Leültem a gép elé, mint napok óta minden délután. Írni készültem, de a múzsa – lévén hogy nő, s mint ilyen szeszélyes –, ma sem akart homlokcsókkal megajándékozni, sőt, konkrétan le se szart. Míg azon merengtem, hogy mit mondok a kiadómnak, kívülről fékcsikorgást hallottam, majd ajtó csapódás, kiadós káromkodás, aztán csend. Végül kulcs fordult a zárban, s kopogó léptek zaja hallatszott. Egyre közelebb, közelebb, végül a dolgozószoba ajtajában ott állt életem értelme. A férfi – csupa nagy betűvel. Bár ebben a pillanatban átütően kék szemei inkább a viharos óceánt, mint ábrándos szerelmest idéztek.
– Mi ez itt? Egy ilyen szennylapnak kellett elmondanod, amire én hónapok várom a választ? Innen kell megtudnom, hogy a nagy írónő nem óhajt férjhez menni. Idézem: „Angel Right a híres krimiíró újságírói kérdésre azt válaszolta, hogy akkor kötelezi el magát egy megbízhatatlan férfinemű egyednek, majd ha a pokol befagy!”
– Tudod, hogy ez csak reklámfogás. Kérdeztek, én meg azt válaszoltam, amit hallani szeretnének. Tavaly még azt nyilatkoztam, hogy jól megvagyok egyedül, és mivel macskám már van, akiről gondoskodjak, minek nekem férfi. Ezek után, hogy nézett volna ki, ha most meg azt mondom: „Jaj, olyan szerelmes vagyok, mint egy ágyú, nézzetek rám, már nem vagyok cinikus szingli, bocs, meggondoltam magam, férjhez megyek.” Nem gondolod komolyan, hogy egy lap hasábjain hagyom, hogy csámcsogjanak a magánéletem?
– Engem nem érdekelt volna. Én nem szégyellem, hogy szeretlek! Engem nem érdekel, hogy mit gondolnak mások… Tudod mit, jobb, ha most gondolkodom. – mondta, majd szikrázó szemekkel kirohant. Elhűlve ültem, reszkető gyomorral vártam, hogy újra ajtó csapódik, és elmegy, de csend volt. „Valahol a házban van még” – gondoltam.
Életem jelenlegi értelmét – s remélem a jövőben is így lesz, bár most nem úgy tűnik – majdnem pontosan egy éve ismertem meg egy partin. El sem akartam menni, de a kiadóm „finoman” felvilágosított kötelességeimről, s közte volt a nyilvánosság is. Így elmentem. Erőt vettem magamon, felkerestem – nem az orvosom, gyógyszerészem, ahogy javasolják, hanem – a fodrászom, meglátogattam egy kozmetikát, vettem egy új ruhát – száz éve először – és a tükörben látott látványtól még a kedvem is rózsás lett. Sűrű barna hajam megzabolázta a mester, lágy hullámokat, és némi fényt varázsolt rá, a kozmetikus meg egyenesen szépnek sminkelt. Alig ismertem magamra. Az esti futás és fitnesz áldásos hatása is látszott a divatüzlet eladónőjének unszolására megvásárolt kisestélyi vonalát nézve. Szerénykedhetnék, de veszettül jól állt. Ez volt az a bizonyos kis fekete ruha, amit minden nőnek tartania kell otthon. Lágy esésű, elől-hátul mélyen dekoltált darab, amely kicsivel térd fölött végződött. Ettől lehetett volna éppenséggel szolíd, de olyan cselesen szabták, hogy oldalt egészen combközépig fel volt vágva, így tulajdonképpen volt is rajtam ruha, meg nem is. A látványtól ekképp feldobódva egészen jókedvűen indultam a partira. Csak annyit tudtam róla, hogy valami gazdag, görög gyökerekkel rendelkező üzletember tartja most nyíló szállodája tiszteletére. Na – gondoltam – ez is biztos valami „enyém a világ, borulj le előttem földi halandó” típusú díszpinty.
Az újságírók már javában vadásztak a hírességekre mire odaértem. Kiszálltam a taxiból, s kényszeredett bájmosollyal fordultam a vakuk felé. Megszoktam már, hogy úgy tegyek, mintha veszettül élvezném a csillogást. Pedig utáltam. A színlelést, a kényszeredett, kedvességnek álcázott vicsorgásokat, a páváskodó hírességeket, és mindazt a talmi ragyogást, amely körülvette őket. Beérve aztán végigpásztáztam a gazdagon díszített hallt, a görög oszlopokon nyugvó boltíveket, a berendezést… Érdekes volt. Nem giccses, inkább különleges. Keveredett a görög kor romantikája és a mai modern művészet. Végül odaléptek hozzám, s bevezettek a koktélparti helyszínére.
Na, itt már tényleg volt néhány „enyém a világ, borulj le előttem földi halandó” típusú férfi és nő egyaránt. Örömmel konstatáltam, hogy néhány férfiszem végigpásztázza új szerzeményemet, a kis feketét, s ettől persze néhány női szem irigy szemvillanását is bezsebelhettem. Míg gyűjtöttem a pozitív és kevésbé pozitív energiákat, megakadt a szemem egy magas, elegáns, öltönyös jelenségen, egy hölgykoszorú közepén. Először csak a méretei szúrtak szemet, hiszen pont azért vettem észre, mert a körülötte álló modellszépségű nők tűsarkai ellenére is föléjük magasodott. Ahogy figyeltem, egyszer csak felémfordult, s egyenesen a szemembe nézett. Végigfutott rajtam a hideg. Olyan átható mély, kék szemei voltak, hogy majd átfúrták az enyémet. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Elindult felém, s éreztem, hogy bizseregni kezd a gerincem. Hirtelen melegem lett, s nem tudtam, hogy elmeneküljek, vagy megvárjam, míg ideér. Mindenesetre gyorsan lefoglaltam az ott köröző pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt, és belekortyoltam. Közben ő is odaért, ahol álltam.
– Jó estét! Ugye Angel Right-hoz van szerencsém.
– Igen – válaszoltam meglepetten. Hát ez meg honnani ismer engem? El sem tudtam képzelni, hogy ez a görög isten honnan a fenéből tudhatja a nevem.
– Én Philip Populosz vagyok, a szálloda tulajdonosa. Nagy rajongója vagyok. Minden könyvét olvastam. Nem gondoltam, hogy nemcsak okos, de ilyen csodálatos is. – S ahogy ezt kimondta mély, búgó hangján, szeme már végig is svenkelt az ominózus oldalvágáson, illetve takarás hiányában a combomon. Olyan volt, mintha simogatta volna a lábam. Mintha a szép, barna keze végigvándorolt volna a combomon. Nyeltem egyet, gondolatban megráztam magam, s valami elegáns válasz után kutattam az agyamban. Végül annyit sikerült kinyögnöm: – Köszönöm, nagyon kedves.
– Megengedi, hogy körbe vezessem?
– Persze, örömmel lennék magával. Ööö, illetve mennék magával – nyökögtem.
A karját nyújtotta, majd elindult velem a lift felé. Szemem sarkából láttam az irigy és kíváncsi pillantásokat, de abban a pillanatban csak a férfi illatára, izmos karjára tudtam gondolni. Olyan szorosan vezetett, hogy a lábunk folyton összeért, engem meg mintha áram ütött volna minden egyes súrlódásnál. Ráadásul közben folyamatosan beszélt azon a mély, búgó hangon… El voltam varázsolva. Nem értettem magamat. Soha nem voltam könnyelmű, de még sohasem éreztem ilyen mélyről jövő vágyakozást. Ahogy sétált velem, és beszélt, úgy éreztem, hogy még többet akarok, pezsgett a vérem. Zavarban voltam, kipirultam, és az egészben az volt a legrosszabb, hogy biztos voltam benne, hogy ezt ő jól tudja. Szégyelltem magam, de a hajtott a vágy.
– Látja a mennyezeten azokat a freskókat? Egy görög barátom festette az egészet. Minden emeleten lévő hálószoba mennyezetén más és más. Tudja, mi, görögök, nagyon érzelmes emberek vagyunk. Erősen hajlunk a romantikára, a szerelemre. Maga hogy van ezzel?
– Én? Mármint mivel vagyok hogyan?
– A szerelemmel.
– Háát, hallottam már róla. Mesélik, hogy létezik. – Istenem, humoros akartam lenni, és mennyi hülyeséget beszélek össze-vissza.
– Hahahahah – nevetett Philip. Maga nagyon vicces, Angel, s mellette olyan csodás, mint azt a neve ígéri. Nézzen csak fel, és figyelje meg a képet. A férfi átöleli a nőt, látja? A nő pedig testével szinte rácsavarodik a férfira. Ennél szorosabb már nem is lehet a kettőjük kapcsolata. A szenvedély, a tűz, a szerelem szimbóluma ez.
Miközben néztem a két szerelmest, s hallgattam a képen lévő pár történetét, szinte éreztem, ahogy a nő odaadja magát a férfinak, ahogy testük összeolvad, éreztem a vágyat, mely hajtja őket. Elvarázsolt pillanat volt. Arra ocsúdtam fel, hogy csend van. Nem tudtam volna megmondani, hogy Philip mikor hagyta abba a történetet, de mikor én ránéztem kissé szédülve a folyamatos felfelé nézéstől, no meg a fantáziámtól, már csak engem nézett. Elhomályosuló szemekkel emelte pillantását a ruhám dekoltázsától az arcomig, majd szája egyre közeledett az enyémhez, míg végül puhán, melegen megcsókolt. Orromat átjárta az illata, számat a szája simogatása. Nyelvét lassan becsúsztatta az ajkaim közé, kezeivel körbefont, lábát a combom közé csúsztatta, s csókolt kifulladásig. Belefeledkeztem a pillanatba. Mire átölthettem volna én is, ellépett tőlem. Lassan tértem vissza a valóságba. Légzésem zilált, bőröm égett, a testem folytatásért kiáltott. Ködös tekintetemet ráemeltem, ő sem festett jobban. Ez megnyugtatott. Lám, ős is kíván.
– Ne haragudj, úgy viselkedtem, mint egy türelmetlen kamasz. Lerohantalak. Én, én … nagyon sajnálom.
– Én meg nem! – mondtam csalódottan.
– Tessék? Hogy mondtad?
– Azt mondtam, hogy én nem sajnálom. Bár, most egyre inkább. Úgy hogy menjünk vissza a partira, és felejtsük fel ezt az egészet. – Sértődött voltam, csalódott, hogy ő állt meg, mikor nekem kellett volna. Nem is rá haragudtam, inkább magamra. Csókolóztam egy vadidegen férfival csak azért, mert csodálatosnak mondott? Hülye liba! Nagyon haragudtam magamra. Még le is feküdtem volna vele. Én lettem volna az eheti „okos, és bájos” címkés hódítása. Elindultunk a lift felé, s akkorra már úgy felhergelt a saját hülyeségem, hogy meg tudtam volna ölni őt is. Elképzeltem hány nőnek mondta már ugyanezt.
– Angel! Angel! Meghallgatsz, vagy szó nélkül elrohansz előlem. Bár, ahogy elnézlek, te inkább magad elől futsz – mondta most már határozottan.
– Jaj, hagyjuk a pszichodumát! – és rohantam tovább a lift felé.
– Mi van Angel, gyáva vagy?
– Hogy én gyáva? Nem. Egyszerűen meggondolatlan voltam, de hála istennek hamar észbe kaptam.
– Ha nem hagyom abba, tudod, hogy már az ágyamban lennél. – mondta, s most már némi él is volt a hangjában.
– Hát ebben ne legyél olyan biztos!
Ahogy kimondtam, elértem a liftet, és ő is. Beszálltunk. Rövid, kínos hallgatás után megkértem, hogy vigyen a földszintre. Megnyomott egy gombot, s a lift elindult. Halk csengetés, s kiléptem… Csak nem a hallba.
– Ez nem a földszint! Hova hoztál?
– Ez az én lakosztályom folyosója.
– Felejtsd el! Jó éjszakát! – s visszafordultam a lift felé, de ő elkapta a karom, s magához szorítva azt mondta: – Nem Édes, azt te felejtsd el, hogy úgy hagyhatsz itt, hogy meg sem hallgatod az én verziómat. Majd ha lehiggadsz, elmehetsz.
– Ezt nem gondolod komolyan? Nem mozgat egy kicsit se, hogy az erőszakot bünteti a törvény? Hogy a fogvatartásról már ne is beszéljünk!
– Szó sincs erőszakról. És nem is tartalak fogva. Ne felejtsd el, hogy önként és dalolva jöttél velem el a partiról. És egészen addig élvezted is, míg meg nem ijedtél a saját szenvedélyedtől.
– Kicsit sokat képzelsz magadról! Különben meg, ha jól emlékszem, te voltál az, aki visszakozott!
– De csak miattad. És különben is. Bárki megláthatott volna minket. Vagy te akarsz lenni a holnapi címlap?
– Na, jó, ez igaz.
– Akkor menjünk be hozzám. Megígérem, hogy jó fiú leszek. Megmutatom a lakosztályt, iszunk valamit, és visszamegyünk, majd ha mindketten megnyugodtunk egy kicsit.
– Rendben.
A lakosztály teljesen olyan volt, mint Philip, vagy mint a Gilette reklám: férfiasan tökéletes. Ő a bárpulthoz lépett, és megkérdezte, mit iszom. Martinit kértem, bár jelen pillanatban jobb lett volna valami erősebb.
– Köszönöm. – mondtam, majd nagyon kortyoltam az italból. Kellemesen égetett mikor lecsúszott a torkomon. Én az egyszemélyes fotelbe ültem, amit mikor meglátott, elmosolyodott. Helyet foglalt velem szemben a kanapén.
– Jobb már? Hisztistop van?
– Én nem szoktam hisztizni. Nagyon is kiegyensúlyozott vagyok.
– Hát, igaz, én még csak pár órája ismerlek, de nekem nem úgy tűnik. Szerintem igen is szenvedélyes vagy, hirtelen és tüzes. Intelligens, szép, és veszettül kívánatos. Ha nem így lett volna, eszembe sem jutott volna, hogy megismerjelek, az meg pláne nem, hogy felhozzalak ide. Bár ezt nehezen hiszik el, de a mi családunkban tiszteljük a nőket, és nem játszadozunk velük.
– Hát persze. Biztos így van.
– Ne légy cinikus. Én őszinte vagyok. Ha játszadozni akartam volna, elmentem volna valamelyik divatbabával, akik egész este körülöttem dongtak. Bármelyik szívesen eljött volna velem, ha csak egy csöppet is bátorítom. De engem untatnak az ilyen nők. Nem igaziak. Számomra olyanok, mint azok a műanyag babák a játékboltok polcain. Te nem ilyen vagy. Sokat olvastam tőled és rólad. Okos, intelligens vagy. Elhatároztam, hogy megismerlek. Ezért vettem fel a kapcsolatot a kiadóddal, hogy feltétlenül gyere el a megnyitóra. Tetszik, ahogy írsz, és tetszik, ahogy viselkedsz. Sugárzik belőled a tartás, a büszkeség. És ráadásul gyönyörű vagy.
Közelebb jött, lerakta a konyakos poharát, felhúzott a fotelból, én meg hagytam, mint aki mozdulni sem bír. Mint akit megigéztek.
– A hajad fenséges. Eszméletlenül szeretnék beletúrni. Összefogni a kezemmel, lágyan hátrahúzni, hogy elérjem a nyakad. – S amit mondott, azt meg is tette. Lágyan duruzsolta a fülembe, hogy mi a következő. Megtette, majd folytatta, s így tovább: – Végigcsókolom azt a selymes bőröd. Ettől a ruhától pedig megőrülök. Egész este alig vártam, hogy benyúlhassak ide a redők alá. Óh, édes, milyen finom puha a melled, és milyen finom csókolni. – Lesodorta a ruha pántjait, s szája forró nyomott hagyott a mellemen. Nyalogatta, szopogatta a mellbimbómat, majd óvatosan a fogai közé véve húzott rajta, majd újra szívni, szopni kezdte, közben másik mellett becézte a keze. Zilálva szedtem a levegőt, még közelebb feszítettem hozzá felsőtestem, felkínáltam magam a gyönyörnek. Csípőm önkéntelenül körözni kezdett, s láttam rajta, hogy ettől ő is szaporábban veszi a levegőt. Combomat simogatva felhúzta a szoknyámat egészen a derekamig. Elengedett egy pillanatra, erre én kiléptem az alig rajtam lévő ruhából, már csak egy kis fekete csipke választott el a teljes meztelenségtől. Nézett, csak nézett, s miközben megszabadult a ruhájától, a szemével továbbra is fogvatartott, s lágyan mondogatta, hogy milyen gyönyörűnek lát.
Mikor már csak a boxeralsó volt rajta, hozzám lépett, s újra kezdte a testem csábítását a nyakamtól, a mellemen keresztül egészen a kis fekete bugyi széléig. Annyira vágytam rá, hogy tovább menjen, de ő nem kegyelmezett. Csókolt, de csak az anyagon keresztül, közben a fenekemet markolta. Ekkor már alig álltam a lábamon. Magamhoz akartam húzni, de felkapott, és felrakott pultra. Levette végre a boxert, amelyből kiszabadult méretes fallosza. Lehúzta rólam a bugyit, széttárta a lábaimat, s végre a nem csak a csipkén keresztül éreztem forró ajkait. Át akartam ölelni, magamban akartam érezni a forró, lüktető keménységet, dobáltam magam, nyögtem, s kértem, hogy hatoljon belém, de nem. Lenyomta felsőtestem a pultra, és míg ujjával játszott a hüvelyemben, addig csiklómat a szájával ingerelte. Nem bírtam tovább. Testem édes görcsbe rándult többször egymás után, mintha ezer csillag robbant volna fel. Felsikítottam. Gyönyörű volt, régen éltem át ilyen szenvedélyt, ilyen teljes kielégülést. Philip sem bírta tovább. Mire összeszedtem magam, már éreztem kemény szerszámát, ahogy belémhatol. Az orgazmustól még szűk vaginámban férfiasságának minden négyzetcentiméterét éreztem. Teljesen kitöltött. Először próbált lassan mozogni, de aztán egyre jobban zihálva, egyre gyorsabb ütemben ütődött teste az enyémnek. Már alig bírtam ellentartani, de ő kapaszkodott belém, szorította a csípőmet magához, mintha át akarna döfni. Gyorsabban, gyorsabban, s aztán felkiáltva az utolsó lökések elhozták a gyönyört. Összerándult, még mélyebben magára húzott, majd elárasztott a sikamlós férfinedv. S miközben továbbra is mélyen mozgott bennem, az én fejemben is újrarobbantak a csillagok. Fáradtan pihegtünk. Ő rám roskadt, majd miután összeszedte magát leemelt a pultról, s elkísért a zuhanyzóba. Finoman, lágyan fürdettük egymást, míg le nem hűltünk. A hálóba vezetett, s a franciaágyra feküdtünk.
– Te vagy a világ legérzékibb nője. És a leggyönyörűbb is. Így kipirulva még szebb vagy.
– Te sem vagy piskóta.
– Hát ez szép. Ennyi? Ennyit tudsz mondani a ma esti „teljesítményemről”? Egy író? Nem találtál valami fennköltebb kifejezést a piskótánál? Ejnye, Édes. Ezért büntetés jár.
– Előbb pihenj egy kicsit, és majd akkor járjon a szád, ha …. Óh, szóval már kipihented magad,
– Hahaaha. Édesem, ez a te érdemed. Meg persze az enyém is. – kuncogott.
S mivel a büntetést igazán megérdemeltem, hát hagytam magam megbüntetni az éjszaka folyamán néhányszor.
Másnap reggel mikor felébredtem, féltem attól, hogy mit fog mondani, hogy az egész éjszaka csak egy álom volt, egy egyszeri kaland. Úgy éreztem, beleszerettem ebbe a férfiba. Én, a cinikus, az önálló nő, soha sem gondoltam volna, hogy létezik szerelem első látásra. Ilyen csak a regényekben van. De úgy látszik Isten így tréfált meg. Ha már regényeket írok, hát az életem is legyen olyan. Philip nem küldött el, nem egyéjszakás kaland volt. Megreggeliztünk, kérte, hogy maradjak. S mikor én azt feleltem, hogy csak délig érek rá, ő azt mondta: „Nem így gondoltam. Nem a mai napra gondoltam. Maradj velem. Azt nem tudom, hogy örökre-e, de mindenképpen hosszabb időre. Először próbaképpen úgy 100 évre gondoltam.”
Nem akartam, nem mertem elhinni akkor sem, de hagytam, hogy sodorjon az ár. Két hónapja aztán megkérte a kezemet. Nem mondtam rögtön igent, gondolkodási időt kértem, pedig láttam, hogy megbántottam vele. Amikor meg az a hülye újságíró megkérdezte, annyira ösztönből válaszoltam, hogy nem akarok férjhez menni. Nem mondhattam meg neki, hogy: „De, igen, férjhez szeretnék menni, mert imádok egy férfit az első pillanattól fogva, ahogy megismertem, de félek. Annyira félek, mert még mindig nem merem elhinni, hogy pont én kellek neki.” Hát ezt kellett volna válaszolnom. Miért is védekezek én állandóan? Miért is félek, hiszen már százszor bebizonyította a szerelmét. Hány jelet várok még? Angel, ébresztő, kelj fel!
Felálltam a gép elől. Halk léptekkel elindultam, hogy megkeressem életem szerelmét, s elmondjam neki, hogy igen, hozzá szeretnék menni, és igen, szeretem, és holnap megmondom az újságírónak, hogy befagyott a pokol.