A vásárlás szenvedély, mondják. De magamat nem tartom függőnek, legalábbis e tekintetben. Vásárolni macerás: kell hozzá pénz, idő, türelem, jártasság, hogy mit, hol, mennyiért…stb. Ráadásul, ha végre rászánom magam, mert több dologra is szükségem van, sokkal nagyobbak az elvárásaim és hajlamos vagyok megvenni dolgokat, amikre nincs is szükségem. „Mindegy, hogy mit, csak vegyünk valamit!”- szindróma. Az idézet egyébként az ötéves énemtől származik a görögországi nyaralás során felfedezett csillogó bizsu-bazárra reagáltam eképp.

Az utóbbi időben az efféle késztetéseim a fehérneműket illetően élénkültek fel. Fontosnak érzem, hogy legyen belőle, és ne csak a kényelmes pamut bugyikból. Már- már közhelynek számít, hogy az egész közérzetünket meghatározza az, hogy mit viselünk a ruha alatt. Ugyanakkor mégis mérges vagyok magamra, amikor a sokadik nem hordott darabot viszem haza. Mert hiába harisnyák, tangák, hálóingek, kesztyűk… stb., igazából partnert kívánnak, méghozzá olyat, aki értékelni is tudja. Én pedig nem vagyok hajlandó akárkinek felvenni őket.

Persze mindig vannak különleges alkalmak, akár általam kinevezett napok is, amikor így akarom kényeztetni magam. Amikor szeretném, ha az arcomon, a tekintetemen, a mosolyomon látszana, hogy bugyi nélkül vettem fel a harisnyát. Nehéz eldönteni, hogy az adott kellék viselése az, ami izgalmassá teszi a dolgot, vagy a finom csipke, simogató nylon, hűvös szatén… már önmagában is elég ahhoz, hogy úgy érezzem, valami többet öltöttem magamra pusztán egy ruhadarabnál.

A legizgalmasabb viszont az, amikor a gondosan kiválasztott ruhadarabot nem a magam kedvéért veszem fel, hanem egy csipet titkos hozzávalóként a másik kedvéért, így válva megmagyarázhatatlanul vonzóbbá előtte, és téve felizgultabbá őt is. (A szexben minden oda-vissza hat?! Mintha újra és újra ezt fogalmaznám meg a bejegyzésekben.)

A legújabb szerzeményem egyébként egy gyönyörű, fekete színű, klasszikus, csipkés fűző, amit egy katalógusban néztem ki, így pár hét múlva ér csak el hozzám, sajnos. Nem mintha kéznél lenne a másik, aki kellően ínyenc ahhoz, hogy kiélvezze, de olyan sokáig rágódtam rajta, mire eldöntöttem, hogy akarom, hogy mostmár türelmetlenül várom. Pedig nincs is rá szükségem, nem mindennapi viselet, és a ruhatáramhoz sem illik különösebben. Akkor meg miért gondolom erről is, hogy szükségem van rá? A vásárlás előtti dilemmám oka is ez volt, miért kell nekem csipkefűző, szatén kesztyű, extrémtűsarkú cipő…és még sorolhatnám? Fogalmam sincs… De nagyon jót tesznek a nőiségemnek, ami bennem megbúvó kisördögként követelőzik újra meg újra…