Szájából, ha éppen nem méretes szögek kandikáltak kifelé, vidám füttyszó fakadt. Délutánonként, amikor a napsugár megette a hatását, és felfelé nyomta a szeszfokot, harsány nótázásba kezdett. Nem számított, hogy a kisváros szélén, vagy a közepén akadt dolga – egyik tető olyan, mint a másik -, szélnek üvöltötte az teljes repertoárját.
Leginkább nyáron szeretett dolgozni, amikor mindenki mást hőguta kerülgetett. Olyankor már délelőtt elővette a leghosszabb és legcsöpögősebb nótákat, és azzal szórta tele a környéket.
– Ezé’ nem haladtál semmit reggel óta! – kiáltott fel a felesége a készülő tető irányába.
Hiába látogatta az asszony naponta háromszor, hiába tartott helyszíni szemlét, ő a földről nem láthatta, amit az ácsmester odafentről! Most is éppen kipottyantotta az arasznyi szöget a szája sarkából, és majdnem utána huppant a mélybe a hosszúfejű kalapács is, a feleség hajszál híján nem menekült meg az égi áldástól, ha nem működnének a reflexek…
Mert mit látott az ács az illatos lécek közül? Miközben az asszony kárálását engedte el a füle mellett, a szemközti ház kitárt ablaka mögött egy összegumizott hajú, széles csípőjű nő nyújtózkodott. Mindene terjengős volt, mellei alig fértek a tartójukba, feneke majdnem szétrepesztette az apró bugyit. Ráadásul oda is mosolygott a mesterre, akinek egyből beindult az egészséges fantáziája, s ugyanakkor a kalapács is újra menekülni akart.
Szerencsére a reflex működött, és a feleség is eltávozott a ház tövéből – egy ismerőssel beszélgetve az ABC felé haladt -, így a község egyetlen ácsmestere zavartalanul szemlélhette az egész ablakot kitöltő látványt. Csavart egyet a forgalomban lévő nóták palettáján, és olyanokra zendített rá, egyikre a másik után, amelyek egyértelműen jelezték a keskeny utcácska túloldalára az ő épkézláb szándékát.
Az áradó testalkatú nő még kicsit mosolygott, majd tett-vett a helyiségben, csak néha bukkant fel hiányosan felöltöztetett teste egy-egy röpke pillanatra. Olyankor széles derűvel jutalmazta a kifogyhatatlan nótákat.
Az ácsmester türelmesen megvárta, amíg a felesége visszafelé jövet is leellenőrzi a munkálatokat, és megjegyzi:
– Ezé’ nem haladtál már félórája semmit!
Aztán gyorsan learaszolt a félkész tetőszerkezetről, és a két utcával arrébb található, korábbi munkája helyszínére távozott, mintha ottfelejtett volna valamit. Bármi ottfelejtéséről szó sem volt, sőt azt már azóta minden nap elhozhatta volna, amikor ilyentájt sürgősen odalátogatott. Inkább vitt valamit sürgősen, amit kapkodva és mohón ürített a főzést félbehagyó háziasszony buja ölébe.
A kétmaroknyi, laza melleket éppen csak kibuggyantotta, a bugyit bokáig tolta, és rádöntötte a nőt a konyhaasztalra. Elégedetten szemlélte a kedélyes félgömböket, miközben éppen csak kigombolta a nadrágját, és előhalászta két kanyarral megcifrázott farkát, majd tüstént benyomta a kitárt punciba. Talán két percig csattogott egymáson a két test – miközben az ácsmester lelki szemei előtt a másik, a szemközti ablakban megcsodált, kiadós formák lebegtek masszívan -, amikor hangos sóhajjal kihúzta az ácsceruzát, és nyögve a nő partjaira kente a tartalmát.
Megelégedetten gombolkozott, még belekukkantott a rotyogó fazékba, s nem törődve azzal, hogy a nő még most kezdett volna úszni a nedves boldogságban, búcsút intett az ajtóból.
Kisvártatva a tetőn fújta ki magát, és hetykén leste a szemközt még mindig bugyiban-melltartóban flangáló ducit.
– Akár téged is megbütykölhettelek volna! – mormogta magában.
Valójában a vágy lelappadt, már nem a melleket találta nagynak, hanem a nő hasát. Sokkal jobban érdekelte volna az a fiatal husika, akit tegnap ugyanebben az ablakban láthatott.
– Az aztán igen! – csettintett a nyelvével, és rázendített a „Jaj cicá”-ra.
A lánya lehetett a méretes nőnek, de nemcsak korban, kiterjedésben is fele vagy harmada. Sajnos ő nem mosolygott, szinte tudomást sem akart venni róla, hogy micsoda nótás kedvű mester dolgozik a tetőn, de a cicik kihegyezve álltak, és a távolság ellenére szinte érződött a résnyi punci illata.
Az ács úgy döntött, hogy a következő napon is még a tető innenső oldalán akad dolga, hátha viszontlátja a hamvas szépséget, mielőtt szokás szerint átszalad az előző munkája helyszínére, sietve belekukkantani a fazék mélyére.