1940-1945: erotikus évek – az intim megszállás – ezzel a sokat mondó címmel jelent meg Franciaországban Patrick Buisson fotóalbuma az Albin Michel könyvkiadónál.
A mű újabb fontos dokumentum azoknak a sorában, amelyek közül az első Max Ophuls immár klasszikusnak tekintett Bánat és irgalom – egy francia falu a megszállás idején című, az ellenállás hősi mítoszának ellenpárját bemutató filmje volt. Maga Buissson, aki különben a Histoire (Történelem) tévétársaság vezetője, nem először ad közre a német megszállás idejében született leleplező képeket: két korábbi kötetében előbb a németekkel kollaboráló és a felszínen erkölcscsősz vichyi rendszer erotikáját tárta fel, egy következőben pedig „a férfiak revánsát” a német hódítókkal szerelmeskedő nőkön.
Francia sajtószámolók szerint a sorozat új darabja meggyőző módon ábrázolja a megszállt Franciaország hétköznapjainak ezt a kevéssé ismert oldalát a német katonák bevonulásától a hétköznapok megpróbáltatásain és alkalmazkodásain át egészen a felszabadulás idejéig. „Az erkölcs szempontjából ezek a zavaros évek sajátos emlékeket, sebeket és gyógyíthatatlan fájdalmakat hagytak maguk után, egy olyan másik Franciaország képét, amely nem éppen példamutató életet folytatott” – írta a képek láttán az egyik publicista.
Nehéz mai szemmel megérteni – vagy talán nagyon is könnyű – , hogy a nélkülözések, korlátozások és üldöztetések idején, miközben oly sokan voltak kitéve az éhségnek, dideregtek a fagyban és annyian szenvedték el a mindennapi megaláztatásokat, a legyőzött ország egy része fékevesztett szexualitásba és szabados orgiákba menekült. A sötét évek nem voltak annyira feketék a nyerészkedők és a tivornyázók számára.
Miközben sok francia valóban bátran harcolt az ellenállási mozgalomban, vállalta az illegalitást, a kínzásokat és a halált, Párizsban és számos más francia városban vígan folytak a dáridók, a francia nők és a német katonák és tisztek között szerelmek szövődtek és széles körben terjedt a szex. „Ha meg akartátok volna akadályozni, hogy lefeküdjek a németekkel, nem kellett volna beengedni őket az országba” – mondta a felszabadulás után bíráinak Arletty, a színésznő, emlékeztetve arra, hogy mekkora felelőséget viselt a III. Köztársaság az 1940 évi összeomlásért.
A Le Figaro Magazine átvette Buisson könyvének egyik fotóját, amelyen a megszállás idején virágzó párizsi bordélyház, a Le Chabanais fedetlen keblű, csábos örömlányai incselkednek: Párizs története során először, legalizálta ezeket az intézményeket . A német hódítókat nem kísérték el feleségeik, gondoskodtak tehát arról, hogy legyen kivel szórakozniuk.
A Maxim’s-nál, a Boeuf sur le Toit étteremben vagy a Moulin Rouge-ban „nagy” élet folyt a fotók szerint, a német tiszteket utánozhatatlan eleganciával öltöző francia nők veszik körül, akik jóképű germán partnereik oldalán elégedetten bámulnak a fényképészek lencséjébe.
Az egyik képen viszont folyószéli ösvényen álló, ajándék katonazubbonyt és derék alatt már csak bakancsot viselő, mosolygó prostituált szalutál: a felvételt egy német fogolynál találták 1944-ben.
A bájaikat az utcán áruló párizsi sorstársainak számát hétezerre becsüli a francia lap. Közel kétszázezer csecsemő született a „szexuális kollaboráció” eredményeként. De nemcsak a közkatonákat kiszolgáló fiatal csirkék és a monoklis tiszteket elbájoló kokottok folytattak „szexuális kollaborációt”, hanem igazi szerelmek is szövődtek.
A francia nők sokasága maradt valóban magára. Egymillió férj és vőlegény sínylődött a német fogoly- és munkatáborokban, önkéntes vagy rekvirált fiatal férfiak további serege ment dolgozni Németországba. „Mi lenne, ha most az asszonyok a fiatal német katonákat választanák helyettünk?” – kérdezte aggódva maga Jean-Paul Sartre, a filozófus is, amikor német fogságba került. Sok ténylegesen felszarvazott vagy csak ezt csak feltételező férj és barát volt, aki a háború után képtelen volt újjáépíteni életét régi partnerével.
A francia nők első számú munkáltatói ebben az időben éppen a megszállók voltak. A bolti eladónők, a gépírónők és a munkásnők voltak a leginkább érintettek, hiszen ők szolgálták ki a németeket. Léo Marjane énekesnő Ma este egyedül című dala népszerű slágerré vált, és a női lapokban gyakorta feltették a kérdést a levelezők: „Várjak-e még rá?” – mármint fogságba került vagy eltűnt párjukra.
Másfelől a fiatalok számára a háború az ismerkedés és az élvezet új lehetőségeit nyitotta meg. A légiriadók idején az óvóhelyek homályában nyíltak váratlan forró alkalmak. A mozik zsúfoltak voltak, a francia filmnek ritkán volt akkora keletje, mint ezekben az időkben. Miközben a vásznon Monte Cristo grófjának kalandjai vagy az Örök visszatérés megható jelenetei peregtek, a teremben is felforrósodott a hangulat. Francois Truffaut rendező egy alkalommal felelevenítette, hogy a Gaumont mozi takarítónői minden vasárnap este tucatjával szedték össze a levetett női bugyikat a páholyokból az utolsó előadás után.
Csaknem 200 ezer csecsemő született a megszállókkal folytatott „szexuális kollaboráció” eredményeként, amelyet aztán a felszabadulás után kegyetlenül megtoroltak „a 25. órában csatlakozott ellenállók”. Buisson albumában számos fotó tanúskodik a „bűnük” miatt kopaszra nyírt francia nők által elszenvedett megaláztatásokról.
A Le Figaro Magazine emlékeztetett arra is, hogy mindeközben a nácikkal kollaboráló vichyi rezsim „új rendje” a férfias erényeket méltatta, a cserkész szellemet, a munkát és a sportot dicsőítette, keményen ostorozta a háború előtti Franciaország „degeneráltságát”, és „nemzeti forradalma” keretében az „egészséges nőiség” visszatérését szorgalmazta a termékeny asszonyt állítva példának.