Sakilát két évvel ezelőtt erőszakkal elrabolták otthonából, és hosszú időn át fogságban tartották az ősi afgán hagyomány, a baad jegyében. A kislány nyolcéves volt, amikor egy este AK-47-es kalasnyikovot lóbáló férfiak törték rá az ajtót. Miközben kihurcolták a sötétbe, azt kiabálták, hogy családjuk becsületét sérelem érte, és az ezért járó kártérítéssel még adósak a lány rokonai.
Unokahugával együtt azért hurcolták el, mert ők maguk váltak a kártérítéssé. Hiába tiltja a törvény, sőt a legtöbb hittudós szerint az iszlám vallás is ezt a hagyományt, a jelek szerint ma is széles körben gyakorlat az, hogy a család idősebb tagjai által elkövetett tettekért kislányoknak kell megfizetniük. Sakilát azért tartották jó egy éven át fogságban, azért verték rendszeresen, mert egyik nagybátyja megszöktette a körzet erős emberének a feleségét.
Az iszlám előtti időkben alakult ki – Esete azért rendhagyó, mert neki sikerült megszöknie, és mert családja kész volt kívülállóknak, külföldi újságíróknak is beszámolni a történetről. A lány apjának reagálása mindenesetre érzékelteti, hogy mennyire mélyen gyökerező és nehezen megváltoztatható hagyományról van szó: Sakira elrablása azért háborította fel, mert már valaki másnak ígérte oda a kislányt…
Az ENSZ szerint a baad „ártalmas hagyomány”, de emberjogi aktivisták szerint ma is bevett szokás az Afganisztán déli és keleti vidéki térségeiben élő pastun törzseknél. A szó azt jelöli, hogy fiatal nőket, nem egyszer még gyerekeket rabszolgaságba és kényszerházasságba taszítanak a családjuk felnőtt tagjai által elkövetett tettek miatt. A legtöbb ilyen eset rejtett marad, mivel a lányokat valamilyen szégyenletes bűntett – gyilkosság, házasságtörés vagy lányszöktetés – ellensúlyozása végett adják át a másik családnak.
A hagyományos bíráskodás fennmaradása és a baad folytatódó gyakorlata jól mutatja, hogy a lakosság nem bízik a kormány korruptnak tartott igazságszolgáltatásában, és az emberek nem érzik magukat biztonságban. A szokás olyan helyeken honosodott meg, ahol veszélyes a kormány intézményeihez fordulni. Ahelyett, hogy vitáikkal a lassú és romlott, minden egyes ítélet fejében pénzt kikövetelő bíróságokhoz fordulnának, az emberek a dzsirgának, a törzsi vének tanácsának döntését kérik. Márpedig a testület a szokásoknak megfelelően engedélyezi, hogy a súlyosnak tartott sérelmeket gyereklányok átadásával rendezzék egymás között az érintett családok.
A nők jogaiért küzdő aktivisták attól félnek, hogy a baad visszaszorítása terén az utóbbi időben elért eredmények veszendőbe mennek, ha a NATO-erők fokozatosan kivonulnak és a lakosság felvilágosítására indított kampányokra szánt keret összege csökken.
A nőkereskedelem hagyománya az iszlám előtti időkben alakult ki, amikor Afganisztán hegyeiben és sivatagjaiban még nomád törzsek bolyongtak. A vidéki körzetekben ezek a tradíciók ma is tovább élnek.
„A nomádok közt nem létezett rendőrség, törvény, bíróság, így az anyagi kárpótláson túl az erőszak és a gyilkosság maradt az egyedüli eszközük vélt igazuk érvényesítésére – magyarázta a The New York Timesnak Nasrine Gross afgán-amerikai szociológusnő, aki a nők helyzetét tanulmányozza. – Amikor nem sikerül megoldani egy problémát, csak azt kínálhatják fel, amijük van: a számosállat értékesebb, mint egy lány, mert azt el lehet adni. Aki rákényszerül, felajánl például két puskát, egy tevét, öt juhot, a lányok csak ezután következnek…”
Amikor egy lányt gyakorlatilag rabszolgaként eladnak egy másik családnak, és annak egyik tagja esetleg feleségként magához veszi, az is motiválja a feleket, hogy a családi kötelék összekapcsolja a két konfliktusba került famíliát, és így kevésbé valószínű a további véres konfliktus. Ez a megoldás hozzájárul ahhoz is, hogy kompenzálják a család elvesztett tagjának a munkáját, és ha a lány gyerekeket szül, az jelképesen pótolja is az elvesztett rokont.
Nyolcévesen már mennyasszony volt: Ez azonban csekély vigasz a kárpótlásul kiszolgáltatott lány számára, hiszen ő új családjának ellenségét testesíti meg: egyáltalán nem készült fel arra a brutalitásra, amely emiatt rá vár, ahogy arra a szexuális kapcsolatra sem, amelyre gyakran igen fiatalon kényszerül. Gross szerint a baad ráadásul nem békíti meg igazán az érintetteket. Csupán ahhoz elég, hogy elejét vegye a vérbosszúnak, de ahhoz már nem, hogy rendesen bánjanak az átadott lánnyal.
Nem ismeretes az ilyen esetek pontos száma, de Kunar tartományban, ahol Sakilát elrabolták, a tartományi tanács havonta egy-két esettől tud. Sok ügy azonban nem is jut a tudomásukra, miként Sakiláról sem hallottak. A pastun többségű afgán tartományokban a kormány és a nőszervezetek képviselői számos rémtörténetről hallanak, gyakori a baaddal összefüggő nemi erőszak, öngyilkosság, a kiszolgáltatott fiatal nők helyzetével való visszaélés. Szinte mindenki tud erről a gyakorlatról, ismer olyanokat, akik áldozatává váltak, és sokan szégyenkeznek is miatta. Afganisztán 2009-ben törvényben tiltotta meg a nők elleni erőszakot, de ennek gyakorlati érvényesítése bizonytalan, különösen a déli és keleti tartományokban.
Sakila családja, akárcsak sokan mások Kunar tartományban, nem magát a baadot utasította el, hanem azzal érvelt, hogy az esetét tárgyaló dzsirga még meg sem hozta ítéletét, amikor a gyermeklányt már elhurcolták. és hozzáadták egy Pakisztánban élő unokatestvérhez. A lány apja szerint erre azért nem volt joguk, mert Sakila (nyolcévesen) már egy másik férfi menyasszonya volt. A korai eljegyzés ugyan szintén törvényellenes, de ugyancsak elterjedt gyakorlat a vidéki pastun területeken.
„Nem ellenezzük a hagyományt, de az én lányom nem volt átadható” – tiltakozott az apa.
A baadot egészen másként ítélik meg a férfiak és a nők.
Az előbbiek szemében a család megőrzésének és a vérbosszúk leállításának eszköze, az utóbbiak szerint ártatlan fiatal lányok szenvednek miatta olyan cselekedetek következtében, amelyeket mások követtek el. A férfiak úgy gondolják, hogy a lány egy-két évig kínlódik az új családban, de ha gyermeket szül, előbb-utóbb az új família természetes tagjává válik. A meginterjúvolt nők másként látják a dolgot, különösen ha az új családban a balsors azzal sújtja őket, hogy lányt szülnek.
„A baadba adott lány sorsa mindig nyomorúságos lesz. Rengeteget kell dolgoznia, verni fogják, és az új család nőtagjai reggeltől estig őt szapulják” – mondta az amerikai lapnak Naszima Safikzada, aki Kunar tartományban a nők jogait védő hivatalt vezeti.
Kenyéren és vízen éltek – Sakila Kunar tartomány Naraj nevű járásában, egy kis folyó partján élt, szülei szegény mezőgazdasági munkások. A kislány iskolába járt, testvéreivel játszott és egészséges gyerek volt. Mindez már a múlté azóta, hogy az erősebb Gudzsar klánhoz tartozó Fazal Nabi helyi főnök családja elhurcolta. Sakilát és unokahúgát csak három hónap múlva engedték ki abból a sötét szobából, ahová eredetileg bezárták őket – de csak azért, hogy tűzifát gyűjtsenek a hegyekben, és vizet hordjanak a közeli folyóról. Egy évig nem kaptak tiszta ruhát, fél évig még azt sem moshatták ki, amelyben elrabolták őket, így könnyebb volt utálni a két mocsokban élő kölyköt, akivé változtatták őket. Csak kétnaponta kaptak enni, kenyéren és vízen éltek.
„Úgy kínoztak, ahogy ember nem bánhat másik emberrel – idézte fel szenvedését Sakila. Eltakarta az arcát, amikor a riporter a fején látható forradásokról kérdezte. – Akkor keletkeztek, amikor nekivágtak a kőfalnak – vallotta be.
A fogságból előbb unokahúgának sikerült megszöknie, Sakilával ezután még keményebben bántak. Aztán neki is sikerült a bokrok között kúszva eljutni a közeli faluba, ahol egyik lánytestvére élt. Amikor megjelent az ajtóban, olyan sovány és piszkos volt, hogy nővére alig ismerte fel.
„Csak hálni járt belé a lélek. Reggeltől estig csak sírt – jegyezte meg a lány apja, Gul Zaren. – Most próbáljuk rendbe hozni, állapota lassan javul.”
Fazal Nabi és fegyveresei alig néhány órával azután, hogy Sakila elmenekült, megjelentek az apa családjánál, átkutatták a házát, őket vádolták a lány szökésének megszervezésével, és azzal fenyegetőztek, hogy megölik Sakila valamennyi férfi rokonát, ha a lány nem kerül elő.
A halálra rémült család hajnalban felkerekedett. Hogy elkerülje a helyi főnök embereit, akik az egyetlen nagyobb út mentén őrködtek, a família a hegyeken át vezető ösvényeken menekült, és meg sem állt a tartományi székhelyig, Aszádabádig. A faluban hagyták szinte mindenüket, az egyetlen tehenet és a két kecskét is.
Sakila apja és nagybátyja most napszámosként dolgozik napi ezer forintnak megfelelő bérért – már amikor munkát kapnak. Kis vályogházukban nincs fűtés, áram, egyetlen kondérban főznek az udvaron. Amikor vissza akartak térni a falujukba és ehhez védelmet kértek, a hatóság az ottani helyi rendőrőrshöz utasította őket.
Gul Zaren a fejét rázta: a helyi rendőrfőnök a Sakilát elrabló Fazal Nabi klánjához tartozik. „Nem mehetünk vissza” – szögezte le.
„Nem tudom, mi vár rám, jóra fordul-e még a sorsom, vagy már soha” – fűzte hozzá Sakila, miközben tűnődve kinézett az ablakrésen.
