Volt egy érdekes nyaram, amikor megint munkát kerestem.
A hirdetés: asszisztens egy logisztikai cégnél. Két és fél egyetemi diplomával meg tanári tapasztalattal gondoltam megpróbálom. Én sem vagyok egy cica, de a „szigorúan-intelligens vonzó csaj” kategóriájába tartozom fiúhaverjaim szerint. Szemüveg, rövid barna haj, s az interjúra egy totál zárt topban és egy fekete térd alá érő szoknyába mentem (majd’ megsültem!). Minden azt árulta el, hogy csóró bölcsész vagyok, ami igaz is.
A hely: Buda, egy olyan „ház”, ami egy lepukkant szellemkastélynak tűnik. De komolyan! 50-es őszhajú hapsi az igazgató. Én 25. Ő ül egy fotelban, én egy szófán, egy pillantást vet a CV-mre, majd rám parancsol, hogy menjek a 2 méterre arrébb lévő asztalhoz, hogy aláírjam a CV-t, s ráírjam a dátumot, mert anélkül az nem érvényes. Nézek, mint egy hülye, hogy miért nem írhatom alá ezt az előttem lévő dohányzóasztalon? Ő erre rájön, s kezd mentegetőzni: mert az írásommal megsértem a spéci borítását az asztalának. Mondom, oké, arrébb sétálok. Érzem, hogy a szemei a seggemen vannak.
Visszaülök. Angolul kellett tudni, mondtam pár mondatot angolul. Aztán a hapsi a németre is áttért. Az már nem ment annyira, így azt kezdte el kérdezgetni, hogy mennyit fizetek az albimért. Totál meglep a kérdés, annyira, hogy válaszolok is: 25-öt, de ketten lakunk egy szobában. Erre ő: jajj, ő látja rajtam, hogy mennyire egy intelligens egy kislány vagyok! Ki is a kedvenc íróm? Mondom. Költő? Mondom. Kedvenc töri eseményem? Politika? Pártok? Vallás? Filozófia?
Elbeszélgetünk, na. Totál kellemes benyomást kezd nyújtani az öreg, csak épp a munkáról nem beszél. Viszont, menjek már be a nappalijába – ja, mert nem mondta még idáig, hogy az irodája a lakásában van? pedig igen! -, hogy megnézzem a könyveit. Mondom, oké. Szépek. Ja, és mi lenne, ha odaköltöznék? Mondom: mi van? NEM! Jaj, de nézzem már meg, van egy üres bérbaadandó szobája. Csak nekem 10-ért odaadja. Addig dumál, hogy: jó, nézzük meg…! A szobában semmi egyéb nincs mint egy dupla ágy….! Kitűnő kurvákat felhívni oda…
Én még mindig az udvarias kislány pofát nyomatom, hogy köszönöm, de neeeeeem, nagyon keeeedves, de….. És egyébként mi a munka? Erre ő: azt megbeszélhetjük miközben ő elmegy az autószerelőhöz. Mert hogy elrepült az időőőő, s neki azonnal el kell mennie ám! Üljek be a kocsiba! Én barom: jó…. Az irodájából lemenve összefutunk pár nem a típusába tartozó szőke cicával, akik pont interjúra várnak hozzá, azokat nagy hirtelen hazaküldi, hogy az állás már nem aktuális. Na, remek! Megyünk a szerelőhöz. Semmi a munkáról. Vissza. Rámtukmál egy csóró vendéglőből rendelt ebédet a konyhájában, s „ne menjek már mert ő annyira élvezi a társaságomat!”. Mire én nem felelem, hogy én már unom, mert 3 órája tart!
Végre beköpöm, hogy akkor én már megyek is, merthogy így is kihasználtam a vendégszeretetét. Majdnem sírva mond búcsút, szemei könnyesek, s integet utánam mint egy ötéves.
Másnap felhív miközben én egy pizzériában ülök, hogy „ő épp egyedül van egy órán keresztül, nincs- e kedvem hozzá felmenni egy beszélgetésre?” Nincs.