Mindig szerettem külföldön lenni, mert ott egyszerűen jobban érzem magam a bőrömben, mint itthon, leginkább az emberek mentalitásában való különbség miatt. Mert úgy tűnik, „nyugaton” az emberek kibékültek önmagukkal, kiléptek az állandó megfelelni akarás ördögi köréből -mármint a kapcsolatok, szeretők, szerelmek: párválsztás terén értem ezt-, és ahelyett, hogy másokat fürkésznének, irigykedve vagy épp pocskondiázva (ha van különbség a kettő között), arrafelé egyszerűen csak jól vannak. Teszik a dolgukat, élik az életet, odafigyelnek önmagukra, tisztelik a többieket. És amikor mindebbe belecsöppen egy magyar állampolgár, kegyetlen kritikával becsmérli a tengerparton napozó hatvanas éveiben járó angol hölgyet, aki leveszi a bikinifelsőjét és a hasa is ráncos. Csak nem értem, miért, hiszen a lady sugározta magából a harmóniát: elfogadta a test öregedését, nem küzd az évek ellen, hanem élvezi a napsütést, ami az esős Angliában ritkaságszámba menő dolog. Aztán a magyar nyaraló, hogy tovább stresszelje magát, felkiált, hogy „ez meg milyen öreg, és piercing van a köldökében!”. Természetesen a baj azzal kezdődik, hogy itthon sok mindenről gondoljuk, hogy nem szabad, nem illik, …stb. mert mit fognak szólni, és elhisszük, hogy ennek így kell lennie.

És igen, velem is nagy baj van, mert itthon nem mindig tudom jól érezni magam. Gyakran elzárkózom az esetleg közeledő férfiak elől, hihetetlenül kritikus vagyok, és egyszerűen magasnak kell lennie a mércének. Nem tudom, mi az idegen környezetbeni 180 fokos fordulat oka, de máshol kinyílok, és élvezem, hogy férfiak ezrei néznek meg, mosolyognak rám…, illetve, hogy ilyenkor gondolkodás nélkül viszonzom a provokatív jeleket.