Miért válunk

Tény, hogy majdnem minden második házasság válással végződik, és sokan boldogtalan házasságban élnek. Megígérjük, hogy „jóban-rosszban, holtomiglan-holtomiglan” kitartunk párunk mellett, és többnyire így is gondoljuk, de sokunk valahogy mégsem bírja tartani magát ehhez az eskühöz. Mára már a kimondott szó puszta formalitássá degradálódott, nincs súlya az eskünek, becsületnek, amiért óapáink emelt fővel voltak képesek akár a halálba vonulni egy párbaj során. Már nem szégyen válni, sőt! Meg sem rebben a szempillánk, ha azt halljuk: elvált. Régen összesúgtak volna egy elvált háta mögött, megkérdőjelezték volna szavahihetőségét, megbízhatóságát, becsületén nagy folt éktelenkedett volna.
A házasság értéke egyre csökken, és ez már akkor elkezdődött, amikor bevezették a válást.
Miért válunk?
„Az ember a boldogságba nagyobbat tud bukni, mint a boldogtalanságba.” (Müller Péter)
A válóperek 70%-át a nők kezdeményezik. Már egyedül is boldogulnak, nem eltartottak, önállóak, dolgoznak, míg korábban függtek férjüktől. Már nem feltétlen van egymásra utalva a két nem.
Sokan társadalmi nyomásra házasodnak, aminek nem lehet igazán jó vége. Ha elérik azt az életkort, amikor már elvárás családot alapítani, akkor az éppen aktuális kedvesükkel, vagy az első ennek megfelelő társsal ezt meg is teszik. Oly gyakran hallani, hogy milyen fontos az időzítés. Persze lehet, hogy őszülni kezdenénk, mire megtalálnánk az igazit, és addig sokunk nem tud és nem is akar várni. Egyáltalán létezik igazi? Ha igen, akkor is mi a biztosíték arra, hogy megleljük és ráadásul a kellő időben, nem túl korán vagy túl későn?
Gyakori a kényszerházasság, főleg nem tervezett gyermek érkezésekor. Sokan túl fiatalon, még éretlenül házasodnak, mondhatni nem élték, nem tombolták, nem szórakozták ki magukat. Lehorgonyoznak első diákkori szerelmük mellett, miközben nem is igazán volt más partnerük, így aztán nincs összehasonlítási alapjuk. Nőiességük, férfiasságuk, női-férfi önbizalmuk nem lett több oldalról megerősítve. Sok esetben ez is váláshoz vezet.
Továbbá kitágult a világ, és általa a választható partnerek köre. Szabadon utazhatunk, repülhetünk. Már nem csak a lakóhelyünk és a szomszédos települések eladósorban lévő nő-vagy férfiállományából válogathatunk, hanem online ismerkedhetünk akár a világ másik szegletében élőkkel. Ki sem kell mozdulnunk otthonról. Számtalan házasságban élő használja aktívan az internetes társkeresők oldalait. Mintha kevesebbet tennénk kapcsolatainkért és annál többet önmegvalósításunkért. A problémák elől sokan elmenekülnek, gondolván arra, hogy újrakezdhetik tiszta lappal mással. Egyre nehezebben tartunk ki rosszban. Mindenkinél lehet jobbat, vagy ha más nem fiatalabbat, sikeresebbet találni. De sokszor elég csak az újdonság varázsa. Így sokaknak az egész élete a társkeresésről szól.
De egyébként elég csak körbenézni napjainkban. Szinte mindenhol ledérebbnél-ledérebb öltözetű, hivalkodó, csábító nőkbe botlunk. Néha egy bikini sem takar sokkal többet, mint amelyben némely nő nyilvános helyeken megjelenik, élvezve a férfiak sóvárgó tekintetét. Emellett kezdeményezőbbek is lettek a nők, nem kímélve a nős, családos férfiakat sem. Nem tiszteljük egymást. Az erkölcsi értékek radikálisan megváltoztak. Már egyáltalán nem dicsőség a lányoknak szűzen férjhez menni, ami évezredekig elvárt volt. A szex már nem tabutéma. Úton-útfélen erre utaló reklámokkal, címlapokkal bombáznak minket. Szinte már mindent el lehet adni formás női-, vagy izmos férfitestekkel, szexis pillantásokkal. Alig száz éve viszont egy női boka kivillanása is eseménynek számított. Napjaink férfijai és női minden idők legintenzívebb szexuális ingereinek vannak kitéve. Nem csoda, hogy könnyebben elcsábulnak, meginognak, ami a leggyakoribb válóok az alkoholizmus mellett.
Erre mondja Popper Péter, hogy az alkoholizmusból betegséget csináltunk: „Az apám szemében az alkoholista gazember volt, aki elissza a gyerekek uzsonnapénzét. Vagyis erkölcsi kérdés volt, hogy valaki alkoholista-e vagy sem. Ebből most betegséget csináltunk, és igaza van Hamvasnak, hogy a pszichológia erkölcs helyett patologizál, és ezzel mindenkit felment az erkölcsi felelősség alól, mert a bűnöző szociális adaptációs zavarban szenved, az alkoholista szenvedélybeteg stb. Az ember pedig nem felelős a betegségéért. Ez a szemlélet felmenti az embert az önmagáért való felelősség alól.” A kapcsolatainkért nem vagyunk felelősek?
Kihagyhatatlanok Popper Péter pszichológus érvei.
„Manapság nem a tartósságot jelenti a jó minőség. És ez átterjed az emberi kapcsolatokra is. Biztos, hogy az a jó házasság, ami ötven évig tart? Ezt vélik az emberek ma egy jó minőségű kapcsolatnak? Vagy esetleg a férj és a feleség legyen könnyen beszerezhető, tetszetős és cserélhető? A házasságról olvastam Eötvös Józsefnek egy megjegyzését, hogy „Nem rossz dolog ez a házasság, csak egy kicsit soká tart.” Pedig régebben még addig sem tartott egy házasság, mint ma, mert a nő belehalt a gyerekszülésbe vagy a gyerekszülések valamelyikébe, s már jött is egy új feleség. Illetve, ha a férjet elvitte a kolera vagy a pestis, esetleg a török levágta a fejét egy csatában, jött egy új férj. Ezek sokkal rövidebb időre koncentrált emberi kapcsolatok voltak. Túl lehet adagolni egy embert is, nemcsak egy gyógyszert. Romboló hatású, ha túl sok van belőle, mint egy gyógyszer is mérgezővé válik, ha többet szedünk be a kelleténél. Ez az egyik része a dolognak.
A másik része, amit Ancsel Éva mindig hangsúlyozott. Meg volt győződve róla, hogy a házasságok azért mennek szét, mert a modern ipari társadalom megfosztja az egyént társadalmi jelentőségétől. Régen a suszter csinált egy cipőt, és az az ő személyes alkotása volt. Most egy pasas megnyom egy gombot, a gép kivág nyolcszáz talpbőrt, és pontosan tudja, hogy bárkit behívhatnak az utcáról, és tizenöt perc múlva átveheti a munkáját. Erre mondja Ancsel Éva, hogy az ember annyira elveszíti a személyes jelentőségét a munkájában és a társadalmi helyzetében, hogy minden személyes ambícióját, becsvágyát otthon akarja kiélni. Otthon már nem hajlandó kompromisszumokat kötni. Kompromisszumok nélkül pedig nincs együttélés. Ezt azért hittem/hiszem el Ancsel Évának, mert nem azt látom a magyar társadalom fő családi problémájának, hogy válnak, hanem hogy újraházasodnak.
De még azt is elhiszem, ha valaki azt mondja, hogy ebbe a halálfélelem is belejátszik, mert az ember szeretne több életet élni. És lehet, hogy a kapcsolati váltások, az újrakezdések olyan illúziót adnak az embernek, hogy több élete van.
Minden kapcsolat – elnézést a kifejezésért – rohad időnként. És ezt át kell vészelni, és nem elszaladni, és nem szétrúgni. Meg kell próbálni átküzdeni magunkat a hullámvölgyeken.
Teljesen jól írta meg Arthur Miller a Pillantás a hídról-ban. Azt mondja, hogy az a mi bajunk, hogy nem játsszuk végig a játékainkat száz százalékosan. Félünk a száz százaléktól, a teljességtől, mert a száz százaléknak borzasztóan nagy a rizikója. Ha bukás van, akkor a bukás is száz százalékos. Ezért beérjük hatvan százalékos szerelmekkel. Mindig hagyunk kiskaput magunknak, ahol el lehet slisszolni, és amit az élettől cserébe kapunk, azok is ilyen hatvan százalékos dolgok. És ebben az ember végül is nem érzi jól magát, mert nem érezheti jól magát.
A nők szokták azt a bugyuta dolgot gondolni, hogy valakit megváltoztathatnak. A házasságok nagy része így köttetik. Ezekben a megváltoztatásokban nem hiszek. Vagy el tudjuk fogadni a partnert olyannak, amilyen, vagy nem. Ha szabad egy állatidomár hasonlattal élnem, teszem azt valaki imádja a pumát, mert az egy nagyon szép vadállat, ezért vesz magának egyet és elkezdi szelídíteni. A szelídítés vagy nem sikerül, mert a puma vadállat marad, vagy sikerül és átalakul házőrző juhászkutyává. De ha már nem puma, akkor érdektelenné válik a szemében, mert ő a pumákat szereti. Tehát akár sikerül a szelídítés, akár nem, csak rosszra vezethet.
De azért azt is gondolom, hogy nem a szerelmi házasságok szoktak a legjobban sikerülni. Ez egy csalóka dolog. Hogy miért van így? Mert a szerelemben az emberek többségének fogalma sincs arról, hogy kibe szerelmes. Egyrészt a másik is a legjobb arcát mutatja, másrészt meg fantáziánkban nagyszerű dolgokat vetítünk rá a szerelmünkre, többnyire légvárakat, és beleszeretünk saját fantáziánkba. Aztán, ha kiderül, hogy az illető nem pontosan olyan, mint képzeletünkben, akkor őrá haragszunk, nem a saját tévedésünkre. Pedig más alapokon esetleg tartósabb kapcsolatokat lehet létrehozni. Ha nem is szerelmi házasságban.
Én abban a frázisban nem hiszek, hogy a szerelem elmúlik, és szeretetté alakul. Nem ezt látom. Azt látom, hogy azok a kapcsolatok maradnak együtt, ahol van szeretet és van szolidaritás. Ezt a kettőt nagyon fontosnak tartom. Az se baj, ha még érzelem is van benne. A szolidaritás alatt azt értem, hogy kerülhet az ember nevetséges vagy komikus helyzetekbe, mindenki röhöghet, de a férjem, a feleségem nem röhöghet rajtam. Velem kell szolidárisnak lennie. A szolidaritásról továbbá azt gondolom, hogy nem haverkodhat olyan emberekkel a párom, akik velem nem ülnek le egy asztalhoz. Még az is előfordulhat, hogy megcsalják egymást. Besodor valakit egy hangulat, egy este mondjuk egy külföldi útján egy idegen ágyába. De nem szabad a társ prioritását veszélyeztetni, ez nem fordulhat elő. Még ha a Lollobrigida ágyába sodor is az élet, s megszólal a telefon és azt mondja a feleségem, hogy harminckilenc fokos láza van, meg torokgyulladása, akkor sajnos ki kell szállni a Lollobrigida ágyából, és azt mondani, hogy ne haragudj, a feleségem beteg, ott a helyem mellette. Ha saját elsődlegességében biztos valaki, akkor nagyon sok mindent elviselhet. Talán többet, mint egy szerelmi kapcsolatban.
Már annyi a pszichológus, hogy ha egyet köp az ember, biztos, hogy pszichológust talál, de a kapcsolatok nem lettek se boldogabbak, se tartósabbak.”
Popper Péter gondolatai Révai Gábor és Tóth Andrea interjúiból válogatottak.