Hideg képek az evilági pokolból, ahol a szereplők folyton láthatatlan falakba ütköznek, kisebb- nagyobb köreikbe zárva bolyonganak privát bugyraikban. Rekviem egy valaha volt életért, nem leplezve a meggyőződést, hogy bűneink végül halállá állnak össze. Kemény film: nem kíméli sem a szereplőket, sem pedig a nézőit. A dealer élete tele van veszéllyel, furcsa emberekkel, tragédiákkal, ezért nagyon nehéz unalmas filmet csinálni róla. Fliegauf Benedek bebizonyítja a lehetetlent.
A magam részéről várok már egy életigenlő drog-filmet, egy olyat, ami végre leszakad az unalomig koptatott közhelyekről, hogy a kábítószer öl, továbbá tönkreteszi az életet. A filmek jó része végül is a fantázia szárnyalásáról szól, arról, hogy elképzelünk lehetetlen dolgokat, űrcsatát, trollokat, vagy hogy Britney Spears tehetséges színésznő. Nem értem, miért pont a drogok témájában ragaszkodunk az unalmas realitáshoz.
A közhangulattól Fliegauf Benedek sem tudta függetleníteni magát. Dealer című filmjének ez azonban nem róható fel hibájául. A sanyarú sorsú kábítószerfüggők közt ingázó sanyarú sorsú nepper történetétől az is szép teljesítmény, ha a néző megismeri belőle, kik, miért és hogyan vásárolnak manapság kábítószert. Vagy hogy mit gondolnak ők erről az egészről.
Sajnos a filmből csak annyi derül ki, hogy a kábítószeresek, kortól, nemtől és szociális helyzettől függetlenül mind nagyon lepukkant állapotban vannak, vontatottan beszélnek és szomorúak. A dealer is. Röviden, a kábítószer rossz dolog.

Miért olyan levert a dealer?
Ezt a gondolatot a film azonban némileg bonyolultabban és 160 perc vetítési időben bontja ki, ráadásul úgy, hogy közben érdekes helyzetek sora mellett gyalogol el öntudatosan. Nem derül ki, miért olyan levert a dealer, miért hagyta abba a heroinozást, mit gondol a kuncsaftokról és a barátairól, vagy legalább az, hogy miért nem akar összejönni a helyes lánnyal, aki bugyiban telefonál. Csak a kamera kering lassan a szomorú fejek körül.
A nézőt két dolog menti meg attól, hogy kilencven perc után aranylövést adjon be magának. A torokszorítóan szép, fémes, rideg képek, és az, hogy a moziban nem osztogatnak heroint.
A meghökkentő beállítások, kietlen terek, a maszkszerű arcok azonban nem visznek el egy két és fél órás filmet. Fliegauf új munkája úgy indul, mintha a Rengeteg beszélgetései most egy történet láncára volnának felfűzve. A rendező előző filmjéhez képest azonban valami mást akart. Állítólag „ősi sorskérdéseket” vizsgálni. A világ azonban úgy alakult, hogy az ősi sorskérdések ennél sokkal izgalmasabb dolgok.