A a nőnek 35 és 55 között legnehezebb új kapcsolatot létesíteni, ismét házasságot kötni. A korban megfelelő férfiak vagy elkeltek már, vagy jóval fiatalabb, gyermektelen hajadonok felé kacsingatnak. Jó eséllyel. De vannak ellenpéldák, szép történetek is.
– Negyvenhárom évesen megözvegyültem. Nem tértem magamhoz, szinte beleugrottam a következő házasságba. Egy olyan emberrel kötöttem össze a sorsom, aki nagyon szeretett, de nem tudta megérteni és elfogadni életformámat – meséli az ötven éves Ági. – Ez a házasság nem tartott sokáig, noha fiam nyugodtabb lett, hogy nem vagyok egyedül.
Ki kell várni – Látta, nem az édesapja helyét akarom betölteni – hiszen őt lélekben még most sem engedtem el –, csupán a bennem lévő űrt. Van ez így. Az ember nem képes tudomásul venni: kicsit egyedül kell maradnia ahhoz, hogy rendbe tegye az életét.
Hiányzott ugyan, hogy nincs kiért vásárolnom, főznöm, nincs kiről gondoskodnom – hétvégenként a keresztlányoméknál éltem ki háziasszonyi tevékenységemet. Vezettem háztartást otthon is, az ételt lefagyasztottam, fiamék akkor jöttek érte, amikor idejük volt. Nem kötelező a vasárnapi ebéd csupán azért, mert anya egyedül van.
Amikor lelkileg talpra álltam, összefutottam egy régi ismerőssel. Valaha családostul összejártunk. Mostanra ő is egyedül maradt. Kolléga, az elektronikus médiából. Decemberben volt az esküvőnk. Két gyermeke közül az egyik velünk él. Lett egy 18 éves lányom, aki igényli a gondoskodást. A barátnője vagyok. Még gondolatban sem tartok igényt az anyahelyettesi posztra.
– Hivatalos meghívással több évig Németországban dolgoztam. Szerződésem lejárta után is gyakran vettem részt ottani kongresszusokon. Egy ilyen tanácskozásra utaztam húszegynéhány évvel ezelőtt. November volt, inkább a vonatot választottam – emlékezik vissza Márta, a most hatvannyolc éves kutatóvegyész. – Behúzódtam a kupé sarkába.
Nyílt az ajtó, egy jóvágású férfi telepedett mellém. Kiderült: magyar anyától, osztrák apától született. Ausztriában él, keveset tud magyarul. Egy esztendő alatt vesztette el feleségét – akivel harminc boldog évet élt le –, édesanyját és testvéreit. Barátja tanácsára töltött Budapesten néhány napot, kikapcsolódásképpen. Meghívott ebédelni az étkezőkocsiba, de inkább az otthonról hozott gesztenyepürét majszolgattam. Megkínáltam.
Át kellett szállnom, segített a csomagokkal. Amikor kiderült, hogy van másfél órám az indulásig, elfogadtam vacsorameghívását.
Többször írt, de annyira beletemetkeztem munkámba, hogy nem válaszoltam. Egyszer csöngött munkahelyemen a telefon. Közölte: itt van, süt a nap, menjünk kirándulni. És megkérte a kezem.
Csak nevettem. Alig ismertük egymást. Való igaz: rossz házasságban éltem, érzelmileg nyitott voltam. Ám úgy éreztem, itthon kell maradnom ahhoz, hogy a külföldön tanultakat honosítsam, tudományos fokozatomat megkapjam.
Egy évig járt hozzám látogatóba. Egyszer aztán közölte: most elrabol.
Húsz éve ennek. Imádjuk egymást. Főzni nem enged, a konyha az ő területe. Azt se tűri, ha körülötte téblábolok. Otthon hagytam egy tudományos fokozatot – helyette professzori szinten takarítok, felügyelem a birtokot, ellátom a vadkacsákat, hattyúkat. Rengeteget utazunk. Persze, a boldogságnak ára van: országhatárok választanak el lányomtól, unokámtól, népes családomtól.
– Elvált asszonyként két kislányt neveltem. Egy kisvárosi kórházban dolgoztam, sok-sok csalódás után, harmincegynéhány évesen. Egy orvos ismerősöm mindig azzal biztatott: „Sose bánkódj! Találunk majd szebbet, jobbat, okosabbat.” – meséli Eszter.
Bemutatott egy fiatalembernek, aki halasztott az orvosin, és nálunk helyezkedett el. Nem is tetszett igazán. De mert mindketten egyedül voltunk, valami barátságféle alakult köztünk. Találkozgattunk, programokat csináltunk.
Szerelem lett a kapcsolatból. Ma úgy mondanám: többé-kevésbé együtt éltünk. Ugyanis az albérletét nem adta fel. A szerelmi kijózanodás után gondolkodni kezdett: talán mégse én vagyok az ideális partner – merült fel benne. Volt egy másik barátnője is. Nálam szebb, fiatalabb, független. És voltam én, a háttérben.
Talán első közös gyermekünk elvesztése kovácsolt össze bennünket. Nagyon akartunk gyereket. Második, veszélyeztetett terhességem idején házasodtunk össze. A kórházból csak az esküvőre engedtek ki. Megszületett kislányunk, másfél év múlva kisfiunk. Az első házasságból származó gyermekeim addigra 18 és 19 évesek voltak. Én épp betöltöttem a 39-et. Mindig a családi kör nyújtotta boldogságra vágytam.
– Külföldön élő barátnőm jött hosszabb időre látogatóba. Nálunk szállt meg, együtt jöttünk-mentünk. Hívott, amikor volt évfolyamtársaival találkozott. Elkísértem. A három fiú közül az egyik borzasztóan taszított. Ittam velük egy sört, hamar eljöttem, meséli a családgondozó Erika.
– Nóra éjszakára sem tért haza, másnap ebédre viszont éppen ezt a fickót hozta. Étkezés után Péter fölállt, kezet csókolt és megköszönte az ebédet.
A barátnőm később hozott egy csomó novellát, amit Péter írt. Tele voltak érzelmekkel. Megtudtam: depressziós. Nóra az elutazása előtt megkért, időnként hívjam fel telefonon, hogy beszámoljak hogylétéről.
Ősszel az unokahúgomhoz magántanárt kerestünk, hogy a középiskolai felvételire felkészítse. Péterre gondoltam. Megkérdeztem: vállalja-e. Ettől kezdve hetente háromszor jött hozzánk, de pénzt nem fogadott el. Talán harmadik alkalommal jutott eszembe: milyen jó is lenne ezt a fiút megfogni. Nála is akkor kattanhatott be valami, mert amikor elbúcsúzott, adott két puszit. Én ugyan semmit nem vettem észre, de a kamaszlány megállapította: szerelmes beléd a Tanár úr!
Amíg a két gyerekemmel egyedül voltam, mindig azon gondolkodtam, miként fogadnának egy férfit. Nagyon szeretik az édesapjukat. Minden elvált anya mérlegel, és többnyire a gyermekei érdekeit tartja szem előtt.
Mindez akkor történt, amikor már csak fiam lakott velem. Péter, alighogy hozzánk költözött, közölte: beszélni szeretne a fiammal. Szabályosan megkérte (tőle) a kezem.
A fiam – egy nap gondolkodási idő után – azt mondta: „Mama, elég hosszú ideig csak velünk, csak nekünk éltél. Hidd el, még egy ilyen embert nem találsz.”
Egy esztendeje volt az esküvőnk – írja a Kiskegyed.hu