Széles körben elterjedt vélemény, hogy a kereszténység nőellenes, mivel az apaközpontú családmodellt támogatja, amelyben a nőnek otthon, a konyhában a helye – ily módon a kereszténység a nők férfiak általi elnyomását támogatná. Egyformává vagy egyenlővé kell-e válnia a férfinak és a nőnek?
Legutóbb a Galamuson olvastam, hogy „a vallások többsége évezredekkel vagy évszázadokkal ezelőtt alakult ki, olyan társadalmakban, amelyekben a férfi dominancia megkérdőjelezhetetlen volt. Az iszlám és a kereszténység egyaránt a férfiak vallása volt. Jó példa erre, hogy a keresztények és zsidók egyaránt a Biblia második teremtéstörténetét használják. Ez az, amiben az Úr, amikor már mindenféle állatot megteremtett, a legvégén a férfi egyik oldalbordájából megformálta a nőt is. Vajon miért hallgatnak az első teremtéstörténetről, amelyben egyszerre teremtetik a nő és a férfi? Pedig az alapot adhatna egy 21. századi vallási reformhoz, talán épp ezért nem kell az egyházaknak. A nagy vallások (majdnem) egyenlők a nők jogfosztásában, abban a hitben, hogy a férfiaknak alárendeltként kell élniük az életüket. A vallásoknak igen sokféle embertelen hagyománya volt, amelyeket ma már hívők sem követnek.”
Ma általánosan elterjedt és hivatalos teológiai álláspont, hogy a nő oldalbordából való teremtése éppen, hogy a női egyenlőség kifejezője. Emellett a Magyar Katolikus Lexikon is kiemeli, hogy a Krémer szerint elhallgatott „papi iratban az asszony kezdettől egyenrangú társként áll a férfi mellett az Istenhez való hasonlóság ugyanazon fokán; ez az ókori gondolkodás számára teljesen elképzelhetetlen volt.” Továbbá „a Szentírás szerint Isten az embert ‘saját képmására alkotta, férfinak és nőnek teremtette’. A férfi és a nő Isten előtti egyenértékűségét az alapozza meg.”
XVI. Benedek pápa Afrikában rámutatott: „a férfiak gyakran érzéketlen és felelőtlen viselkedése miatt sok nő kényszerül kedvezőtlen helyzetbe. Isten azért alkotta a férfi mellé a nőt, hogy egyenrangú társa legyen. A nőket ugyanolyan méltóság illeti, mint a férfiakat; melyet el kell ismerni, meg kell erősíteni és védelmezni kell. A közéletben is ugyanolyan joggal foglalhatják el helyüket, mint a férfiak, s ezt szükség esetén törvényileg is biztosítani kell. A nők szerepe elengedhetetlen az emberi méltóság érvényesítésében, a család védelmében, a kulturális, vallási értékek és a világ emberségességének megőrzésében; szolgálatuk a közjó és a társadalmi fejlődés érdekében is felbecsülhetetlen. A családokban betöltött pótolhatatlan szerepük miatt az édesanyákat minden lehetséges módon támogatni kell.” Beszédében a pápa végül arra is kitért, hogy a férjeket és az apákat is figyelmeztetni kell családi kötelezettségeikre.
Szerte az egyházban azt hangsúlyozzák a lelkipásztorok és a házaspárok az általuk vezetett beszélgetéseken, hogy egymást kell szolgálnia férfinak és nőnek. Nem az egyik szolgálja a másikat, hanem egymást szolgálják. De II. János Pál is ezt hangsúlyozta, amikor „a személyek kölcsönös ajándékozásáról” beszélt a nők méltóságáról és hivatásáról szóló Mulieris dignitatem című enciklikájában.
A lengyel pápa az 1995-ös pekingi női világkonferenciának írt üzenetében is nyíltan beszél: „sajnos olyan beidegződésekkel átszőtt történelem örökösei vagyunk, mely minden korban és mindenütt megnehezítette a nő útját, akinek méltóságát félreismerték, értékeit eltorzították, akit gyakran kizártak, sőt rabszolgává tettek. Ez akadályozta abban, hogy valóban önmaga legyen, az egész emberiséget pedig megfosztotta az igazi lelki gazdagságtól. Biztosan nem lenne könnyű pontosan kimutatni a bűnös felelősséget, ha azokra a kulturális lerakódásokra gondolunk, amelyek évszázadokon át meghatározták a gondolkodásmódot és az intézményeket. De ha eközben, különösen bizonyos történelmi körülmények között az Egyház számos fia is követett el objektív bűnöket, azt őszintén sajnálom.”
II. János Pál emellett rámutat a nők történelemben játszott szerepének fontosságára, és megjegyzi: „bizonyára sokat kell még azért tenni, hogy a feleségek és anyák ne szenvedjenek hátrányos megkülönböztetést. Sürgősen el kell érni, hogy az emberi személy mindenütt valódi jogegyenlőséget kapjon, és ez jelenti az ‘azonos munkáért azonos bért’ elv érvényesülését, a dolgozó anyák védelmét, az igazságos szakmai előrejutást, a házastársak családjogi egyenlőségét, és mindannak az elismerését, ami az állampolgár jogaival és kötelességeivel egy demokráciában összefügg.” A teremtéstörténetet elemezve pedig a pápa hangsúlyozza: férfi és nő egymás kölcsönös segítésére teremtetett.
Föltehetjük azt a kérdést is: ha a kereszténység megfosztja a nőket jogaiktól, akkor miért van az, hogy a keresztény felekezetek kisközösségei, ifjúsági mozgalmai tele vannak (egyetemista) nőkkel? Sőt, tapasztalatom szerint a keresztény ifjúsági közösségekben több nő van, mint férfi. Megkockáztatom, hogy a hívek teljes számát tekintve is enyhe női túlsúly tapasztalható. Nem ébredtek rá, hogy elnyomják őket? Vallásos nevelésük így kondicionálta a gondolkodásukat, és a „hamis tudat” foglyai?
A katolikus egyház és más keresztény felekezetek nem állítják, hogy a nőnek a konyhában lenne a helye. Azt sem mondják, hogy tegyen le a karrierről. Rámutatnak viszont arra, hogy anya, feleség csak a nő lehet, így ezt a szerepet nem tudják átruházni másra. Az egyenlőség ugyanis nem jelent egyformaságot. A nő legyen nő és nőies, a férfi legyen férfi és férfias. Azonban a keresztény felekezetek azok, amelyek azt is hangsúlyozni szokták, hogy az apa legyen apa, családcentrikus, vegye ki a részét a háztartásból és a gyereknevelésből. Nem csak a nőket figyelmeztetik tehát, hogy nem minden a munka és a karrier, hanem ugyanúgy a férfiakat is. Az a gyanúm (azaz tapasztalatom), hogy Magyarországon a (vallásukat gyakorló) keresztény családokban sokkal-sokkal ritkábban fordul elő a nők (vagy gyerekek) elleni erőszak, és valószínűleg a keresztény házasságok harmonikusabbak. Nem feltétlenül a vallásosság miatt, hanem azért, mert a keresztények többnyire tudatosabban döntenek ez ügyben, jobban felkészülnek a házasságra.
A nők katolikus egyházon belüli elnyomásának példájaként szokás még felhozni a papságot. Én viszont még nem találkoztam olyan nővel, aki katolikus pap akart volna lenni. A férfiak lehetnek katolikus papok, a nők meg édesanyák – és a kettőt nem lehet összecserélni (a protestáns felekezetek lelkészei nem pont ugyanazok, mint a katolikus papjai). És olyannal sem, aki szerint az abortusz a női jogok diadala. Ezzel kapcsolatban viszont fontosnak tartom kiemelni, amit II. János Pál is: az abortusz sokszor „inkább a férfi és a környezet terhére írható bűncselekmény, mint a nőnek felróható bűn”. Tegyük hozzá: épp most bővítik az egyházi fenntartású Lea Leányanya Otthont, és még számos hasonló kezdeményezést lehetne felsorolni. A történelem folyamán egyházi befolyásra születtek olyan, a nők kiszolgáltatottságát csökkenteni hivatott jogok, mint a hitbér, a leánynegyed vagy az özvegyi jog. Afrikában, Ázsiában pedig gyakran éppen a keresztények azok, akik küzdenek a nők jogaiért.
A kereszténység elismeri és értéknek tekinti a nő és férfi közti biológiai-antropológiai, valamint mély lélektani különbségeket, amelyek miatt a két nem kiegészíti egymást. Ezeket nem a kereszténység, nem is valamelyik másik vallás találta föl, sőt még nem is csak társadalom vagy a férfiak. Ha a kereszténység azért „nőellenes”, mert a sajátosan női vagy férfi szerepeket nem társadalmi konstrukciónak, hanem adottságnak tartja, akkor széttárom a karom, és azt mondom: ezen sajátosságok tagadása férfi- és nőellenes, továbbá elszakad a valóságtól, nem veszi figyelembe lehetőségeinket és korlátainkat. Azt gondolom, hogy ezek a különbségek izgalmassá teszik az életet, nélkülük pedig úrrá lenne rajtunk az egyformaság okozta unalom. A nő ne akarjon férfi lenni, a férfi ne akarjon nő lenni.
A Hittani Kongregáció (a katolikus tanítást „őrző” vatikáni „minisztérium”) 2004-ban akkor még Joseph Ratzinger vezetésével kiadott egy körlevelet a férfi-női együttműködésről, amelyben óvott azoktól az ideológiai irányzatoktól, amelyek „az emberi személyt próbálják megszabadítani sajátos biológiai adottságaitól”, valamint „tagadni próbálják a különbségeket, és úgy tekintik ezeket, mint egyszerű történeti-kulturális jelenségeket”. Itt ugyanis „a nő, hogy önmaga lehessen, a férfi ellenfeleként jelenik meg”. Ezzel szemben az egyház „a férfi és a nő tevékeny együttműködéséről beszél, teljesen elismerve különbségeiket”. „A szexualitás a férfit és a nőt nem csupán testi, hanem szellemi és lelki szinten is meghatározza, sajátos jelleget adva minden megnyilvánulásuknak. E különbség nem redukálható merő és jelentéktelen biológiai adattá, hanem a személyiség alapvető összetevője létezésének, megnyilvánulásainak, másokkal való kommunikálásának, érzéseinek és az emberi szeretet kifejezésének és megélésének módjában”.
Miután a Hittani Kongregáció rámutat a nők családban játszott sajátos szerepére, azt is kiemeli, hogy nem szabadna társadalmi megvetésnek sújtani azt a nőt, aki szabadon választja a teljes állású anyaságot, aki pedig családi szerepét össze szeretné hangolni munkájával, annak ehhez minden segítséget meg kell adni. Továbbá „a politikának – a nevelés, a család, a munka, közszolgálat vállalása, közéletben való részvétel terén – egyrészt harcolnia kell minden igazságtalan szexuális megkülönböztetés ellen, másrészt meg kell hallgatnia és pontosan meg kell fogalmaznia minden egyes ember szükségleteit. Az egyenlő személyi méltóság és a közös személyes értékek megvédését és támogatását összhangba kell hozni a kölcsönösség és a különbözőség figyelmes elismerésével ott, ahol ezt a sajátosan férfiúi és női emberség megvalósítása megköveteli.”
Magáról állít ki szegénységi bizonyítványt, aki úgy fogalmaz meg véleményt vallásokról, köztük a kereszténységről (azon belül pedig például a katolicizmusról), hogy soraiból nyilvánvalóan kitűnik: nem ismeri, de biztosan nem érti tanításukat, és fogalma sincs életükről, mindennapjaikról. De azért bölcsen (megjósolhatóan) előáll az „objektív kívülálló” semmitmondó, univerzális receptjével, és komoly, gondterhelt hangon közli a mindig, mindenkor javallott terápiát: reformálni kell. Nekünk, keresztényeknek azonban nincsenek megfelelési kényszereink olyan önjelölt tanácsadók felé, akik egyrészt láthatóan nyitott ajtón kopognak, másrészt kibicként szeretnének a maguk képére formálni valamit, amihez láthatóan nincs túl sok közük. Köszönjük szépen, nem kérünk ebből a reformból, így is túl sok volt már belőle. Forrás: Origo