„Tisztelt Beate Uhse! Ezúton köszönöm önnek, hogy megmentette a házasságomat. Igaz, hogy hozzánk, az NDK-ba csak a 90-es években jutottak el az ön kiadványai, de még időben ahhoz, hogy a férjemmel mindent rendbe hozzunk!”
A fenti idézet egy kézzel írott levélből való, amelyet a berlini erotikamúzeum alapítójának, a pilótából szexiparmágnássá lett Beate Uhsének címeztek, a fal leomlása után. A sokoldalú üzletasszony az állatkerttel átellenben nyitott 1995-ben múzeumot az akkor már 30 éve űzött hivatásának és mániájának. A házban most a világ minden részéből összegyűjtött erotikus témájú szobrok, plasztikák, metszetek és festmények mellé az 1991-ben elhunyt alapító kacifántos életútjából is tárlatot rendeztek. Ebből tudjuk többek között, miért tett pilótavizsgát 17 évesen, miként válhatott később a német légierő hauptmannjává, hogyan fogyasztott el három férjet, és miért alapította meg 1962-ben, Flensburgban a „házasságihigiénia-szaküzletét”: a világ első szexshopját.
A dokumentumok szerint az eleinte fogamzásgátlót, stimulálószert, magazint és fehérneműt árusító céget fennállása alatt több mint kétezerszer jelentették fel erkölcstiprásért, ráadásul tulajdonosát a helyi teniszklub sem vette fel tagnak.
Beate Uhse személyiségében feltehetően nem okoztak túl nagy törést ezek az esetek, pláne hogy 1975-ben elérte: helyezzék hatályon kívül az úgynevezett pornóparagrafust, a büntető törvénykönyv 184. szakaszát. Ez nemcsak a házasságon kívüli nemi életet tiltotta, hanem az erre sarkalló irodalom forgalmazását is. De mint ahogy az a „forradalmárok” életútjánál lenni szokott, az igazság évtizedek múltán itt is helyrebillent: Beate Uhsének a parlament 1989-benmegszavazta a Bundesverdienst kreuz am Bande nevű kitüntetést. Többek között a fogamzásgátlás népszerűsítéséért, amivel elérte, hogy a második világháborút követő nyomorúságba a lehető legkevesebb nemkívánatos gyerek szülessen. Azt pedig már csak tényleg nagyon csendben jegyezzük meg, hogy végül az álszemérmes Flensburg is díszpolgárává avatta őt.
Ám úgy tűnik, hogy Berlinben nemcsak a tabudöntögető Uhse került az őt megillető helyre a köztudatban, hanem az elmúlt két évtizedben az NDK nevű hatalmas puzzle megannyi darabkája is, köztük a demokratikus köztársaság emblematikus járműve, a motorkerékpár. Hogy az ötvenes-hatvanas évek felpolírozott MZ-it, ETZ-it és Simsonjait most két emeleten csodálhatjuk a Hackescher Markt tövében, azt egy Uwe Kobilke nevű úrnak köszönhetjük, aki 2008-ban nem csak imádott motorgyűjteményét zsúfolta a frissen alapított múzeumba (1. Berliner DDR Motorrad-Museum). Vette a fáradságot arra is, hogy – mint szinte mindegyik, az NDK-val, a fallal vagy a kommunista múlttal kapcsolatos kiállítás a fővárosban – történelmi kontextusba helyezze a tárgyait.
Így nála azok sem unatkoznak, akiknek hozzám hasonló fogalmai vannak a hengerűrtartalomról: a 70 éves benzinkutak, a sarló-kalapács emblémás szélvédők, a matuzsálem motorszerelő műhely a maga bakelittelefonjával, a korban hozzájuk illő doboztévé meg mozigép (ezek a motorveteránok fénykoráról vetítenek) – sokféleképpen értelmezhető korlenyomatok. Sőt ha a múzeumlátogatónak valaha abban a dicsőségben volt része, hogy úttörőként meneteljen május elsejei tribünök előtt, akkor nem szégyen bevallania, hogy még valami nosztalgia is körbelengi itt. Az élményt erősíti a műbőr oldaltáskás Simsonok fölött lebegő gépzsír- és gumiszag.
Az orrunkra egyébként nem csak ebben a múzeumban apellál Berlin. De még mielőtt bemutatnánk a város legfurább (illatos) kiállítását, ejtsünk szót egy másik érzékszervünkről. Már 1891-ben megalapították itt a vakok múzeumát (Blindenmuseum), ahol sok más mellett arra döbben rá a látogató, hogy a mára világszerte elterjedt, hat tapintható pont variálásából álló írásrendszert egy 16 éves francia tinédzsernek köszönheti az emberiség. Louis Braille apja műhelyében késsel sebesítette meg a szemét, amitől megvakult, iskoláit ezzel együtt kiválóan végezte. Találmányához egy 12 pontból álló vakírás adta az ötletet, amellyel a párizsi vakok intézetében találkozott, és amelyet háborús helyzetekre fejlesztettek ki, éjszakai olvasásra. Braille ezt egyszerűsítette, és 1825-re az egész ábécét leképezte logikus rendszerével. Három évvel később pedig ugyanezzel a módszerrel megoldotta a kottaolvasást. Csak hogy az orgonabillentyűket is használni tudja. Mégpedig fürgén. Annyira azért nem, mint amennyire a számítógépes játékok múzeumába (Computerspielmuseum) „hazajáró” tinédzserek, akik vakációhosszat ütlegelik a klaviatúrát a legújabb kaland-, stratégiai, logikai vagy fantasyszoftvereket próbálgatva. Pihenésképp elkalandoznak a nyolcvanas évekbe egy kis Bomb Jacket játszani, nosztalgiázni az Asteroiddal, a Nintendóval vagy az 1996-es Playstationnel. Extrém esetben időutaznak egyet az „őskorba”, a világ első számítógépes játékához. Állítólag az 1951-ben bemutatott, monumentális Nimródról az akkori gazdasági miniszter, Ludwig Erhard azt hitte, könnyűszerrel legyőzi majd. Csakhogy a masina megverte, a szövetségi kancellár Adenauer pedig megmosolyogta pökhendiségéért.
Hogy mi mindennek nyit(hat)nak múzeumot egy országban, az nyilván a jólét egyik fokmérője. (A német fővárosban például külön kiállítótérben mutatják be az elmúlt évszázadok legkülönlegesebb hangszereit, és 1910 óta saját bemutatóterme van itt a cukornak is. A Zuckermuseumban nemcsak a cukornádról, a cukorrépáról és a rabszolgatartáson alapuló gyarmati kereskedelemről szól a kiállítás, hanem megfesti a rémképet is: milyen volna a világ cukor nélkül?) Ám a temérdek berlini magángyűjteményről sem jelenthetjük ki általánosságban, hogy létük puszta pénzkérdés. Szemléletbeli is. Kíváncsi volnék például, hogyan reagálna a magyar közvélemény, főleg az országunk jobbik feléből, ha kiderülne, hogy holnapután, berlini mintára mi is megnyitjuk a magunk melegmúzeumát (Schwules Museum).
De hogy veszélyes mértékig ne borzoljuk a kedélyeket, térjünk rá egy másik nagyvárosi ikonra, amely tavaly kiérdemelte, hogy saját múzeumot kapjon: a currywurstra. Ez a curryporos, fűszeres paradicsomszószban úszó kolbász (hasábburgonyával vagy nélküle) olyan szimbólumává vált a németországi urbánus kultúrának, hogy több település is verseng az autentikus „currywurstváros” címért, többek között Hamburg, Berlin és a Ruhr-vidék. Állítólag 800 millió adag fogy el belőle évente, szól róla popsláger, alakult köré egy zaftos szleng, árusítóbódéinak sajátos fastfood-architektúráját építészek kutatják, és a kis, kétfogú villát, amellyel a piros szószban tocsogó kolbászkarikákat szúrja fel a berlini fogyasztó, elkészítették már nyakba akasztható, láncos változatban, ezüstből. A gasztronómiai tünemény magánmúzeuma (amely nyitásának évében hat nemzetközi dizájndíjat zsebelt be) azzal a szlogennel várja a látogatóit, hogy „itt nem kell csöndben lenni!”
Nehéz is volna, amikor felnőtt és gyerek együtt sikongat a virtuális kolbászszeletelő verseny érintőképernyője előtt, az iskolások óriás sült krumplikkal püfölik egymást a plafonról csüngő ketchupcsöppek alatt, a szemléltető kolbászsütő bódéban gombnyomásra sistereg a grillező, a szagolgatószobában pedig átlag két másodpercenként csapják be egy-egy fűszerestartály tetejét. Mit tehet a látogató, ha végletesen belefárad az interaktív mókázásba? Lerogyhat a világ legnagyobb virslikanapéjára!
Igaz, hogy onnan is egy kolbászgyártásról szóló dokumentumfilmet kell néznie.