Kissé hosszúra nyúlt nyári szünet után végre itt vagyunk ismét, hogy felrázzuk az úri közönséget és befejezzük Perszephóné (alias Proserpina alias Kóré) történetét.
Ott tartottunk legutóbb, hogy az említett, már nem igazán szűzies hölgy, Proserpina egy ideje az alvilágban vendégeskedett – vagy raboskodott, ki hogy értelmezte a dolgot -, és anyukája, Démétér [itt, balra] általános mezőgazdasági sztrájkkal fejezte ki nemtetszését, miközben Baubo úgy mellékesen feltalálta a teljes fazont. A lányrabló alvilági király, Hádész nem nagyon zavartatta magát a felvilági éhínség miatt, teszemazt, ahogy a sztoriból ki fog derülni, nála még gránátalmából is bőven volt raktáron, igaz, a halottak nem épp falánkságukról híresek, inkább hajlamosak anorexia nervosára, mint elhízásra, így nem akkora kunszt az étkészletek felhalmozása.
Az olümposziakat azonban aggasztotta a nemzetközi helyzet fokozódása és Zeusz végre magához hívta az IMF-et Hermészt, aki túsztárgyalónak is kiválóan alkalmas volt: az ő feladata lett egyezségre jutni Hádésszal úgy, hogy senki egója ne szenvedjen maradandó sérüléseket és az élelmiszerpolcokat újra fel lehessen tölteni a bevásárló központokban templomokban… Hermész tehát beállított Hádészhoz, ahová egyébként, mint VIP halottkísérő elég gyakran be szokott térni, de akár szolgálaton kívül is meg-megfordult a környéken. Az alvilág kissé humortalan istene ezúttal sem volt túlságosan jókedvű, Stockholm szindróma ide vagy oda, Perszephóné valahogy nem akarta beadni a derekát, és durcizott, amióta csak elrabolták. (Bár vannak változatok, amelyekben nagy, lángoló szerelemről esik szó kettejük között, ennek ne tessenek bedőlni.)
Hermész meggyőződött róla, hogy a foglyot a genfi egyezménynek megfelelő körülmények között tárolják, kapna enni-inni, ha épp nem tartana éhségsztrájkot, de egy halhatatlanak ebbe úgyse sikerül belehalnia, tehát nem kell különösképpen aggódni, majd leült Hádésszal a tárgyalóasztalhoz. Az elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az alvilág istene nem fogja csak úgy elereszteni a nőt, mert eléggé rá van kattanva, meg hova lenne akkor a férfiúi büszkesége? A szabad akarat maszlaga akkoriban nem volt még divat, a nőrablás viszont bevett szokásnak számított, és akit egyszer elraboltak, az bele kellett, hogy törődjön: a pasinak, aki ezt megtette, vannak bizonyos jogai. De mivel Démétér nagyon megszorongatta az isteneket, azt Hádész is fogta, hogy engednie kell – a kérdés csak az volt, mennyit.
Hermész tapogatózott, szimatolt, aztán, mikor látta, hogy aznap már nem tehet semmit, visszasasszézott az Olümposzra, jelentve gazdájának, hogy az ügy sínen van, Hádész puhul, de még nem áll készen a megegyezésre.
Mindeközben Démétér sem pihent, miután lerázta magáról a szégyentelen puncimutogató Baubót, egészen Eleusziszig gyalogolt, ahol úgy döntött, hogy alkalmi munkát vállal. Álnéven, Dószóként jelentkezett be a munkaközvetítőnél és elég hamar talált is melót (nem a 2010-es évek Görögországáról beszélünk, ugyebár), és nem is akármilyen koszfészekben, hanem mindjárt Keleosz király udvarában. A király rendes pasi lehetett, vagy a hatodik érzéke megsúgta neki, hogy nem egy szimpla, kiszipolyozandó munkavállalóval áll szemben, mert tisztességes fizetést és juttatásokat ajánlott Démétérnek (biztos Szép kártyát is megszavazott volna neki, Erzsébetet csak azért nem, mert élelmiszerben épp szűkölködés volt tapasztalható), ráadásul határozatlan idejű szerződést kötött vele. Az istennő gyakorlatilag a királyi palota családi napközijének irányítását vette át, de hogy miféle OKJ-s képzésről mutatott be papírokat, arról nem szól a fáma.
A két királyi bölcsis srác, Démophón és Triptolemosz hamar belopta magát Démétér szívébe, bár egyikük se volt könnyű eset, mondhatni, égetnivaló rosszcsontoknak számítottak, mint a fiúk általában, az egyikük különösképpen, talán ez adta az ötletet Démétérnek ahhoz, hogy egy kis izgalmat vigyen az egyébként dögunalmas bébicsősz munkába. Egy szép napon a fejébe vette, hogy Démophónt halhatatlanná teszi, fivérét pedig gyorstalpaló agrárstúdiumokban részelteti. Utóbbi célobjekttel nem is lett volna gond, de a halhatatlanságot kissé macerás kiszedni egy normális embergyerekből… Konkrétan a tűzbe kell tartani elég sokáig, hogy az a fránya halandóság távozzon a kis testéből.
Most képzeljük el, mit érezhet egy anya, mikor benyit a konyhába, és azt látja, hogy az a nyomorult dada, OKJ-s papírok ide vagy oda, épp a tűzhelyen sütögeti a gyerekét. Márpedig szerencsétlen Metaneira királyné ezt látta, és igazán nem vehetjük tőle rossz néven, hogy azonnal ráüvöltött a dadusra és elküldte a jó édes anyjába… Na, ezzel cseszte el a halhatatlansági műveletet, mert Démétér bepipult, és sértődötten a királynéhoz hajította az egyébként persze mindenféle égési sebektől mentes kölyköt, majd még neki állt feljebb, hogy megsértették isteni mivoltát, de ki a fene kérte, hogy hamis papírokkal helyezkedjen el a munkaerőpiacon és minimum gyanús üzelmeket folytasson a rábízott gyerekkel? Később persze tisztázták a félreértéseket: Triptolemosz beletanulhatott a földművelésbe, valamint az istennő megalapította az eleusziszi misztériumokat is, építtetett magának egy jó nagy templomot, persze a király költségén… De a halhatatlanságnak örökre lőttek. Ilyenek ezek az anyák, mindig túlaggódják magukat.
Mire eddig jutottak a dolgok, Hermész is kiötlötte, hogyan hozzon létre kompromisszumos megoldást, mellyel minden érintett nagyjából elégedett lesz. Persze nem ő lett volna Hermész, ha nem agyal ki valami kis átverést. Leszánkázott Hádészhoz, és levajazta vele, hogy engedje el Perszephónét, de valahogy vegye rá, hogy egyen egy kis gyümölcsöt, mielőtt beszállna Kharón ladikjába. Hádész nagyon nem akart ráállni a dologra, de a hírnökisten meggyőzte, hogy ennél jobb üzletet nem fog tudni kötni a nővérével és Zeusszal, a kis majdnem-feleségről nem is beszélve. Csak ahhoz kell ragaszkodnia, hogy Perszephóné egyen, legalább pár szem gránátalmamagot.
Van olyan verzió, amely szerint almát evett, de ez tévedés, hiszen épp a magok a lényegesek, na most mutasson nekem valaki olyan embert vagy istent, akár állatot is, aki az almából azt a pár csóringer magot enné meg. A gránátalma viszont csakis magokból áll, nem lehet belőle mást enni, mint magot. (A körülöttük lévő hártyát nem ajánlanám, elég élvezhetetlen.)
Perszephóné majd’ kiugrott a kissé már megfakult bőréből, mikor Hermész közölte vele, hogy túsztárgyalás véget ért és mehet, amerre lát, Hádész nagylelkűen kiengedi a markából. Az alvilág istene megnyúlt képpel a háttérben maradt, miközben majdnem-felesége elkezdett pakolászni, mert ugyan nincstelenül, egy szál semmiben érkezett az alvilágba, de elrablója révén egész sok poggyásza gyűlt össze. Mikor Kharón pehelysúlyú szellemekhez szokott ladikján meglátta a cuccot, majdnem lefordult a Styxbe.
Perszephóné a nagy pakolászás közben aztán rájött, hogy egész megkedvelte bácsikáját. Nem csak az ékszerek miatt, amelyeket kapott tőle, de hát jó fej volt az öreg, és most úgy néz, mint a kivert kutya, azzal a fekete szemével. Mi lesz vele eztán, ki fog neki mesét olvasni esténként? Mikor végre minden össze volt pakolva, Hádész előrukkolt a saját kezűleg kiválogatott gránátalma-szemekkel. Ezüsttányéron kínálta fel őket. Proserpina-Kóré meg elfogadta, szépen betett a szájába négy darabot, és Stockholm-szindrómásan rámosolygott a királyra. (Van, ahol csak egy szerepel, Ovidiusnál hat, de a lényeg a lényeg, gránátalma volt.)
Hermész csak somolygott a szárnyas kalapja alatt, aztán mindketten beszálltak Kharón ladikjába és elindultak fölfelé. Démétért időközben értesítették, úgyhogy az alvilág bejáratánál várta kislányát, aki mégsem tűnt annyira elégedettnek, amennyire kellett volna neki. Mitagadás, kezdett neki hiányozni Hádész. Ahhoz képest, hogy anyuci mekkora hisztit vágott le Kóré eltűnésekor, első kérdése rég nem látott lányához nem az volt, hogy jól vagy-e, aranyom, hanem az, hogy – Ettél-e valamit odalent, te liba? Perszephóné szégyenkezve bevallotta, hogy lenyelt pár jelentéktelen magocskát, miután annyi ideig böjtölt, de abból tán csak nem lesz baj. Nem hát… Még jó, hogy Hermész azonnal elhúzta a csíkot, mikor átadta Kórét, és nem várta meg jól megérdemelt jutalmát, mert most kaphatott volna Démétértől.
– Szóval, ettél, te szerencsétlen! Na, akkor felesleges volt ezt a sok kacatot elhozni, mert mehetsz is vissza az árnyékvilágba. És fogadok, hogy nem Hádésznak volt annyi esze, hogy megetessen…
Valljuk meg őszintén, Perszephóné inkább megkönnyebbült, mint szomorkodott volna. Végül újabb tárgyalássorozatok után abban egyeztek meg a felek, hogy Hádésznak évi négy hónap jut felesége társaságából (a távházasságok az igazán működőképesek úgyis), Démétérnek meg nyolc. Idővel Perszephóné még soknak is érezte ezt a nyolc hónapot az anyjával, és levitte hatra… Démétér feloldotta a sztrájkot, újra vetni és aratni lehetett, és ment tovább minden a maga útján, azzal a különbséggel, hogy attól fogva nem volt mindig tavasz meg nyár, de hát az úgyis olyan unalmas, ha mindig egyforma az idő.
Az nem teljesen világos, mikor hálták el ezt a nászt odalent, az alvilágban, de rossznyelvek szerint azok a gránátalmamagok csak szimbolice értendők, és igencsak sok közük van a szexhez, ha értitek, mire gondolok. Ez biztosan egyetlen olvasót sem lep meg. Aztán ne nagyon sajnáljuk Perszephónét búval bélelt férje miatt, megtalálta ő a maga örömét házasságon kívül is, és ha már rajta osztozkodtak, neki is osztozkodnia kellett – Aphroditével.
biblia
Zsuzsanna, a vén kecskék, meg a hamis tanúzás
Szinte nincs olyan bűncselekmény, ami nem szerepelne a Bibliában, kivéve a hekkelést. De hogy még a kihallgatás művészetének alapismérvei is benne legyenek, azt azért nem gondoltátok, ugye? Mindez persze megspékelve egy ellen-Zsanett-sztorival (nem a nő vádol, hanem őt vádolják), két nyugdíjra megérett bíróval és egy prófétával, aki nyomingert alakít, nem is rosszul.
A babiloni fogság idején járunk, az i.e. VI. században, és a sztori is Babilonban vagyis Bábelben játszódik, hogy jobban el tudjuk helyezni földrajzilag, a mai Irakban tapossuk a homokot, és egyelőre még sejtelmünk sincs a földben rejlő kőolajról.
A helyszín egy bizonyos Jojakim multifunkcionális házikója, amely egyrészt magán luxusvillaként szolgált (kert, medence és személyzet dukált hozzá, de legfőképpen bombanő feleség), másrészt közösségi térként avagy bírósági épületként működött, és még imádkozni is ide jártak a népek. Ily módon került tehát két vén kecske, akarom mondani bíró, a só vagyis a bombanő közelébe. Biztos jobb lett volna, ha őket is nyugdíjba küldik idejében, de akkor hogy mesélhetném nektek el ezt a kedves kis történetet?
Ha emlékeztek még szép Heléna első elrablására, akkor nem lesz nehéz párhuzamot vonni a sztorik között: két idősödő pasi rágerjed egy fiatal csajra, és elhatározza, hogy együttes erővel megszerzi. A görögöknél ez úgy ment, hogy simán elrabolták a nőt, de ezek az ószövetségi fószerek nem jutottak ilyen messzire. Valójában úgy indítottak, hogy folyton stírölték szerencsétlen Zsuzsannát, és nem bírtak elszakadni a látványától. Pedig nem olyan lengén járkált, mint görög társnői. Egymástól függetlenül tették ezt, mígnem egy nap ebédidőben lebuktak: na, nem csodálatuk tárgya előtt, hanem egymást kapták rajta, egyikük se ment haza kajálni, ehelyett a kertben sertepertéltek és nemesebb testrészüket szorongatva kukkoltak, mint valami tizenévesek.
Nem voltak épp kezdők az erőszakos köszörülésben, állítólag volt már pár eset a hátuk mögött, úgyhogy hamar megegyezésre jutottak: ha bírják farokkal, egymás után mindkettejüknek meglesz a nőszemély, és majd egymást fedezik (nem úgy, na). Ez már bűnszövetség? Vagy szervezett bűnözés? Majd a hozzáértők megmondják a tutit. Az öregek tehát megegyeztek, hogy addig somfordálnak Jojakim komplexuma körül, de főleg a kertben, amíg nem sikerül elkapniuk az egyébként természetesen rendkívül
erényes és semmiféle rosszalkodásra nem kapható asszonykát.
Aztán eljött a várva-várt alkalom! Zsuzsannának elege lett a hőségből, bezáratta a kapukat és két szolgálóval előkészíttette a medencét. Fürödni akart szegényke (hát, ezt én is szívesen tenném, ebben a 40 fokos hőségben, de sajna a panelhez nincs kert). Nem az ő hibája, hogy a bikinit még nem találták fel, de ha az ember lánya egyedül van a saját grundján, hadd lubickoljon már meztelenül, nem? Vagy csak a festők képzelték el annak, mert úgy sokkalta izgalmasabb a jelenet és büntetlenül lehet szexi pucér nőket vászonra pingálni! Amúgy fátyolban kellett járnia, vagyis a vének még az arcát se nagyon láthatták volna…
A két öregfiú nem volt épp romántrikós beállítottságú, de a zsarolás és kényszerítés nagyon ment nekik. Amint tehát Zsuzsanna elküldte masszázsolajért a két cselédlányát, rögtön elő is álltak: itten vagyunk la, épp nagyon feláll mindkettőnknek, és vagy szétteszed a lábad, vagy feljelentünk házasságtörésért, amit egy amúgy nem létező sráccal követtél el. Hogy képben legyünk a korabeli zsidó P/BTK-ban, a házasságtörés büntetése nők számára a megkövezés, két tanú egybehangzó vallomása pediglen, ha még „tiszteletben” megőszült bírókról van is szó, ugyebár, több, mint elég egy ítélethez.
Elmorfondírozhatunk rajta, hogy mi, női olvasóim, mit tettünk volna, de tény, hogy a két jómadár nem lehetett valami étvágygerjesztő… Ha mondjuk az a képzeletbeli fiatal srác lepi meg egyedül Zsuzsit, nem biztos, hogy azonnal elkezd sikoltozni. (Akár a haverját is magával hozhatta volna.) De lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem. Tény, hogy az ilyen zsarolás akkor is elveszi a nő libidóját, ha egyébként volna neki. A megkövezés nem piskóta, de ezekkel összefeküdni még annál is rosszabb lenne.
Zsuzs tehát sikoltozott, a vének meg, miután leesett nekik, hogy ez a nő minden várakozásuk ellenére mégse hagyja magát gerincre vágni, ugyancsak ordítozni kezdtek: egyikük odarohant a kapuhoz, kinyitotta, és mutatta, hogy erre, emberek, itt vérlázító botrány van, akár a Hír Tévének is szólhattok! A csajnak nem sok esélye volt rá, hogy az ő verzióját higgyék el: a bírók ketten voltak, eleve férfiak és idősebbek, azon túl nem pucérkodtak éppen, mert időben visszagyömöszölték a szerszámot a köpenyük alá.
Másnap (el tudjuk képzelni, hogy telt az éjszaka szerencsétlen asszonyka számára) került sor a szembesítésre. Odacsődítették a fél várost, és persze minden bulvárlap égett a vágytól, hogy igazán szenzációs fotókkal ékesíthesse az eljárásról szóló cikkét. Zsuzsanna nagyon kicsípte magát, halálosan gyönyörű volt, a bírók alig bírtak magukkal, levetették a fejéről a fátylat, és a hajára téve kezüket megesküdtek, hogy látták, amint egy fiatal sráccal kufircolt a kertben. Ők rajtakapták a szeretőket, de a srác gyorsan kihúzta és olajra lépett. Nem bírták megfogni, hiszen ők már öreg és beteg emberek, hogyan is várhatna tőlük bárki ilyesmit?
A nép a maga birka módján elhitte a sztorit, mer jó zaftos volt, és bármennyire is sajnálták a szerencsétlen csajt, azért csak halálra ítélték, mint a sicc. Zsuzsanna persze hangoztatta ártatlanságát, és az Úrhoz fohászkodott, mert az igazságszolgáltatás nem állt úgymond a helyzet magaslatán, meg fellebbezni se nagyon volt kihez. Ja, és nem szórakoztak ám 10-20 év siralomházzal, az adófizetők pénzét költve, hanem mindjárt felkerekedtek, hogy végrehajtsák a kollektív ítéletet. Aki látta a Brian életét, az kábé elképzelheti, mi volt készülőben. Na jó, annyira azért nem ígérkezett viccesnek.
Éppen ballagtak tehát a népek a vesztőhely felé, tévéstábokkal és paparazzókkal együtt, kattogtak a fényképezőgépek, szedegették a féltéglákat a megkövezéshez, méregették a darabok súlyát a kezükben, vagyis mindenki rendkívüli módon élvezte a felhajtást (kivéve az elítéltet), mikor a tömegben egy suhanc, bizonyos Dániel nevezetű, aki addig leginkább a pattanásaival meg a nedves álmaival volt elfoglalva, isteni sugallatot nem kapott Zsuzsanna láttán. Vagy csak szimplán képes volt a racionális gondolkodásra, ami az emberek többségét nem igazán jellemzi. Van az úgy, hogy a hormonok is a racionalitás irányába terelik a tinédzsert? Ezt most nem tudom megmondani. Mindenesetre kézzel-lábbal hadonászni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet, és akkorát bődült, hogy néhányak kezéből kiesett a féltégla.
– Emberek! Polgártársak! Álljatok már meg és kapjatok a buksitokhoz. Semmi nyomozás? Semmi tényfeltárás? Nem szégyellitek magatokat, hogy szavahihetetlen tanúk vallomása alapján ki akartok végezni egy ártatlan nőszemélyt, aki amúgy is túl szép ahhoz, hogy ezt megengedjem?
Érdekes módon senki nem vágott vissza azzal, hogy – Öcskös, csak nem te vagy az ifjonc, akit a bírók láttak? Meg akarod menteni a szeretődet? Sőt, mindenki meghunyászkodott Dániel előtt, a tömeg egy emberként letett a súlyos testi sértés szándékáról, és kollektíve visszavonult Jojakim házába, hogy megismételje az eljárást. Birkák, na…
A nép vénei, akik a jelek szerint még sose hallottak bizonyítási eljárásról, tátott szájjal hallgatták a talpraesett Dánielt, akinek volt annyi esze, hogy minden második mondatában az Úrra hivatkozzék, mert tudta, hogy az észérvek magukban ezeknek a szemében baromira nem érnek semmit. (Mondjuk, ez annyira nem változott meg, vagy ti hogy látjátok? Ha az atyaúristen földi helytartójára hivatkozol, akkor ma is neked van igazad az észérvek ellenében, nem?)
A vének tehát majd le nem csókolták Dániel retkes lábáról a port, úgy várták, hogy kioktassa őket. A srác nem volt szívbajos, mindjárt elkezdett parancsokat osztogatni, mintha világ életében ezt tette volna:
– Válasszátok szét ezeket a jómadarakat, hogy külön-külön hallgathassam ki őket.
Tessék, itt a zseni első megnyilvánulása! A rendőragy születésének vagyunk tanúi!
Bement az egyik vénemberrel a kihallgatószobává alakított helyiségbe, leültette, aztán hozzáfogott a gyanúsított megfélemlítéséhez. Nem, nem verte meg, ugyan. Csak világossá tette számára, hogy mindent tud a viselt dolgairól, átlát a szitán és egyébként is ő az úr a háznál. (Tette mindezt egy bíróval, ne feledjük!) Mikor már kellőképpen összezavarta a szarházit, rátért amúgy mellékesen a lényegre:
– Na, öregapám, most legyél szíves válaszolni erre az egyszerű kérdésre: pontosan melyik fa alatt is történt a tényállás? Mármint, hogy az állítólagos fiatal srác megkettyintette a nőt?
Mér nem a pózra kérdezett rá, a fene vigye el…
– Hááát, ha jól emlékszem, a mézgafa alatt történt a dolog.
– Az anyád volt a mézgafa alatt.
Elvezették az első gyanúsítottat, hívatta a másikat. Annak is előadta a tudunk mindent, te rohadék-szöveget: tudjuk a nokiás dobozt és a kurvákat, ne próbáld nekem előadni az ártatlant, rágerjedtél a pipihúsra, aztán beszartál, mikor a csaj elküldött a búsba a haveroddal együtt, mi? Te szemét… És így tovább.
Aztán feltette az ominózus kérdést a fáról. Ez meg a tölgyfára emlékezett. Hát, ja. Bukta.
Hozzáteszem, én tuti elbuktam volna még akkor is, ha történetesen valóban látok egy szexjelenetet. Halványlila gőzöm nem lett volna, milyen fa alatt történt! Nektek?
További bizonyítási eljárásra nem volt szükség, a nép megelégedett ennyivel. Gondoljatok csak bele, egy ember helyett kettőt is meg lehet lincselni! És valószínűleg épp elég haragosuk volt a tömegben. A törvény pedig úgy szólt, hogy hamis tanúzásért és hamis vádért az a büntetés illeti a rágalmazót, amelyet arra szabtak volna ki, akit ártatlanul megvádolt. Kemény idők voltak…
Dániel megcsinálta prófétai karrierjét, és olykor még további furfangokat vetett be a szürkeállományét használva, például a bálványimádás ellen, de oroszlánszelídítőnek se volt utolsó. A mi sztorink azonban most véget ér: Zsuzsanna visszatért unalmas háziasszony-életébe és ezután már nyugodtan fogadhatott szeretőt, úgyse merte volna senki bevádolni. Pucér fürdőzéssel a szomszéd szeme előtt azért csak vigyázzunk!