Egy lepusztult polgári lakásban vagyunk napjainkban, nem számít, hogy pontosan hol, de talán egy kelet-európai nagyvárosban. A nappali romokban. Az asztalon egy pohár whisky, néhány kokaincsík, és egy frissen olajozott kézifegyver társaságában halványrózsaszín cumisüveg árválkodik.
A romok tetején Elza (Dobó Kata) a megtört rendőrnő roskad magába, kinek lába alól végleg kicsúszott élete talaja. Veszélyes szerelmi háromszögbe keveredett, szintén rendőr férjével (Patrik – Mészáros Béla), és annak bűnöző barátjával (Alex – Lengyel Tamás). Hatalmas nyomás nehezedik rá, melyet csak az alkohol és a kokain hamis káprázata képes valamelyest enyhíteni. Mindezek tetejében még terhes is, már jócskán a kilencedik hónapban. Sodródó személyisége némán kiált segítségért.
Bukott hősnőnknek váratlanul kétes „megmentője” érkezik, a rég nem látott, gyűlölt apa, Rusty, (Kern András) a nyomozólegenda személyében. A látogatás erőtlen ürügye a lány harmincadik születésnapja és még egy „apróság”. Szépre tervezett találkozásuk azonban rövid úton klausztrofób kergetőzésbe csap át, amikor is az érzékeny szimat számára nyilvánvalóvá válik, hogy Elza jelene szörnyű titkokat rejt.
Zavarba ejtően kusza a Halálkeringő Szabó István által írt forgatókönyve. A film felütése a klasszikus, akár még Roman Polanski Iszonyatát is felidéző pszicho-thrillerekre hajaz: az instabil női szubjektum megbomlása, amely (eleinte) megmagyarázhatatlan nyomokban, külszíni és lelki sérülésekben, valamint koszos tükörben megmutatott arcközelikben teljesül ki. Rusty érkezésével a súlypont inkább a nőt és az otthon szentségét fenyegető külső veszélyre helyeződik (ami már a domestic thrillerekkel rokonítja az opust), ellenben a szereplők motivációinak és kapcsolatának fokozatos feltárása még ezt az értelmezést is ellehetetleníti. Szabó szkriptje visszatartja a film dekódolásához szükséges információkat, az így létrehozott, ravasznak szánt flashback-szerkezet nem a felismerés aha-élményével, hanem értetlenkedésből fakadó fejcsóválással ajándékozza meg nézőjét.
Nem is beszélve arról, hogy Szabó ezzel mennyire megnehezíti a szereplők dolgát, akik súlyos (ám korántsem életszagú) frázisokat puffogtatnak ugyan, a késleltetés miatt ezek a borzalmasan szar életről előadott frázisok viszont teljesen légüresek maradnak. Dobó Katának egyszerűen nem áll jól a fröcsögő szájú káromkodás, ám becsületére legyen mondva, hogy mindent megtesz, a lehető legtöbbet próbálja meg kihozni Elza karakteréből, az igazán komplex drámai filmszerepre azonban még várnia kell. Rusty figurája is kifejezetten érdekes lehetett volna, ha nem Kern játssza. Kern teljesen elfuserált választásnak bizonyult, fásult, fáradt, majd’ minden megszólalása hiteltelen ? és ez rosszat tesz egy gyakorlatilag kétszereplős kamaradrámának. A forgatókönyv nem hozza helyzetbe az emiatt is alulmotivált karaktereket (sok a redundancia, az ismétlés), ezen kívül pedig meglehetősen túlzsúfolt. Egyszerre akar egy diszfunkcionális família rehabilitálásával, vagyis egy családi drámával, egy múltbéli és egy jelenbeli trauma pszicho-párbajba torkolló feldolgozásával, továbbá egy markáns bűnügyi szál lebonyolításával foglalkozni.
Elza és Rusty sajátos vetélkedése (előbbi a nyomok eltüntetésére, utóbbi a feltárásukra, majd szintén az eltüntetésükre törekszik) aztán thrillerből egy gyerekvállalástól rettegő asszony bizarr szerelmi háromszögébe csap át, ami Elza egykori férje, Patrik (Mészáros Béla), és Alex (Lengyel Tamás), a rendőrgyilkos drogdíler – történetesen Patrik legjobb barátja – között feszül. A thriller-vonalnak ezzel búcsút is inthetünk, a Halálkeringő szimpla bűnügyi filmként ér véget, a sporttáskában elrejtett kokain pedig előbb McGufinná, majd egy sajátos és gyomorforgató záróképben kulmináló mexican standoff katalizátorává válik.
A Halálkeringő igazi erényei csupán formai megoldásokhoz kötődnek. Köves állandó alkotótársa, Dobóczi Balázs operatőr hűvös, monokróm kompozíciói, és a szűk térben végrehajtott folyékony kameramozgásai kitűnő atmoszférát teremtenek (még akkor is, ha helyenként „túlzenélt” a film), a fókuszpont állandó és gyors változtatása pedig szépen rímel instabil főhősünk lelkiállapotára. Olykor-olykor azonban a – szigorúan vér-központú – hangulatteremtő képek (az újra és újra lepottyanó véres kés, a redőnyön lévő vércsepp lassú lefolyása, a vízbe csöppenő vér ultra-lassított szétterjedése) teljesen funkciótlanul szerepelnek a filmben, és inkább tűnnek szépelgő, ám teljesen üres motívumoknak, mint a történet szerves részét képező epizódoknak. Köves törekedett arra, hogy elemelje a Halálkeringőt a magyar valóságtól (ahogy Antal tette a Kontrollal), az egyetlen zárt helyszín és az ablakon keresztül látott, felismerhetetlen városkép ugyan még ezt a célt szolgálná, csakhogy a magyar rendőri egyenruha és igazolvány, valamint Újlaky Dénes díjbeszedőjének nyúlfarknyi szerepe „elárulja” a rendezőt, így teljesen feleslegessé és erőltetetté válik az egyetemesség hangsúlyozása.
Köves ugyan most mellétrafált, rövidfilmjeiből és a Halálkeringőből is kitűnik, hogy nagyon formatudatos és artisztikus kompozíciókban gondolkodó rendezővel van dolgunk (ami a film nagyszerű plakátján is látszik). Nerve munkacímen futó projektjét már nemzetközi vizeken fogja lebonyolítani, szívből kívánom, hogy legközelebb egy koherensebb forgatókönyv álljon a rendelkezésére.
Az erőszaknak annyi formája van, hogy annál talán csak az okokból van több. A lényeg, hogy a nők megerőszakolására mindig van zsebből előrántható apropó. Amíg civilizálatlanok voltunk, addig a pasik a női melleken csüngtek. Anyajog volt világszerte, és a pasik olyanok voltak, mint az örök kisdedek. Az ártatlanság korában természetes volt, ha a fiával dugott az anyja, ha a húg nem tudta, hogy a bátyjával üzekedik, ha a lánya után kajtatott az apja. Persze azt is bírta mindenki akkoriban, hogy nem volt pénz, nem voltak városok meg országhatárok, nem volt tervgazdálkodás, adók, miniszterelnökök, és nem voltak tömegpusztító fegyverek sem. Később az idő múlásával és a társadalmak átalakulásával változott a helyzet, és korszerűtlenné vált az anyajog, mert a civilizációhívők szerint a természetnek nem arra volt szüksége, hogy csaj módjára empatizáljanak vele és/vagy elviseljék, hanem arra, hogy pasi módra megerőszakolják. Mindenki tudja, hogy a nemi szerepek leosztása egyidős a civilizációnkkal. Az apajog meg akkoriban vette át a terepet, amikor a hordákból nemzetségek, majd törzsek lettek, és kialakultak az első államok. Amióta fegyvert viselünk. Amióta a férfiak nemi ösztönből, vagy bosszúból, vagy hadászati stratégiából megerőszakolják a nőket. Az apajog azóta is töretlen népszerűségnek örvend, bár manapság leginkább demokráciának hívják, ami szintén pasitalálmány. Ennek lehet örülni, meg szomorkodni rajta, meg reformokat sürgetni, hiszen mégiscsak kétezerkilencet írunk, és mindenkinek jár az egyenjogúság. Bár a Földön több nő él, mint férfi, de az apajogú társadalmakban az általános közmegegyezés szerint az a leosztás a nemi szerepeket illetően, hogy például a pasik katonáskodnak, a csajok meg szülnek. És hogy a háborúkban a férfiak erőszakolják meg a nőket, és nem fordítva. És az most nem fontos, hogy a csajok valóban szeretnek-e a pasik áldozataivá válni, mert a nemi erőszak még békeidőben sem ér, nemhogy háborúban.