Az időtlen időkig mániákusan hajszolt, egyébként kellemes élményeket nyújtó szubmisszivitás nyomai a mai napig bennem vannak. Azóta határozottan elutasítok minden ehhez hasonló kategorikus besorolást magamat illetően, de adott szituációban, adott gesztusokban és mozdulatokban igazán kedves „szerepkör” maradt számomra. Nem kívánom most részletezni, hogy olykor a kiszolgáltatottság, a vele együttjáró szégyenérzet, a teljes önátadás, … mennyire felkorbácsolják az érzékeimet. Valószínűleg azért, mert nem csak a testek között zajló szexualitást jelenti számomra: agy- és érzelem játéknak tartom. A leglenyűgözőbb benne, amikor nem értem, miért, de „Kész” vagyok mindenre, amikor, akár pár óráig csupán, de nem akarok, nem tudok nemet mondani. Csak adni akarom magam, szolgálni a férfivágyat: használatra kínálni magam. Ez pedig tényleg egy tudatállapot elsősorban.

Mivel alapvetően nem mozgok alárnedelt szerepben, a kulcs mindig az én hangulatom. Csak akkor reagálok így, ha kedvemre való. Ha vágyom, hogy betörjenek és legyőzzenek és, hogy jobban fájjon.

Érdekes, hogy sokszor az elveszett pillanatimban tör mindez felszínre. A düh, a csalódottság, a kiábrándulás… tehát egyfajta érzelmi éhség váltja ki. (Ezért is tetszik nekem az angol ‘feed’ elnevezés az efféle együttlétekre, számomra tényleg ezt jelenti.) Merthogy ilyenkor úgy érzem, minden mindegy: mocskot kívánok, fájdalmat, megalázást, megsemmisülést- tehát halált, jelképesen. Kívánom, hogy ne kapjak levegőt, hogy fakadjak könnyekre, üvöltsek, hogy a férfi hagyjon nyomot a testemen, tegyen magáévá. Basszon meg.

Nem tartom ezt többnek állatias, ős-asszonyi, ösztönös követelőzésnél. De néha nagyon kell.