Tudtam, hogy egyszer még megszívat az a bolond öregasszony a másodikról. Képes volt a képzelgései miatt rám hívni a rendőröket, pedig valójában semmi oka nem volt rá. Nem tudhatta, hogy honnan szöktem meg, hiszen olyan rossz volt a látása, hogy egy kutyát is alig tudott megkülönböztetni egy nagyobb macskától, nem hogy felismerjen egy szar kép alapján. A szomszéd csaj sem ismert fel, és senki a házban. Sosem hittem, hogy annyira nemtörődöm a társadalom, de szerencsémre tévedtem. A rendőrök közül viszont, akik kijöttek, az egyik felismert és ha nem egy első emeleti lakásban húztam volna meg magam, nem is tudom, hogyan menekültem volna előlük olyan gyorsan. Hiába tették rugalmasabbá a csontjaimat azok az őrült kutatók, így sem tehettem meg akármit. De azt az ugrást az ablakból még éppenhogy. Az addigra jól ismert utcákon gyorsan megtaláltam a legjobb menekülő útvonalat. Hallottam, ahogy sokasodnak a szirénázó rendőrautók a környéken és biztos voltam benne, hogy rajtuk kívül a FutuRan begyűjtői is úton vannak már. Na, velük semmiképp nem szerettem volna találkozni. Minél messzebb, minél távolabb akartam jutni attól a helytől, ahol a keresésemre indultak. Felhívtam volna Altont, ha nem épp a kezemben merül le a rohadék mobilom. Így akkor csak magamra számíthattam. Igyekeztem feltűnésmentesen közlekedni, minél nagyobb tömegben elvegyülni. Egyik buszról a másikra szálltam, aztán mire elértem az első külvárosi kerületet, már tudtam, hol húzhatom meg magam ideiglenesen. A Sayovan parkban volt egy régi étterem, amit évekkel azelőtt bezártak és senkinek sem kellett az épülete. Az emberek azonban kíváncsiak és szeretik az ilyen elhagyott helyeket, ezért én is jártam már ott éjszaka illegális partikon. Nappalra azonban mindig kiürült a hely.
Amíg be nem értem a park fái közé, figyelmem egy pillanatra sem lankadt. A kellemes árnyékban azonban úgy éreztem, sikerült. Biztosra vettem, hogy aznap sem a rendőrség, sem a FutuRan nem kap el, hiszen kellően messze jártam már és szinte semmi nem vezethette őket a nyomomra. Tudtam, hogy Alton mindig figyeli a híreket, és nem csak miattam. Szinte már tagja lett annak a szerencsére túlbuzgó portálnak is, ahol a legtöbb kicsit is komolyabb rendőri akcióról perceken belül tudósítanak, hiába a rendőrség minden igyekezete az elhallgattatásukra. Így előbb vagy utóbb tudomást kellett szerezzen róla, hogy engem keresnek, vagy legalábbis arról, ami erre enged következtetni. Tudtam, hogy így lesz, hiszen nem ez volt az első ilyen eset. Hívni próbál majd és mivel nem tud elérni, végignéz egy pár helyet, ahol megtalálhat.
Ahogy a lepusztult épület közelébe értem, körbenéztem, hogy jár-e arrafelé valaki. Bár az épület ablakait berácsozták, időről-időre, mindig ugyanott kibontotta valaki. Sietős léptekkel indultam hát a megszokott bejárat felé. És bár odakint egy lelket sem láttam, ahogy beugrottam az ablakon, odabent nem várt kép fogadott. Végigpillantottam a srácokon, ahogy a lefogott lányon is. Alig lehettek tizennyolc-húsz évesek és már erőszakon járt az eszük. Nem bírtam ki, hogy ne szóljak be nekik.
– Áh, szóval egyedül nem is bírtok vele… – állapítottam meg. – Szánalmas.
– Mi közöd van hozzá?! – szólalt meg a legmagasabb közülük – És elhúzhatsz, mert mi voltunk itt előbb! Vagy… – állt meg egy pillanatra – akár be is szállhatsz.
Váratlanul ért a kedves meghívás, nem is bírtam ki nevetés nélkül. Még, hogy én ilyen szájhős épp csak felnőtt tinikkel erőszakoljak meg egy lányt…
– Gondolod, hogy osztozkodnék ilyen kis senkikkel egy nőn? Ne nevettess!
– Akkor húzz el innen! – vágta rá rögtön a srác.
Nagyon nagy arca volt, de tudtam, hogy nemsokára helyreteszem. Gúnyos mosollyal indultam feléjük. A magas srác elengedte a fekete hajú lányt. Néhány pillanatra a formás mellek, a felcsúszott szoknya kötötték le a figyelmem, de az elbizakodott ütések hamar kizökkentettek a vágyakozásból. Azt hitte a gyerek, hogy esélye van ellenem. Mintha a FutuRannál nem azon dolgoztak volna rajtam megállás nélkül, hogy tökéletes harcost faragjanak belőlem – a testemből. Vagy inkább tökéletesen irányíthatót. De ez utóbbi szerencsére még nem sikerült nekik és, ha rajtam múlik, nem is fog. Abban a lepusztult épületben azonban, nem akartam azokat a majdnem gyerekeket elintézni. Jobban nem, mint amennyire megérdemelték. Miután a nagypofájú nem bírt velem, a másik kettő is beszállt, ám ütéseik gyengék voltak, hiányzott belőlük az igazi elszántság. Hamar véget vetettem a felesleges küzdelmüknek. A nagyobb darab a földön terült el, a szőkés, tanácstalan képűt meg egy kicsit erősebben sikerült orrba vágnom, mint akartam. Ő rajta rögtön láttam, hogy csak azért szállt be a buliba, hogy ne cikizzék ki később. Talán túlságosan is ismerős volt a helyzete. A nagypofájúnak még kellett egy kis ösztönzés ahhoz, hogy feladja. Elkaptam a torkát és a falhoz szorítottam. Próbáltam vigyázni, nehogy túl erősen szorongassam, nem akartam megfojtani. Ahogy azt sem akartam, hogy elájuljon ott nekem. Szemeiben döbbent rémület tükröződött, ahogy felfogta a helyzetét. Nehezen kapott levegőt és minden bizonnyal érezte, hogy könnyedén elintézhettem volna. Ám ekkor úgy ítéltem meg, hogy eleget kapott.
– Azt ajánlom, tűnjetek el innen gyorsan, mielőtt még jobban feldühítetek – engedtem el hirtelen.
Ha azután nem húzta volna el a csíkot a haverjaival együtt, azt bizony megemlegette volna. De szerencsére tudta, hogy jobban jár a meneküléssel.
Amikor a lány csendes macskaléptekkel megindult utánuk, úgy éreztem, muszáj feltartóztatnom. Magam sem tudtam még akkor, hogy mit akarok, de jobban meg akartam nézni magamnak azt a szép, fiatal, formás testet.
– Állj csak meg! – mondtam és elcsodálkoztam a parancsoló hangnemen, amit sikerült megütnöm.
Ő megtorpant. Láttam, hogy szaporábban kapkodja a levegőt. Félt.
– Hová igyekszik a kisasszony ilyen sietősen? – próbáltam kicsit kedvesebben marasztalni, de nem igazán sikerült.
Akkor már éreztem, hogy meg akarom kapni. Rég voltam nővel, és ahogy elnéztem a rövid szoknyáját, szép lábait, egyértelművé vált, hogy a vágy kezdi elvenni a józan eszem. Megfogtam a karját és magam felé fordítottam. Zöld szemébe néztem és láttam benne a tanácstalanságot. Aztán végigpillantottam testén és éreztem, ahogy az ösztönöm eluralkodik gondolataim felett.
– Hadd menjek el – sütötte le szemét.
Majdnem felnőtt nő létére, ezt annyira kislányosan csinálta, annyira édesen, hogy mosolyra késztetett. Olyannyira, hogy elnevettem magam.
– Inkább maradj – mondtam neki és hirtelen elkaptam a csuklóját, mielőtt futásnak eredt volna.
– Engedj el! – próbált szabadulni kezeim közül.
Szerintem ő maga is tudta, hogy nem járhat sikerrel. Viszont minél inkább küzdött, annál jobban felkorbácsolta a vágyaimat. A nadrágom már fájdalmasan szorította kemény farkamat. Onnan már nem volt visszaút. Akartam őt, kívántam. Felizgatott a tiltakozása, felizgatott, hogy leteperhetem, hogy akarata ellenére is a magamévá tehetem.
– Nyugi, kislány… – próbáltam leszerelni – Velem jobban jársz, mint velük.
Arcomra akkor már kiült az elégedettség, mert tudtam, hogy kellemes percek elé nézek.
– Nem akarom. Ne tedd ezt velem – kérlelt még, de hiába.
– Ugyan… – hajoltam füléhez – nem fogod megbánni.
Erre ő megpróbált ellökni magától, én azonban számítottam erre. Kezét megpróbáltam nem durván csavarni a háta mögé. Erősen tartottam. Akartam, hogy érezze, hogy nem tehet semmit. Szabad kezemmel előre nyúltam, hogy végre megmarkolhassam feszes mellét.
– Hagyj békén! – próbálkozott egy újabb kétségbeesett szabadulási kísérlettel.
Én ekkor már nem csináltam semmit, csak türelmesen kivártam, amíg feladja. Aztán egy hirtelen mozdulattal letéptem róla a felsőjét. Túlontúl könnyen szakadt a vékony anyag. Sosem csináltam még ilyet azelőtt. Nem tudom, mi ütött belém akkor, de kifejezetten jól esett. Pont jól jött, hogy a melltartóját elöl kellett kiakasztani, így hamarabb foghattam kezembe a kívánatos halmokat. Nyakába csókoltam, miközben bimbóján játszottam ujjammal. Láttam, hogy libabőrös lett. Igen, ezt akartam, hogy ő is élvezze. Még, akkor is, ha nem akarja. Apró csókokkal haladtam nyakán egész a füléig. Megnyaltam fülcimpáját. Sóhajai hangosabbá váltak, már nem ellenkezett. Elengedtem a kezét és előrenyúltam, hogy mindkét mellét tenyeremben érezhessem. Bimbói kemények voltak, vágytak a kényeztetésre. Én már nem hittem, hogy szabadulni akarna kezeim közül, de ő még így gondolta.
Olyan hirtelen lendülettel indult neki, hogy egy hosszú pillanatig fel sem fogtam rendesen, mi történt. Amint azonban észhez tértem, néhány lépéssel utolértem és lábammal megakasztva a futását, elkaptam mielőtt elvágódott volna a földön. Ő már az enyém volt, nem engedhettem elfutni. Kívántam a testét. Miután az egyik még egyben maradt asztalra löktem, végigpillantottam rajta. Éreztem, ahogy az a furcsa, ösztönös erő elszabadul bennem, amire sosem adtak magyarázatot a FutuRannál, akármennyit is kérdeztem. Azonban abban a pillanatban stabilizálódott is, mint már máskor is szex előtt, vagy közben. Bezzeg, amikor szükségem lett volna rá, mindig ingadozott, néha majdnem az ájulás határára sodorva. Láttam, ahogy a lány a karomon folyamatosan izzó jelzőcsíkokra mered, de nem érdekelt. Úgysem értette volna. Inkább a nadrágomtól igyekeztem megszabadulni, hogy minél hamarabb a magamévá tehessem a testét. Lekaptam magamról a pólómat, elővettem a farkamat. Akartam, hogy lássa, akartam, hogy várja, mikor dugom meg vele. Akartam érezni, hogy vágyik is rá meg nem is. Arcán azonban egyelőre csak a tiltakozás látszódott. Végigsimítottam hasán, aztán derekánál fogva közelebb húztam magamhoz. Feltűrtem a falatnyi szoknyáját, ujjam bugyija alá csúsztattam, majd félrehúztam az útból. Amikor szemébe néztem, láttam, hogy utál, ám ott csillogott benne az izgalom is valahol mélyen. Mutatóujjam végighúztam nagyajkai között. Pont olyan nedves volt, mint amilyennek látszott. A teste kívánt engem és készen állt.
Határozott mozdulattal nyomtam belé tövig a farkam. Nem akartam finomkodni, nem akartam törődést mutatni, nem illett volna a helyzethez. El sem hitte volna. És jól esett végre önzőnek lenni. Láttam, hogy fájt neki elsőre, de nem álltam le. Megtámaszkodtam két oldalt mellette az asztalon, és gyorsan mozogtam benne. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzem az arcát. Amikor aztán megláttam, hogy a fájdalom helyét az élvezet veszi át, elégedettség töltött el. Erősen kapaszkodott kezembe. Kevésbé zavart az erőszak ténye úgy, hogy neki is jól esett. És bár tekintete távolinak hatott, mégsem vette le rólam a szemét. Mintha nem ugyanaz a lány nézett volna rám, aki addig. Meg tudtam érteni, ha nem akart teljesen ott lenni. Lábát aztán combom köré fonta és felült az asztalon. Nyakamba kapaszkodott, én a derekát fogtam. Megállás nélkül dugtam, ő pedig egyre hangosabban nyögött. Amikor lassítani kényszerültem, vadul a szájára tapadtam és nyelvével játszottam. Izgató volt. Nem hittem, hogy olyan élvezettel fog csókolni engem és mégis. Visszanyomtam az asztalra és durvábban kezdtem járatni benne a farkamat. Hihetetlenül élveztem. Aztán észrevettem, hogy egyre jobban megfeszülnek izmai, hogy teste megremeg minden egyes lökésemtől. Amikor a csúcsra ért, visszavettem a tempóból egy kicsit és figyeltem arcán az orgazmus hullámait. Ahogy elcsendesült az élvezete, újra begyorsítottam. Iszonyatosan beindított, hogy kielégült csupán attól, hogy önző módon megdugtam, vele alig foglalkozva. Minél inkább ott kavargott ez a fejemben, annál közelebb kerültem hozzá, hogy én is elélvezzek. Nem néztem már rá, nem akartam látni, hogy mit gondol. Tudtam, hogy nem benne kéne elmennem, de nem bírtam már leállni. Isteni érzés volt aztán megtölteni hüvelyét magommal.
Ziháltam és kimerülten támaszkodtam meg újra az asztalon. A lány szemébe néztem. Láttam, hogy újból ott volt velem. Szép volt az arca. Aztán elkapta rólam a tekintetét. Ahogy meghallottam, hogy valaki bemászik az ablakon, hirtelen hátrébb léptem tőle, felkészülve akár a legrosszabbra is.
– Krien, mi a fenét csinálsz? – hallottam meg a meghökkent, ismerős hangot.
Alton dühösen meredt rám, majd futólag a lányra pillantott.
– A frászt hozod rám – mondtam megnyugodva, hogy igazam lett és ilyen hamar rám talált.
– A fél városban téged keresnek, te meg…
– Hé, hé, hé… – szakítottam félbe még mielőtt belemelegedett volna a kioktatásomba – Mikor is lettél te az apám?
Már ahogy kimondtam, nevetnem kellett rajta, de Alton dühösen nézett rám.
– Apád, mi? Ha az apád lennék, úgy pofán basználak, hogy sose felejtsd el. Minek is segítek én neked…
– Ne húzd fel magad ennyire – mondtam kicsit engesztelőbb hangnemben, hiszen nem akartam pont akkor összebalhézni vele, amikor szükségem volt a segítségére.
– Inkább kussolj és tűnjünk el, mielőtt eszükbe jut ide is benézni! – mondta sietősen, majd a lány felé pillantott. – Vele mi lesz?
– Semmi – néztem a szikrázó zöld szemekbe.
– De…
– Semmi de – szakítottam félbe. – Teljesen mindegy, hogy erőszakért is köröznek-e majd vagy sem. Az már semmit nem ront a helyzetemen. Akkor is a FutuRanos geciknek adnak vissza – mondtam keserűen, majd újra a lány szemébe néztem. – Így már te is megkaptad a magyarázatod.
Enyhén felé fordítottam a karom, hogy látszódjanak a jelzőcsíkok rajta. Láttam, ahogy szemei tágra nyílnak a hirtelen jött felismeréstől. Talán megértette a helyzetem. Sietve felhúztam a nadrágom. A pólómat felvettem a földről, majd felé dobtam, hogy mégse maradjon egy szál melltartóban.
– Bocs a felsődért, de amúgy is szarul állt – mondtam neki.
Tényleg nem tetszett rajta. De végül is semmi közöm nem volt hozzá. Alton aztán sietős távozásra bírt engem, pedig szívesen megcsókoltam volna még búcsúzóul a fekete hajú, zöld szemű lányt. Még talán bocsánatot is kértem volna tőle. De nem volt rá időm.