Kissé hosszúra nyúlt nyári szünet után végre itt vagyunk ismét, hogy felrázzuk az úri közönséget és befejezzük Perszephóné (alias Proserpina alias Kóré) történetét.
Ott tartottunk legutóbb, hogy az említett, már nem igazán szűzies hölgy, Proserpina egy ideje az alvilágban vendégeskedett – vagy raboskodott, ki hogy értelmezte a dolgot -, és anyukája, Démétér [itt, balra] általános mezőgazdasági sztrájkkal fejezte ki nemtetszését, miközben Baubo úgy mellékesen feltalálta a teljes fazont. A lányrabló alvilági király, Hádész nem nagyon zavartatta magát a felvilági éhínség miatt, teszemazt, ahogy a sztoriból ki fog derülni, nála még gránátalmából is bőven volt raktáron, igaz, a halottak nem épp falánkságukról híresek, inkább hajlamosak anorexia nervosára, mint elhízásra, így nem akkora kunszt az étkészletek felhalmozása.
Az olümposziakat azonban aggasztotta a nemzetközi helyzet fokozódása és Zeusz végre magához hívta az IMF-et Hermészt, aki túsztárgyalónak is kiválóan alkalmas volt: az ő feladata lett egyezségre jutni Hádésszal úgy, hogy senki egója ne szenvedjen maradandó sérüléseket és az élelmiszerpolcokat újra fel lehessen tölteni a bevásárló központokban templomokban… Hermész tehát beállított Hádészhoz, ahová egyébként, mint VIP halottkísérő elég gyakran be szokott térni, de akár szolgálaton kívül is meg-megfordult a környéken. Az alvilág kissé humortalan istene ezúttal sem volt túlságosan jókedvű, Stockholm szindróma ide vagy oda, Perszephóné valahogy nem akarta beadni a derekát, és durcizott, amióta csak elrabolták. (Bár vannak változatok, amelyekben nagy, lángoló szerelemről esik szó kettejük között, ennek ne tessenek bedőlni.)
Hermész meggyőződött róla, hogy a foglyot a genfi egyezménynek megfelelő körülmények között tárolják, kapna enni-inni, ha épp nem tartana éhségsztrájkot, de egy halhatatlanak ebbe úgyse sikerül belehalnia, tehát nem kell különösképpen aggódni, majd leült Hádésszal a tárgyalóasztalhoz. Az elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az alvilág istene nem fogja csak úgy elereszteni a nőt, mert eléggé rá van kattanva, meg hova lenne akkor a férfiúi büszkesége? A szabad akarat maszlaga akkoriban nem volt még divat, a nőrablás viszont bevett szokásnak számított, és akit egyszer elraboltak, az bele kellett, hogy törődjön: a pasinak, aki ezt megtette, vannak bizonyos jogai. De mivel Démétér nagyon megszorongatta az isteneket, azt Hádész is fogta, hogy engednie kell – a kérdés csak az volt, mennyit.
Hermész tapogatózott, szimatolt, aztán, mikor látta, hogy aznap már nem tehet semmit, visszasasszézott az Olümposzra, jelentve gazdájának, hogy az ügy sínen van, Hádész puhul, de még nem áll készen a megegyezésre.
Mindeközben Démétér sem pihent, miután lerázta magáról a szégyentelen puncimutogató Baubót, egészen Eleusziszig gyalogolt, ahol úgy döntött, hogy alkalmi munkát vállal. Álnéven, Dószóként jelentkezett be a munkaközvetítőnél és elég hamar talált is melót (nem a 2010-es évek Görögországáról beszélünk, ugyebár), és nem is akármilyen koszfészekben, hanem mindjárt Keleosz király udvarában. A király rendes pasi lehetett, vagy a hatodik érzéke megsúgta neki, hogy nem egy szimpla, kiszipolyozandó munkavállalóval áll szemben, mert tisztességes fizetést és juttatásokat ajánlott Démétérnek (biztos Szép kártyát is megszavazott volna neki, Erzsébetet csak azért nem, mert élelmiszerben épp szűkölködés volt tapasztalható), ráadásul határozatlan idejű szerződést kötött vele. Az istennő gyakorlatilag a királyi palota családi napközijének irányítását vette át, de hogy miféle OKJ-s képzésről mutatott be papírokat, arról nem szól a fáma.
A két királyi bölcsis srác, Démophón és Triptolemosz hamar belopta magát Démétér szívébe, bár egyikük se volt könnyű eset, mondhatni, égetnivaló rosszcsontoknak számítottak, mint a fiúk általában, az egyikük különösképpen, talán ez adta az ötletet Démétérnek ahhoz, hogy egy kis izgalmat vigyen az egyébként dögunalmas bébicsősz munkába. Egy szép napon a fejébe vette, hogy Démophónt halhatatlanná teszi, fivérét pedig gyorstalpaló agrárstúdiumokban részelteti. Utóbbi célobjekttel nem is lett volna gond, de a halhatatlanságot kissé macerás kiszedni egy normális embergyerekből… Konkrétan a tűzbe kell tartani elég sokáig, hogy az a fránya halandóság távozzon a kis testéből.
Most képzeljük el, mit érezhet egy anya, mikor benyit a konyhába, és azt látja, hogy az a nyomorult dada, OKJ-s papírok ide vagy oda, épp a tűzhelyen sütögeti a gyerekét. Márpedig szerencsétlen Metaneira királyné ezt látta, és igazán nem vehetjük tőle rossz néven, hogy azonnal ráüvöltött a dadusra és elküldte a jó édes anyjába… Na, ezzel cseszte el a halhatatlansági műveletet, mert Démétér bepipult, és sértődötten a királynéhoz hajította az egyébként persze mindenféle égési sebektől mentes kölyköt, majd még neki állt feljebb, hogy megsértették isteni mivoltát, de ki a fene kérte, hogy hamis papírokkal helyezkedjen el a munkaerőpiacon és minimum gyanús üzelmeket folytasson a rábízott gyerekkel? Később persze tisztázták a félreértéseket: Triptolemosz beletanulhatott a földművelésbe, valamint az istennő megalapította az eleusziszi misztériumokat is, építtetett magának egy jó nagy templomot, persze a király költségén… De a halhatatlanságnak örökre lőttek. Ilyenek ezek az anyák, mindig túlaggódják magukat.
Mire eddig jutottak a dolgok, Hermész is kiötlötte, hogyan hozzon létre kompromisszumos megoldást, mellyel minden érintett nagyjából elégedett lesz. Persze nem ő lett volna Hermész, ha nem agyal ki valami kis átverést. Leszánkázott Hádészhoz, és levajazta vele, hogy engedje el Perszephónét, de valahogy vegye rá, hogy egyen egy kis gyümölcsöt, mielőtt beszállna Kharón ladikjába. Hádész nagyon nem akart ráállni a dologra, de a hírnökisten meggyőzte, hogy ennél jobb üzletet nem fog tudni kötni a nővérével és Zeusszal, a kis majdnem-feleségről nem is beszélve. Csak ahhoz kell ragaszkodnia, hogy Perszephóné egyen, legalább pár szem gránátalmamagot.
Van olyan verzió, amely szerint almát evett, de ez tévedés, hiszen épp a magok a lényegesek, na most mutasson nekem valaki olyan embert vagy istent, akár állatot is, aki az almából azt a pár csóringer magot enné meg. A gránátalma viszont csakis magokból áll, nem lehet belőle mást enni, mint magot. (A körülöttük lévő hártyát nem ajánlanám, elég élvezhetetlen.)
Perszephóné majd’ kiugrott a kissé már megfakult bőréből, mikor Hermész közölte vele, hogy túsztárgyalás véget ért és mehet, amerre lát, Hádész nagylelkűen kiengedi a markából. Az alvilág istene megnyúlt képpel a háttérben maradt, miközben majdnem-felesége elkezdett pakolászni, mert ugyan nincstelenül, egy szál semmiben érkezett az alvilágba, de elrablója révén egész sok poggyásza gyűlt össze. Mikor Kharón pehelysúlyú szellemekhez szokott ladikján meglátta a cuccot, majdnem lefordult a Styxbe.
Perszephóné a nagy pakolászás közben aztán rájött, hogy egész megkedvelte bácsikáját. Nem csak az ékszerek miatt, amelyeket kapott tőle, de hát jó fej volt az öreg, és most úgy néz, mint a kivert kutya, azzal a fekete szemével. Mi lesz vele eztán, ki fog neki mesét olvasni esténként? Mikor végre minden össze volt pakolva, Hádész előrukkolt a saját kezűleg kiválogatott gránátalma-szemekkel. Ezüsttányéron kínálta fel őket. Proserpina-Kóré meg elfogadta, szépen betett a szájába négy darabot, és Stockholm-szindrómásan rámosolygott a királyra. (Van, ahol csak egy szerepel, Ovidiusnál hat, de a lényeg a lényeg, gránátalma volt.)
Hermész csak somolygott a szárnyas kalapja alatt, aztán mindketten beszálltak Kharón ladikjába és elindultak fölfelé. Démétért időközben értesítették, úgyhogy az alvilág bejáratánál várta kislányát, aki mégsem tűnt annyira elégedettnek, amennyire kellett volna neki. Mitagadás, kezdett neki hiányozni Hádész. Ahhoz képest, hogy anyuci mekkora hisztit vágott le Kóré eltűnésekor, első kérdése rég nem látott lányához nem az volt, hogy jól vagy-e, aranyom, hanem az, hogy – Ettél-e valamit odalent, te liba? Perszephóné szégyenkezve bevallotta, hogy lenyelt pár jelentéktelen magocskát, miután annyi ideig böjtölt, de abból tán csak nem lesz baj. Nem hát… Még jó, hogy Hermész azonnal elhúzta a csíkot, mikor átadta Kórét, és nem várta meg jól megérdemelt jutalmát, mert most kaphatott volna Démétértől.
– Szóval, ettél, te szerencsétlen! Na, akkor felesleges volt ezt a sok kacatot elhozni, mert mehetsz is vissza az árnyékvilágba. És fogadok, hogy nem Hádésznak volt annyi esze, hogy megetessen…
Valljuk meg őszintén, Perszephóné inkább megkönnyebbült, mint szomorkodott volna. Végül újabb tárgyalássorozatok után abban egyeztek meg a felek, hogy Hádésznak évi négy hónap jut felesége társaságából (a távházasságok az igazán működőképesek úgyis), Démétérnek meg nyolc. Idővel Perszephóné még soknak is érezte ezt a nyolc hónapot az anyjával, és levitte hatra… Démétér feloldotta a sztrájkot, újra vetni és aratni lehetett, és ment tovább minden a maga útján, azzal a különbséggel, hogy attól fogva nem volt mindig tavasz meg nyár, de hát az úgyis olyan unalmas, ha mindig egyforma az idő.
Az nem teljesen világos, mikor hálták el ezt a nászt odalent, az alvilágban, de rossznyelvek szerint azok a gránátalmamagok csak szimbolice értendők, és igencsak sok közük van a szexhez, ha értitek, mire gondolok. Ez biztosan egyetlen olvasót sem lep meg. Aztán ne nagyon sajnáljuk Perszephónét búval bélelt férje miatt, megtalálta ő a maga örömét házasságon kívül is, és ha már rajta osztozkodtak, neki is osztozkodnia kellett – Aphroditével.
