A keze lassan vándorolni kezdett a testemen. Először hagytam magam, majd egyszer csak valami harang megszólalt a fejemben és eltoltam magamtól, miközben egész testemben remegtem.
Nagyon fiatal, tizenkét éves voltam, amikor egyik rokonom révén megismertem Gábort. Ő akkor tizenhét volt, jóképű, vicces, kicsit kisfiús stílussal. Megismerkedésünk után két hónappal egyik este megkérdezte tőlem, járnék-e vele.
Én csak néztem rá nagy szemmel, aztán igent mondtam, és azt gondoltam, milyen jó nekem, hogy ilyen fiatalon már barátom van. Ezt nem sok velem egykorú lány mondhatta el magáról.
Nem kislányt látott bennem – Természetesen titokban szerettük egymást, mert tudtam, a szüleim úgyis elleneznék a kapcsolatunkat a fiatalságom miatt – és igazuk is lett volna. De nem tudtam mit tenni, szerelmes lettem, és mint tudjuk, a szerelem nem válogat, jön magától, és semmit nem lehet tenni ellene.
A találkozásokat könnyen megoldottuk, mert apám nagyon megszerette Gábort, szinte már a fiának tekintette. Napról napra éreztem, egyre jobban szeretem, valósággal húsz centivel a föld fölött repkedtem.
A szívem a torkomban dobogott, amikor megcsókolt, és ezután minden percben ő járt az eszemben. Tudtam, lassan ki fog térni a testiségre, mert tett ráutaló jeleket, de én nagyon féltem, mint ahogy – gondolom – mindenki az első együttlét előtt.
Egyik este sokáig beszélgettünk az udvaron, majd amikor megcsókolt, éreztem, hogy ez most valahogy más, mint a többi csók. A keze lassan vándorolni kezdett a testemen. Először hagytam magam, majd egyszer csak valami harang megszólalt a fejemben és eltoltam magamtól, miközben egész testemben remegtem.
– Várjunk még – kérleltem.
– Nem szeretsz? – kérdezte szemrehányóan. – Miért ellenkezel mindig, amikor én szeretnék már végre veled lenni teljesen? – kérdezte.
– Én is szeretném, de amellett, hogy fiatal vagyok, még azt is érzem, hogy nem vagyok kész rá.
Látszólag megértette, mert többet nem kezdeményezett. Tervezgettük a jövőnket, mint minden boldog pár. Fényévekkel előbbre jártunk, az összeköltözésen, a házasságon és a gyerekvállaláson gondolkodtunk. Elméletben.
Neki adtam magam – A második évfordulónkon még mindig nagyon fiatal voltam, de úgy gondoltam, meglepem és megadom neki azt, amire már két éve vár, a testemet. Éreztem, hogy már megértem rá, és szerettem Gábort, és ezt be is szerettem volna neki bizonyítani.
Megtörtént, aminek meg kellett történnie, vadul szerettük egymást, és még jobban kötődtünk a másikhoz. Így a szex édes ízét megismerve nehezen mentek az esti búcsúzások, és még nehezebben az egymás nélkül eltöltött éjszakák. (Ha a szüleim akkor sejtették volna, hogy Gábor megrontotta a lányukat… Talán máshogy alakul az életem.)
Két és fél év után azonban valami megváltozott kettőnk között. Gábor apróbb dolgokon is kiborult, féltékenységi rohamokba kezdett a rokonunknál.
– Ide eltudsz jönni? – kérdezte olyan hangon, amitől megijedtem. Elkezdtem hátrálni, aztán végül odamentem hozzá és hosszú, gyengéd csókot leheltem az ajkára, amitől megnyugodott. Zavarban voltam a rokonok előtt, ezért gyorsan el is búcsúztunk és hazaindultunk.
– Miért kellett így lejáratnod a rokonaim előtt? Nem gondolod, hogy kicsit túlzásba vitted? – kérdeztem tőle, ő pedig csak jött mellettem, mint egy kisgyerek, mint akit épp most szidott le az anyja, mert rossz fát tett a tűzre. Idegesített, amikor így viselkedett, de ezt ő is tudta jól, és éppen ezért tette.
Ennek ellenére nagyon szerettem, még ha idegesített is, hogy folyton a nyomomban van, és nem hagy levegőhöz jutni. Nem mehettem el a barátnőimmel sehova, mert akkor rákezdte, hogy biztosan megcsalom. Lassan kezdtem elveszíteni minden barátomat, és ez őt láthatóan boldoggá tette.
Egy idő után azonban meguntam, hogy nem hagy semmi nyugalmat, tudtam, hogy beszélnem kell vele, csak azt nem, hogyan, míg egyik sétánk alkalmával rászántam magam.
– Gabi, szeretném, ha tartanánk egy kis szünetet a kapcsolatunkban!
– Tessék? El akarsz hagyni?
– Még nem tudom, épp azért kérek egy kis szünetet, mert úgy érzem, megfojtasz az örökös féltékenységeddel, az üldözési mániáddal.
– Ígérem, megváltozom, csak ne hagyj el! – kért már majdnem sírva. – Ha elhagysz, esküszöm, megölöm magam!
Öngyilkossággal zsarolt – Láttam a szemében, hogy nem viccel, azt pedig tudtam, hogy tiszta szívből szeret. Így hát nem hagytam el. Nem hagyhattam, hogy miattam vessen véget az életének. Azt nem bírtam volna ki.
Megpróbáltam mindent megtenni azért, hogy a kapcsolatunk újból olyan legyen, mint a legelején. Több időt töltöttem vele, mint addig, hanyagolva a tanulást, aminek persze a szüleim nem örültek. Leromlottak a jegyeim, nem törődtem senkivel a baráti körömből, és ezt senki nem nézte jó szemmel. Sokat sírtam, ott volt nekem Gabi, de néha mégis mérhetetlenül egyedül éreztem magam.
Sok-sok hét telt el így. Egyre befelé fordulóbb lettem, mígnem arra a döntésre kényszerültem, hogy mégis csak véget kell vetnem ennek a kapcsolatnak, ami már talán nem is annak volt nevezhető, hanem inkább megszokásnak – legalábbis akkor ezt éreztem. Felhívtam Gabit, hogy találkozzunk a barátnőméktől nem messze levő téren. Ezt ő nem furcsállotta, sokszor jártunk oda elbújni a világ elől.
Felkaptam a kabátomat, és elindultam. Egész úton azon tűnődtem, hogyan mondjam meg neki, hogy vége, és mi lesz, ha megint előáll az öngyilkossági kísérlettel.
Gábor már ott várt a megbeszélt helyen, és mosolygós arccal közeledett felém. Amikor odaért és meg akart csókolni, elfordítottam a fejemet.
– Mi történt, baj van? – kérdezte.
– Igen, baj van. Nagy baj. Szeretném, ha nem találkoznánk egy darabig… Szeretnék szakítani veled – mondtam ki, amit szerettem volna.
– Hogy mondod? Vége? – nézett rám Gabi értetlenül. – Nem teheted ezt velem, hiszen szeretlek!
– De én már nem.
Nem tehettem mást – Mindezt úgy mondtam, hogy nem néztem a szemébe. Hátat fordítottam és elmentem. Hazáig sírtam, mert tudtam, innentől nem táncolhatok vissza, mert akkor ismét az lenne, ami volt: aranykalitkába zárna. Túl fiatal voltam ehhez az élethez. Nem akartam én úgy élni, mint egy apáca, hanem ahogy a hozzám hasonló tizennégy-tizenöt éves lányok.
Gábor nem tudott és nem is akart egykönnyen beletörődni abba, hogy köztünk mindennek vége. A barátnőmmel üzengetett, hogy menjek hozzá vissza. Szerettem, szenvedtem is a hiányától, mégis próbáltam elfelejteni. Sokáig sírva néztem utána, amikor valahol összefutottunk, és éreztem, hogy át kellene beszélnünk a dolgokat, de mégsem tettem.
Megtagadta a gyerekünket – A szakításunk után öt hónappal derült ki, hogy terhes vagyok. Meghűlt bennem a vér, nem tudtam, mit tegyek. Felelőtlen voltam, joggal féltem a szüleim haragjától. Az egyik rokonom ment el a férjével Gáborhoz, hogy elmondja neki, terhes vagyok (nem engedték, hogy velük menjek, azt mondták jobb lesz, így pedig ma már tudom, hogy nem ez volt a helyes).
Gabi letagadta még azt is, hogy mi valaha együtt voltunk, mondták még aznap este a rokonomék. Azt hittem, nem jól hallok. Nem hittem volna, hogy letagadja a kapcsolatunkat és a saját gyerekét. Nem szerettem volna mindenki előtt sírni, így fejfájást színlelve kimentem a házból.
„Mért kellett ezt mondania? Már nem szeret?” Ezek a kérdések kavarogtak bennem. Sok-sok éjszakát átsírva és gyötrelmes sok gondolkodás után meg kellett hoznom egy igen nehéz döntést. Tudtam, hogy egyedül nem tudom felnevelni a kicsit, hiszen még csak tizenöt éves voltam, és az anyagiakat tekintve sem volt rózsás a helyzet. Gyűlöltem Gabit, amiért nem volt velem akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
Problémamentes terhességem volt, csak a lelkem sajgott és a szívem fájt. Egyre jobban éreztem Gábor hiányát, de tudtam, hogy őt már nem érdeklem sem én, sem a gyerek, így próbáltam a lehető legkevesebbet gondolni rá.
Óriási botrány volt otthon a terhességem miatt, ezért átköltöztem a keresztszüleimhez. Egyik este leültek velem szemben és ezt mondták:
– Anikó, mi örökbe fogadnánk a babát, ha te is szeretnéd.
– Tényleg? – néztem rájuk kicsit meglepődve, ugyanakkor tudtam, hogy a keresztszüleimnél jó helye lenne, és mindent megkaphatna tőlük, amit tőlem nem. Jó anyagi hátteret és szerető családot.
Amikor láttam rajtuk, hogy komolyan gondolják, igent mondtam, mert tudtam, más lehetőségem nemigen lenne, mert a gyámhatóság is ellenem volt.
A nyár derekán megszületett Erik és azóta is a keresztszüleim nevelik – mivel a családban maradt az örökbefogadás, így mindennap láthatom és sokat van velem.
Még nem tudja, hogy én vagyok az édesanyja, hiszen még csak négy és fél éves, de ha nagyobb lesz, nem marad előtte sem titok. Nagyon bízom abban, hogy nem fog elítélni, ha megtudja az igazságot, hiszen én csak az ő javát akartam, és ha majd megkérdezi, ki az apja, nem fogom eltitkolni, hogy Gábor az.
Azóta már ő is belátja, hogy nagyot hibázott négy évvel ezelőtt, amikor nem állt ki mellettünk.
Sok-sok évig rá sem bírtam nézni, gyűlöltem, amiért ezt tette, de ahogy teltek az évek, megtanultam megbocsátani. Egy éve már beszélünk, ő egyfolytában azt mondja, nagyon szeretett és még most sem múlt el az irántam való szerelme.
De már késő, én már nem szeretem őt, és nem is tudnám, mert aki nem vállalja fel a saját gyerekét, az nem érett meg a kapcsolatra az én szememben. Arról nem is beszélve, hogy négyévnyi egyedüllét után megtaláltam életem párját, aki mellett végre boldognak érzem magam.
Kétévi együttélés után tavaly nyáron megszületett a kisfiunk, akit én nevelek. Nagyon szeretik egymást Errikel – biztos vagyok benne, valahol érzik, hogy ők ketten testvérek.
Még nem tudom, mit hoz a jövő. Mikor mondom majd el (ha egyáltalán szabad elmondanom), hogy ő is az én fiam, akiről egyszer majd én szeretnék gondoskodni és szerető édesanyja lenni.