Vannak férfiak, akik nem indítanak el bennem semmit. Csak tudtuk, tudjuk, hogy minek kell történnie. Merthogy tudjuk már egész zsenge ifjú korunktól fogva: filmekből, a barátaink beszámolóiból, a Peti, Ida, Picuri című kedvenc gyerekkori képregényünkből, a szülők polcán titokban lapozgatott szocreál stílusú Hogyan szeretkezzünk? című oktatókiadványból… stb. Csak ez nem jelent sokat, lelkileg vagy érzelmileg lehet, de nem emlékszem rájuk, nem hagynak nyomot. Megtörténtek, ahogy kellett, ahogy várható volt. És épp ezt nyújtják, a kiszámíthatóságot, az állandóságot, a konformizmust.
De egész más a helyzet azokkal a hímekkel, akiknek a jelenléte már önmagában vágykeltő. Akik mellett és akikkel együtt megszűnnek a határok. Akik kreativitásra, „lázadásra” késztetnek. Akik kedvéért egy pillanatra más leszek, egy kicsit merészebb, egy kicsit perverzebb, egy kicsit erkölcstelenebb… És akik valószínűleg sosem lépik át a klasszikus értelemben vett szerető szerepet. De mindez mégis olyan fontos, mert észre sem veszem, de magamért csinálom, nekem (is) okoz örömet. Klasszikus példája ennek, amikor a nő egy kurva bőrébe bújik, hogy a szeretője kedvében járjon, aztán maga is meglepődik, milyen izgatott és milyen hevesen ver a szíve, miközben a ledér fehérneműk között válogat. (Ugyanakkor hozzátenném, hogy nincs annál nagyobb csalódás a nő számára, ha többszörösen átázott bugyijával, fejben ráhangolódva és előkészített vagy épp magán viselt kiegészítőivel nem a kívánt hatást éri el.)
Ha eljön az ideje, csak eszembe jut egy póz, egy helyzet, egy ruhadarab, egy tárgy, egy szerep…stb. és már nem tudom kiverni a fejemből. Ezeket az adott férfi inspirálja, és ezt nagyon fontosnak tartom, hogy hiába fantáziálok dolgokról, sosem lehet a kész jelenethez keresni a másikat, hanem együtt kell megvalósítani és átélni, érezni kell, hogy mit vegyíthetek a hétköznapok szürkeségébe. Persze, a férfiak alapvetően nyitottak: egy kis csipke, egy tűsarkú cipő, egy szatén kesztyű, egy üveg pezsgő- egy pezsgős üveg, egy dominaként csókra emelt kézfej vagy épp szubmisszívként felkínált fenék… (csak, hogy közhelyes legyek).
Nekem mindenesetre fontos mozzanata a szexnek ez a bennem zajló előkészülete, ami izgatottá tesz, átnedvesít és felforrósít, csillog tőle a szemem. Akár az olyan banális dolgoktól kezdve, mint pl. a pina-borotválás vagy a combfix vásárlás. Fontos, mert úgy érzem, megtehetek dolgokat, amiket máskor- mással nem, szerepekbe bújhatok, tőlem idegen mozdulatokat próbálhatok ki…stb., és élvezem, hogy ehhez előkészítem a testem, előkészítem a lelkem, hogy aztán átadjam magam, felkínáljam magam, mint ős-örömforrást. Cserébe pedig megkapom, amit akartam: egy férfit, aki sóvárog utánam, aki belém akar bújni, akinek a tekintetét elhomályosítja a vágy, akit egy mozdulatom vagy érintésem megbénít. Furcsa, hogy tudatmódosító gerjedelem ellenére, milyen józannak érzem ezeket az utolsó, „megadás” előtti pillanatokat. Furcsa, hogy mennyire intimmé és szeretettel telivé teszi az együttlétet a valami más. Ebben nagy szerepe van a hálának a lehetőségért; az önzetlenségnek, mert megteszem érted és neked; a bizalomnak, hogy megmutattam valamit, ami én vagyok, de máskor titkolnom kell; a kölcsönösségnek, hogy mindezt egymással tudtuk megosztani; a nyitottsgának, mert mellettem van valaki, aki ugyanazt akarja; és annak, hogy kicsit fel- és megszabadítjuk egymást. Az ilyen pillanatokban arra gondolok: „A kurvád akarok lenni.”