A nevem Zsófia, 26 éves vagyok és rabnő, egy mazochista ribanc. Elmondom, hogyan is váltam azzá. Három éve kezdődött, egy nyári este. Hazafelé tartottam munka után. Aznap sokáig dolgoztam, mert másnaptól háromhetes szabadságra mentem, így már elég késő volt, sötétedett, de az utcai világítás még nem működött. Pár sarokra voltam már csak otthonról (pontosabban az albérletemtől), amikor a sötét járdán megbotlottam. Éppen egy autó mellett, melynek csomagtartójában egy férfi matatott. Majdnem hasra estem, de valaki hátulról elkapott. Ám nem segítő szándékkal: egy büdös rongyot szorított arcomhoz, amitől pillanatok alatt elvesztettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem, nem tudtam, hol vagyok, ám bizonyos jelekből arra következtettem, hogy egy mozgó autó hátsó ülésén fekszem. Kinyitottam a szemem, de semmit nem láttam, valami zsákszerűség volt a fejemre húzva. Próbáltam megmozdulni, de lábam össze volt kötözve, és kezem is hátra volt bilincselve. Megszólalni sem tudtam: számat egy erős ragtapaszcsík zárta le. Csak egy nyögésre telt erőmből, ám aki a kocsit vezette, meghallotta, mert hirtelen megállt az autó, és én ismét éreztem a büdöset. Megint elájultam. Még egyszer magamhoz tértem a kocsiban, de elrablóm ismét elkábított.
Amikor harmadszor is feleszméltem, már nem voltam megkötözve, fejemen sem volt semmi, szám se volt leragasztva. Teljesen sötét volt, csak valahol a fejem felett világított egy vörös pont. Amikor kicsit megmozdultam, észrevettem egy másikat is. Füleltem, de teljes csend vett körül. Fogalmam sem volt, hol is lehetek. Arra hamar rájöttem, hogy egy kis szobában, pontosabban cellában fekszem egy szalmazsákon. Azt is kiderítettem, hogy az a másik piros pont egy WC – kagyló felett világít. A kagylón nem volt ülőke, csak a csupasz csészére lehetett ülni. A WC mellett egy falikútból tudtam langyos, állott vizet ereszteni, hogy ihassak és valamennyire tisztálkodhassak. Könnyű nyári szandálom nem volt rajtam, és hiányzott órám meg nyakláncom is. Táskám sem volt sehol, ugyanakkor ruhám érintetlen volt, és amennyire meg tudtam állapítani, meg sem erőszakoltak, miközben nem voltam magamnál. Nem tudtam mire vélni az egészet.
A süket sötétben lassan elvesztettem az időérzékemet. Egyre éhesebb lettem, és egyre gyengültem. Lassan már ahhoz is alig volt erőm, hogy igyam a falikútból, hogy használjam a WC – t. Szinte állandóan a szalmazsákon feküdtem, és vagy aludtam, vagy valami félálom – félébrenlét állapotban lebegtem.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el így, amikor valamire felriadtam. Éles fény vágott a szemembe, amely egy lerácsozott ajtónyílásból jött. Egy ajtóból, ami addig nem létezett. A vakítófénytől nem láttam, ki áll vagy kik állnak mögötte. Csak egy férfihangot hallottam, amely szenvtelenül elmondta, ki is vagyok, majd közölte, hogy itt senki nem tud rámtalálni, de keresni sem fognak, mert munkahelyemről kiléptem, és albérletemet is felmondtam. És nincs sem rokonom, sem olyan ismerősöm, akinek hiányoznék. Amit rólam elmondott, az utolsó szóig igaz volt, így azonnal elhittem, hogy nincs már sem munkahelyem, sem otthonom. A Hang ezután így folytatta:
– Azért kerültél ide, hogy a szolgám légy. A rabnőm, aki minden parancsomat azonnal, gondolkodás nélkül teljesíti, akinek nincs akarata, aki csupán azért létezik, hogy mindenben kedvemben járjon. Akit a legkisebb hibáért is megbüntetek, akinek minden porcikája az enyém.
Elképesztett, amit hallottam, de még nem volt vége.
– Nem kell azonnal válaszolnod, gondolkozhatsz rajta. Most itthagylak, és majd visszajövök a válaszért. Ha elutasítod, akkor itt maradsz, és ez az ajtó soha többé nem nyílik ki; ha beleegyezel, akkor eltűnik a rács és kijöhetsz, de attól fogva csak azt teheted, amire parancsot vagy engedélyt kapsz.
A Hang elhallgatott, a fény kialudt, valami kis zajt hallottam. Mire odamásztam az ajtóhoz, már ismét csak a hideg betont tapintottam a nyílás helyén.
Visszafeküdtem a szalmazsákra, és gondolkodni kezdtem. Tudtam, hogy az utolsó mondat azt jelenti: ha elutasítom, ebben a cellában fogok elpusztulni, méghozzá kínosan lassú éhhalállal. Ha viszont elfogadom, akkor talán életem végéig ki leszek szolgáltatva valakinek, akiről nem tudok semmit, de minden bizonnyal egy szadista, pszichopata őrült. Nem tudtam dönteni.
Egészen addig nem tudtam dönteni, amíg megint az éles, vakító fényre nem riadtam. Tudtam, hogy itt a döntés pillanata, és a Hang ezt meg is erősítette:
– Nos, leszel a rabnőm?
Csak egy fél másodpercig haboztam. Addig, amíg valami fel nem kiáltott bennem: ÉLNI! Élni akarok, mindegy hogy hogyan, de élni!
– Igen, a rabnője leszek – mondtam, majd hozzátettem – Uram.
Éreztem, hogy valami hasonló megszólítást vár el. A következő pillanatban a vakító fény kialudt, a szomszédból jövő fény nagy részét pedig elfogta az ajtónyílásban álló alak, akinek egyelőre csak körvonalait láttam. Viszont nem volt sehol a rács! Észre sem vettem, mikor és hogyan tűnt el.
– Gyere! – hallottam. Feltápászkodtam, és rogyadozó léptekkel elindultam a biztos halálból a jövendő bizonytalan rabság felé.
Mire az ajtóhoz értem, az alak már nem volt ott. Átlépve a nyíláson, először egy asztalt láttam meg, amin ennivaló volt. ÉTEL, annyi koplalás után! Legszívesebben azonnal rávetettem volna magam, de az asztal mellett álló alak visszatartott. Nem mozdult, egy szót sem szólt, csak ott állt, és ezzel visszatartott. Eléléptem, közben egy pillantással felmértem. Jó másfél fejjel volt magasabb nálam (igaz, én csak 164 centi vagyok), testesnek de kisportoltnak látszott, és olyan 45 év körülinek tűnt. Fekete haja enyhén őszült, és tükröző üvegű szemüveget viselt. Csak jóval később tudtam meg, hogy barna szeme van. Szabadidőruha volt rajta. Két lépésre tőle álltam meg, ránézni nem mertem, inkább lehajtott fejjel suttogtam:
– Rendelkezzék velem, Uram!
– Gazdám! – csattant fel hangja.
– Igen, Gazdám – javítottam ki a megszólítást. – Várom parancsait.
Kis szünet után jóval lágyabb hangon megkérdezte:
– Éhes vagy?
– Nagyon, Gazdám – vallottam be. Nem mondhattam mást, hiszen tudtam, hogy pontosan tisztában van vele, mióta nem ettem.. Ő tudja, én nem.
– Ülj le és egyél. Ha végeztél, gyere utánam! – utasított és elfordult. Nem tudom, mit csinált, de az egyik falon megjelent egy ajtónyílás. Csak szemem sarkából láttam, hogyan is történt: a fal egy darabja villámgyorsan és majdnem hangtalanul felemelkedett. Gazdám átsétált rajta, én pedig leültem az asztal melletti kis műanyag ülőkére, és nekiláttam az ételnek. Szívem szerint minél gyorsabban felhabzsoltam volna mindent, de kényszerítettem magam, hogy lassan egyek, alaposan megrágva minden egyes falatot. Ezzel is nyerek pár percet, gondoltam. Ennek ellenére hamar végeztem: az étel nem volt sok, nemhogy nem laktam jól, de még éhes is maradtam. Igaz, hogy már jóval kevésbé, mint eddig, de éhes voltam.
Evés közben körülnéztem. Nem mintha sok látnivaló lett volna: egy nagyjából akkora cellában voltam, mint eddig. Csupasz betonfalak, kőpadló. Az asztalon és az ülőkén kívül semmi berendezés. A világítás fentről jött, de nem láttam, honnan: mintha az egész plafon világított volna. Itt is süket csend volt.
Végeztem az evéssel, és elindultam Gazdám után. Az ajtónyíláson át hatalmas helyiségbe léptem, olyan négy és félszer hétméteresre becsültem később. Nem nagyon volt időm körülnézni, mert rögtön megláttam Gazdámat, aki a túlsó falnál egy kényelmes karosszékben ült és cigarettázott. Átvágtam a termen, és megálltam előtte. Kicsit félve szólítottam meg.
– Köszönöm az ételt, Gazdám. Megettem mindent, és várom parancsait.
Egy ideig nem válaszolt, csak mustrálgatott. Nem lehettem valami szép látvány: könnyű nyári ruhám gyűrött és piszkos volt, arcom és kezem tisztasága is hagyott kívánnivalót maga után. Hajamat is zsírosnak, piszkosnak éreztem, és kócos is voltam, hiszen nagyon rég fésülködhettem meg. Szerencsére sosem hordtam valami különleges frizurát; vállig érő barna hajam egyszerűen leengedve hordtam. Nem tudom, Gazdám mennyire volt elégedett vagy elégedetlen a látvánnyal, mert amikor megszólalt, csak ennyit mondott:
– Vetkezz!
Lassan kibújtam a ruhámból, majd magam mellé ejtettem. Ott álltam egy szál csipkés tangában. Nem tudtam, hogy a parancs milyen fokú levetkőzésre szólt, de a következő utasítás már egyértelmű volt.
– Pucérra!
Kibújtam a tangából is. Bár nagyon szégyelltem magam meztelenül egy vadidegen férfi előtt, valahogy eszembe sem jutott eltakarni mellemet vagy ágyékomat. Éreztem, hogy nem szabad, hogy büntetés járna érte, és valahogy azt is tudtam, hogy ez így természetes. Végül is ezé a férfié vagyok, az övé a testem, természetes tehát, hogy látni akarja. Egy darabig ismét szótlanul nézegetett, majd megkérdezte:
– Mikor borotváltad utoljára a pinád?
A trágár szó egy pillanatra megütött. Bár ismertem, még sosem mondtam ki, és soha senki nem mondta így a szemembe. Még a szeretkezés önfeledt pillanataiban sem.
– Három nappal azelőtt, Gazdám, hogy… – elakadtam. Nem tudtam, hogyan is fejezzem ki magam, milyen kifejezéssel nem bántom meg.

– … hogy idekerültél – segített ki. – Látszik, mert ronda borostás vagy.
Biztosan az voltam, bár nem tudtam megnézni magam, megérinteni pedig nem mertem. Általában négy – öt naponta szoktam szőrteleníteni magam, ennyi idő alatt nőtt annyira meg, hogy látható és tapintható volt.
– Na és a hónaljad? – hangzott az újabb kérdés. – Emeld fel a karodat!
– Ugyanakkor, Gazdám – emeltem magasra addig testem mellett lógó kezeimet.
– Na és a combod, lábad?
Egy pillanatig gondolkodnom kellett, amíg eszembe jutott.
– Azok egy héttel korábban voltak gyantázva, Gazdám.
– Igen, azok rendben is vannak, de a többi… Ülj be a székbe! – mutatott oldalt egy különleges nőgyógyászati vizsgálószékre. Azt, hogy különleges, már csak akkor láttam, mikor benne ültem: ezen a széken ugyanis több bőrszíj volt, melyekkel a benne ülőt hozzá lehetett rögzíteni. Méghozzá, mint azonnal megtapasztaltam, úgy, hogy moccanni sem tudott az illető. Ráadásul nem csak a lábak, hanem a karok számára is állítható kengyelek voltak rajta. Gazdám másodpercek alatt kötözött a székhez, majd megemelte az egészet, aztán karjaimat fejem fölé tartva rögzítette. Hideg, nedves simítást éreztem hónaljamon, majd éreztem, ahogy borotvahabot fúj rám. Kicsit elkente, aztán nekiállt és megborotvált. Nagyon csiklandós vagyok, de szerencsére mozdulni sem tudtam. Miután végzett, ismét változtatott a szék helyzetén: még feljebb emelte, kicsit megdöntötte, majd szétfeszítette lábaimat. Ismét éreztem a nedvességet majd a habot. Aztán jött a borotválás. Olyan alaposan, ahogy magamnak sosem tudtam megcsinálni. Ez már nem annyira csiklandós volt, mint inkább izgató. Kicsit be is nedvesedtem.
Bár már szőrtelen voltam, Gazdám nem kötözött ki. Még feljebb emelte a széket, és még jobban megdöntötte, lábaimat is még jobban szétfeszítette. Aztán csak azt éreztem, hogy valami hideg csúszik hüvelyembe. Valami nőgyógyászati vizsgálóműszer lehetett, nem tudom, micsoda. Egyre mélyebben járt bennem, éreztem, ahogy felcsúszik a méhembe, majd még feljebb. Aztán kicsit visszahúzódott, majd ismét mélyebbre hatolt. Végül ismét elindult kifelé. Gazdám ekkor megkérdezte:
– Mikor volt az utolsó vérzésed?
– Tizenegy nappal az idekerülésem előtt ért véget, Gazdám.
– És milyen a ciklusod?
Mintha csak egy nőgyász érdeklődött volna, aki kikérdez egy új pácienst.
– Teljesen szabályos, Gazdám, minden negyedik csütörtökön kezdődik, és három – négy napig tart.
A műszer kicsúszott belőlem. Ám Gazdám még nem végzett velem. Éreztem, hogy valamit rácsatol a bokámra – egy széles bőrbilincs volt, mint később kiderült – majd a szék lesüllyedt, és csuklóimra is szíjak kerültek. A székhez rögzítő szíjak csak ezután kerültek le rólam.
– Mosakodj meg – mutatott Gazdám a sarokba, ahol egy ugyanolyan WC és falikút volt, mint a kis cellámban. Azaz nem pont olyan; itt ugyanis volt egy darab szappan is, törülköző is, és még valami, amit első pillanatban nem is vettem észre. Csak Gazdám felcsattanó parancsa után vettem észre, amikor a vizet megengedve szappanos kezemet a mellemhez közelítettem.
– Vedd fel a mosdókesztyűt! Nem érhetsz kézzel a testedhez, mert az az enyém!
Igen, a testem már nem az enyém. Felvettem a mosdókesztyűt, és megmosdottam. Igaz, a víz hideg volt, a kesztyű durva, de végre alaposan tisztálkodhattam. Csak hajamat nem tudtam megmosni (és még nagyon sokáig nem). Végül megtörölköztem. A törülköző is durva volt, de nem bántam, kicsit felmelegített a hideg víz után.
Amikor immár tisztán ismét Gazdám előtt álltam, végigmért, majd a földre mutatott:
– Térdelj le!
Térdre ereszkedtem, de Ő másképp gondolta.
– A sarkaidat összezárod, a térdeidet jól szétcsúsztatod!
Engedelmeskedtem. Gazdám ekkor egy nyakörvet csatolt rám, majd újabb parancsokat kaptam.
– Hajtsd le a fejed! A kezeidet kulcsold össze a tarkódon!
Ezt is megtettem. Kényelmetlen volt, térdem először kicsit, majd egyre jobban sajgott, lábam és karom elkezdett zsibbadni. Később persze megszoktam, annyira, hogy órákat voltam képes így tölteni minden gond nélkül. Karom és lábam zsibbadásánál sokkal zsibbasztóbb volt azonban az, ami ezután következett. Gazdám egy ideig nem szólalt meg, és nem láttam, mit csinál, csak a hangokból sejtettem, hogy ismét rágyújt, és valami italt tölt magának. Aztán következett az oktatás, parancskiadás, szabályismertetés – ahogy tetszik.
– Mostantól kezdve a jelenlétemben mindig ebben a tartásban leszel, hacsak nem parancsolok mást. Az öltözeted ezekből a szíjakból áll, többre nincs szüksége egy magadfajta rabkurvának. Csak azt teheted, amire parancsot vagy engedélyt kapsz. Csak akkor beszélhetsz, ha kérdezlek vagy felszólítalak rá. A kérdésekre rövid, pontos válaszokat adsz. Elfelejted a finomkodó irodalmi kifejezéseket, és mindent a nevén nevezel. Nem használhatod az „ágyék”, „punci”, „nuni” és hasonló kifejezéseket, csak a „pina” szót. Ugyanígy elfelejted azt is, hogy „hímvessző”, „farok”, „dákó” és hasonlók, számodra csak „fasz” létezik. Nem létezik „ondó” vagy „sperma”, csak „geci”. Nincs feneked, csak segged, nincs melled, csak csöcsöd. Elfelejted a „közösülés” szót is, csak a „baszás” – t használhatod. Ha anális, akkor „seggbekúrás”, ha orális, akkor „szopás”. Nincs sem „önkielégítés”, sem „maszturbálás” vagy „masztizás”, csak „reiszolás” van.
Kis szünetet tartott, ivott, majd folytatta.
– Egyelőre ebben a helyiségben maradsz. Amikor nem vagyok itt, sötétben leszel. Ha kigyullad a világítás, akkor felkészülsz az érkezésemre. Ha nyitva van az ajtó, amin bejöttél, akkor átmész oda és eszel. Ha ott egy pillanatra elsötétedik, akkor befejezed az evést és visszajössz ide, alaposan megmosdasz, és elfoglalod a helyedet itt, ahol most vagy. Ha az ajtó nincs nyitva, akkor azonnal a mosdással kezded. A fény kialvása és újból meggyulladása jelzi azt a legkésőbbi időpontot, amikor el kell foglalnod itt a helyed. Korábban lehet.
Következett egy kérdés:
– Eddig minden világos? Megjegyezted?
– Igen, Gazdám – válaszoltam. – Kívánja, hogy elismételjem?
– Nem kell. Ereszkedj négykézlábra!
Előrehajoltam, kezemet letettem a földre. Gazdám kicsit előretolta lábát; csak ekkor vettem észre, hogy kényelmes strandpapucsot visel, nem cipőt, és nincs a lábán zokni. Amennyire meg tudtam ítélni, lábai ápoltak voltak, valószínűleg rendszeresen járt pedikűröshöz.
– Csókold meg a lábam!
Még lejjebb ereszkedtem, és megcsókoltam előbb a bal, majd a jobb lábfejét. Nem volt megelégedve.
– Még egyszer! Ez nem csók volt, csak puszi!
Ismét ráhajoltam lábfejére. Most már vigyáztam rá, hogy valóban csók legyen a lábcsók, de még mindig nem volt jó.
– Ez meg nyalogatás volt! Úgy mozgasd a nyelved, hogy csak hozzámérjen, de ne mozduljon el a bőrömön! Ismét!
Harmadszor is megcsókoltam Gazdám lábát. Ezt már elfogadta.
– Még nem az igazi, de már majdnem jó. Emelkedj fel!
Visszatérdeltem a szabályos tartásba. Következett „oktatásom” újabb fejezete.
– Amikor megjövök, lábcsókkal üdvözölsz.. Ha megköszönsz valamit, legyen az büntetés, jutalom, vagy bármi más, a köszönet vége kéz – és lábcsók. Amikor magadra hagylak, búcsúzóul ismét megcsókolod a lábam, és mindaddig négykézláb maradsz, amíg a fény villanása nem engedélyezi, hogy felemelkedj. Ha még nem kaptál enni, akkor ilyenkor mész. Az utolsó fényvillanás jelzi, hogy perceken belül sötét lesz; ha a kisszobában vagy, nem maradhatsz tovább ott.
Pár pillanat szünet után Gazdám folytatta:
– A fekhelyed egy szalmazsák a WC mellett. Ha egyedül vagy, nem nyúlhatsz semmi máshoz, mint ami a mosdón és a WC mellett van, illetve a kisszobában az ennivalóhoz. Ülnöd csak a földön vagy a szalmazsákodon szabad, evés közben a műanyag sámlin. Ez is érthető volt?
– Igen, Gazdám.
– Jól van. Mára ennyi elég is, legközelebb már lényegesebb dolgok kerülnek szóba. Elbúcsúzol!
Négykézlábra ereszkedtem, és megcsókoltam a lábát. Igyekeztem minél pontosabban az utasítása szerint csinálni. A megcsókolt lábak eltűntek, és ott álltam négykézláb. Hamarosan egy pillanatra sötét lett, majd újra kivilágosodott. Feltápászkodtam. Mindenem sajgott, éhes voltam, de igyekeztem körülnézni, mindennek megjegyezni a pontos helyét. Sejtettem, hogy sokat leszek egyedül, sötétben, jobb, ha ismerem a környezetemet.
A terem közepén egy elég nagy asztal állt. A falakon ostorok, korbácsok lógtak, meg egy csomó más eszköz, amiknek egyelőre nem ismertem a rendeltetését. Később aztán annál jobban megismertem! A plafonról több helyen láncok csüngtek, az egyik falon volt egy hatalmas András – kereszt, a padlóban több helyen is kis vasgyűrűket láttam. Az idők folyamán ezekkel is ismeretségbe, kellemetlen ismeretségbe kerültem.
Nem sok időm volt nézelődni, elég hamar jelezte a fény egy pillanatig tartó kialvása, hogy hamarosan sötétben leszek. A szalmazsákot már akkor észrevettem, mikor mosdottam, igyekeztem hát, hogy még világosban elérjem. Sikerült is, de csak éppen hogy; pont a fekhely mellett álltam, mikor végleg sötét lett. Lefeküdtem, és fejem felett észrevettem egy ugyanolyan kis vörösen izzó pontot, mint amilyen a cellában volt. Szerettem volna végiggondolni a történteket, de szinte azonnal elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy világos van. Gyorsan felkeltem; a kisszobába vezető ajtó nyitva volt. Átmentem, az asztalon megint ott volt az ennivalóm. Több mint előzőleg; leültem, és megettem. Most sem laktam jól, de rájöttem, hogy ez csak a ki tudja hány napos koplalás következménye. (A kapott étel mennyisége még jó darabig állandóan nőtt, de állandó éhségem csak lassan szűnt meg.) Alig fejeztem be az evést, a fény jelezte, hogy ideje visszatérnem. Egyenesen a mosdóhoz mentem, felhúztam a mosdókesztyűt, és megmosdottam. Meg is törülköztem, és kijelölt helyemre mentem, letérdeltem. Ekkor láttam, hogy a padló sötét kőkockái között van két világosabb, amelyek eddig nem voltak ott. Hamar rájöttem, mire is valók: ezeken kellett lennem térdeimnek. Felvettem a szabályos tartást, és vártam. Egyszer csak jelzett a fény, és kisvártatva megpillantottam Gazdám lábát. Pár pillanat múlva a lábfejek felém mozdultak, én négykézlábra ereszkedtem, és megcsókoltam őket.
– Egyenesedj fel! – hallottam a parancsot.
Miután megtettem, Gazdát felé kellett nyújtanom kezeimet. Nem tetszett neki a látvány.
– Ki van festve a körmöd, és feleslegesen hosszú! Mosd le a lakkot, és vágd őket tövig!
Kezembe nyomott egy üvegcsét és néhány kozmetikai korongocskát. Az üvegcsében körömlakk – lemosó volt, azonnal megéreztem a jellegzetes szagot, mikor lecsavartam a kupakot. Eltüntettem körmeimről a lakkot, és visszanyújtottam az üvegcsét meg a nem használt korongokat. Egy körömollót és egy reszelőt kaptam helyettük; a parancs szerint levágtam, és ahol kellett, meg is reszeltem körmeimet. Amikor végeztem és visszaadtam az ollót meg a reszelőt, Gazdám megkérdezte:
– A lábkörmeid is mázolva vannak?
– Azok nincsenek, Gazdám.
– Jól van! Akkor a szemetet dobd a WC – be!
Összeszedtem az elhasznált korongokat, a lehullt körömdarabkákat. Már majdnem felálltam, mikor eszembe jutott, hogy arra nem kaptam engedélyt. Így hát térden csúsztam a WC – ig majd vissza helyemre. Gazdám „megdicsért”, persze a maga módján:
– Szerencséd, hogy nem álltál fel! Most pedig, ringyó, arról fogsz mesélni, hogy…
Ezzel megkezdődött „kihallgatásom”. Először arról kellett beszélnem, hogyan büntettek meg szüleim kiskoromban. Erről nem nagyon volt mit mesélnem, mindig „jó kislány” voltam. Aztán jött a nemi életem. Gyerekkoromtól kezdve el kellett mondanom mindent, aminek bármi köze volt a szexhez. Az első reiszolásokat, a csókolózásokat. A pettingeket szüzességem elvesztése előtt, majd nagyon részletesen szüzességem elvesztését. Aztán tovább valamennyi partneremet, minden baszásomat. Az első nem is tudom, hány alkalommal nem is történt más, csak térdeltem Gazdám előtt, és beszéltem. Legalább két hét csak ezzel telt; ezt onnan tudom, hogy közben Gazdám kétszer is újraborotvált. Eleinte nehezen ment a megkívánt trágár szavak használata, sok büntetést kaptam tilos kifejezésekért. Ezek kezdetben enyhék voltak, néhány tenyeres, körmös, később keményedtek, jött a fenekelés. Nőtt a kapott ütések száma, és maguk az ütések is egyre fájdalmasabbak lettek. Egy alkalommal, mikor még az elbeszélés elején egymás után kétszer is hibáztam, és megkaptam seggemre az esedékes ütéseket, Gazdám egész további ottléte alatt borsón kellett térdelnem. Nem igazin, hanem „acélborsón”, borsószem nagyságú acélgolyókon. A térdem számára kijelölt kőkockákat Gazdám felbillentette, alattuk volt a borsó. A sima kövön térdelést addigra már nagyjából megszoktam, de ez nagyon rossz volt. Térdem még másnap is alig éreztem, pedig akkor már ismét „csak” a kövön térdepeltem.
Már az elbeszélések végén jártam, mikor megkaptam az első komoly büntetésemet. Az utolsó barátommal eltöltött hétvégémet meséltem el, és a visszaemlékezés nagyon felizgatott. Nem csoda, hiszen egész hétvégén szinte fel sem keltünk az ágyból, mondhatni végigbasztunk két napot, és ezt mind fel kellett elevenítenem. Amikor Gazdám magamra hagyott, pinám teljesen lucskos volt. Szinte önkívületben feküdtem végig a szalmazsákon, és nem tudtam megálljt parancsolni kezemnek, mikor elindult lefelé. Hatalmasat reiszoltam, közben kétszer is elélveztem. Másnap (nem tudok jobb kifejezést, sosem tudtam, mennyi idő telik el Gazdám két látogatása között) jött a bűnhődés. Fogalmam sincs, honnan tudott sötétben elkövetett bűnömről, valószínűleg infrakamera volt elrejtve valahol, de fejemre olvasta tettemet.
És megtudtam, mire is való az András – kereszt, minek vannak a szíjak rajtam, milyen érzés, amikor csöcsömet a bimbókra csíptetett súlyok húzzák, pinaajkaimat ugyancsak súlyok nyújtják. Megtudtam, miért is lógnak a mennyezetről a láncok, mire valók a padlóban lévő vaskarikák. Megismerkedtem a gag – ball – lal, (nevével akkor még nem, csak hogy mire is lehet használni). Először éreztem, hogy milyen fájdalmas is a korbácsolás, milyen az, amikor nem látok és hallok, csak várom a következő ütést.
Először az András – kereszt elé kellett állnom, széles terpeszben, ferdén felemelt karokkal. Gazdám a bilincseimet hozzáerősítette a kereszten levő karikákhoz, majd az egész keresztet kicsit feljebb emelte. Csak nagylábujjam hegye ért a földhöz. Ezután keményre dörzsölte csöcsbimbóimat, majd egy – egy erős csipeszt csíptetett rájuk. Már ez is pokoli fájdalom volt, de amikor még súlyt is akasztott mindkettőre… Azt hittem, bimbóim kiszakadnak csöcsömből, de hát az emberi test sokat kibír. Ezután jött a pinám: megdörzsölt kisajkaimra is csipeszek és súlyok kerültek. Gazdám pedig leült a karosszékbe, és nézett. Nézte, ahogy a rövid láncok végén a súlyok a legkisebb mozdulatomra is táncolni kezdenek, állandóan növelve a fájdalmat. És képtelen voltam nem mozogni. A leglassabb lélegzetvétel is megmozdította csöcsömet, és önkéntelenül is folyton olyan pozíciót kerestem, melyben testsúlyom nagyobb részét tudom a földre helyezni. Talán mondanom sem kell, nem találtam. De ettől a pinámon levő súlyok is állandóan mozogtak.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem így, keveset – e vagy sokat, nekem akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor Gazdám végre leoldozott, és már ismét térdelve az előírt módon megköszöntem a büntetést, azt hittem, ennyi volt. De tévedtem, ez csak az előkészítés volt az igazi büntetéshez. A szoba közepére kellet csúsznom, karomat függőlegesen fel kellett emelnem. Gazdám mögém állt, éreztem, hogy valamit rácsatol a csuklóbilincsemre, aztán már csak azt vettem észre, hogy testem emelkedni kezd: a karomnál fogva húzott fel a plafonról lógó, leengedett és most ismét felemelkedő lánc. Az emelés addig tartott, amíg nem kerültem ismét álló helyzetbe. Ekkor Gazdám egy szemellenzőt húzott rám, ettől kezdve nem láttam semmit. Ki kellett tátsam a szám, amibe egy műanyag golyó került; Gazdám ezt is hozzám erősítette. Végül betömte füleimet. Aztán ismét emelkedni kezdtem, amíg már lábujjam sem ért le. Gazdám motozott a bokámnál, majd éreztem, ahogy azokat valami egyre jobban szétfeszíti. Végül ott lógtam a levegőben, pattanásig megfeszítve, mint egy fordított Y, vakon, némán és süketen. Azt hittem, moccanni sem tudok, de a súlyok, melyek még mindig ott lógtak csöcsömön és pinámon, jelezték, hogy ha nem is igazán érezhetően és észrevehetően, de bizony mozgok! Azt gondoltam, hogy ez az igazi büntetés, ám ez még mindig csak előkészület volt.
Hirtelen éles fájdalmat éreztem lapockámon, a lesújtó korbács ütését. Majd ismét egyet, aztán megint. Az ütések egyre lejjebb vándoroltak testemen, következett a hátam, seggem, a combom hátsó fele. Üvöltöttem volna, de a számban levő golyó csak halk nyögéseket engedett. A súlyok minden egyes ütés hatására őrült táncba kezdtek, ezzel is fokozva a kínt. Próbáltam felkészülni a következő ütésre, de nem lehetett; Gazdám teljesen szabálytalan időközökben csapott le rám, a korbács suhogását pedig nem hallottam. És amikor már térdhajlatomhoz ért, még mindig nem volt vége! Eddig hátulról és balról jöttek az ütések, a következő sorozat viszont elölről, de még mindig balról. Ez felfelé vándorolt rajtam, térdemtől indulva végig a combomon, hasamon, csöcsömön. Aztán megint a hátam jött, de már jobbról, és ismét lefele, végig a seggemig, térdemig. Ezt már nem bírtam, kicsordultak a könnyeim. A szemellenző csak rövid ideig itta fel a sírást, aztán éreztem, ahogy csorog le arcomon, marja bőrömet. Az utolsó előtti sorozatot megint elöl kaptam, jobbról, és megint felfele: térdem – combom – hasam – mellem volt az útvonal. Az utolsó ütéseknél nem bírtam, és szégyenszemre bepisiltem. Nem nagyon, hisz Gazdám érkezése előtt pisiltem már, de éreztem, ahogy végigfolyik combomon, lábszáramon.
Az utolsó sorozat pinámat érte: előbb hátulról, majd elölről jöttek az ütések lábam közé. Nem mindegyik talált (hogy direkt – e vagy véletlenül volt így, nem tudom), úgyhogy combom belső oldalának is jócskán kijutott a verésből. Vergődtem, sírtam, üvöltöttem – ez utóbbit persze nem lehetett hallani. Azt hittem, nem élem túl!
Végül abbamaradt a fenyítés, de továbbra is ott lógtam kikötözve. Folyt a könnyem, egész testem rázkódott, és külön kínt okoztak a még mindig testemet marcangoló csipeszek a lengő súlyokkal.
Végtelennek tűnő idejű lógás után egyszer csak elkezdett csökkenni a lábaimat szétfeszítő erő, majd meg is szűnt. Azt már észre sem vettem, hogy mikor kerültek le a kötelek vagy láncok, amik így tartottak. Gazdám leeresztett a levegőből, ismét éreztem a köveket lábam alatt. Lekerült rólam a szemellenző, a szájpecek meg a füldugó is. Aztán karom is kiszabadult, és térdere estem. A sírástól és a kiabálástól rekedten, alig érthetően mondtam köszönetet. Viszont ekkor éreztem először úgy, hogy a kéz – és lábcsók pont úgy sikerült, ahogy azt Gazdám elvárja. Ő azonban csak ennyit mondott:
– Takarítsd fel a mocskodat, ringyó! És mosd le magadat is!
Négykézláb másztam a mosdóhoz, ahol a felmosórongy hevert, képtelen voltam térden csúszni. És még mindig rajtam voltak a súlyok! Azt hittem, sosem érek oda, és meg kellett tennem az utat vissza is, majd ismét a mosdóhoz másztam. Most először esett jól, hogy a csapból hideg víz folyik; kellemesen enyhítette égő, lüktető testemet, ahogy lemostam. És még sosem volt ennyire rossz a durva mosdókesztyű és a durva törülköző érintése. Hasam és csöcsöm tele volt kék – zöld foltokkal, hurkákkal. Bizonyára így nézett ki hátam is, bár nem láttam.
Gazdám elé már szabályosan, térden csúszva mentem. Felvettem a szabályos tartást, és vártam, hogy megszólítson. Azt reméltem, hogy mára ennyi volt, de tévedtem. Rövid hallgatás után ugyanis Gazdám így szólt:
– Remélem, szuka, jó lecke volt!
– Igen, Gazdám, köszönöm, hogy kitüntetett vele – válaszoltam. Tényleg jó lecke volt, amíg ott voltam, soha többé nem jutott eszembe, hogy reiszoljak. Párszor ugyan előfordult, hogy kívántam, de mindig eszembe jutott ez a fenyítés.
– Na jó. Akkor folytassuk! Ott hagytad abba, hogy…
És ezt a napot is végig kellett meséljem, szabályos testhelyzetben térdepelve, csöcsömet és pinámat húzó súlyokkal. Csak akkor szabadultam meg tőlük, mikor egyedül maradtam: Gazdám csak a búcsúzás előtt vette le rólam. Összetörve vánszorogtam a fekhelyemhez, és lerogytam a szalmazsákra. Eszembe sem jutott, hogy nem kaptam enni: a kisszobába vezető ajtó Gazdám érkezése előtt éppúgy zárva volt, mint távozása után. Azt hittem, azonnal elalszom, de nem sikerült. Mindenem fájt, a legkisebb mozdulat is belém hasított és felriasztott.
Másnap pedig, mintha semmi sem történt volna, végigbeszéltem Gazdám egész ottlétét. Igaz, mi említésre méltó is történt volna? Elkövettem egy bűnt és megkaptam érte a büntetést; minek erről beszélni? Testem ugyan tele van a büntetés nyomaival, de majd eltűnnek. (El is tűntek, de vagy egy hét is beletelt.) És következő nap ugyanez történt: meséltem. Az volt az utolsó ilyen alkalom, mert elértem addig az időpontig, amikor idekerültem. Amikor magamra maradtam, próbáltam elképzelni, kitalálni, mi is lesz másnap, de nem sikerült. A 2. rész itt olvasható.