a combjaimat, amíg elélveztem. Őrülten kívántam Zoltánt, ha nem az anyám szeretője lett volna, akkor valami suta egyszerűséggel felkínálkoztam volna neki. Aztán egyszer csak eltűnt az életünkből. Anyám csak annyit mondott nekem, hogy szakítaniuk kellett, mert a felesége rájött a viszonyukra, s válaszút elé állította Zoltánt: vagy ő, vagy a szeretője. Zoltán a feleségét választotta. Anyám nem omlott össze, nyilván megszokta már, hogy az ilyen viszonyok általában kérészéletűek, engem viszont iszonyúan megviselt ez a szakítás. Hosszú ideig ő maradt az erotikus képzelgéseim fantomalakja; minden srácot elzavartam magam mellől.
Tizenöt éves koromban találkoztam azzal a férfival, aki elvette a szüzességemet. Zongoratanárom volt. Esténként jártam hozzá órákat venni, mert a zsúfolt iskolai programom és a magánóráim miatt csak akkor volt rá időm. A felesége olyankor sohasem volt otthon, mert színházban dolgozott.
István külsőleg egyáltalán nem hasonlított Zoltánhoz, de az egyéniségükben sok hasonlóság volt. Gyorsan beleszédültem, s kezdtem egyre kacérabban viselkedni vele. Éreztem, hogy ő is őrülten kíván engem, de türtőzteti magát, mivel gyerek vagyok, és ráadásul a tanítványa. Én még túlságosan félénk voltam ahhoz, hogy kezdeményezzek, de izzott körülöttünk a levegő, amikor leültünk a zongorához.
Egyszer szándékosan elejtettem a zsebkendőmet, s gyorsan lehajoltam érte, mielőtt ő megelőzhetett volna. Nagyon kivágott nyári blúz volt rajtam, ahogy előrehajoltam, látni lehetett a mellemet. Vörös lett az arca, s kezét az én kezemre szorította. „Ne játssz a tűzzel, kislány!” – mondta. „Hol van itt tűz?” – kérdeztem imitált ártatlansággal. „Ne mutogasd a cicidet, mert nem állok jót magamért!” Nem szóltam semmit, csak rámosolyogtam. „Folytassuk” – mondta ő, de hogy az esze máshol jár, azt abból is láttam, hogy nem javít ki játék közben, hiába zongoráztam szándékosan hamisan. Végül felállt a zongora mellől: „Hagyjuk mára abba, kislány, nagyon felizgattál.”
Én is felálltam, s várakozva néztem rá. A pedagógus és a férfi vívott egymással elszánt csatát, de végül a férfi győzött. Átölelt, és simogatni, csókolni kezdett. A számat és a nyakamat csókolta először, aztán felemelte a blúzomat, s a kis mellbimbómat puszilgatta; a szoknyám alá is benyúlt, fölülről csúsztatta a kezét a bugyimba, először a fenekemet, aztán a punciszőrömet simogatta. Óvatosan nyitotta szét a szeméremajkaimat, mint aki tiltott területen jár; bár a törvény szerint nem követett el liliomtiprást, mégis olyasfélét érezhetett, hiszen én érintetlen voltam és még gyermek: tizenöt éves alig múltam el akkor, ő viszont a negyvenharmadik évét taposta.
„Ugye szűz vagy még?” – suttogta a fülembe, de már az ágy felé húzott. Költői kérdés volt, tudta, hogy az vagyok. Remegtem a vágytól s az izgalomtól, s parányi félelem is vibrált az idegeimben. Itt állok a nagy csoda kapujában, szerelemre érett testem néhány perc múlva megismerkedik azzal a titokkal, amelyet minden fiatal lány szeretne megismerni.
István gyengéden vetkőztetett, s ő is ledobta magáról a ruhát. Szavakkal, simogatással, csókokkal babusgatott, nem sietett belémhatolni, várta, hogy az izgalomnak olyan fázisába kerüljön a testem, amikor már nem okoz fájdalmat a szüzességem elvétele. A farkát is gyengéden adta a kezembe, éreztem, hogy forró, kemény és hosszanti irányban vastag erek lüktetnek rajta. Ügyetlenül tartottam a kezemben, de neki nem is volt szüksége simogatásra, mert az én zsenge testemtől úgy felizgult, hogy inkább visszafognia kellett a kéjérzetét, semmint erősíteni. Nagyon meglepődtem, amikor hasra fordított, s nemcsak finoman megharapdálta a fenekem gömbjeit, hanem szét is húzta őket, s nyelvével a popsim nyílását nyalogatta. „Te drága, te aranyos kis bogár” – suttogta, s a popsim után a kis pinámat kezdte nyalogatni. „Elélvezek” – mondtam, s hátrahúztam a fenekemet, mert a belémhatolás pillanatában akartam elélvezni. Abbahagyta a nyalást, felnyomta a két térdemet, s a szép szerszámát dörzsölgette a szétnyíló szeméremajkaim közé. Óvatosan helyezte a hüvelyemhez a kupakját, s közben szinte bocsánatkérően csókolta az arcomat és a nyakamat. „Egy picit fájni fog, kicsim” – duruzsolta a fülembe – „de aztán nagyon jó lesz, meglátod.”
Alig éreztem fájdalmat, annyira izzott a testem a vágytól, s nemcsak a hüvelyem, hanem a szeméremajkaim is lucskosak voltak az izgalom nedveitől. Csak egy villanás volt a fájdalom: amikor már bennem volt, akkor azonnal meg is szűnt, a finom lökései ugyanúgy csiklandoztak, mint a nyelvének és az ujjainak, játéka a klitoriszomon. Nem döfködött erőteljesen, lassan mozgatta a fütykösét, kíméletesen, türelmesen szoktatta hozzá az eddig még érintetlen vaginámat, az „édes mélyedést”, ahogyan ő nevezte, a csodás örömforrás megízlelésére, a gyönyör befogadására és átélésére.
Már nemcsak a testemet, hanem a tudatomat is befonta a gyönyör, kívülről láttam magamat, gyerekszemmel figyeltem azt az asszonnyá érett testet, amely meztelenül fonódik a kívánt, szeretett férfi testre, s várja az orgazmus lávaszerű kitörését. Ez nem késlekedett sokáig, éreztem, hogy gyorsítanom kell kissé István kíméletből óvatos lökéseit, sarkamra támaszkodva erőteljesen lendítettem néhányat a fenekemen, majd szinte feldobtam magam az ágyon, olyan erőteljes volt a kéj.
Amikor a kielégülés után ismét visszatért a mámor birodalmában kóborló tudatom, István arcát fürkésztem vizsla tekintettel.
Öröm volt az arcán, végtelen öröm, ma már tudom, hogy ezt csak olyan férfi érzi, akinek a szeretkezésben a partnere kielégítése legalább olyan fontos mint az övé. Boldog és büszke volt, hogy már az első szeretkezésünknél el tudott juttatni a csúcsra.
Egy – két perc múlva ő is elélvezett, de nem spriccelt belém, nem akart teherbe ejteni, hanem a hasamra locsolta az ondóját. Akkor láttam először ilyet, a kezemmel óvatosan elsimogattam, szétkentem a hasamon, mielőtt lemostam volna. Kellemesen bizsergette a tenyeremet, István mosolyogva nézte a felfedező útra induló kezemet. Az érzékiséggel párosuló naivságom annyira meghatotta, hogy szinte könnybe lábadt a szeme.
Két évig tartott a viszonyunk. Nagyon szerettem, s végig hűséges voltam hozzá, bár ő ezt nem kívánta, nem is kívánhatta tőlem, hiszen neki felesége volt. Anyám rájött a dologra, és óriási cirkuszt rendezett. Nem az ellen volt kifogása, hogy viszonyom van valakivel, hanem, hogy egy negyven fölötti férfi a partnerem. Vén szatírnak nevezte Istvánt, s azzal fenyegetőzött, hogy ha azonnal nem szakítok vele, akkor megkeresi a feleségét, s mindent elmond neki. Én nem féltem a botránytól, de Istvánt meg akartam kímélni ettől. Érzékeny lelkű művészember volt, sérülékeny, könnyen sebezhető. s bármennyire szeretett is engem, tudtam, hogy a feleségét soha nem hagyná el miattam. Az asszony pedig nem az a fajta, aki lezserül tudomásul veszi, hogy a férjének szeretője van. S nem érdekből vagy a gyerek miatt kötődnek egymáshoz, hanem szeretik is egymást. Akkor kezdtem ráébredni arra, hogy az élet sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt egyesek állítják. Anyámnak hiába mondtam, hogy neki is volt nős emberrel viszonya, azzal torkolt le, hogy az csak kellemes kaland volt mindkettőjük számára, s egyébként is más egy elvált asszony és egy fiatal lány helyzete.
Kénytelen voltam Istvánnal szakítani. Sírva búcsúztunk el egymástól.
Nagyon szenvedtem a szakítás miatt, és semmi kedvem sem volt új viszonyt kezdeni valamelyik sráccal, aki körülöttem lihegett. A lányok sokat fecsegtek a fiúbarátaikról, s én magamban arra a következtetésre jutottam, hogy a szeretet, a gyöngédség s a rafinált érzékiség igazi színskáláját csak tapasztalt férfiaktól kaphatom meg.
Amikor a fiúk beszéltek a lányokról, felmérhettem a különbséget a fiúk és a férfiak gondolkodásmódja között is. Sok srác azzal hencegett a jelenlétemben, nyilván néha szándékos otrombasággal is, hogy megbaszná a legyet reptében. Egyiknek meg is mondtam, hogy nem biztos az, hogy a légynek is jól esne.
Tudom, hogy ha mindenki így gondolkodna mint én, akkor az idős férfiak aratnának, s a fiatalok nem találnának partnert maguknak. Szerencsére nem mindenki ilyen csodabogár, mint én vagyok. S nálam az apakomplexus intellektuális komplexussal is párosul. Csak olyan férfihoz tudok kötődni, akire mindenféle szempontból fel tudok nézni. S ehhez nem elég az, hogy okos és művelt a férfi; kellő élettapasztalattal, bölcsességgel is kell rendelkeznie. Legyen igazi szellemi kisugárzása; ez utóbbi alatt természetesen nem azt értem, hogy kívülről fújja a lexikont. Ha a görög mitológiából Apolló és Héphaisztosz között kellene választanom, akkor ez utóbbit választanám, mert Apolló csak szép és okos, de a sánta kovácsisten igazi egyéniség.
– István után volt még valakivel viszonyod? – szakítom félbe Eszter lelkes fejtegetését.
– Viszonyom nem volt István és László között, de volt egy futó, egyszeri kalandom egy jogászsráccal még az érettségi előtt. Tudod, hiába szónokolok, azért én is érzem, hogy kissé természetellenes a gerontofiliám, s megpróbáltam már küzdeni ellene. Ilyen kitörési kísérlet volt ez a kalandom is. Elég sokáig jártunk együtt, amíg végre rászántam magam, hogy lefeküdjek vele. Először olyan gyorsan elélvezett, hogy én nem jutottam el az orgazmusig. Ez még nem lett volna baj, mert rövidesen újra kezdte, de az ölelkezésünkből végig hiányoztak azok az érzéki, gyöngéd szavak, amelyeket Istvánnal megszoktam. Miután én is elélveztem, szó szerint ezt kérdezte: „Ugye jó volt, anyukám? Már azt hittem, hogy frigid vagy, azért szánod rá magad olyan nehezen a kefélésre.” A következőre már nem került sor, szabályosan kirúgtam. Nem értette, hogy mi a fene bajom van vele, de nem is próbáltam megmagyarázni.
– És László? Vele ugyanolyan jó, mint Istvánnal volt?
Eszter szeme kifényesedik.
– Igen. Sőt még jobb. Ő független, özvegyember, s minden szeretetét felém tudja sugároztatni. Ezt akkor is érzem, ha nem vagyok vele. Ez a gyöngéd, szinte apai szeretettel keveredő érzékiség nemcsak az én érzékiségemet gerjeszti be, hanem az iránta érzett szeretetemet is fokozza. Azt hiszem, ez nem szerelem, annál
sokkal harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb érzelmi kapcsolat. Nincsenek benne viharok, konfliktusok, sértődések, sérelmek. Borzasztó jó érzés az, ha egy férfiban egyszerre találja meg a nő a szeretőjét és az apját is. Így sokkal bizalmasabb a barátságunk, mint a még mindig hiányzó vér szerinti apámmal lehetne, hiszen a szüleivel azért mindenről mégsem beszél az ember. Apa és leánya még a legbarátibb kapcsolatban sem vallanak egymásnak részletesen a szexuális életükről, érzelmeikről. László előtt nem kell megjátszanom magam semmilyen vonatkozásban sem. Neki nyugodtan elmondhatom, hogy mit gondolok, mit érzek, s azt is, hogy mit szeretek az ágyban. rengeteget tanulok tőle, pedig nem beszél egyáltalában „okos” dolgokról. Teljesen szokványos beszélgetések közben is észrevétlenül szívom magamba az élet tapasztalatát, tudását, s nemcsak az elolvasott oldalak számával, hanem az élet igazi ismeretével mérhető bölcsességét. S az ágyban tapasztalt, csodálatos férfi, valósággal oltárra helyezi a testemet; ezt a rajongást fiatal férfitól nem kapnám meg talán soha. Biztosan akadna fiatal srác, aki szintén elhalmozna a gyöngédség szavaival, mert tudom, hogy az a jogászfiú nem volt jellemző eset, de az a gyöngédség csak puszta gyöngédség, szeretet lenne, hiányoznának belőle azok az izgalmas színek, ízek, amelyeket én kizárólag az idősebb férfiaktól kaphatok meg, mert csak számukra vagyok a fiatalság észvesztő örömforrása; a hozzám hasonló korú fiúk számára természetes, szokványos állapot az én fiatalságom.
– Anyád mit szól ehhez a viszonyhoz?
– Hát, mondanom sem kell, nem lelkesedik érte. De már nagykorú vagyok, nem szólhat bele olyan erőszakosan az életemben, mint korábban tette. Neki is elmondtam többször ugyanezt, amit most neked. Talán meg is értette, mégis természetellenesnek tartja a viselkedésemet. Főleg azért aggódik, hogy így hogyan fogok férjhez menni, gyereket szülni. Azzal nyugtatom, hogy egyenlőre úgyis tanulnom kell, s ha mondjuk, harminc éves koromban megyek majd férjhez egy ötven éves férfihoz, még mindig felnevelhetünk együtt akár két gyereket is.
– Ez azért nem hangzik meggyőzően, Eszter.
Kicsit lehajtja a fejét, aztán megvonja a vállát. Mint aki tisztában van a megjegyzésem értelmével. Azzal, hogy talán csak áltatja magát ezzel a harminc év körüli férjhez menéssel. De több megjegyzést nem teszek, hiszen látom, hogy ösztönei valósággal belecövekelik.