Nem állíthatom, hogy lángolt köztünk a szerelem, de mindketten megéreztük, ha a másik szexre vágyott, és igyekeztünk egymás igényét kielégíteni. Nem volt ez rossz, hiszen nekem is jólesett, csak hát az évek során megkopott a kezdeti lendület, a heves vágyakozás…
Negyvenéves múltam, és valójában nem panaszkodhattam a sorsom alakulása miatt. Tizenöt éve voltam férjnél, született két szép gyerekünk, jó szakmát tanultam, nem éltünk rosszul. Géza egy évvel volt idősebb nálam, kicsit pocakosodott ugyan, de még mindig jóképűnek mondták, és nemcsak az idősebb korosztály. Pedig nagyon sok nő megfordult a város központjában lévő üzletünkben. Géza fodrász volt, én pedig kozmetikus. Jól ment a bolt, de dolgoztunk is rendesen. A férjemre se mondhattam egy rossz szót se, dolgos volt, türelmes és figyelmes.
A szex is jó volt vele, annak ellenére, hogy az eltelt évek alatt már nem izzott,csak parázslott közöttünk a szenvedély. Pedig szép voltam még mindig. Az alakom karcsú, a bőröm feszes, de vigyáztam is magamra. Minden reggel munka előtt úszni és szaunázni jártam. Géza ugyan morgott néha ezért, de én is morogtam, amikor esténként elterült a tévé előtt a sörével. Ilyenkor viszont magához húzott, és addig simogatott, míg a zsörtölődést felváltotta a vágy. Így ment ez hetente kétszer-háromszor, tulajdonképpen rutinná vált, ám ilyen gondolat akkor fel sem merült bennem. Sőt, ha valaki akkor azt kérdezi tőlem, hogy elégedett vagyok-e az életemmel, kapásból rávágom, hogy igen. A gyerekeinkkel nem volt különösebb gond, már önállóak voltak, tanultak, szórakoztak, élték a maguk életét, és még eljöttek velünk nyaralni.
Időnként Géza is erőt vett magán, és elvitt valahova vacsorázni, havonta egyszer pedig egyedül mentem a fővárosba szépítőszerekért, no meg egy kicsit szétnézni. Ilyenkor végigsétáltam a városon, nyugtáztam a férfiak elismerő pillantásait, az viszont föl sem merült bennem, hogy bármelyikkel megismerkedhetnék. Géza előtt volt néhány kapcsolatom, mindegyikre jó szívvel gondolok vissza ma is, de valószínűleg leélem úgy az életemet, hogy nem tudom meg, mi az a szenvedély, az őrület, ha a sors nem küldi hozzám Rolandot.
Egyik szép tavaszi délelőtt uszoda és szauna után a sétálóutcán keresztül mentem az üzletbe. A színház előtt megálltam, mert mindig megnézem a képeket. Nemrég frissíthették az anyagot, mert az egyik vitrinből ismeretlen arcok néztek rám. Közelebb mentem, mert odavonzott egy izzó szempár. Félmeztelen felsőtest tartozott hozzá, és a színpad fölött lebegett. A balett-társulat új bemutatójának főszereplője volt. A neve számomra nem mondott semmit, nem ismertem, a szeme viszont lenyűgözött. És a teste is gyönyörű volt, arányos, kidolgozott izmokkal.Amikor visszaértem az üzletbe, éppen átöltöztem, amikor Géza beszólt, hogy várnak.
– A fiatalember kéri a segítségedet, Dórikám – mutatott Géza az egyik széken ülő, harminc körüli férfira.
Azt hittem, nem jól látok. Pár perce ugyanez az izzó szempár nézett rám a fényképről. De micsoda különbség! Ott csak úgy elnézett mellettem, most pedig egyenesen a szemembe fúrta a tekintetét. Égetett a nézése, ahogy végigpásztázta a testemet, aztán visszatért az arcomra. Lágy volt a hangja, ahogy megszólalt.
– Tudom, hogy illik bejelentkezni, de a férje mondta, hogy talán beleférek az életébe… Nem nagy a kérésem – mondta mosolyogva, és én csak arra tudtam gondolni, hogyan férne bele az életembe, hiszen jóval fiatalabb nálam, és mit csinálnék a férjemmel. Bevezettem a szalonrészbe, és megkérdeztem, mi a problémája. A hátán talált valamit, amit nem lát, és nem tudja kezelni. Megkértem, hogy vesse le az ingét, és feküdjön hassal a kezelőre. Aztán megbénultam. Amikor megláttam széles vállát, izmos hátát, képtelen voltam a szememet levenni róla. Nagy nehezen erőt vettem magamon, reszkető kézzel végigsimítottam rajta, de semmit nem találtam. Két mély karmolás futott végig rajta, az egyik végén volt egy kis heg. Fertőtlenítettem, még egyszer végigsimítottam a hátát, és mondtam, hogy ez nem igényel kozmetikai beavatkozást. Ekkor megfordult, fejét a támlára helyezte, és az orra alá mutatott, hogy ott is van valami. Nem láttam semmit, ezért fölé hajoltam, olyan közel, hogy éreztem a lélegzését. Ekkor hátulról átölelte a fejemet és magáéhoz húzott. Forró szája az enyémre tapadt, nyelve követelőzve utat tört magának az ajkaim között.
Nem tudom, meddig tartott, de hirtelen magamhoz tértem. Nem szóltam egy szót sem, csak határozottan eltoltam magamtól. Felkelt a kezelőszékből, és lassan öltözni kezdett.
– Ne haragudj, de napok óta erre vágytam. Többször láttalak a színház előtt elmenni, és feltűnt, milyen szép vagy. Kívántam a szádat, kívánom a testedet. Kérlek, ne haragudj rám ezért. Tegnap aztán követtelek, és láttam, hogy ide térsz be. Itt köröztem az üzlet előtt, arra vártam, hogy végzel és megszólítalak.
Aztán, amikor benéztem a kirakaton, láttam, hogy köpenyben vagy, akkor azt hittem, hogy fodrász vagy. Elhatároztam, hogy ma beülök hozzád. Nem találtalak itt, és közben a kedves úrtól megtudtam, hogy a felesége – azaz, te vagy a kozmetikus…
– Te pedig Roland vagy a színházból – mondtam színtelen hangon, mert rettenetesen felkavart, amit hallottam. – Mit akarsz tőlem? Kérlek, menj el, és felejtsük el, ami történt.
– Hogyan felejteném el, amikor kell a csókod, az ölelésed!
– Ne viccelj, pont egy negyvenes asszony kell neked?
– Mit számít az a tíz év, a szépség különben is kortalan.
Talán ezzel a mondattal vett le a lábamról, azért is emlékszem ilyen tisztán a szavaira. Most már tudom, hogy akkor kellett volna nemet mondani, de hát utólag könnyű okosnak lenni. Egyszerűen megbabonázott, és úgy látszik, valahol minden ember hiú. Nem gondoltam én akkor a következményekre, nem gondoltam a férjemre, csak a csókja ízét éreztem.
Két nap múlva esedékes volt a fővárosi beszerzőutam. Megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Ő vonattal ment a következő állomásig, ott vártam rá kocsival. Míg vártam rá, olyan szívdobogásom volt, hogy azt hittem, nem tudok vezetni. Útközben mesélt magáról, elmondta, hogy a barátnője egyéves ösztöndíjjal Franciaországban táncol, és erre az időre ő leszerződött a mi színházunkba két szerepre. Úgyhogy addig kétlaki életet él, ha nincs előadása, jön vissza a fővárosba.
Soha nem tűnt még ilyen rövidnek az út. Számomra ismeretlen utcákon mentünk, és egy kertes társasház előtt álltunk meg. Nem kérdeztem hova visz, ő sem kérdezte, hogy akarok-e vele menni, mintha mindig is ide jártunk volna. Kézen fogva vezetett a második emeletre, kinyitotta az egyik lakás ajtaját, s attól kezdve megszűnt a világ. Az előszobában csókolózás közben leszedte rólam a ruhát, kilépett a nadrágjából, izmos karjával az öléhez emelt, és állva pillanatok alatt a magáévá tett. Nem tudtam, képzelgek, vagy valóban megtörténik mindez velem. Ernyedten dőltem a mellkasához, ő újra fölemelt, és a karjában vitt a hálószobájába. Lefektetett az ágyra, és kezével végigjárta a testemet, majd a nyelve indult felfedező útra, mígnem a gyönyörtől felsikoltottam.
Soha életemben nem éltem át még ilyen orgazmust. Összefonódva felültünk, s míg a mellemet becézgette, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy ujjaimmal végigszántsam a hátát. Az csak később jutott eszembe, hogy az a két csík is valahogy így keletkezhetett a bőrén.
Azt hittem, a gyönyört már nem lehet fokozni, de tévedtem. Rövid pihegés után magára húzott, az ölébe ültetett, s az egyre gyorsuló ritmusos mozgástól szinte eszemet vesztettem.
Következő héten újra átéltem a semmi máshoz nem hasonlítható gyönyört, de aztán már nem mondhattam otthon, hogy ismét el kell utaznom. Maradt megoldásként a délelőtti uszodaidő Roland albérletében. Ez azért már nem volt felhőtlen együttlét, mert izgultam, nehogy összefussak valamelyik ismerőssel. Még kétszer tudtam Pestre utazni, aztán vége lett a színházi évadnak, Roland elutazott Franciaországba, mi is mentünk a gyerekekkel nyaralni.
A tengerparton aztán hosszú idő után megint a férjemmel aludtam. A testem az övé volt, de a lelkem másé, a gondolataim másnál jártak. Szégyelltem, hogy így volt, de reménykedtem, hogy nem veszi észre. Csupán annyit jegyzett meg, hogy ilyen hosszú kihagyás után újból meg kell ismerkednünk.
Alig vártam, hogy véget érjen a nyár, és újból láthassam Rolandot. Abban maradtunk, hogy ősszel majd jelentkezik, és magtalálja a módját, hogy találkozhassunk. Eltelt a szeptember, de nem telefonált. Én próbáltam néhányszor hívni, de a telefonja csak csöngött, csöngött. Október elején megint felhívtam, és a géphang közölte velem, hogy a hívott számon előfizető nem kapcsolható. Teljesen kétségbeestem. Csak a hónap végén kellett volna áruért mennem, de előrehoztam az utazást. Egyenesen a már jól ismert házhoz mentem. Csöngettem, és ugyanolyan hevesen dobogott a szívem, mint amikor először vártam Rolandra. Most azonban nem tudtam megnyugodni. Törékeny, nagyon finom vonású, huszonéves lány nyitott ajtót. Nagy szeme kerekre nyílt, amikor meglátott. Behívott, leültetett és így szólt:
– Igaza volt Rolandnak. Maga tényleg nagyon szép. Pont ilyennek írta le. Vele sajnos nem tud találkozni, mert Ausztriában van, oda szerződött. De hagyott magának egy levelet, amit nem volt bátorsága elküldeni.
Zokogva bontottam fel, és alig tudtam elolvasni, mert a könnyeim elmázolták a betűket. „Dórikám, ne haragudj rám, ez így volt szép!”