Nagyon kislány voltam, lázadás mögé bújtatva az önbizalomhiányomat és a saját magam előtt fel nem fedezett nőiségemet. Acélbetétes bakancsot hordtam, mert szerettem, megjegyzem, önazonos cipőm volt akkoriban. Nem akartam változtatni sem, biztonságot jelentett, hogy egyfajta szubkultúra stílusjegyeit magamra ölthettem. Ő azt mondta, tűsarkú cipő kell, és el sem tudja képzelni, hogy egy bakancs bármiféle nőiességnek teret hagyhat. Haragudtam rá ezért, fel voltam háborodva, ő csak egy idegen, aki minden este 22:10-kor, Kis herceg analógia szerint felhív és napról napra próbál megszelidíteni. Miért hagyom, hogy összezavarjon? Pár héttel később cipőt vettem, jártam a boltokat. Tél volt, és arra gondoltam, nem hordom a bakancsomat többé. (Persze, hordtam.) De az egyik boltban végignéztem a tűsarkú cipősoron és izgalomba jöttem. Nem tudtam mi bújt belém, de hevesebben vert a szívem, próbáltam leplezni, hogy zavarban vagyok, de nem hinném, hogy sikerült. Mindenesetre, levettem egy fekete (és valamilyen fehér színű mintával díszített) tűsarkú, hegyes orrú cipőt, belebújtam. Büszke voltam; alig vártam, hogy este legyen és elmesélhessem neki, remélhetőleg örömet okozván ezzel; de szégyelltem is magam, mert nem én voltam az, olyat csináltam, amit korábban még nem és ez nevetségesnek tűnt. Ő is épp ezt mondta, a „szűz lány a szexshopban” hasonlattal kiegészítve. Megjegyeztem, hogy azt hittem, örülni fog és büszke lesz rám. Csak nevetni kezdett és hozzátette: nagyon boldoggá tettél. … Aztán a bakancs szép lassan lekopott, de a magassarkú cipőkig még várni kellett önmagamra. Egy napon viszont már nem volt kérdéses, hogy melyik csizmát fogom megvenni. Furcsa, hogy a részletek mennyire fontosak. Hogy mennyit változik az önbizalmam, a tartásom, a hangulatom, ha a metróperonon csendben várakozó emberek előtt végigsétálok a kopogó csizmámban és tudom, hogy mindenki odanéz- de már akarom is, hogy nézzenek.