A közelmúlt legnagyobb botránya azonban mégiscsak a dán fenegyereknek, Lars von Triernek köszönhető, bár a fogadtatás itt korántsem volt annyira negatív, mint amennyire az első sikolyok, hörgések, füttyök és tiltakozások sejtették.

Igaz, hogy a nemiszerv-csonkolás, illetve a brutális szex és erőszakjelenetek sokaknál kiverték a biztosítékot, arról nem is beszélve, hogy von Trier a sajtótájékoztatón a világ legjobb rendezőjének kiáltotta ki saját magát, de az Antikrisztus akkor is egy figyelemreméltó, ambíciózus és őszinte film bámulatos alakításokkal (Charlotte Gainsbourg el is nyerte a fesztivál legjobb színésznői díját). És akkor a beszélő rókáról még nem is ejtettünk szót…

A cannes-i filmfesztiválnak lételeme a botrány. Legendás, hogy a fél közönség távozott a Visszafordíthatatlan-ról, hogy kifütyülték a The Brown Bunny-t, vagy kiakadtak a Funny Games-en – ezek azok a pillanatok, amelyeknek jó lett volna részese lenni, ott lenni, amikor először ütött be a sokk. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a cannes-i közönség évről évre edződik és holmi orális szextől, csonkolástól vagy szitává lövéstől a szemünk se rebben. Lars Von Trier viszont beígérte, hogy szembesíti a cinikus, nehezen felzaklatható publikumot saját félelmeivel és feladatát maradéktalanul teljesítette: az Antikrisztus pont az a botrányfilm, aminek ezzel a címmel lennie kell.
A dán mester saját bevallása szerint az utóbbi két évet mély depresszióban töltötte és elképzelhetetlennek tartotta, hogy újra képes lesz alkotni. A depresszió persze nem éppen a kreatív energiák táptalaja és lesznek, akik azt gondolják, hogy Von Trier a kényszerszünet után kegyetlenebb és őrültebb, mint valaha. Hősei egy házaspár, akik – mint az a szándékosan túlstilizált, elképesztő prológusból kiderül – elveszítették gyermeküket, és mivel a férfi (Willem Dafoe) terapeuta, elvonulnak egy Éden nevű erdőbe, hogy ott kúrálja ki feleségét (Charlotte Gainsbourg) a gyászból. Az egész iszonyatosan indul, mert a párbeszédek erőltetettek, a kamera tolakodóan rányomul a szereplők arcára, az pedig igen távol áll a horror műfajától, hogy néha-néha előkerül a bokorból egy döglött állat.
Az egyik vadállat ijedelmet és/vagy röhögőgörcsöt kiváltó óriási jelenete (Von Trier igazi állatokkal dolgozott, ami jelentősen megnehezítette a forgatást) után azonban jön a jól ismert kíméletlenül groteszk manipuláció és innentől a néző úgy táncol (azaz sikít, hörög, szisszen és kacag) ahogy a rendező fütyül. Lehet háborogni, menekülni vagy éppen antikrisztust kiáltani, de érdemes mindenkinek elgondolkodnia azon, hogy miért reagált az adott manipulációra úgy, ahogy és miért lehet ezzel kihozni a sodrából. Von Trier, aki maga sem szűkölködik a fóbiákban (Cannes-ba például minden egyes alkalommal lakókocsival érkezik, ugyanis fél a repüléstől) nagyon érdekes kérdéseket tesz fel a férfi-női kapcsolatokról, de nem udvariasan kérdez, hanem agresszívan az arcunkba dörgölőzik. Közben persze azt sem tudja – és nem is akarja – elrejteni, hogy számára a legnagyobb para a világon a női szexualitás.