Nem tudom, miben bíztam, mit hittem, de hagytam, hogy átöleljen. Aztán egyszer csak megéreztem, hogy nem akarja, csak valami beteges belső kényszerből teszi, hogy „boldoggá” tegyen. Megmerevedtem, és eltoltam magamtól. Nem tartom magam szép nőnek, mégsem voltam egyedül soha. Talán a szüleim rossz házassága volt az oka, hogy türelmes és gondoskodó lettem a kapcsolataimban, szerettek és én is szerettem, de férjhez menni nem akartam.

Egészen addig, míg meg nem ismertem Balázst. Vele minden új értelmet kapott, és úgy képzeltem, együtt fogjuk leélni az életünket. Az, hogy megcsal és egyik napról a másikra eltűnik az életemből, hihetetlennek tűnt – mégis megtörtént. Közel a harminchoz kétségbeestem: családot, gyereket szerettem volna, és először életemben magamra maradtam. A munkahelyemen – egy teherfuvarozó cégnél – rengeteg férfi megfordult. Sokan próbáltak udvarolni, de csak egy csendes, fekete hajú férfi, János volt az egyedüli, aki felkeltette az érdeklődésemet.
– János? Na, őt felejtsd el! – mondta a kolléganőm. – Nemrég vált el, de még mindig szerelmes a feleségébe. Annyit tudunk, hogy a nő csalta meg és hogy van egy serdülő lányuk.
El akartam csábítani – Természetesen ez még jobban kíváncsivá tett… Igyekeztem úgy ügyeskedni, hogy János hozzám kerüljön. Én osztottam be munkára, nálam adta le a menetleveleket. Egyre többet beszélgettünk, és egy idő után feltűnt, hogy keresi a társaságomat, még ha nem is volt a szavak embere. Előfordult, hogy csak elszívtunk együtt egy-egy cigit, szép csendben kávéztunk, aztán ment is tovább, mégis úgy éreztem, kezdődik valami közöttünk.
Az első igazi randin moziba mentünk. Ha véletlenül nem érek hozzá, talán még a kezemet sem fogta volna meg. Hazavitt és búcsúzásnál csak az arcomra adott egy puszit. Értetlenül álltam, nem tudtam, mitévő legyek. Csak azt tudtam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, és megszerzem magamnak Jánost, lesz, ami lesz.
Már hetek óta jártunk kirándulni, színházba, moziba, amikor lassan elkezdett magáról beszélni. Elmondta, hogy a felesége szerelmes lett egy másik férfiba, és megkérte, hogy költözzön el a közös házból.
– És te szó nélkül eljöttél? – kérdeztem.
– Mit tehettem volna? Hiszen ott a lányunk, Évi, akinek szüksége van a megszokott környezetére…
– Miért nem a feleséged ment el otthonról?
– Szó volt erről is, de aztán úgy döntöttünk, egyszerűbb lesz így…
Nem szidta a volt feleségét
Úgy éreztem, mindketten nehéz döntést hoztak, de talán Julinak könnyebb volt, hiszen ő lett szerelmes. Mindenesetre János soha nem mondott semmi rosszat Juliról, pedig iszonyúan megbántva és megalázva érezte magát. Ahogy állt mellettem tanácstalanul, hirtelen felé fordultam és megcsókoltam. Meglepődött, de nem tiltakozott. Kézen fogtam, és magam után húztam bérelt kis lakásomba.
Nem mondom, hogy fantasztikus éjszakát töltöttünk együtt. Sőt életem legrosszabb szexe volt… János zavarban volt és mintha nem is akarta volna igazán. Mindketten megkönnyebbültünk, amikor vége volt. Azt hittem, soha többé nem találkozunk, de amikor reggel felébredtem, János magához húzott és annyit mondott:
– Ne haragudj… Tudom, hogy este hárman voltunk ebben az ágyban. Nekem ez volt az első Juli óta. Adj nekem időt, kérlek…
– Van mire várnom? – kérdeztem csendesen és ő könnyes szemmel bólintott.
Lehet, hogy ekkor kellett volna nemet mondani, és futni, menekülni egy olyan férfi elől, aki bevallottan másba szerelmes, de én nem tettem. Inkább megnyugodva bújtam hozzá.
Az életünk lassan megváltozott: sokat találkoztunk, beszélgettünk és talán ennek köszönhetően a szex is egyre jobb lett. Találkoztam a lányával, Évivel is, aki először nem tudott mit kezdeni a helyzettel, de aztán elfogadta, hogy a papájának is van barátnője.
Szűk körű esküvő – Már egy éve voltunk együtt, az esküvőre készültünk, de Julival nem találkoztam, sőt képet sem láttam róla.
– Soha nem fogom megismerni? – kérdeztem Jancsit.
– Nem hiszem, hogy fontos lenne – felelte.
Az esküvőnkre nem hívtunk vendégeket: én szerettem volna, János nem. Azt mondta, nagyon kínos lenne másodszor is örök hűséget esküdni a rokonok, barátok előtt.
– De nekem ez az első esküvőm – fakadtam ki. – Szeretném, ha mindenki ott lenne, aki fontos nekem!
– Sajnálom, de én meg hülyén érezném magam – mondta halkan, és a békesség kedvéért hagytam magam meggyőzni.
A szüleimen és a legjobb barátnőmön kívül csak Évi volt ott a szertartáson. Amikor kiléptünk a házasságkötő teremből, egy magas, szőke hajú nő lépett hozzánk. Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy kitaláljam, ki ő…
Sosem láttam a nejét.
– Csak gratulálni szerettem volna – mondta, és mélyen János szemébe nézett. János sápadtan állt mellettem, korábbi jókedvét mintha elsöpörték volna. Juli gyönyörű volt, még női szemmel is. Finom vonások, törékeny alkat. Szürke, jelentéktelen kisegérnek éreztem magam mellette. Keserűség és harag öntötte el a szívemet, amiért tönkretette életem egyik legszebb napját. Tudtam, hogy János nem szerelmes belém, mégis hozzámentem, és alig tíz perc múlva már meg is bántam…
A házasságunk nem indult jól, és a folytatás sem volt különb. Én úgy éreztem, eljött az idő, hogy közös otthont építsünk: új munkahelyet kerestem, több mellékállást is vállaltam azért, hogy tudjunk lakást venni. Jancsi azonban semmit sem segített, mindent egyedül kellett megoldanom. Ha kérdeztem valamit, hogy tetszik-e neki, csak megvonta a vállát, és közölte, csináljam úgy, ahogy akarom, neki mindegy. Szükségünk lett volna arra a pénzre, amit Juli a válásukkor ígért neki, de János arra sem volt hajlandó, hogy erről beszéljen vele.
– De az a pénz jár neked – fakadtam ki egyik este.
– És hová menjen a gyerekkel? A híd alá? Azért, mert te nem bírsz várni, és azonnal akarsz mindent?
Döbbenten néztem rá. A közös házuk annyit ért, amennyinek a feléből akár két lakást is vehetett volna Juli is, mi is. Miről beszél János?
– Bocsánat. Így meg lehet, hogy én megyek a híd alá a gyerekünkkel.
Nem így akartam megmondani, hogy babát várok. Sőt meg sem akartam mondani, mert magam sem voltam benne biztos, hogy megtartom.
– Gyerekünk lesz? – kérdezte.
– Sajnos, igen – feleltem.
János megint sírva ígérte meg, hogy minden rendben lesz, csak legyek türelemmel. Juli nem adta el a házat, de valahonnan szerzett pénzt, és jelképes összeget átutalt Jánosnak. Tudtam, hogy nincs értelme tiltakozni, örültem, hogy be tudtuk fejezni az építkezést, mire a baba megszületett.
A kisfiunk érkezése egy időre nyugalmat hozott az életünkbe. Jánost lenyűgözte a gyerek, imádta, ha hétvégén a lánya is nálunk volt, és velük lehetett. Más anyukákkal ellentétben nekem sok szabadidőm lett, el is kezdtem tanulni.
Ahogy nőtt Gergő, és Évi egyre önállóbb lett, a mi életünk is kezdett visszatérni a régi medrébe. Jánost egyre kevésbé érdekelte, mi van otthon, állandóan úton volt, dolgozott, élte a saját életét. Gyakran szervezett programot magának és Évinek, ahová Gergőt nem vitte magával.
– Kicsi még ahhoz, hogy velünk jöjjön – mondta, ha számon kértem tőle, miért hagyja otthon Gergőt.
Így aztán szép lassan kialakult a mi kis külön életünk a fiammal. Jó kis csapat lettünk, anyukám segítségével mindent megoldottunk. Mire Gergő iskolás lett, már a második diplomámat szereztem meg, remek állásom volt, és egy nem működő házasságom, amit be nem ismertem volna. Szerettem Jánost, és nem akartam elveszíteni, ezért mindent eltűrtem.
Rendszeresen tett buta megjegyzéseket például a tanulásra, előszeretettel piszkált azért, amiért diplomás nő lettem. Ha már semmi érve nem volt a vitáink során, a következő mondattal vonult vissza:
– Te tudod. Nálunk te vagy az okos, én csak egy egyszerű sofőr vagyok.
De még fájóbb volt, hogy külön hálószobába költözött azért, hogy „ne zavarjon, ha későn jön meg”, bár az igazat – hogy nem vágyik a közelségemre – mindketten tudtuk. Közben elejtett megjegyzésekből megtudtam, hogy Juli kapcsolata véget ért, és hogy egyedül él a régi otthonukban.
Egy gyönyörű tavaszi napon kirándulni készültünk, kivételesen hármasban. Az indulás sem volt egyszerű, János türelmetlenül topogott mellettünk, amíg minden szükséges dolgot bepakoltam a kocsiba. A hegyi úton lerobbantunk, és én megpróbáltam segítséget hozni, de nem jártam sikerrel. Mi Gergővel kalandnak éltük meg az egészet, János viszont teljesen kiborult.
– Nem érted, hogy azon az úton nem jött egyetlen autó sem? Mindjárt kimegyünk a közeli főútra, ott biztosan megáll majd valaki!
– Teljesen fölöslegesen mész ki oda is. Neked biztosan nem fog megállni senki sem. Rettentő okos vagy, de rémesen nézel ki – fröcsögte dühösen a szavakat. Leforrázva álltam mellette, úgy éreztem, soha senki nem bántott még meg ennyire. Nem tudom, mennyi ideig álltam tehetetlenül, arra eszméltem, hogy Gergő keze belesimul a tenyerembe, és halkan annyit mond:
– Gyere, anya, menjünk!
Kézenfogva botorkáltunk ki az útra, ahol Gergő stoppolt. Hagytam, hogy egy kedves sofőr elvigyen bennünket a legközelebbi faluba, ahol a buszmegállóban tértem magamhoz.
– Miért ide jöttünk, kicsim? – kérdeztem Gergőt.
– Hazamegyünk. Apa nélkül – felelte a fiam, és én büszkén néztem rá. Miért kellene nekem János, amikor ilyen remek fiam van? – gondoltam.
A „közjáték” után döntöttem úgy, hogy változtatni kell a házasságomon. Első körben én is azt tettem, amit a nők többsége: magamban kerestem a hibát. Órákig álldogáltam pucéran a tükör előtt, és elmélkedtem azon, mit is kellene tennem, hogyan tudnám visszaszerezni soha nem is létezett sportos testemet. Lementem a közeli konditerembe, személyi edzőt fogadtam, és hetente többször kínoztam magam. A hajamat kicsit megnövesztettem és befestettem, Gergő szerint „tök szuper lett”. Új barátokat szereztem, és rájöttem, hogy érdeklem még a férfiakat.
Jancsi egy ideig szótlanul nézte az átváltozásomat, aztán egyre kedvesebb megjegyzéseket tett. Egyik este a hálószobába is bekopogott, amire akkor már hosszú hónapok óta nem volt példa.
– Milyen ritka vendég vagy erre – próbáltam viccelve leplezni a zavaromat. Felhúzott lábbal ültem az ágyamon, legszívesebben sírva fakadtam volna, de tudtam, nem tehetem.
– Ne haragudj, Kata! Tudom, hogy mindent én rontottam el. De a csalódás, a válás miatt minden olyan nehéz…
– János, több mint tíz éve, hogy Juli elhagyott, és te még mindig őt siratod? Itt, a mi lakásunkban, az én ágyam mellett? Hahó, én a Kata vagyok, a feleséged!
– Kérlek, ne haragudj! Ígérem, tényleg mindent rendbe hozok.
Nem tudom, miben bíztam, mit hittem, de hagytam, hogy átöleljen. Aztán egyszer csak megéreztem, hogy nem akarja, csak valami beteges belső kényszerből teszi, hogy „boldoggá” tegyen. Megmerevedtem, és eltoltam magamtól.
Szó nélkül ment ki a szobából, én pedig zokogva borultam a párnámra.
Másnap reggel az edző sajnálkozva nézte bedagadt szememet.
– Ne kérdezzem, mi történt? – súgta a fülembe, miközben a súlyokat igazította.
Megráztam a fejemet.
– Köze van ehhez annak az úriembernek, aki miatt itt aszalod magad hónapok óta? – kérdezte.
Bólintottam.
– Végül is, azt hiszem, mindent értek. Sok ilyet láttam már, hidd el. Most azt mondom, hagyjuk abba az egészet, és akkor gyere majd vissza, ha neked lesz szükséged a mozgásra… Mit szólsz?
– Nem akarom – bömböltem. – Nekem jó itt, és már régen nem miatta járok edzeni!
– Ennek örülök. Még jobban örülnék, ha azt is észrevetted volna, hogy van, aki szívesen mosolyt csalna az arcodra!
Döbbenten néztem rá, és hirtelen minden olyan egyszerűnek, világosnak tűnt. Kirohantam az öltözőbe, és olyat tettem, amit addig sosem: felhívtam Julit.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Szereted te Jancsit? – kérdeztem. – De őszintén.
– Nem, nem hinném. Vagyis…
– A tiéd. Vidd! De engem hagyjatok ki a dologból.
Lehet, hogy semmi értelme nem volt ennek az akciónak, engem viszont megnyugtatott. Jancsit is hívtam:
– Elviszed a cuccaidat, mire hazamegyek?
– Ahogy te szeretnéd – mondta rekedten.
Igen, igen, minden mindig úgy van, ahogy én szeretném! Csak szerelmet nem kaptam soha.
– Szeretném, ha most egy jó darabig nem találkoznánk.
Én komolyan gondoltam, hogy vége. Eladtam a házat, mert nem akartam, hogy bármi is arra a tíz évre emlékeztessen, amikor becsaptam magamat. Visszaadtam Julinak és Jancsinak a pénzüket, és boldogan élek egy kis faluban Gergővel. Már nem járok tornázni, felesleges, hiszen mindennap kilométereket futok a közeli erdőben. De azért az edzőt megtartottam…