Lassan másfél éve ismerem, amióta idejöttem a céghez. Már a kezdetek kezdetén kialakult közöttünk a kölcsönös szimpátia, amikor a szerződés aláírása után a főnök azt mondta, menjek oda hozzá, majd ő megmutatja, mi lesz a feladatom. Megtaláltuk a közös hangot, és tudtam, hogy Vele nagyon jól ki fogok jönni. Az első héten, amikor munkába álltam, szabadságon volt. Felhívott, hogy összevesztek a párjával, és írt neki egy levelet, mielőtt még elment volna arra a pár napra. Megkért, hogy nézzem meg az emailjeit minden nap, és ha levelet kap tőle, olvassam el nyugodtan, és hívjam fel, milyen választ adott. Rendkívül jól esett a bizalma, mert ismeretlenek voltunk egymás számára, és ennek ellenére megelőlegezte nekem. Sajnos a párjával szakítottak, rossz volt lehangoltnak látni, bár ekkor még, mint embertársamat sajnáltam, hogy így kell „szenvednie”.
Soha nem alkottam nők terén ideálokat, nem láttam értelmét. Nálam, ha léteznek is bármiféle kategóriák, „vagy tetszik, vagy nem”-re oszthatók fel. Egyszer arról beszélgettünk egy társaságban, hogy először külső alapján választunk, nem kerülhetjük el. Akkor egyikőjük -aki mára az egyik legjobb barátom- azt mondta, ez tévedés: mikor azt hisszük, hogy az alapján döntünk, ahogy egy lány, nő, hölgy kinéz, hibázunk, mert valójában a belső kisugárzása, a lelkének alakjára kivetített finom lenyomata fog meg minket, amely az egész lényét áthatja. Mondhatják a barátaink, hogy egyik vagy másik milyen jól néz ki, és tényleg, külsőre mindez igaz is, de nincs meg számunkra a szikra, amely ahhoz kell, hogy az első pillanatban magával ragadjon egy furcsa, meg nem érthető érzés. Szóhoz sem jutottunk, annyira mély bölcsességről tett tanúbizonyságot, hogy csak egyetérteni tudtunk vele.
Őróla nem gondoltam volna, hogy meg fog tetszeni, de megbizonyosodhattam az ellenkezőjéről. Az élet kérlelhetetlen tanító. Nem kívánt próbatételek elé állít minket. Ahogy egyre jobban megismertem, egyre gyönyörűbbnek és szebbnek láttam őt. Ebben a lányban egy különös kettősség lakozik: egyszerre van meg benne a nyár adta hevesség, temperamentum, határozottság, és az ősz nyújtotta csend, szelídség, béke, nyugalom. Mintha a szemei színe is ezt tükrözné: egyszer egy képeslapon, majd születésnapjára is megírtam, hogy zöld-borostyánszín szemei az őszbe forduló táj lelkületét igézik. Ott van még benne a nyár tüze, zöldjének kísértése, és az ősz idilli tarkasága, lényének minden rezdülése eszerint mozog, bontakozik ki a nagyvilágnak.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem képezi vágyaim, erotikus fantáziáim tárgyát. Nehéz nap mint nap úgy a közelében lenni, hogy nem kaphatom a karjaimba, nem csókolhatom, nem kényeztethetem minden porcikáját, nem hallhatom a kéjtől fűtött sóhajait. Szeretnék örömet szerezni neki, hogy élvezze azokat a pillanatokat, amiket velem töltene. Ha odamegyek az íróasztalához munkaügyben, mindig leguggolok, letérdelek a széke mellé, hogy soha ne érezze azt, hogy sürgetem, vagy azt, hogy fölötte állok. Szerintem, valahol legbelül a szívében sejti, sőt! tudja, miként tekintek rá. Azonban minden marad a kölcsönös megbecsülés és rokonszenv keretei között. Neki már vőlegénye van, közös házuk, sokan szívtelennek tartanának -talán még én is saját magamat-, ha megjelennék a színen, helyt követelve az életében.
A feszültség folyamatosan nőtt közöttünk. A csendes patak is kellő magabiztossággal tör előre, míg egyszer dübörgő folyammá nem válik. Egyre nehezebb titkolni előtte bármit, a mosolya mögé nem létező vágyakat látva. Egy kora tavaszi, ragyogó napsütéses nap volt, mikor szinte kirángatott magával szünetre a szabadba, az épület mögé. A márciusi idő szótlan hűvöse fogott közre minket, mely még a tél fagyos leheletétől volt terhes, jeges ujjai belemartak azokba, akik kimerészkedtek a házaikból.
Kérdően tekintett rám, szinte követelőzött a szeme. Arra kért, valljak színt, mondjam meg, miként érzek iránta. Mondani akartam valamit, de elakadtam a szavam, mindenem leblokkolt, nem tudtam, mi tévő legyek. Közelebb lépett, és megcsókolt. Váratlanul ért. Csodás érzés volt, ahogy puha, selymes ajkai az enyéimre fonódtak. Húszas éveim közepén végre megkaptam életem első csókját egy olyan lánytól, aki bármikor képes arra, hogy elbűvöljön. Esetlennek éreztem magam, féltem, hogy észreveszi ezt rajtam, hogy csalódást okozom neki. Az egész testemet elöntötte a bizsergés, éreztem, ahogy a farkam megmerevedik. Ő azonban egyre csak csókolt és csókolt, nem törődve lelkemben kavargó zűrzavarral, a félelemmel vegyes örömeimmel. Megfogtam a derekát, hagytam, hagy vezessen.
Hosszú percek után szétváltunk. Abban a két borostyánkőben láttam, hogy mindent megértett. Újra közelebb hajolt, de gyengéden a szájához tettem az ujjaim. Mondtam neki, ha tovább folytatjuk, elsülök, és az mások -a bentiek- által is érezhető lesz. Elmosolyodott, adott egy alig érezhető puszit, kivonta magát a kezeim közül, majd magamra hagyott. Sírni és nevetni lett volna kedvem. Azonban a felkorbácsolt vágyak követelőztek, így felsiettem az emeletre a mosdóba, hogy könnyítsek magamon. Gyorsan magamra zártam az ajtót. A kielégülés szinte azonnal megérkezett, soha nem éreztem ilyen teljesnek, ilyen mindent áthatónak magányos óráimban.
Visszamentem a helyemre, a délelőtt a percek komótosan teltek el, szinte minden másodperc csigalassúsággal hullott bele a múlt tengerébe. Délben lementem ebédelni a kolléganőimhez, ahol az asztala is volt. Nem szóltunk egymáshoz, csak figyeltem őt. Néha rám pillantott, különös fénnyel ragyogtak a szemei. A reményeim beteljesülésének esélyei rohamosan nőttek, ezzel együtt a gombóc is a torkomban, éreztem, hogy ott dobog a szívem.
Elég hangos vagyok beszéd közben, sőt, elég ritka az, ha hosszabb ideig csendben maradok, így a délután a kollégáimnak is feltűnt, hogy tőlem nem megszokottan hallgatag vagyok. Fáradtságra hivatkoztam. Szinte végig meg voltam dermedve legbelül, hogy mi vár ránk, ha letelik a munkaidőnk. Amikor lekapcsoltam a gépem végezvén a napi teendőimmel, lementem hozzá. Neki még volt egy kis munkája, de arra kért, mindenképp várjam meg.
Felszálltunk az egyik buszra, amely bevisz minket a központba. A külvilág, a köröttünk beszélgető emberek megszűntek létezni. Csak ő és én voltunk ott, egymás tekintetének fogságában. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk, csak akkor, mikor belém karolt és az utcán álltunk. Azt mondta, ő már mindent elintézett, a szobát, ha akarom. Bólintani bírtam csak. Összefonódtak a kezeink. Ismét egyedül voltunk, csak ő és én, így sodródtunk, árnyakként az alkonyi fényben.
Egy kis helyi panzióba mentünk a főutcán, az idős gondnok kaján vigyorral az arcán adta át a kulcsot. Remegett a térdem, ahogy követtem a hőn áhított lány kecses alakját. Beléptünk a szobába, ahová beszűrődtek a város fényei. Kért, hogy ne kapcsoljam fel a lámpát, zárjaim be az ajtót, amíg ő besötétell. Úgy tettem, ahogy kért, aztán megigézve néztem, ahogy légiesen az ablak felé siklik. Lassan sötétség ereszkedett ránk, a függönyök kizártak minden világosságot. Hallottam az óvatos lépteit, azt, ahogy elhelyezkedik a franciaágyon. Felkapcsolta az éjjeli lámpát az ágy támlája fölött. A lábait maga alá húzva ráült a sarkaira, és könnyes szemekkel nézett rám.
Nem tudom, hogy kerültem az ágyra, de azon kaptam magam, hogy megcsókolom. A mézédes ajkai táncot jártak, éreztem a nyelvét, ahogy furakodik előre, lágyan érintve az enyémet. Beletúrt hajamba, de én nem mertem átölelni, magamhoz szorítani, hogy örökre a karjai között vesszek el, mindössze az ujjbegyeimmel, játékosan érintettem meg. Az apró sóhajtásiból ítélve, élvezte, amit csinálok vele. Egyszer csak elélveztem. Nem akartam, mégis megtörtént. Észrevette, ahogy a zavaromat is. Lesütöttem a szemem. A tenyerei közé fogta az arcom, azt mondta, ne törődjek vele, nem számít, minden fantasztikus lesz. Azt suttogta, azt akarja, hogy az első csodálatos emlékként maradjon meg bennem. Hát tudta, hogy még szűz vagyok! Hálával néztem rá. Segített megszabadulni a ruháitól, a ruháimtól. Nem zavart, hogy ő irányít, viszont arra kértem, hogy én kényeztethessem előbb. Beharapta az ajkait, majd rám kacsintott, amit igennek vettem.
Elém tárultak formás, gyönyörű idomai. Az ölembe vettem, majd apró csókokat hintettem a nyakára, a lehető leglassabban, hogy mindegyik apró áramütésként érje. Az arcára pillantottam, szemeit lehunyva lélegzett egyre szaporábban. Közben a kezeim is felfedezőútra indultak, hegyes, körte alakú mellei szinte eltűntek a simogató ujjaim között. Kérte, hogy vegyem a szájamba bimbóit, és az ajkaim lesiklottak a domborulatokra. Puszikat leheltem a keblein tündöklő holdudvarokra, majd finom a fogaim közé vettem előbb az egyik, majd másik bimbóját, csókolgattam, harapdáltam őket, mindkettőre ugyanannyi figyelmet szentelve. Bátorságot, erőt merítettem abból, ahogy a sóhajaival jelezte, örömet szerzek neki, és abból, hogy a férfiasságom újra délcegen állt, az előbbi kis affér ellenére, melyről azt hittem, hogy tétlenségre kárhoztat.
Lefektettem. Egyre lentebb és lentebb haladtam a testén, érezvén, hogy egyre jobban és jobban vágyik arra, hogy végre eljussak oda, amit eddig még sosem láttam. Kértem, hogy engedje el magát. Széttártam combjait, és egy ideig ámulva néztem az elém táruló látványra. Mennyi mindent veszítettem azzal, hogy eddig nem láthattam ezt a csodát. Nem akartam elsietni, ki akartam élvezni minden pillanatát. Felnéztem rá, biztatóan tekintett vissza, kezével közelebb húzott magához. Előbb a belső combjait vettem kezelésbe, de láttam, hogy egyre jobban emelgeti a csípőjét, így a nyelvemmel lassú csapásokba kezdtem a nedvektől csillogó punciján. Végighaladtam a nagyajkai mentén, majd óvatosan körbenyaltam a csiklóját, az ízei annyira bódulatba ejtettek, csak ösztönösen folytattam tovább, nem törődve semmivel, csak azzal, hogy a nyelvem minden négyzetcentiméterét bejárja édes barlangjának. Köröttem csak a hangos sikolyait lehetett hallani. Egyszer remegés futott végig rajta, az ajkaimon éreztem, ahogy dobálta a testét, amikor elélvezett. Néhány perc eltelt, mire megnyugodott, kitisztult a tekintete.
Felhúzott magához, majd egy köszönömöt követően megcsókolt. Éreztem, amint megfogja alul, és magába vezet. Szűk, mennyei ölelés volt az, ahogy körbefonta, körülölelte. Önkéntelenül is felnyögtem, erre csupán annyi volt a válasz, hogy újra vadul csókot lehelt az ajkaimra. Mozogni kezdtem benne, és ő átkarolt a lábaival, a kezeit a derekamra téve diktálta az ütemet, a csípője ellenmozgásával karöltve. Semmi sem fogható ehhez az érzéshez, ahogy két test, két lélek egybeforr. A kábulat szilaj hullámai magával ragadtak, ahogy a síkos barlangból jártam ki-be. Ujjaival egyre gyorsabb tempóra sarkallt, éreztem, mikor jutott el csúcsra, mint földrengés, futott végig rajtam a mámorának, orgazmusának minden rázkódása. Nekem sem kellett már sok. Azt suttogta, védekezik, nem kell attól tartanom, hogy teherbe esik. A vég nélküli gyönyör végigfutott a gerincemen, az elmém bugyrainak legmélyéig hatolt a boldogság, ahogy benne elmehettem. A másodpercek ezredéveknek tűntek. Összeroskadtam az élmény súlya alatt, letaglózott a sosem tapasztalt.
Oldalt feküdve néztük egymást. Megköszöntem, hogy ő volt az első. Nem felelt semmit. Csak mosolygott, kacéran, hívogatóan. Aztán azt mondta, mindig is tudta. Azt is, hogy részemről nem játék volt az, amikor buszon arról beszélgettünk nevetve, hogy milyen „feltételek” kellenének ahhoz, hogy a párja legyek. A Karácsonyi céges vacsorán elhangzottak még inkább igazolják ezt. Megkérdeztem, mire gondol. Arra, felelte, hogy bár nem szeretem a lakodalmas zenét, ahogy ő sem, de az ő kedvéért táncoltam volna vele. Nevetve megkérdezte, hogy otthon rágondolva „foglalkoztam-e” saját magammal. Elvörösödtem, a pirulásom elárulta neki a választ. Elhalkult, elcsendesedett. Nem tagadtam semmit, mindenben igaza volt.
Cirógattuk, simogattuk egymást, kezeinkkel bejártuk a másik testének minden apró zegét-zugát. Mikor odaértem, szétnyitottam az ajkait, és két ujjamat becsúsztattam a még mindig nedves hüvelyébe. Apró kuncogással fogadta, egyik kezét rátette az enyémre, majd a mélyére nyomta őket. Lassú mozgással ujjaztam, izgattam, korbácsoltam fel újból a vágyait. Elveszett a mozdulataimban, alig hallhatóan súgta, hogy még kíván engem.
Megállította a kezem, gyengéden a hátamra döntött, majd lecsúszott a térdeimhez. Apró puszikkal játszadozott a makkommal, a péniszem egészét elhalmozta ezekkel. Éreztem, hogy a szájában, nyelve érintésének hatására keményedik meg. Mikor újra kőkemény lett, kivette az ajkai közül, egy csókot adott a hegyére, majd milliméterről milliméterre haladva beült. Láttam, hogy kerül a farkam azoknak az álomszép rózsaszirmoknak a fogságába. Mindennél jobban vágytam arra, hogy egy lány meglovagoljon, minden más pozitúránál jobban vágytam erre. Fantasztikus volt, a látvány, ölének tüze, a szorítása, ahogy fel-le ugrált rajtam, nem bírtam feltörő hangjaimat visszafogni. Kéjtől izzó tekintettel nézett rám, miközben a melleit tapogattam, a csiklóját kényeztettem. Minden félelmem tovatűnt ennek, a tőlem nem sokkal fiatalabb lánynak mindent elsöprő szenvedélyében. Lehunyt szemmel élte át az orgazmusát. Sóhajai fáradtan törtek ki belőle, de látta, hogy én nem követtem. A csípőjével kicsiny köröket írt, miközben folytatta lovaglást. Nem bírtam tovább, nedveim összekeveredtek az övéivel.
A mellkasomra hanyatlott, hosszan elnyújtózott a testemen. Nem tudtam, hogy köszönhetném meg neki ezt a csodás délutánt, estét. Ő azonban nem fűzött az egész átélt dolgokhoz semmit, csak elszenderedett. Azt hittem a szeretkezést nyújtotta rejtett kincseknél nincs csodásabb, és mégis. Hallgattam, ahogy alszik, ahogy itt pihen a karjaimban. A keblei szorosan hozzám simultak, a szívének heves, nyughatatlan dobolásának minden egyes ütemét éreztem a mellkasomon át. Az örökkévalóságig el tudnék így lenni. Olyan békés így minden, a világot övező gondoktól mentes. Ha megállna az idő most, tiszta szívből mondhatnám, hogy boldog vagyok. Ám nem tehetem, nem állhatok meg a létezés egy apró pillanatában, önzésből, mert tudom, hogy a világ összeomlóban, nem vonhatom ki magam a felelősség alól, amíg a szeretteim, barátaim ott kint, az álló idő túl szenvednének. Pedig olyan könnyű lenne eldobni mindent ezért az órákért. Annyi vágy uralkodik bennünk, miért ne lehetne minden mást eloltani, kivéve ezt, és belevetni magunkat a sodró áramlataiba.
E világon túli öröm szaladt át rajtam, miközben a szuszogást figyeltem, amely egyenletességével lassan elálmosított engem is. A szoba hűvösére csak most figyeltem fel, éreztem, hogy lúdbőrös leszek, de nem érdekelt. Itt volt ő, testének melege, vérének áramlatai, és itt voltam neki én is, hogy melegítsük egymást. Játszadozni kezdtem a hajával, imádtam ezt, a munkahelyünkön is engedte, hogy néha-néha az ujjaimmal fésülgessem, tincseket vegyek ki a füle a mögül. Mindig lófarokba kötve hordta a haját, pedig szerintem sokkal jobban állt neki, ha kibontotta. De ez sem érdekelt most. Ujjaimat végigfutattam gerince ívének mentén, majd mindkét kezemmel a fenekét kezdtem cirógatni. Aztán megpihentek a kezeim a két formás gerezden, és elaludtam.
Ő ébresztett. Öltözködnünk kell, mondta, mert nemsokára megy az utolsó buszunk hazafelé. Valami megváltozott, az előbbi idill és meghittség eltűnt, tovasuhant, mintha nem létezett volna. Ott ült az ágy szélén, a melltartó és a bugyi már rajta voltak. A szemei könnyben úsztak. Rám emelte azokat az igéző zöld-borostyán szemeit, majd megkérdezte szerelmes vagyok-e belé. Meglepetésként ért ez a jogos kérdés, de nem tudtam őszintén azt mondani, hogy igen. Igazából, többet éreztem iránta, mint szimpla vonzalom, szimpátia, volt, hogy otthon is gondoltam rám, de nem tudtam azt mondani rá, hogy szerelem. Nem tudom, válaszoltam. Tudnod kell, fakadt ki feddően. Boldog lennék, feleltem, ha ilyen párom lehetne, mint te. Elfordult, a könnyeivel küszködött. Haza kell mennem a páromhoz, mondta, nem tudom, hogy magyarázom meg neki, hol voltam.
A bűntudat éles kardként sújtott le rám. Önző voltam. Elfelejtettem a leglényegesebbet, hogy ő mennyit veszíthet ezen a pár röpke órán. Összeszedtük a ruháinkat, és felöltöztünk. Lent átadtam a cinkosan rám néző portásnak a kulcsot, és ki akartam fizetni a szobát, de ő megfogta a kezem, és azt mondta, ne vegyem el tőle még ezt is. Megígérte, hogy ez egy ajándék lesz, azt szeretné, ha örök élményként maradna meg bennem. Ezzel csak fokozta a bűntudatot és lelkiismeret furdalást bennem, de megérdemeltem
Kiléptünk a hideg márciusi estébe. Most nem karolt belém. Olyan rideggé vált az előbbi béke-érzet. A buszmegálló nem volt messze innen, talán pár száz méterre lehetett. Nem kellett sokat várni a buszra, a távolsági járat begördült a megállóba. Ő ült belülre, hisz én szállok le előbb, míg ő tovább megy a következő településre. Az egész úton a tájat nézte, ahogy buszból kiszűrődő fény megvilágítja. A falu főterén megállt a busz, elköszöntem tőle. Ő csak oldalra nézett, és egy keserédes mosolyt villantott rám, olyat, amelynél szomorúbbat még sosem láttam. Szinte lefutottam a buszról, néztem, ahogy elindul, majd eltűnik a távolban a kanyarban. A templomtorony bús harangozásba kezdett, ennél jobb szimfóniát nem is találhattak volna az égiek a lelkemben tomboló zivatarhoz. Sírni szerettem volna, de a könnyek nem jöttek.
Mindez persze soha nem történt meg. Még csak január van, a tél fehérségét komorrá teszik a szürke fellegek. A vágyálmok azonban élnek szüntelen, egy csapással nem lehet elpusztítani őket. Igaza van Márqueznak, akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, ha a közelünkben van, és tudjuk, hogy sosem lehet a miénk. Kár, hogy üres frázissá, közhellyé kopott ez tömören szavakba öntött igazság. Keserű bilincsek ezek. Azonban, a fenti eseményeket látva lehet ennél még szörnyűbb is. Van-e keserűbb bilincs annál, mint amikor annak tudatában kell tovább élnünk, hogy nem ébredtünk rá időben, mikor nem kellett volna kicsúszni engednünk kezeink közül a boldogságot?