Homoszexualitás – A biológia és a magatartástudományok magyarázata

A jelenség a természet- és magatartás tudományok fényében, a keresztény hagyomány értelmezése és erkölcsi értékelése.
A mai szóhasználat különbséget tesz a homoszexuális cselekedet (viselkedés) és orientáció (a homoszexualitás) között. Az első szó olyan szexuális kielégüléshez (orgazmushoz) vezető cselekményt jelent, melyet azonos nemű személyek végeznek egymással. Általánosan elterjedt az a feltevés, hogy az orientáció, a ” homoszexualitás ” is hasonlóan magától értetődő kifejezés, mely könnyen azonosítható magatartásmódot, alap-beállítottságot jelöl meg. A valóság nem ilyen egyszerű. A közkézen forgó meghatározások ugyanis nem egy esetben nemcsak tudományos megfigyeléseken alapulnak, hanem tükrözik a megfigyelő előfeltevéseit is. A kifejezés koránt sem egyértelmű. Örökölt vagy születés után kialakult, esetleg kialakított magatartásmódot jelöl, mely az azonos nemű személy iránti domináló, vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó szexuális vonzalomban nyilvánul meg. Korábban psychopatológiai jelenségnek tekintették, napjainkban azonban általában a szexuális orientáció változatának vélik, amely genetikus, a terhesség alatt vagy később, az ideg- vagy hormonrendszer fejlődésében kialakult eltérésekkel, esetleg a korai gyermekkorban, vagy a későbbi társadalmi életben szerzett tapasztalatokkal magyarázható. Az eddig felsorolt tényezők szerepének értelmezésében és a jelenség gyökerének magyarázatában nincsen összhang, kivéve azt a „biztosnak tartott” megállapítást, hogy ez a normális szexuális orientáció variánsa csupán , és nem perverzió, nem is rendellenesség, vagy társadalmi értelemben vett deviáció.
A homoszexuális orientációt sem, a zsidó-keresztény hagyomány sem, a klasszikus világ sem a középkor nem ismerte, noha a „fiúbarátság” (pederastia) és a homoszexuális prostitúció elterjedt jelenség volt a görög-római világban. A homoszexuális cselekedetet megjelölő kifejezésekkel ellentétben az orientációt jelentő szó sem a héber, sem a görög, sem pedig a latin nyelvben nem található. A zsidó és a keresztény erkölcshagyomány mindig elítélte a cselekedetet, de nem egyenlő szigorral, és nem is mindig ugyanazzal a megokolással. A keresztény világ jogrendszere büntette is a 19. századig. Legtöbb nyugati joghatóság csak a huszadik században hatálytalanította az idevonatkozó törvényes szankciókat.
A homoszexuális orientáció és cselekedet megkülönböztetése a modern magatartástudomány kezdetére, mintegy száz évre megy vissza csupán. A ” homosexualität ” kifejezés először egy 1869-ben, Lipcsében kiadott németnyelvű nyomtatványban látott napvilágot; két évtizeddel később bejutott az angol nyelvbe is. Az orvos- és magatartástudomány ekkor kezdett foglalkozni az orientáció kérdésével, és azt elmebetegségnek, pontosabban a paranoia és tudathasadás patologikus megnyilvánulásának tekintette. Ez a vélemény, és a rendelkezésre álló gyógyító eljárások agresszív alkalmazása lényegében nem változott az 1940-es évekig. A Changing Our Minds (Elménk Megváltoztatása) című dokumentumfilm tanúsága szerint, amit James Harrison készített 1992-ben, ösztrogén injekció, méhmetszés, lobotómia, elektokonvulziós kezelés valamint a kasztráció is szerepelt az eljárásmódok között, melyek szinte mindig sikertelennek bizonyultak. Csak Alfréd Kinseynek és társainak kutatásai változtatták meg ezt a felfogást 1948 után. Felméréseik az Egyesült Államokban, és később más országokban is, ismételten azt mutatták, hogy a férfi lakósság 10%-ának pubertás utáni szexuális életét homoszexuális hajlam dominálja legalább három évig, és 4%-uk egész életére megtartja azt. Már Kinsey adatai is utaltak arra, hogy nők esetében jóval ritkábban fordul elő, mintegy fele a férfiak közötti jelenségnek. Ezeket az adatokat csak az elmúlt öt év újabb és megbízhatóbb módszerekkel végrehajtott felmérései változtatták meg, lényegesen csökkentve a jelenség gyakoriságát.
Kinsey kutatásai a terápia sikertelenségét is bizonyították, legalább is abban az értelemben, hogy az állandó jellegű homoszexuális orientáció nem változott meg még akkor sem, ha a páciens heteroszexuális kapcsolatba lépett [. A homoszexuális orientáció pszichopatológiai profiját sem sikerült összeállítani. Evelin Hooker 1956-ban olyan harminc homoszexuális és harminc heteroszexuális fiatalember profilját állította össze, akik soha sem vettek részt pszichoterápiában. A vizsgálat anyagának kiértékelését három szakemberre bízta, akik sem a vizsgált személyeket, sem szexuális orientációjukat nem tudták azonosítani. A kiértékelők az anyag feldolgozása után sem tudták megkülönböztetni a homo- és heteroszexuális résztvevőket. A normális és patologikus sajátságok egyenlő arányban mutatkoztak mindkét csoport profilján. Ezt a megállapítást ismételten igazolták más vizsgálatok is.
Ezért 1973-ban az Amerikai Pszichiáterek Társulata úgy döntött, hogy a jelenséget nem lehet betegségnek tekinteni. Jelenleg ez a világszerte elfogadott „hivatalos” szakfelfogás. A terápiáról ugyan nem mondtak le, de ez manapság rendszerint azt jelenti, hogy az orientáció felismerésében, annak elfogadásában, és abban adnak segítséget, hogy hogyan élhetnek „egészséges” és megelégedett életet a saját nemük tagjaival kialakított kapcsolat keretei között.Más szóval, a homoszexuális orientáció okozta szorongás és stressz (homosexual orientation distress) lelki betegséggé, a cselekedetre vonatkozó negatív erkölcsi ítélet pedig „fel nem ismert homofóbiává” vált. Manapság ezeknek „kezelését” tekinti feladatának a magatartástudomány. Olyan véleményt is lehet hallani, amely megtiltaná a terápiát minden olyan esetben, amikor az orientáció megváltoztatása céljából igénylik azt.
Az erkölcsi értékelésnek figyelembe kell vennie a biológia , a genetika és, a magatartástudományok területén kialakult véleményeket is. Ezért röviden össze kell állítanunk azt a képet, melyet ezek a tudományágak adnak a jelenségről, választ keresve a következő kérdésekre: 1. abnormálisnak, vagy patologikusnak tekinthető-e, és 2. az emberi szabadságtól független meghatározó tényezőkben gyökerezik-e az orientáció, 3. lehetséges-e annak megváltoztatása, „gyógyítása,” és végül 4. a pszichológiai „egészséghez” szükséges-e a szexualitás erotikus cselekedetekben kifejezett megnyilvánulása?
A homoszexuális orientáció alatt, a jelenség bizonyos mértékű leszűkítésével, az azonos nemű személyek felé irányuló tartós erotikus és érzelmi vonzalmat értjük; amint a bevezetőben már meghatároztuk, a homoszexuális cselekedetet pedig olyan szexuális kielégüléshez (orgazmushoz) vezető cselekményt jelent, melyet azonos nemű személyek végeznek egymással. Ismert az a tény, hogy az ember képes homoszexuális cselekedet végrehajtására anélkül, hogy ilyen beállítottsággal rendelkezne, és a beállítottsággal sem jár együtt szükségszerűen annak erotikus cselekedetekben kifejezett megnyilvánulása. Nem könnyű feladat tehát sem a cselekedetek, sem az orientáció kategorikus meghatározása; ezeket ugyanis sokszor a fekete-fehér, a homo- vagy heteroszexuális értelmezés helyett a kettő közötti skálán lehet csak megjelölni. Mindez nagyon megnehezíti a statisztikai módszerekkel történő ténymegállapítást.
Az a megállapítás, hogy az orientáció nem tekinthető betegségnek önmagában nem ad magyarázatot sem létrejöttére, sem a létrehozó tényezők mivoltára. Ezekre a kérdésekre a biológia és a genetika területén kell először választ keresni. A biológiai abnormalitás egyik régebbi érve az volt, hogy az orientáció kizárja, vagy jelentősen csökkenti a reprodukcióban való részvételt. Manapság azonban a szociobiológia ezt a tényt előnynek tekinti. Túlnépesedés esetén a faj előnyére szolgál az, ha egyes csoportjai, például a homoszexuálisok, nem szaporodnak. Ezt a jelenséget meg lehet találni az állatvilágban is, amikor életterük jelentősen leszűkül.
1. Patkányokon végrehajtott kísérletek a hatvanas években azt sejtették, hogy endokrinológiai magyarázata van a jelenségnek. A kutatók abból a feltevésből indultak ki, hogy a hím és nőstény agyrendszer azonos. A hetvenes évekre azonban bebizonyosodott, hogy a hím patkányok agyrendszerében szexualitásukra jellemző különbségek vannak, melynek kialakulásához a hímeknek életük első öt napjában megfelelő mennyiségű tesztoszteron hormonra van szüksége. Ennek hiányában nőstény aggyal nőnek fel a genetikusan hím állatok, aminek következménye viselkedésükön is kimutatható. Más szóval, a nőstényagy a patkányfejlődés alapterméke, a hímagyat meghatározó eltérések létrejöttéhez sajátos hormonhatásra van szükség. A hetvenes évek végére a szexualitásra jellemző két strukturális különbséget is kimutattak a patkányagyban, pontosabban a hipotalamuszban. Kiderült, hogy az agysejtek összeköttetését több szinaptikus membrán biztosítja a nőstényagyban, és a hipotalamusz egy sejtcsoportja szemmel láthatóan nagyobb a hím agyában. Ezt felfedezője, Roger Gorski „a szexuálisan dimorfikus magnak” (sexually dimorphic nucleus) nevezte el.
2. Néhány éven belül hasonló morfológiai eltéréseket az emberi agyban is találtak. 1982-ben Christine de Lacoste-Utamsing és Ralph Holloway megállapították, hogy az agy hemiszféráit összekötő „corpus callosum” egy része, a „splenium”, szemmel láthatóan nagyobb a női agyban. Noha ezt a felfedezést mások kutatásai nem erősítették meg mégis általánosan elfogadottá vált. Egy holland kutató, Dick Swaab, a szexuálisan dimorfikus mag emberi változatát is megtalálta. Ugyanez a kutató 1990-ben azt is megállapította, hogy ez az úgy nevezett „suprachiasmatic nucleus” majdnem kétszer akkora homoszexuális férfiakban, mint heteroszexuális társaikban. Ez volt feltehetően a szexuális orientáció első anatómiai jele. Ez a szerv azonban nem a szexuális funkciókat szabályozza, tehát a felfedezett különbséget nem oknak, hanem okozatnak kellett tekinteni.
Simon LeVay, a kérdés legismertebb kutatója, ezért a hipotalamusz elülső lebenyében, melynek többek között a szexuális magatartás irányításában is szerepe van, négy idegsejt csoportot vett további vizsgálat alá (kötőszöveti csomók, INAH 1, 2, 3, 4). Ezek közül a második és harmadik a férfiak agyában lényegesen nagyobb, mint a női agyban, gombostű fej nagyságúak. Boncolási vizsgálatok alapján úgy találta azonban, hogy ez a két sejtcsoport homoszexuális férfiak agyában csak akkora, mint a heteroszexuális nőkében. Leszbiánus nők agyszövete nem állt rendelkezésére. Ebből arra következtetett, hogy a magatartásbeli eltérés biológiai eszközökkel történő vizsgálata lehetséges, noha ezt nem szabad élesen szétválasztani a pszichológiai vizsgálatoktól. Véleménye szerint ugyanis az emberi magatartás biológiailag és kulturálisan meghatározott tényezőit ugyanaz az agy rögzíti. A különbség csupán a kutatás módszerében található, az egyik, a molekuláris szinten zajlik, a másik pedig a tudatos vagy tudat alatti magatartás szintjén. Az 1991-ben közzétett vizsgálatainak eredménye még vitatott; elismert módszertani fogyatékosságai is voltak tanulmányának. A holttestből vett szövettani megállapítások sem mindig érvényesek egyértelműen az élő szervezetre. Jelenleg ő a corpus callosum szexualitásra jellemző morfológiai sajátosságaival foglalkozik. Ha megállapításai általános érvényt szereznek is, a levonható következmények csak részeredménynek tekinthetők. Anatómia nem kórtan, morfológiai különbségek a szexuális orientáció következményei is lehetnek, de ebben az esetben is jelzik a mélyebb szinten folytatandó kutatás irányát. Ez jelenleg a hormonrendszer és a genetika területén zajlik.
Más neurofiziológiai vizsgálatokból az is kiderítették, hogy amíg heteroszexuális férfiak esetében a bal agyfélteke dominál, homoszexuális férfiakra a két félteke egyenrangúbb és kiegyensúlyozottabb működése jellemző. Ennek okát, a féltekéket összekötő kérges test, a corpus callosum már említett különbségében találják. Ez homoszexuálisok esetében mintegy 34%-kal több idegrostot foglal magában, a nőkhöz hasonlóan lehetővé téve a két félteke intenzívebb együttműködését. A férfi-női gondolkodásmód jellegzetes sajátosságai is megváltoznak. A nőkre jobb verbalitás, a férfiakra jobb térbeli tájékozódási képesség jellemző. Homoszexuális férfiak esetében azonban a verbalitás jobb a térbeli tájékozó képesség rosszabb heteroszexuális társaikhoz viszonyítva. Leszbiánus nők esetében viszont pont ennek ellenkezője mutatkozik. A homoszexuális agy tehát mintegy átmenetet képez a heteroszexualitásra jellemző különbségek között.
3. A tesztoszteronnal injektált nőstény patkány hím módjára közelíti meg a nőstényt és az ösztrogénnel injektált kasztrált hím nőstényként viselkedik a normális hímmel szemben. Ezeknek a megfigyeléseknek a birtokában a hetvenes években felmerült az a feltevés, hogy a homoszexuális beállítottság pszeudo hermaphroditizmusnak tekinthető. Ezek a személyek férfi testtel de agyukban női szexuális magatartást okozó idegközponttal rendelkeznének, melynek következtében alacsonyabb tesztoszteron és magasabb ösztrogén szint lenne a vérrendszerükben, és ez okozná a magatartásbeli eltéréseket. Ilyen hormonális különbségeket azonban a vizsgálatok nem tudtak felmutatni homoszexuális férfiakban.
A születés előtti hormontúltengés lehetősége volt a következő feltevés. Közvetlen kísérleti és megfigyelési lehetőségek híján a kongenitális mellékvese nagyobbodás (congenital adrenal hiperplasia) vizsgálata szolgáltatta ehhez az alapot. Ebben az állapotban egy enzim hiba miatt a magzat mellékveséje nem cortisolt termel, hanem androgén hormonokat, melyek az egyén másodlagos maszkulinitását határozzák meg. Mivel a szükséges enzim hiányában az agy nem állítja le ezt a folyamatot, a magzatban androgén túltengés jön létre, és a megszületett leánygyermeknek a női nemi szervek mellett hímvesszője is lesz. Ezen sebészeti eljárással segíteni lehet, de a hormontúltengés agyra gyakorolt feltételezett hatása következtében az így születetett nők 37%-a leszbiánus vagy biszexuális magatartást tanúsít, az akkor átlagosnak vélt 2-4%-kal szemben. Ezt állapította meg 1984-ben John Money, a Johns Hopkins Egyetem szexualitás kutatója. Ezt a megállapítást azonban nem tartják általános érvényűnek a mai napig sem. Ha a születés előtti hormontúltengés teóriája helyes lenne, akkor a homoszexuális orientációval rendelkező férfiak között is nagyobb arányban találnának endokrinális zavarokat és ivarszervi elváltozásokat, ennek azonban semmi jele sincsen. Heino Meyer Bahlbung 1990-ben összesítette ezeket a kutatásokat és a legtöbb vizsgálatot módszertanilag megbízhatatlannak találta. Megállapításaik alternatív értelmezését tehát nem lehet kizárni, mondta. Ennek ellenére véleménye szerint az endokrinológiai vizsgálatok lehetőségei még nem zárultak le
4. Ha a szexuális orientáció kialakulásában hormonális tényezők is szerepet kapnak, mi befolyásolja a hormonokat? Erre a kérdésre a genetikus szinten végzett kutatásokban kell keresni a választ. A hatvanas évek óta ismert jelenség a dorzofilia röntgensugárzással létrehozott mutánsa, az a hím muslinca, mely hímekkel igyekszik szexuális kapcsolatot teremteni. Egy évtizeddel később Jeffrey Hall, a Brandeis Egyetem kutatója megállapította, hogy ezek a mutánsok hím és nőnemű muslincák felé egyaránt mutatják a „szexuális vonzalom” jeleit, azt, hogy közösülnének velük; és el is fogadják más hímek közeledését, amit a normális hímek visszautasítanak. Ez a jelenség több száz generáción keresztül is kimutatható, noha a reprodukcióban nem vesznek részt. Egy recesszív genetikus rendellenesség átöröklésének produktumai ezek a rovarok. Amikor a fogyatékosságot okozó genetikus információt a pározó hím és nőstény egyaránt hordozza, utódaik egy bizonyos százaléka ezzel a magatartással jön létre. Biszexuális „orientációjukra” jellemző morfológiai eltérést (dimorfizmust) is mutatnak. A normális hím dorzofilia potrohán egy izom található, az ismeretlen célt szolgáló „Lawrence izom”, mely sem a normális nőstényen, sem a biszexuális mutánson nincsen meg. Ha a homoszexuális orientáció genetikus okokra vezethető vissza az emberben is, akkor feltehetően annak létrejöttét is hasonló folyamattal lehetne magyarázni. A dorzofilia esetében a kutatók várhatóan meg fogják találni ennek a rendellenes magatartásnak a genetikus okát. A kérdéses gén a harmadik kromoszómajobb karján van, a rendellenes molekuláris kombináció pontos meghatározása a még megoldatlan feladat. Ennek birtokában hasonló eltérések kutatása megkezdődött az emberi sejt genetikus struktúrájában is.
A mutáns dorzofilia viselkedésének biszexuális magatartásként történő magyarázata önmagában is kéréses. Szerepet játszik-e viselkedésükben a szexuális „vonzalom” vagy „kielégülés” igénye, vagy a megfigyelt jelenségeknek egészen más a magyarázata? A válasz ezekre a kérdésekre nem egyértelmű, nem lehet ugyanis kizárni antropomorfikus feltevések esetleges hatását, azt a veszélyt, hogy emberi magatartásból leszűrt feltevésekkel magyarázzuk a rovaron megfigyelt jelenségeket. A megfigyelések alapján mindössze annyit lehet megállapítani az ilyen muslinca viselkedéséből, hogy a mutáció a biszexualitás utánzását idézi elő. A jelenség genetikus magyarázata is nagyon távol áll az emberi szexualitás sokrétű sajátosságainak értelmezésétől. A muslinca és az emberi DNA közötti analógiára sok példa van, ezek megállapítása nem jelent lényeges nehézséget. Az emberi homoszexualitás azonban minden bizonnyal több genetikus és nagyon sok más tényezőre visszavezethető jelenség. Ezért nem valószínű, hogy létezik olyan genetikus információ, amelynek a dorzofilia esetéhez hasonlóan kizárólagos szerepe lenne az ember homoszexuális magatartásában, állítja Geoffrey Hall.
Hasonló következtetésre jutott Aaron Greenberg és Michael Baily is. Mint minden magatartásmódnak, így a homoszexualitásnak is megtalálható a biológiai magyarázata egy bizonyos szinten. Ebből azonban nem lehet a személyes viselkedésre vonatkozó egyértelmű törvényes vagy erkölcsi következményeket levonni. Hasonlóan érvel Paul Jay is. A homoszexualitás pusztán biológiai alapokon történő vizsgálata kudarcra van ítélve, mivel ezek a tényezők a személyes tapasztalatok és a pszichoszociális helyzet komplikált rendszerében foglalnak helyet. A genetikus tényezők szerepét azonban nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Erre utal az a megfigyelés is, mely szerint, ha egypetés ikrek egyike homoszexuális orientációval rendelkezik, akkor ikertestvérének 52%-os esélye van ugyanerre, még akkor is, ha nem együtt nőttek fel. Ugyanez az arányszám kétpetéjű ikrek között 30%, a testvérek között pedig csupán 10% körül található. Az 52%-os arányszám arra is utal azonban, hogy a homoszexuális orientáció kialakulásában nem átöröklött tényezőnek is van kb. 50%-os szerepe.
5. A 90-es évek elejétől a genetikus magyarázat egyre nagyobb teret kapott a szakirodalomban. A Colorado Institue of Behavioral Genetics kutatói harminchárom homoszexuális testvérpár DNS elemzéséből arra következtettek, hogy az X kromoszóma hosszú karjának q28-as régiójában találtak egy olyan gént, amely a vizsgáltak többségével ellentétben heteroszexuális testvéreikben és leszbikus nőkben nem található. Azóta az is bebizonyosodott, hogy ez a gén a homoszexuális férfiak 80%-ában megtalálható. Ez genetikai hajlamot jelent nemi fejlődési zavar kialakulásához, ami azonban csak külső provokáló tényezők hatására jelenik meg (pl. születés előtti hormonhatás, vagy kamaszkori tapasztalatok). Ennek a lappangó öröklődésnek a lényege az, hogy az anya csak hordozza a homoszexuális hajlamot meghatározó gént, fiúgyermekeinek 50%-os esélye van a gén örökléséhez, a leánygyermekeinek pedig ugyanekkora esélye van arra, hogy örököljék azt annak hatása nélkül, és fiaiknak továbbadják.
Hetvenhat homoszexuális férfi családvizsgálatából az derült ki az Egyesült Államokban, hogy fiútestvéreik 13,5%-a homoszexuálisnak bizonyult; a másodfokú rokonaik között, az anyai ágú nagybácsikban és unokaöccsökben is 7,5%-os a homoszexuális hajlam. Ezek a számok statisztikailag jelentős eltérésre utalnak; a férfilakosságra általában jellemző 4%-os gyakoriság több mint háromszorosát illetve majdnem kétszeresét jelentik. A többi férfi rokonok között nem találtak eltérést az átlagtól és a nőrokonok között sem találtak leszbikusokat. Ikervizsgálatok is, megerősítették a hajlam genetikus eredetét. Az egypetés ikrek genetikus információja teljesen, a kétpetés ikreké pedig 50%-ban azonos; az utóbbiak genetikailag különböző időpontban megszületett testvérekhez hasonlíthatók. Ez a különbség lehetőséget biztosít az öröklődés és a környezeti hatások felbecsülésére, melynek mindkét csoport egyaránt ki van téve. Egypetés ikrekben tehát az átörökölhető sajátosságok és fogyatékosságok egyenlő mértékben megtalálhatók, kétpetés ikrekesetében ez a lehetőség jóval kisebb. Külső hatásokkal előidézett sajátosságok viszont mindkét ikercsoportban egyenlő gyakorisággal fordulnak elő.
Az említett ikervizsgálatot mindkét nem tagjaira kiterjedt. Leszbikus nők között száznyolc ikerpárt értékeltek ki. Kiderült hogy, ha az egypetés ikerpár egyik tagja leszbikus, akkor az esetek 48%-ában a másik is az. Ez az arány kétpetés ikrek esetében csak 16%. Ehhez nagyon hasonló módon az egypetés ikrek nőtestvérei közül is 14% bizonyult leszbikusnak. Örökbefogadott leánytestvérek között csak 6%-ban találtak leszbikusokat. A férfilakósság 4%-os átlagához nagyon hasonlóan a leszbikus ikrek fivéreinek 5%-a volt homoszexuális. Egy amerikai kutatócsoport már 1980 óta gyűjt adatokat olyan férfi ikerpárokról, melyeknek egyik tagja homoszexuális. Hatvanegy ilyen ikerpár és három hármasiker szexuális beállítottságát dolgozták fel. Homoszexuális orientáció 67,5%-ban volt megtalálható egypetés ikerpárok mindkét tagjában, kétpetés ikerpárok esetében ez az arányszám 30,4% volt. A hármas ikrek között két pár estében két testvér volt egypetés, mindketten homoszexuálisnak bizonyult; a harmadik heteroszexuális volt. A harmadik esetben mindhárom testvér egypetés volt és homoszexuális orientációval rendelkezett.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy a férfi és homoszexualitásnak egyaránt átörökölt genetikai alapja van. Ennek a hajlam kialakulásában betöltött szerepét csak tág határok között lehet megállapítani, és mintegy 30-70 százalékra lehet becsülni. A hajlam provokálásában, azaz annak kialakulásában azonban külső hatásoknak is jelentős szerepe van. A többé-kevésbémegbízható számítások szerint a külső, főleg születés utáni hatások szerepe 50%-ra becsülhető. A férfi és női homoszexualitás általában nem fordul elő ugyanabban a családban, tehát ezek kialakulásában eltérő genetikai tényezők játszanak szerepet. Erre utal az a tény is, hogy a jelenség férfiak és nők esetében jelentősen eltérő sajátosságokat mutat.
A homoszexuális férfiak jelentős többségének életében az első élmény már megjelenik a kamaszkorban. Ha egy férfinek 30-35-éves koráig nem volt ilyen élménye, akkor valószínűleg később sem lesz. Nők esetében az első élmény lehetősége 50 éves korig változatlanul fennáll. A homoszexuális férfiaknak sokkal több azonos nemű partnere van, mint a heteroszexuálisoknak. A leszbikus kapcsolatok szilárdabbak és tartósabbak is. Kimutatható azonban az is, hogy az „állandó” jellegű hajlam fenntartásához a heteroszexuális érdeklődés tudatalatti visszafojtására is szükség van.
A genetikus, vagy más biológiai tényezők ismerete segítséget jelenthet jelenleg még ismeretlen etiológiájú betegségek megértésében is, de ezek nem adnak alapot az erkölcsi értékeléshez, valójában nem is szükségesek ehhez. Nincsen szükség például a balkezesség genetikus meghatározójának ismeretére ahhoz, hogy megállapíthassuk a jelenségről, hogy az nem szabadon választott, állandó, nem patologikus jellegű viselkedésmód, amely a lakósság bizonyos hányadában mindenütt megtalálható. A genetikus információ segít a jelenség pontosabb megértésében, és a kialakult előítéletek leküzdésében, de önmagában nem ad kiindulópontot a balkezes személy erkölcsi társadalmi, vagy vallásos megítéléséhez. Hasonló a helyzet a homoszexuális orientációval is. Az erkölcsi ítéletnek szüksége van a természet- és magatartástudományok megállapításaira a jelenség pontos megértéséhez, de az elsősorban nem az orientációra, hanem a személy szabad és felelős magatartására vonatkozik. Az orientáció erkölcsi értékelése annyiban lehetséges és szükséges, amennyiben bizonyítható, hogy szabad elhatározásnak is szerepe van benne. Ennek eldöntése azonban nem tekinthető a természettudományok kizárólagos feladatának.
Amint már jeleztük a patológia kérdésére „hivatalosan” tagadó választ ad a magatartástudomány, annak ellenére, hogy az 1974-ben megfogalmazott APA állásfoglalást nem annyira az akkori tudományos érvek, mint inkább szociális és politikai megfontolások tették indokolttá; az a nagyon is gyors ütemű társadalmi átalakulás, mely a hetvenes évek közepén zajlott Észak Amerikában és valamivel később Nyugat-Európában. Ebben a folyamatban a homoszexuális polgárjogok védelme sürgősebb feladattá vált, mint a patológia kérdésének vizsgálata. Ezért a vitát a szokástól elérően olyan gyorsan lezárták, hogy valójában a kérdés tudományos mérlegelésére nem maradt idő. Egy felmérés szerint az Egyesült Államokban gyakorló pszichiáterek 69%-a 1978-ban még úgy vélte, hogy a homoszexualitás „rendszerint patológiás társadalmi beilleszkedést jelent”.
1. Az orientáció abnormalitásának, patológikusságának mérlegeléséhez figyelembe kell venni annak statisztikai gyakoriságát , a személyes szorongás mértékét , és az adaptáció , valamint a társadalmi deviáció kérdését. Az egész életre kiterjedő hajlam aránylag nem gyakori, de figyelmet érdemlő jelenség; a felnőtt férfi lakosság körében manapság a felmérések 1-3%-ra becsülik. Kinsey adatait ma már nem fogadják el, már csak azért sem, mivel a vizsgálati alanyok jelentős hányadát a börtönök lakói közül választotta, ahol közismerten nagyobb arányban találhatók a homoszexuális tapasztalattal rendelkezők, mint a lakosság átlagában. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a patológia meghatározásában a jelenség gyakorisága nem döntő szempont. A normális és abnormális magatartás közötti határvonal megállapítása bizonyos mértékig mindig tetszőleges.
A felmérések általában azt bizonyítják, hogy stressz és érzelmi zavar nem található nagyobb arányszámban homoszexuális emberek között, mint a lakósság átlagában. Egy korábbi felmérés az öngyilkossági tendencia, egy másik az iszákosság és droghasználat magasabb arányszámát mutatta ki. Ezeknek a tendenciáknak a megnyilvánulását azonban nem lehetett az orientációval kapcsolatba állítani. A neurotikus tendencia gyakoriságából sem bizonyítható, hogy az orientáció jelentős személyes szorongással vagy stresszel lenne összekapcsolva. Ezeket a tüneteket inkább a társadalmi életben tapasztalt diszkrimináció és a homofónia hatásának tulajdonítják a vizsgálatok.
A társadalmi beilleszkedés kérdésében sem lehet egyértelmű képet kapni. Az orientáció nem akadálya a produktivitásnak. Az élet minden területén találhatók nagy eredményeket elérő híres emberek, akik homoszexuális beállítottságukról is ismertek. Az orientáció és a siker közötti kapcsolat azonban nem szükségszerű; hasonló asszociációtföl lehet állítani az orientáció és deviáns viselkedés között is. Ez is előfordul ugyanis minden társadalmi rétegben. A társadalmi beilleszkedésről tehát csak annyit lehet mondani, hogy feltűnő eltérések nem mutathatók ki a heteroszexuális társadalom tagjaival szemben.
A kapcsolatfenntartásra való képesség az abnormalitás egy másik vitatott mércéje. A vita a normális kapcsolattartás sajátosságainak meghatározásában rejlik. A lesbianus nők nem térnek el a társadalom heteroszexuális tagjaitól, de a homoszexuális férfiak kapcsolatait rövidség és nagyfokú promiszkuitás jellemzi. Bell és Weinberg 1978-ban egy nagy de nem vaktában kiválasztott csoport vizsgálata alapján úgy találta, hogy ezeknek a kapcsolatoknak csak 10%-át lehet szoros és a monogám viszonyhoz hasonlónak tekinteni. A fehérbőrű homoszexuális férfiak 28%-a 1000 vagy több partnerrel érintkezett, és csak 17%-uknak volt 50-nél kevesebb szexuális társa. Tehát ennek a csoportnak 83%-a 50 vagy annál több személlyel lépett szexuális kapcsolatba; 79%-uk azt is állította hogy partnereiknek több mint fele idegen személy volt.
Az egynejű kapcsolatokon belüli hűség és a kapcsolat tartóssága régebben a társak pszichológiai egészségének mércéje volt, manapság azonban ezt egyre ritkábban használják a magatartástudományban. Ha a régebbi magatartást fogadjuk el mérvadónak, akkor kétségtelen, hogy a homoszexuális férfiak kapcsolatai patologikus tüneteket mutatnak, ha azonban a heteroszexuális kapcsolatoknak a „szexuális forradalom” idején, a hatvanas és hetvenes években kialakult sajátosságait vesszük alapul, ezt a megállapítást nem lehet biztosnak tekinteni. Nem szabad elfelejteni azonban azt sem, hogy a legújabb adatokból arra lehet következtetni, hogy a heteroszexuális házassági kapcsolatokat ismét a konzervatívabb szexuális magatartás jellemzi, a nyugati társadalmakban. Az AIDS veszély közismertté válása hasonló tendencia kialakulására utal a homoszexuális kapcsolatokban is.
Az analitikus pszichológia, normális fejlődésre vonatkozó kritériumai alapján, ma is regresszív megnyilvánulásnak tekinti az orientációt. A normális személyfejlődés végső pontjának ugyanis a heteroszexualitást tekintik, melynek hiánya patologikus társadalmi beilleszkedést jelent. A normalitásnak ezt a megfogalmazását azonban más pszichológiai iskolák általában nem fogadják el. Hasonlóan leegyszerűsített magyarázatnak tekintik manapság azt a véleményt is, mely szerint az orientáció a nemi azonosulás (gender identity) vagy szerep zavarában rejlik. Paul Jay visszautasítja azt a véleményt is, amely szerint a gyermekkori szexuális azonosulásban (gender identity) bekövetkezett zavar következménye lenne az. A gyermekkorban előforduló nemiségre jellemző magatartás áthasonulás (cross-gender behavior) és a felnőttkori homoszexualitás kapcsolatba állítása a szexuális azonosulás és az orientáció hibás megkülönböztetésére, valamint az emberi és patkányokon megfigyelt viselkedés pontatlan megkülönböztetésből kialakított feltevésekre épül. Ez jellemzi John Money hetvenes években végzett munkáját is; ő nem tett különbséget a homo- és biszexualitás között, és nem vette figyelembe az ideiglenes homoszexuális viselkedés jelenségét sem. A jelenség kulturális és szociális helyzetből kiszakított ilyen vizsgálata nem tudományos érdekek szolgálatát álcázza, állítja Paul Jay.
Ha a társadalmi deviáció kérdésében a többség gyakorlatát és véleményét tekintjük mérvadónak, akkor a cselekményt és az orientációt egyaránt abnormálisnak kell tekinteni, az elmúlt évtizedek felmérései alapján. De még ma is kimutatható ellentét van a magatartástudomány elfogadott gyakorlata és a közvélemény idevonatkozó álláspontja között. Ezt már csak azért is nehéz megmagyarázni, mivel Allen Bergin felmérése szerint még 1988-ban is a pszichoterapisták 57%-a azt vallotta, hogy a „heteroszexuális kapcsolat előnyben részesítése” a pszichológiai egészség egyik fontos kritériuma.

Cross dresser, transzveszita, shemale és egyéb fogalmak

cross_dresserCross dresser: Az a férfi, aki csak hobbiként néha vesz fel magára egy-egy női ruhadarabot. Miért vagyok CrossDresser? Most 27 éves vagyok, és az ut óbbi 10 évben szívesen hordtam női fehérneműt. Különösen szívesen veszek fel női szatén bugyit, ha egy nővel szeretkezem. Ez számomra nagyon szórakoztató, és a barátnőmnek sem okoz ez gondot. Szeretném tudni, hogyan lehettem transzvesztita. Meg tudja nekem valaki mondani, hogy miért hordok szívesen női ruhát? Azt is szeretném tudni, hány olyan férfi van, mint én. (Egyébként nem vagyok homokos.) Mit tud még mondani a CrossDressing-ről?
Senki nem tudja pontosan, mi az oka annak , hogy férfiak transzvesztitává válnak. Valószínűleg éppen olyan sok oka lehet, mint ahány férfi, aki női ruhát hord.
„Létezik néhány elmélet” – mondja a szexuálpedagógus, Dr. Michael Carrera, a Szexualitás: viselkedés, tények, érzések c. könyv szerzője. „De figyeljen arra, hogy ezek csak elméletek, és nem több. nem létezik egyértelmű bizonyíték.”
Néhány általános elmélet: Az egyik felfogás pl. az, hogy a távolságtartó, érdektelen apa és a rideg anya a fiút a transzvesztizmus irányába terelheti, ha felnő.
Egy másik pszichoanalitikus elmélet az, hogy a férfiak azért hordanak női ruhát, hogy megszabaduljanak a kasztrációs szorongástól.
Ezzel az elmélettel egyezik az, hogy egy férfi egy tudatalatti kasztrációs szorongás következményeként női ruhát vesz fel, amikor legelőször szembesítik a nemek anatómiai különbségeivel.
Dr. Milton E. Jucovy, a New York-i Psychoanalytic Institut munkatársa a következőt fűzi hozzá: „A CrossDressing egy intenzívebb és dramatikusabb formája figyelhető meg abban a férfiben, aki tudat alatt azt gondolja, hogy a női fehérnemű hordása által megőrizheti erejét, és ehhez visszafejlődik egy pénisszel rendelkező nővel való azonosulás szintjére.
Dr. Jucovy továbbá úgy véli, hogyha a női ruhák hordása csökkenti a félelmet, akkor ez nem csak szexuális helyzetekben forful elő, hanem más szorongásos helyzet ben is.
Már kisfiúk hordanak lányruhát
David W. Krueger, pszichiáter, a Baylor Psychiatric Clinic igazgatója Houston-ban, rájött, hogy egyes esetekben a transzvesztizmus kialakulása már 2-3 éves korban megkezdődött. Ezt a viselkedést általában az anya vagy egy másik női családtag váltotta ki , és a gyermek kisiskolás korában tovább erősödött. A többi esetben a női ruhák hordása fiatalkorban kezdődött.
A legtöbben heteroszexuálisak
A legtöbb transzvesztita, csakúgy mint Ön, heteroszexuális. Egy szakember így definiálja a transzvesztizmust: egy viselkedésmód, melyben a férfi szexuálisan felizgul, ha női ruhadarabokat vesz fel. A transzvesztizmus a fétisizmus egy módjának tekinthető: „Egy transzvesztita általában a másik nem egy vagy több ruhadarabjának használata nélkül nem éri el a teljes szexuális és érzelmi kielégülést.”- mondja Dr. Carrera.
A legtöbb orvos veszélytelen tevékenységnek tartja a transzvesztizmust. Ha egy transzvesztita megfelelő terápiát keres, fő céljának a szégyenérzet és a szorongás csökkentését kell tekinteni a probléma okainak megtalálása helyett. A transzvesztizmus gyógyítására irányuló kísérletek legtöbbször nem voltak sikeresek.
A transzvesztiták legtöbbször felelősségteljes állampolgárok
A legtöbb férfi, aki női ruhát hord, legtöbbször felelősségteljes állampolgár, akik nem különböznek a lakosság többi részétől. Dr. Krueger megjegyzése: „A transzvesztizmus elsősorban heteroszexuális, férfias, házas férfiak között fordul elő, sokunak gyermekei is vannak. A legtöbben dolgoznak, és érdeklődési körük is tipikusan férfias jellegű.”
Mennyi transzvesztita van?
Mivel a legtöbben csak saját környezetükben vesznek fel női ruhát, nehéz megbízható adatokat kapni arról, mennyi lehet a transzvesztiták száma. Dr. Wardell Pomeroy, Kinsey kutatócsoportjának egyik tagja, úgy saccolja, hogy kb. egy millió transzvesztita él az Egyesült Államokban. A lakosság kb. 1-3%-a foglalkozik fetisisztikus CrossDressing-gel.
Női ruha csak a privátszférában
A legtöbb férfi, akik női ruhát hord, ezt csak lakása privát szférájában teszi. Dr. Krueger úgy gondolja, hogy a transzvesztiták 90%-a női ruhadarabokat otthon (vagy férfiruhájuk alatt) hord. Csak egy egészen kicsi kisebbség próbál meg smink, parókák és teljes női ruhakészlet segítségével állandóan nőnek öltözni. (A transzvesztitákat meg kell különböztetnünk a transzszexuálisoktól, akik nemet akarnak változtatni.)
Hogy érezheti magát a partner
„Sok transzvesztita osztozik feleségével a női ruhadarabok hordásában.” mondja William Masters és Virginia Johnsons szexuálpszichológus. Egy megértő partnerrel a női ruhadarabok hordása a szexuális interakció különleges témája lehet.
Másrészről ha egy férfi női ruhát hord, az komoly problémákat okozhat a kapcsolatban.
„Sok nőnek, aki egy transzvesztitával él házasságban, problémája van azzal, hogy el tudja fogadni egy olyan férjet, aki úgy gondolja, hogy nőiesen kellene öltözködnie.” mondja Dr. Carrera. „Nem felel meg társadalmunk normális elvárásainak, hogy egy férfi a nők ruháit hordja.” – mondja.Egy másik probléma, hogy a legtöbb ember a transzvesztizmust automatikusan (és helytelenül) összekapcsolja a homoszexualitással. „A transzvesztizmus könnyen tönkretehet kapcsolatokat és családokat.”
Fogalmak: drag king, drag queen, hermafrodita, homoszexuális, queer, shemale, transznemü. Tovább a teljes cikkre

Fiú vagyok, nőnek öltöztem és megdugtak

Ráéreztem az ízére.
Pasikkal szexelni jó.
Még mindig csak 19 éves voltam, és egyre többször, már nem csak kéthavonta, hanem 2-3 hetente randiztam M.-mel és J.-vel. Nagyon szerettem volna többször is. Én futottam utánuk, ők sose hívtak. Tudom, semmi erőfeszítést nem kellett tenniük, és ez lehet, hogy rossz taktika volt, de még nagyon tapasztalatlan voltam. Ahhoz meg nem volt bátorságom, hogy felszedessem magam egy új pasival. Ezek a talik nagyjából abból álltak, hogy M. elvitt vacsorázni, utána felmentem hozzá, és megdugott. J. még csak vacsorázni se vitt, hanem odamentem, és 5 perc múlva az ágyban voltunk.
Nem változott az sem, ahogy bántak velem. Gátlástalanul használtak, biztonságos szex, semmi érzelem, és véletlenül ez nagyon bejött :)
J.-nek mertem először megemlíteni, hogy mit szólna hozzá, ha női ruhát vennék fel neki.
Nagyon izgultam, hogy mit fog válaszolni, mert nagyon szerettem volna kipróbálni a beöltözést egy pasinak. Szerencsére azt mondta, hogy rendben, így amikor legközelebb felmentem hozzá, vittem a rucikat és a kellékeket. (A boltban azt mondtam, hogy a barátnőmnek veszem a miniszoknyát, a combfixet, a rúzst meg a körömlakkot) :)))
A felé vezető úton végig a torkomban dobogott a szívem.
Majdnem visszafordultam többször (ez nagyjából minden randin így volt,) mert mindig elfogott a kétség, hogy akarom-e?
Persze, akartam, de megtenni és titokban vágyakozni két dolog. Aztán mégiscsak becsöngettem.
Kinyitotta az ajtót, beinvitált. Leültünk a nappaliban, beszélgettünk. Amikor kértem egy pohár italt, felállt és mint mindig, azt mondta, hogy jó, de izgassam egy kicsit. Megint odaállt elém és odahúzta a fejem a nadrágjához. Ez sose tetszett nekem, és nehezemre esett, hogy éreztem a farkát a nadrágon keresztül. Inkább a kezemet tettem oda a sliccéhez és így kezdtem markolászni.
Amikor visszajött a konyhából és letette az italt, annyira ideges voltam, hogy a koccintás után egyhajtásra megittam. Nem tudtam, hogyan kezdjek neki a beöltözésnek, de J. megoldotta a helyzetet, és mint mindig, betett egy pornófilmet a videóba. Odaült mellém az ágyra, és megint azt kérte, hogy izgassam.
Pár perc múlva – ahogy szokta – azt mondta, hogy vetkőzzünk le, mert az kényelmesebb. Szó nélkül levetkőztem neki. Ő is meztelen lett, és ahogy ültem az ágyon, elém állt. A farka már régóta állt, és tudtam, hogy mi következik.
Megint megfogta a fejem és odahúzta a farkához. Most is azt mondta: szopjál le. Akartam is, meg nem is, de elég határozott volt, ezért amikor odanyomta a fejem, odanyúltam és közben nyalni kezdtem a heréjét.
A szokásos volt a koreográfia, de még ez is izgató volt benne. Egyszerűen azonnal leszopatott, én meg a kezdeti tiltakozás elmúltával már örömmel szoptam. Végül is tetszett a farka, így nemsokára már vertem is szopás közben, és éreztem, hogy már az én farkam is merev.
Nyitott szemmel szoptam, mert felizgatott egy farok látványa. Imádtam nézni, ahogy ráhajolok, ahogy a kezembe fogom és beveszem a számba. Amikor a heréit nyaltam alulról, és közben húzogattam neki, odanéztem az arcához, mert tudtam, hogy ő is néz, és ez is izgatott.
Szerettem volna sokkal tovább izgatni, nyalni a makkját, és fel-le mozgatni a fejem a faszán, de tudtam, hogy nincs türelme. Épp mondani akartam, hogy várjon egy kicsit, hadd öltözzek be, amikor lenézett és azt mondta, feküdjek hasra az ágyon.
Mivel sosem mondtam nemet J.-nek, megtettem, amit tulajdonképpen parancsolt. Ő pedig felhúzta az óvszert, és rám feküdt. Nem izgatta a popsimat, nem nyalt ki, az ujját sem dugta bele, hanem egyből meg akart kefélni.
A behatolás mindig fájt, most is nagyon rossz volt az első pillanatban. Fel is kiáltottam, de nem hagyta abba, csak lassabban nyomta a szűk lyukamba a farkát. Ahogy kezdtem kitágulni, úgy csökkent az éles fájdalom, és amikor legalább félig belém tette, már kezdett jó lenni. Elöntött az az ismerős forróság, ami miatt élveztem a szexet férfiakkal. A farka kitöltötte a popsimat, és a fájdalom hirtelen átalakult gátlástalan dugási vággyá.
Leszorított az ágyra, és egyre jobban szétfeszítette a lábaimat. Kiszolgáltatottan feküdtem alatta, és hagytam, hogy mozogjon rajtam. Azt szerette, amikor meg se tudok mozdulni, és ő irányít. Csak feküdnöm kellett, én meg már egyre jobban élveztem a kiszolgáltatottságot. Hátranéztem, mert már elveszítettem minden gátlásosságomat, és látni akartam, ahogy ki-be mozog a farka a popsimban. Nem sokáig tudtam ilyen pózban maradni, de amit láttam, az nagyon izgató volt :)))
A farkam egyre keményebben meredt a hasam alatt, ahogy dugott. Közben tudom, hogy nézte a pornófilmet is, de ez se érdekelt, hanem még jobban élveztem, hogy használ. Hogy csak arra kellek neki, hogy élvezzen egyet.
Ahogy az lenni szokott, teljesen ribanccá váltam. Miközben ütemesen mozgatta a farkát az egyre kívánósabb lyukamban, kicsit hátrafordultam és megkérdeztem, hogy nincs-e egy haverja, akivel ketten megbasznának? Nem lassított, és úgy kérdezte meg, hogy élvezném-e, ha hátulról dug az egyikük, amíg a másikat leszopom. Én persze pont ezért kérdeztem, és azt válaszoltam, hogy nagyon szeretném. Erre megkérdezte, ahogy szokta kefélés közben, hogy a kurvája vagyok-e? Én pedig engedelmesen, még merevebb farokkal válaszoltam, hogy a ringyója vagyok és azt csinálok neki, amit akar.
Kár volt ezt mondanom, mert ebben a pillanatban felkiáltott, és tudtam, hogy elélvezett. 5-6 perc telhetett csak el. Gyorsan elkezdtem mozgatni a csípőmet, hogy a seggemmel verjem ki belőle a spermáját. Amikor abba hagyta a mozgást, én még akartam volna a faszát a popsimban, de ő kivette.
Nagyon felizgatott, és ennyivel be is értem máskor. Az nem zavart, hogy hozzá sem ért a farkamhoz, és hogy az kőkeményen meredt. Szinte soha nem verte ki nekem, és én se magamnak, mert mindig élveztem, hogy a merevedésem miatt kínlódva öltözök fel. A leggyakrabban álló farokkal mentem haza, és csak otthon vertem ki. Most viszont be akartam öltözni, de már túl is volt a szexen.
Szerencsére annyira fel voltam izgulva, hogy néhány perc múlva mondtam neki, hogy most elmegyek a fürdőszobába és felveszem a rucikat. Ő csak feküdt az ágyban és mondta, hogy jó.
Kimentem, és elkezdtem készülődni. A popsim fájt, ahogy mozogtam, de izgató volt ez is. Az pedig főleg, ahogy felvettem a comfixeket és a harisnyatartó és felhúztam a miniszoknyát, meg a selyem kombinét. A női méreteket nem tudtam eltalálni a vásárláskor, de kezdetnek megfelelt. Hihetetlen izgató volt, hogy miniszoknya volt rajtam. Azt már előre kitaláltam, hogy bugyit nem veszek fel. Majdnem megőrültem az érzéstől, hogy alig takarja el a popsimat, a farkam ott meredt elöl, és ha lehajoltam, azonnal felcsúszott. Persze ez benne volt a tervben:)))
Elkezdtem küszködni a rúzzsal. Nagyon nehéz volt, sokszor töröltem le teljesen, mert fogalmam sem volt, hogyan kell csinálni. A sokadik próba után viszonylag jól sikerült, ezért áttértem a körömlakkra. Ez is nagyon sokáig tartott, és J. be is kopogott, hogy haladok-e valamennyire? Mondtam neki, hogy nem jöhet be, majd én kimegyek, ha kész vagyok.
1 órán át készülhettem, mire úgy éreztem, hogy ennél jobb nem lesz. Közben gyakran vertem a farkam, de nem élvezésig, mert teljesen felizgulva akartam a nője lenni. Ekkor megint dobogó szívvel kiléptem a fürdőszobából.
Nagyon izgultam, hogy tetszeni fogok-e neki, de szerencsére az eltelt egy óra alatt J. ismét kanos lett :))) Végignézett rajtam és azt mondta, hogy elég jó csaj vagyok. Megköszöntem, és leültem a fotelbe, keresztbe tett lábbal, mint egy ártatlan kislány. A miniszoknya természetesen a csípőmig felcsúszott, és nagyon izgatott, ahogy láttam, hogy bámul.
Tudtam, hogy megint meg fog dugni, és annyira kívántam, hogy ha ki akar vinni így a folyosóra, kimentem volna vele. Az is izgatott, hogy rám szólt, hogy álljak fel és járkáljak. Fel-alá kellett mozognom, és ahogy reméltem, mondta, hogy hajoljak le.
Egyenes lábbal, a popsimat felé fordítva tettem meg, és ahogy ez várható volt, teljesen beláthatott a szoknya alá.
Ez után történt az, amitől majdnem elájultam, de szó szerint. Épp ott tartottunk, hogy ő a farkát masszírozta az ágyon (egy fürdőköpenyt vett fel, amíg én készülődtem, a farka középen meredt) én a fotelben térdeltem, a támlának támaszkodva, és homorítottam, hogy láthassa a popsimat és a comfixes lábaim között a zacskómat, amikor csöngettek.
Azonnal visszafordultam és szinte lezuhantam a fotelbe. A cuccaim a fürdőszobában, J. majdnem meztelenül, álló fasszal, én meg csajnak öltözve, kirúzsozva, körömlakkal, a miniszoknya alól kibukkanó, teljesen felizgult farokkal voltam.
Meg sem tudtam szólalni, akkor meg főleg nem, amikor J. nem azt mondta, hogy nem nyitja ki, hanem fogta magát, felállt az ágyról, és elindult az ajtó felé. Még mindig annyira a hatása alatt voltam a csöngetésnek, hogy csak annyit tudtam kinyögni, hogy most kinyitja? Mire nyugodtan azt válaszolta, hogy igen.
Nem volt hova elbújnom, ugyanis J. lakása egyszobás volt. Ő pedig tényleg odament az ajtóhoz, belenézett a kukucskáló lyukba, majd tényleg kinyitotta az ajtót. Én pedig pontosan az ajtóval szemben ültem a fotelben, és csak J. háta takart el valamennyire, de ahogy én láttam a bejáratot az előszobán keresztül, ugyanígy látott az is, aki érkezett.
És az illető egy pasi volt.

Homoszexualitás az indiai filmben

buzikBarátság (Dostana) címmel az indiai film fellegvárában, Bollywoodban is elkészült az első nagy költségvetésű romantikus melegkomédia, méghozzá élvonalbeli színészekkel részvételével, a legelismertebb producer bábáskodásával. Karan Johar szerint filmje a maga könnyed, szórakoztató módján kikövezi az utat egy Brokeback Mountain-típusú bollywoodi produkció előtt. filmben két ízig-vérig macsó pasi homoszexuálisnak tetteti magát, hogy abban a lakásban maradhassanak, amelyet csak lányok bérelhetnek, a harmadik lakó ugyanis egy lány, akire mindketten hajtanak. A Barátság a floridai Miamiban játszódik és kritikusai szerint nem nevezhető éppen áttörésnek a melegtémában. Még a szereplők is heteró bollywoodi szupersztárok, bár egyikük, John Abraham nyíltan kiállt meleg barátai és meleg rajongótábora mellett.
Tíz évvel ezelőtt hindu fundamentalisták még megtámadták azokat az indiai mozikat, ahol le merték vetíteni a homoszexualitás témájával komolyan foglalkozó első nagyobb indiai filmet. Deepa Mehta kanadai-indiai rendező Tűz (Fire) című alkotása, amely két középosztálybeli delhi háziasszony szerelméről szól, átment a cenzúrán, de a szélsőséges csoportok az indiai kultúrával és hagyományokkal szembenállóként bélyegezték meg. A filmet pár hónappal később ismét műsorra tűzték és gond nélkül vetítették, ám a bollywoodi producerek azóta is úgy óvakodtak a téma mélyebb tárgyalásától, „mint a tűztől”, maradtak az olcsó poénok és az ósdi sztereotípiák mellett. A Dostanában meglepetésre a bollywoodi álomgyár első számú szupersztárjai, félistenei vállalták a fő szerepeket, köztük a gyönyörű testű John Abraham, akit egyes fórumok a világ tíz legjobb pasija közé sorolnak, s aki egy strandjelenetben többet mutat meg testéből, mint bármely más vezető indiai férfiszínész valaha is (magyarán: alsónadrágra vetkőzik). (A producer szerint vajh miért ne mutogathatná a testét, ha az egyszer gyönyörű…?)
John Abraham szerint a film merő móka és kacagás, a forgatás során mégis gondosan ügyeltek arra, hogy “egyetlen közösség se érezze sértve magát”. A film kapcsán a bollywoodi szupersztár ráadásul nem is rejtette véka alá, hogy támogatja a meleg közösséget. „Minden hatalmat nekik! (…) Én tisztelem meleg rajongóimat és vannak meleg barátaim” – mondta egy interjúban.
Óvatosabban nyilatkozott és a hatályos törvények betartására intette a melegeket Abraham filmbéli partnere, Abhishek Bachchan, az első számú indiai filmcsillag, Aishwarya Rai férje, aki maga is az egyik élvonalbeli férfisztár Indiában. A komédia helyenként meglehetősen sztereotip módon ábrázolja a homoszexuális férfiakat, de a témát eddig szigorú tabuként kezelő és a homoszexualitást törvényileg üldöző Indiában ez is nagy áttörés. Karan Johar producer szerint indiai körülmények között a Dostana ugyanolyan bátor film, mint a Túl a barátságon Amerikában, s a két férfisztár részéről ugyancsak nagy bátorságra vall, hogy vállalták a főszerepet a Tarun Mansukhani rendezte vígjátékban, ráadásul teljes odaadással tették a dolgukat. Amikor Madhur Bhandarkar nemrégiben színészeket keresett ‘Fashion’ című filmjéhez a homoszexuális divattervezők szerepére, az ajánlatot tucatnyi filmszínész utasította vissza.

Indiai melegaktivisták szerint bár a Dostana tele van közhelyes ábrázolásokkal, mégis nagy szó, hogy első ízben egy indiai filmben heteró pasik már ki merik magukat adni melegnek, amire korábban nem volt példa. A Dostana a sztereotípiák ellenére is óriási szolgálatot tesz, mert tudatosítja a nézőkben a melegek puszta létét, továbbá azt, hogy ezek az emberek sem valamiféle szörnyszülöttek, sőt például John Abraham szerepeltetése kimondottan cáfolja azt a közhelyet, hogy a melegek nőiesek. Azzal, hogy Boman Irani (a filmbéli meleg lapkiadó) nyíltan sóvárog John iránt, azt mutatja, hogy egy férfi is lehet a vágy tárgya, de a legfontosabb üzenete a filmnek még is az, hogy az édesanya elfogadja fia (vélt) homoszexualitását.

A filmet, amely a producer szerint “vidám, de nem sértő”, elővigyázatosságból az amerikai Miamiban forgatták, s a két ízig-vérig macsó egyebek közt azzal juttatja kifejezésre tettetett homoszexualitását, hogy csicsás ingekben és kézenfogva flangálnak a floridai strandon. (De még öltönyösen, aktatáskával is karon fogják egymást.) Karan Johar azt állítja, hogy (e közhelyes jelenetek ellenére) filmje sehol sem sérti a melegeket, s bár szórakoztató módon tárgyalja a homoszexualitást, de ez nem megy az emberi méltóság rovására.
A hősnő szerepét az egyik legszebb és leghíresebb indiai színésznő, Priyanka Chopra volt szépségkirálynő alakítja, de szerepel benne egy másik női szupersztár, Shilpa Shetty is, míg Bobby Deol a férficsillagok számát gyarapítja. Egy meleg lapkiadó szerepét vállalta egy másik vezető bollywoodi sztár, Boman Irani, aki a filmben munka ürügyén keresi fel a lányt, de valódi célja meglesni a két, melegnek vélt pasit. A fő üzenetet azonban az egyik álmeleg pasinak a turpisságba be nen avatott édesanyja hordozza, aki először megdöbben fia „nem hagyományos szexuális irányultságán”, de aztán áldását adja a vélt szerelmi kapcsolatra.
Az első igazi melegfilm Indiában egy 12-perces rövidfilm volt, amely az egyik legismertebb indiai meleg regényíró, R. Raja Rao elbeszélése alapján készült. Az 1996-os BOMgAY-t bemutatták fesztiválokon és magánvetítéseken, a média is felfigyelt rá, de soha nem került a mozikba.
A regény és a Riyad Wadia rendezte film a bombay-i Victoria pályaudvar fenséges illemhelyein játszódik. Egy mindenre kész színész, Rahul Bose még arra is hajlandó volt, hogy a passzív fél szerepét alakítsa egy homoszexuális aktusban. Az imázs nélküli színész nem ismer gátlásokat, bármikor letolja a nadrágját a kamera előtt és bármilyen szexuális aktusra hajlandó. Mint mondja, azért, mert nem befutott színész, „nincs imázsa” és így veszítenivalója sem.
Nincs az az obszcén szerep, amit ez az önmagát marginálisnak valló színész el ne vállalna: ha kell, anyaszült meztelenül mutatkozik (Split Wide Open), beszélget a péniszével (Pyaar Ke Side Effects), maszturbál (English August), megpróbálja elveszíteni szüzességét (Mumbai Matinee) vagy – merőben csak kedves barátja, a rendező kedvéért – letolja a gatyáját és hagyja magát seggbe kúrni (BOMgAY). Szexuális színezete van másik két filmjének is (Bombay Boys, Everybody Says I’m Fine).
Karan Johar, a Dostana producere már 2003-ban megpróbálkozott a melegtéma feldolgozásával, de a Kal Ho Na Ho (Talán sosem jön el a holnap) című produkció főszereplői még nem mentek el odáig, hogy melegnek adják ki magukat: a cselekmény fő poénja abból állt, hogy tévesen melegnek nézték őket.
A filmben egy bejárónő rajtakapja gazdáját egy másik férfival az ágyban és szentül meg van győződve arról, hogy gazdája homokos lett, a férfiak szerelmesek egymásba.
A kasszasikerben Shah Rukh Khan, a metroszexuális szupersztár és egy másik vezető indiai színész, Saif Ali Khan szemérmetlenül, minden visszafogottság nélkül alakítja az erősen homoszexuális színezetű karaktereket.
Shah Rukh Khan, az első számú indiai férfisztár, számos csibészfilm és hősi eposz izmos főszereplője, Aman Mathur szerepében megismerkedik Rohittal (Saif Ali Khan), a gazdag, de félénk manhattani indiaival.
Egy átmulatott éjszaka után, amelyben berúgtak, Rohit ágyában ébrednek, s a gazdag férfi házvezetőnője, egy idősebb indiai hölgy, meglátja őket az ágyban és azt hiszi, hogy gazdája homokos lett.
Ez a kétértelmű helyzet könnyedén végigvonul az egész filmen, s nem sértő a melegekre sem. A nézők felnevetnek, valahányszor meglátják a bejárónő ámuló arcát.
A Dostanához hasonlóan a Kal Ho Na Ho is Amerikában – New York indiai közösségében -játszódik, s egyik erőssége a zenéje. A rendező, Nikhil Advani nagyon nyitottan felvilágosultan nyilatkozott a homoszexuálitásról egy interjúban.
Advani „csodálatos szexuális alternatívának” nevezte a homoszexualitást, amelyet senkinek sincs joga megbélyegezni. Tagadta, hogy sértő módon ábrázolta volna a homoszexualitást és azt mondta, hogy soha nem akarta kifigurázni, karikírozni, kigúnyolni a melegeket.
A rendezőnek bevallottan sok homoszexuális barátja van. Örül annak, hogy a két nagy sztár vállalta a szerepét és boldog lenne, ha tudná, hogy filmje segített némelyeknek felvállalni másságukat.
Karan Razdan ’Girlfriend’ című 2003-as produkciója kickboxoló, férfigyűlölő gyilkosnak festi le a főszereplőnőt, aki szabad idején vízvezeték-szerelői hajlamainak hódol. A fő mondanivalóként egy jófiú megpróbálja a „megtéríteni” a rosszlányt. Bár a Shiv Sena fundamentalista szervezet megpróbálta ezt is betiltatni, a hűhó csak nagy ingyenreklámot jelentett a filmnek, amelyre özönlött a férfiközönség a mozikba.
Az amerikai ’Philadelphia’ indiai megfelelőjének tekinthető a ’My Brother Nikhil’ c. film (2006), amely kivételesen mellőzi a közhelyeket és tisztességesen ábrázolja a fiú melegségével és HIV-fertőzöttségével szembenéző családot. Az Onir nevű rendező filmje azonban nélkülözte a nagy sztárokat, ezért a kritikusok dícsérete ellenére sem vonzott tömegeket a mozikba.
A homoszexualitás témáját érinti Amol Palekar veterán bollywoodi sztár, színészből lett rendező új filmje, a Quest (Keresés) is. A film azzal kezdődik, hogy egy feleség megtudja, férjének viszonya van egy másik férfival.
Palekar rá akarja kényszeríteni az álszent indiai társadalmat, hogy őszintén szembenézzen ezzel a kérdéssel, amelyet hajlamos a szőnyeg alá söpörni. – Az emberek természetellenesnek tartják a homoszexualitást, pedig nem az – jelentette ki az 1960-70-es évek jelentős indiai filmszínésze.
Az indiai álomgyárban, Bombayben készült filmek gyakran poénkodnak a melegek rovására. Palekar filmje komolyan foglalkozik a témával: a feleség vívódik, vajon másként reagált volna-e, ha férje egy nővel tartott volna fenn házasságon kívüli viszonyt.
A férfiak közti első csók Manesh Dattani ’Mango Souffle’ című filmjében csattant el, igaz, a víz alatt. A 2002-es produkcióban egy férfi megküzd a homoszexualitásával.
Nem kifejezetten a homoszexualitásról szól, de több ponton ezt a témát is érinti minden idők egyik legnagyobb indiai filmje, a Manish Jha rendezte ’Matrubhoomi’, amelynek alcíme Egy nemzet (vagy ország) nők nélkül.
A 2003-ban forgatott indiai-francia filmnek van egy gay guy-ként megjelölt szereplője, akit egy Imran nevű ismeretlen színész alakít. Imran egy transzvesztita, aki nőnek öltözve nőpótlékot kínál a falusi színpadon az őrjöngő férfiközönségnek. Homokos a filmben a házasságközvetítő, Jagannath panditji (Piyush Mishra) is.
A történet a nem túl távoli jövő Indiájában, a „nők nélküli országban” játszódik, ahol a szexuálisan begerjedt férfiak kénytelenek pornográfiával, más férfiakkal és állatokkal beérni. A kielégületlen pasik pornót nézni járnak össze vagy férfibajadérok (nőnek öltözött indiai táncosok) erotikus, kihívó showműsorát nézve őrjöngenek. A film egyik jelenetében a pornót néző férfiak egyike felajzottan az istállóba megy, ahol jobb híján egy tehenet hág meg.
A drámai nőhiányt kihasználják szélhámosok is, akik fiúkat öltöztetnek be lánynak és adnak el feleségnek. (A Matrubhoomi egyik jelenetében szertartás közben derül ki a menyasszonyról, hogy valójában fiú…)

Melegpornóval bukott meg a tanár

melegpornoÓriási botrányt okozott Sam Handley a tekintélyes folkstone-i Harvey középiskolában, miután a diákjai felfedezték, hogy melegpornó-oldalakon pózol, nem éppen nyugalmi állapotban. A 25 éves testnevelőt azonnal felfüggesztették. Futótűzként terjedt a hír a Harvey középiskolában, hogy a jóképű testnevelő tanár, Sam Handley melegpornó-oldalakon szerepel.
Az egyik diák szúrta ki a felnőtteknek szánt oldalon a tanár urat eléggé félreérthetetlen helyzetben, felrakta a linket a Facebook-oldalára, ahonnan mindenki letöltötte magának, innen már csak egy lépés volt, hogy az iskolavezetés is tudomást szerezzen a tanár másodállásáról. Handleyt azonnal felfüggesztették, pedig ő hevesen tagad, azt mondja, nem szerepel semmilyen pornóoldalon, bár a fotók önmagukért beszélne.
A tekintélyes múltú iskolában nem ez az első ilyen eset, három éve egy csinos szőke énektanárt rúgtak ki, amiért félmeztelenül pózolt egy szexmagazinban. Kristina Howellst egy kollégája buktatta le.

Homoszexualitás – A biológia és a magatartástudományok magyarázata

A jelenség a természet- és magatartás tudományok fényében, a keresztény hagyomány értelmezése és erkölcsi értékelése.
A mai szóhasználat különbséget tesz a homoszexuális cselekedet (viselkedés) és orientáció (a homoszexualitás) között. Az első szó olyan szexuális kielégüléshez (orgazmushoz) vezető cselekményt jelent, melyet azonos nemű személyek végeznek egymással. Általánosan elterjedt az a feltevés, hogy az orientáció, a ” homoszexualitás ” is hasonlóan magától értetődő kifejezés, mely könnyen azonosítható magatartásmódot, alap-beállítottságot jelöl meg. A valóság nem ilyen egyszerű. A közkézen forgó meghatározások ugyanis nem egy esetben nemcsak tudományos megfigyeléseken alapulnak, hanem tükrözik a megfigyelő előfeltevéseit is. A kifejezés koránt sem egyértelmű. Örökölt vagy születés után kialakult, esetleg kialakított magatartásmódot jelöl, mely az azonos nemű személy iránti domináló, vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó szexuális vonzalomban nyilvánul meg. Korábban psychopatológiai jelenségnek tekintették, napjainkban azonban általában a szexuális orientáció változatának vélik, amely genetikus, a terhesség alatt vagy később, az ideg- vagy hormonrendszer fejlődésében kialakult eltérésekkel, esetleg a korai gyermekkorban, vagy a későbbi társadalmi életben szerzett tapasztalatokkal magyarázható. Az eddig felsorolt tényezők szerepének értelmezésében és a jelenség gyökerének magyarázatában nincsen összhang, kivéve azt a „biztosnak tartott” megállapítást, hogy ez a normális szexuális orientáció variánsa csupán , és nem perverzió, nem is rendellenesség, vagy társadalmi értelemben vett deviáció.
A homoszexuális orientációt sem, a zsidó-keresztény hagyomány sem, a klasszikus világ sem a középkor nem ismerte, noha a „fiúbarátság” (pederastia) és a homoszexuális prostitúció elterjedt jelenség volt a görög-római világban. A homoszexuális cselekedetet megjelölő kifejezésekkel ellentétben az orientációt jelentő szó sem a héber, sem a görög, sem pedig a latin nyelvben nem található. A zsidó és a keresztény erkölcshagyomány mindig elítélte a cselekedetet, de nem egyenlő szigorral, és nem is mindig ugyanazzal a megokolással. A keresztény világ jogrendszere büntette is a 19. századig. Legtöbb nyugati joghatóság csak a huszadik században hatálytalanította az idevonatkozó törvényes szankciókat.
A homoszexuális orientáció és cselekedet megkülönböztetése a modern magatartástudomány kezdetére, mintegy száz évre megy vissza csupán. A ” homosexualität ” kifejezés először egy 1869-ben, Lipcsében kiadott németnyelvű nyomtatványban látott napvilágot; két évtizeddel később bejutott az angol nyelvbe is. Az orvos- és magatartástudomány ekkor kezdett foglalkozni az orientáció kérdésével, és azt elmebetegségnek, pontosabban a paranoia és tudathasadás patologikus megnyilvánulásának tekintette. Ez a vélemény, és a rendelkezésre álló gyógyító eljárások agresszív alkalmazása lényegében nem változott az 1940-es évekig. A Changing Our Minds (Elménk Megváltoztatása) című dokumentumfilm tanúsága szerint, amit James Harrison készített 1992-ben, ösztrogén injekció, méhmetszés, lobotómia, elektokonvulziós kezelés valamint a kasztráció is szerepelt az eljárásmódok között, melyek szinte mindig sikertelennek bizonyultak. Csak Alfréd Kinseynek és társainak kutatásai változtatták meg ezt a felfogást 1948 után. Felméréseik az Egyesült Államokban, és később más országokban is, ismételten azt mutatták, hogy a férfi lakósság 10%-ának pubertás utáni szexuális életét homoszexuális hajlam dominálja legalább három évig, és 4%-uk egész életére megtartja azt. Már Kinsey adatai is utaltak arra, hogy nők esetében jóval ritkábban fordul elő, mintegy fele a férfiak közötti jelenségnek. Ezeket az adatokat csak az elmúlt öt év újabb és megbízhatóbb módszerekkel végrehajtott felmérései változtatták meg, lényegesen csökkentve a jelenség gyakoriságát.
Kinsey kutatásai a terápia sikertelenségét is bizonyították, legalább is abban az értelemben, hogy az állandó jellegű homoszexuális orientáció nem változott meg még akkor sem, ha a páciens heteroszexuális kapcsolatba lépett [. A homoszexuális orientáció pszichopatológiai profiját sem sikerült összeállítani. Evelin Hooker 1956-ban olyan harminc homoszexuális és harminc heteroszexuális fiatalember profilját állította össze, akik soha sem vettek részt pszichoterápiában. A vizsgálat anyagának kiértékelését három szakemberre bízta, akik sem a vizsgált személyeket, sem szexuális orientációjukat nem tudták azonosítani. A kiértékelők az anyag feldolgozása után sem tudták megkülönböztetni a homo- és heteroszexuális résztvevőket. A normális és patologikus sajátságok egyenlő arányban mutatkoztak mindkét csoport profilján. Ezt a megállapítást ismételten igazolták más vizsgálatok is.
Ezért 1973-ban az Amerikai Pszichiáterek Társulata úgy döntött, hogy a jelenséget nem lehet betegségnek tekinteni. Jelenleg ez a világszerte elfogadott „hivatalos” szakfelfogás. A terápiáról ugyan nem mondtak le, de ez manapság rendszerint azt jelenti, hogy az orientáció felismerésében, annak elfogadásában, és abban adnak segítséget, hogy hogyan élhetnek „egészséges” és megelégedett életet a saját nemük tagjaival kialakított kapcsolat keretei között.Más szóval, a homoszexuális orientáció okozta szorongás és stressz (homosexual orientation distress) lelki betegséggé, a cselekedetre vonatkozó negatív erkölcsi ítélet pedig „fel nem ismert homofóbiává” vált. Manapság ezeknek „kezelését” tekinti feladatának a magatartástudomány. Olyan véleményt is lehet hallani, amely megtiltaná a terápiát minden olyan esetben, amikor az orientáció megváltoztatása céljából igénylik azt.
Az erkölcsi értékelésnek figyelembe kell vennie a biológia , a genetika és, a magatartástudományok területén kialakult véleményeket is. Ezért röviden össze kell állítanunk azt a képet, melyet ezek a tudományágak adnak a jelenségről, választ keresve a következő kérdésekre: 1. abnormálisnak, vagy patologikusnak tekinthető-e, és 2. az emberi szabadságtól független meghatározó tényezőkben gyökerezik-e az orientáció, 3. lehetséges-e annak megváltoztatása, „gyógyítása,” és végül 4. a pszichológiai „egészséghez” szükséges-e a szexualitás erotikus cselekedetekben kifejezett megnyilvánulása?
A homoszexuális orientáció alatt, a jelenség bizonyos mértékű leszűkítésével, az azonos nemű személyek felé irányuló tartós erotikus és érzelmi vonzalmat értjük; amint a bevezetőben már meghatároztuk, a homoszexuális cselekedetet pedig olyan szexuális kielégüléshez (orgazmushoz) vezető cselekményt jelent, melyet azonos nemű személyek végeznek egymással. Ismert az a tény, hogy az ember képes homoszexuális cselekedet végrehajtására anélkül, hogy ilyen beállítottsággal rendelkezne, és a beállítottsággal sem jár együtt szükségszerűen annak erotikus cselekedetekben kifejezett megnyilvánulása. Nem könnyű feladat tehát sem a cselekedetek, sem az orientáció kategorikus meghatározása; ezeket ugyanis sokszor a fekete-fehér, a homo- vagy heteroszexuális értelmezés helyett a kettő közötti skálán lehet csak megjelölni. Mindez nagyon megnehezíti a statisztikai módszerekkel történő ténymegállapítást.
Az a megállapítás, hogy az orientáció nem tekinthető betegségnek önmagában nem ad magyarázatot sem létrejöttére, sem a létrehozó tényezők mivoltára. Ezekre a kérdésekre a biológia és a genetika területén kell először választ keresni. A biológiai abnormalitás egyik régebbi érve az volt, hogy az orientáció kizárja, vagy jelentősen csökkenti a reprodukcióban való részvételt. Manapság azonban a szociobiológia ezt a tényt előnynek tekinti. Túlnépesedés esetén a faj előnyére szolgál az, ha egyes csoportjai, például a homoszexuálisok, nem szaporodnak. Ezt a jelenséget meg lehet találni az állatvilágban is, amikor életterük jelentősen leszűkül.
1. Patkányokon végrehajtott kísérletek a hatvanas években azt sejtették, hogy endokrinológiai magyarázata van a jelenségnek. A kutatók abból a feltevésből indultak ki, hogy a hím és nőstény agyrendszer azonos. A hetvenes évekre azonban bebizonyosodott, hogy a hím patkányok agyrendszerében szexualitásukra jellemző különbségek vannak, melynek kialakulásához a hímeknek életük első öt napjában megfelelő mennyiségű tesztoszteron hormonra van szüksége. Ennek hiányában nőstény aggyal nőnek fel a genetikusan hím állatok, aminek következménye viselkedésükön is kimutatható. Más szóval, a nőstényagy a patkányfejlődés alapterméke, a hímagyat meghatározó eltérések létrejöttéhez sajátos hormonhatásra van szükség. A hetvenes évek végére a szexualitásra jellemző két strukturális különbséget is kimutattak a patkányagyban, pontosabban a hipotalamuszban. Kiderült, hogy az agysejtek összeköttetését több szinaptikus membrán biztosítja a nőstényagyban, és a hipotalamusz egy sejtcsoportja szemmel láthatóan nagyobb a hím agyában. Ezt felfedezője, Roger Gorski „a szexuálisan dimorfikus magnak” (sexually dimorphic nucleus) nevezte el.
2. Néhány éven belül hasonló morfológiai eltéréseket az emberi agyban is találtak. 1982-ben Christine de Lacoste-Utamsing és Ralph Holloway megállapították, hogy az agy hemiszféráit összekötő „corpus callosum” egy része, a „splenium”, szemmel láthatóan nagyobb a női agyban. Noha ezt a felfedezést mások kutatásai nem erősítették meg mégis általánosan elfogadottá vált. Egy holland kutató, Dick Swaab, a szexuálisan dimorfikus mag emberi változatát is megtalálta. Ugyanez a kutató 1990-ben azt is megállapította, hogy ez az úgy nevezett „suprachiasmatic nucleus” majdnem kétszer akkora homoszexuális férfiakban, mint heteroszexuális társaikban. Ez volt feltehetően a szexuális orientáció első anatómiai jele. Ez a szerv azonban nem a szexuális funkciókat szabályozza, tehát a felfedezett különbséget nem oknak, hanem okozatnak kellett tekinteni.
Simon LeVay, a kérdés legismertebb kutatója, ezért a hipotalamusz elülső lebenyében, melynek többek között a szexuális magatartás irányításában is szerepe van, négy idegsejt csoportot vett további vizsgálat alá (kötőszöveti csomók, INAH 1, 2, 3, 4). Ezek közül a második és harmadik a férfiak agyában lényegesen nagyobb, mint a női agyban, gombostű fej nagyságúak. Boncolási vizsgálatok alapján úgy találta azonban, hogy ez a két sejtcsoport homoszexuális férfiak agyában csak akkora, mint a heteroszexuális nőkében. Leszbiánus nők agyszövete nem állt rendelkezésére. Ebből arra következtetett, hogy a magatartásbeli eltérés biológiai eszközökkel történő vizsgálata lehetséges, noha ezt nem szabad élesen szétválasztani a pszichológiai vizsgálatoktól. Véleménye szerint ugyanis az emberi magatartás biológiailag és kulturálisan meghatározott tényezőit ugyanaz az agy rögzíti. A különbség csupán a kutatás módszerében található, az egyik, a molekuláris szinten zajlik, a másik pedig a tudatos vagy tudat alatti magatartás szintjén. Az 1991-ben közzétett vizsgálatainak eredménye még vitatott; elismert módszertani fogyatékosságai is voltak tanulmányának. A holttestből vett szövettani megállapítások sem mindig érvényesek egyértelműen az élő szervezetre. Jelenleg ő a corpus callosum szexualitásra jellemző morfológiai sajátosságaival foglalkozik. Ha megállapításai általános érvényt szereznek is, a levonható következmények csak részeredménynek tekinthetők. Anatómia nem kórtan, morfológiai különbségek a szexuális orientáció következményei is lehetnek, de ebben az esetben is jelzik a mélyebb szinten folytatandó kutatás irányát. Ez jelenleg a hormonrendszer és a genetika területén zajlik.
Más neurofiziológiai vizsgálatokból az is kiderítették, hogy amíg heteroszexuális férfiak esetében a bal agyfélteke dominál, homoszexuális férfiakra a két félteke egyenrangúbb és kiegyensúlyozottabb működése jellemző. Ennek okát, a féltekéket összekötő kérges test, a corpus callosum már említett különbségében találják. Ez homoszexuálisok esetében mintegy 34%-kal több idegrostot foglal magában, a nőkhöz hasonlóan lehetővé téve a két félteke intenzívebb együttműködését. A férfi-női gondolkodásmód jellegzetes sajátosságai is megváltoznak. A nőkre jobb verbalitás, a férfiakra jobb térbeli tájékozódási képesség jellemző. Homoszexuális férfiak esetében azonban a verbalitás jobb a térbeli tájékozó képesség rosszabb heteroszexuális társaikhoz viszonyítva. Leszbiánus nők esetében viszont pont ennek ellenkezője mutatkozik. A homoszexuális agy tehát mintegy átmenetet képez a heteroszexualitásra jellemző különbségek között.
3. A tesztoszteronnal injektált nőstény patkány hím módjára közelíti meg a nőstényt és az ösztrogénnel injektált kasztrált hím nőstényként viselkedik a normális hímmel szemben. Ezeknek a megfigyeléseknek a birtokában a hetvenes években felmerült az a feltevés, hogy a homoszexuális beállítottság pszeudo hermaphroditizmusnak tekinthető. Ezek a személyek férfi testtel de agyukban női szexuális magatartást okozó idegközponttal rendelkeznének, melynek következtében alacsonyabb tesztoszteron és magasabb ösztrogén szint lenne a vérrendszerükben, és ez okozná a magatartásbeli eltéréseket. Ilyen hormonális különbségeket azonban a vizsgálatok nem tudtak felmutatni homoszexuális férfiakban.
A születés előtti hormontúltengés lehetősége volt a következő feltevés. Közvetlen kísérleti és megfigyelési lehetőségek híján a kongenitális mellékvese nagyobbodás (congenital adrenal hiperplasia) vizsgálata szolgáltatta ehhez az alapot. Ebben az állapotban egy enzim hiba miatt a magzat mellékveséje nem cortisolt termel, hanem androgén hormonokat, melyek az egyén másodlagos maszkulinitását határozzák meg. Mivel a szükséges enzim hiányában az agy nem állítja le ezt a folyamatot, a magzatban androgén túltengés jön létre, és a megszületett leánygyermeknek a női nemi szervek mellett hímvesszője is lesz. Ezen sebészeti eljárással segíteni lehet, de a hormontúltengés agyra gyakorolt feltételezett hatása következtében az így születetett nők 37%-a leszbiánus vagy biszexuális magatartást tanúsít, az akkor átlagosnak vélt 2-4%-kal szemben. Ezt állapította meg 1984-ben John Money, a Johns Hopkins Egyetem szexualitás kutatója. Ezt a megállapítást azonban nem tartják általános érvényűnek a mai napig sem. Ha a születés előtti hormontúltengés teóriája helyes lenne, akkor a homoszexuális orientációval rendelkező férfiak között is nagyobb arányban találnának endokrinális zavarokat és ivarszervi elváltozásokat, ennek azonban semmi jele sincsen. Heino Meyer Bahlbung 1990-ben összesítette ezeket a kutatásokat és a legtöbb vizsgálatot módszertanilag megbízhatatlannak találta. Megállapításaik alternatív értelmezését tehát nem lehet kizárni, mondta. Ennek ellenére véleménye szerint az endokrinológiai vizsgálatok lehetőségei még nem zárultak le
4. Ha a szexuális orientáció kialakulásában hormonális tényezők is szerepet kapnak, mi befolyásolja a hormonokat? Erre a kérdésre a genetikus szinten végzett kutatásokban kell keresni a választ. A hatvanas évek óta ismert jelenség a dorzofilia röntgensugárzással létrehozott mutánsa, az a hím muslinca, mely hímekkel igyekszik szexuális kapcsolatot teremteni. Egy évtizeddel később Jeffrey Hall, a Brandeis Egyetem kutatója megállapította, hogy ezek a mutánsok hím és nőnemű muslincák felé egyaránt mutatják a „szexuális vonzalom” jeleit, azt, hogy közösülnének velük; és el is fogadják más hímek közeledését, amit a normális hímek visszautasítanak. Ez a jelenség több száz generáción keresztül is kimutatható, noha a reprodukcióban nem vesznek részt. Egy recesszív genetikus rendellenesség átöröklésének produktumai ezek a rovarok. Amikor a fogyatékosságot okozó genetikus információt a pározó hím és nőstény egyaránt hordozza, utódaik egy bizonyos százaléka ezzel a magatartással jön létre. Biszexuális „orientációjukra” jellemző morfológiai eltérést (dimorfizmust) is mutatnak. A normális hím dorzofilia potrohán egy izom található, az ismeretlen célt szolgáló „Lawrence izom”, mely sem a normális nőstényen, sem a biszexuális mutánson nincsen meg. Ha a homoszexuális orientáció genetikus okokra vezethető vissza az emberben is, akkor feltehetően annak létrejöttét is hasonló folyamattal lehetne magyarázni. A dorzofilia esetében a kutatók várhatóan meg fogják találni ennek a rendellenes magatartásnak a genetikus okát. A kérdéses gén a harmadik kromoszómajobb karján van, a rendellenes molekuláris kombináció pontos meghatározása a még megoldatlan feladat. Ennek birtokában hasonló eltérések kutatása megkezdődött az emberi sejt genetikus struktúrájában is.
A mutáns dorzofilia viselkedésének biszexuális magatartásként történő magyarázata önmagában is kéréses. Szerepet játszik-e viselkedésükben a szexuális „vonzalom” vagy „kielégülés” igénye, vagy a megfigyelt jelenségeknek egészen más a magyarázata? A válasz ezekre a kérdésekre nem egyértelmű, nem lehet ugyanis kizárni antropomorfikus feltevések esetleges hatását, azt a veszélyt, hogy emberi magatartásból leszűrt feltevésekkel magyarázzuk a rovaron megfigyelt jelenségeket. A megfigyelések alapján mindössze annyit lehet megállapítani az ilyen muslinca viselkedéséből, hogy a mutáció a biszexualitás utánzását idézi elő. A jelenség genetikus magyarázata is nagyon távol áll az emberi szexualitás sokrétű sajátosságainak értelmezésétől. A muslinca és az emberi DNA közötti analógiára sok példa van, ezek megállapítása nem jelent lényeges nehézséget. Az emberi homoszexualitás azonban minden bizonnyal több genetikus és nagyon sok más tényezőre visszavezethető jelenség. Ezért nem valószínű, hogy létezik olyan genetikus információ, amelynek a dorzofilia esetéhez hasonlóan kizárólagos szerepe lenne az ember homoszexuális magatartásában, állítja Geoffrey Hall.
Hasonló következtetésre jutott Aaron Greenberg és Michael Baily is. Mint minden magatartásmódnak, így a homoszexualitásnak is megtalálható a biológiai magyarázata egy bizonyos szinten. Ebből azonban nem lehet a személyes viselkedésre vonatkozó egyértelmű törvényes vagy erkölcsi következményeket levonni. Hasonlóan érvel Paul Jay is. A homoszexualitás pusztán biológiai alapokon történő vizsgálata kudarcra van ítélve, mivel ezek a tényezők a személyes tapasztalatok és a pszichoszociális helyzet komplikált rendszerében foglalnak helyet. A genetikus tényezők szerepét azonban nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Erre utal az a megfigyelés is, mely szerint, ha egypetés ikrek egyike homoszexuális orientációval rendelkezik, akkor ikertestvérének 52%-os esélye van ugyanerre, még akkor is, ha nem együtt nőttek fel. Ugyanez az arányszám kétpetéjű ikrek között 30%, a testvérek között pedig csupán 10% körül található. Az 52%-os arányszám arra is utal azonban, hogy a homoszexuális orientáció kialakulásában nem átöröklött tényezőnek is van kb. 50%-os szerepe.
5. A 90-es évek elejétől a genetikus magyarázat egyre nagyobb teret kapott a szakirodalomban. A Colorado Institue of Behavioral Genetics kutatói harminchárom homoszexuális testvérpár DNS elemzéséből arra következtettek, hogy az X kromoszóma hosszú karjának q28-as régiójában találtak egy olyan gént, amely a vizsgáltak többségével ellentétben heteroszexuális testvéreikben és leszbikus nőkben nem található. Azóta az is bebizonyosodott, hogy ez a gén a homoszexuális férfiak 80%-ában megtalálható. Ez genetikai hajlamot jelent nemi fejlődési zavar kialakulásához, ami azonban csak külső provokáló tényezők hatására jelenik meg (pl. születés előtti hormonhatás, vagy kamaszkori tapasztalatok). Ennek a lappangó öröklődésnek a lényege az, hogy az anya csak hordozza a homoszexuális hajlamot meghatározó gént, fiúgyermekeinek 50%-os esélye van a gén örökléséhez, a leánygyermekeinek pedig ugyanekkora esélye van arra, hogy örököljék azt annak hatása nélkül, és fiaiknak továbbadják.
Hetvenhat homoszexuális férfi családvizsgálatából az derült ki az Egyesült Államokban, hogy fiútestvéreik 13,5%-a homoszexuálisnak bizonyult; a másodfokú rokonaik között, az anyai ágú nagybácsikban és unokaöccsökben is 7,5%-os a homoszexuális hajlam. Ezek a számok statisztikailag jelentős eltérésre utalnak; a férfilakosságra általában jellemző 4%-os gyakoriság több mint háromszorosát illetve majdnem kétszeresét jelentik. A többi férfi rokonok között nem találtak eltérést az átlagtól és a nőrokonok között sem találtak leszbikusokat. Ikervizsgálatok is, megerősítették a hajlam genetikus eredetét. Az egypetés ikrek genetikus információja teljesen, a kétpetés ikreké pedig 50%-ban azonos; az utóbbiak genetikailag különböző időpontban megszületett testvérekhez hasonlíthatók. Ez a különbség lehetőséget biztosít az öröklődés és a környezeti hatások felbecsülésére, melynek mindkét csoport egyaránt ki van téve. Egypetés ikrekben tehát az átörökölhető sajátosságok és fogyatékosságok egyenlő mértékben megtalálhatók, kétpetés ikrekesetében ez a lehetőség jóval kisebb. Külső hatásokkal előidézett sajátosságok viszont mindkét ikercsoportban egyenlő gyakorisággal fordulnak elő.
Az említett ikervizsgálatot mindkét nem tagjaira kiterjedt. Leszbikus nők között száznyolc ikerpárt értékeltek ki. Kiderült hogy, ha az egypetés ikerpár egyik tagja leszbikus, akkor az esetek 48%-ában a másik is az. Ez az arány kétpetés ikrek esetében csak 16%. Ehhez nagyon hasonló módon az egypetés ikrek nőtestvérei közül is 14% bizonyult leszbikusnak. Örökbefogadott leánytestvérek között csak 6%-ban találtak leszbikusokat. A férfilakósság 4%-os átlagához nagyon hasonlóan a leszbikus ikrek fivéreinek 5%-a volt homoszexuális. Egy amerikai kutatócsoport már 1980 óta gyűjt adatokat olyan férfi ikerpárokról, melyeknek egyik tagja homoszexuális. Hatvanegy ilyen ikerpár és három hármasiker szexuális beállítottságát dolgozták fel. Homoszexuális orientáció 67,5%-ban volt megtalálható egypetés ikerpárok mindkét tagjában, kétpetés ikerpárok esetében ez az arányszám 30,4% volt. A hármas ikrek között két pár estében két testvér volt egypetés, mindketten homoszexuálisnak bizonyult; a harmadik heteroszexuális volt. A harmadik esetben mindhárom testvér egypetés volt és homoszexuális orientációval rendelkezett.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy a férfi és homoszexualitásnak egyaránt átörökölt genetikai alapja van. Ennek a hajlam kialakulásában betöltött szerepét csak tág határok között lehet megállapítani, és mintegy 30-70 százalékra lehet becsülni. A hajlam provokálásában, azaz annak kialakulásában azonban külső hatásoknak is jelentős szerepe van. A többé-kevésbémegbízható számítások szerint a külső, főleg születés utáni hatások szerepe 50%-ra becsülhető. A férfi és női homoszexualitás általában nem fordul elő ugyanabban a családban, tehát ezek kialakulásában eltérő genetikai tényezők játszanak szerepet. Erre utal az a tény is, hogy a jelenség férfiak és nők esetében jelentősen eltérő sajátosságokat mutat.
A homoszexuális férfiak jelentős többségének életében az első élmény már megjelenik a kamaszkorban. Ha egy férfinek 30-35-éves koráig nem volt ilyen élménye, akkor valószínűleg később sem lesz. Nők esetében az első élmény lehetősége 50 éves korig változatlanul fennáll. A homoszexuális férfiaknak sokkal több azonos nemű partnere van, mint a heteroszexuálisoknak. A leszbikus kapcsolatok szilárdabbak és tartósabbak is. Kimutatható azonban az is, hogy az „állandó” jellegű hajlam fenntartásához a heteroszexuális érdeklődés tudatalatti visszafojtására is szükség van.
A genetikus, vagy más biológiai tényezők ismerete segítséget jelenthet jelenleg még ismeretlen etiológiájú betegségek megértésében is, de ezek nem adnak alapot az erkölcsi értékeléshez, valójában nem is szükségesek ehhez. Nincsen szükség például a balkezesség genetikus meghatározójának ismeretére ahhoz, hogy megállapíthassuk a jelenségről, hogy az nem szabadon választott, állandó, nem patologikus jellegű viselkedésmód, amely a lakósság bizonyos hányadában mindenütt megtalálható. A genetikus információ segít a jelenség pontosabb megértésében, és a kialakult előítéletek leküzdésében, de önmagában nem ad kiindulópontot a balkezes személy erkölcsi társadalmi, vagy vallásos megítéléséhez. Hasonló a helyzet a homoszexuális orientációval is. Az erkölcsi ítéletnek szüksége van a természet- és magatartástudományok megállapításaira a jelenség pontos megértéséhez, de az elsősorban nem az orientációra, hanem a személy szabad és felelős magatartására vonatkozik. Az orientáció erkölcsi értékelése annyiban lehetséges és szükséges, amennyiben bizonyítható, hogy szabad elhatározásnak is szerepe van benne. Ennek eldöntése azonban nem tekinthető a természettudományok kizárólagos feladatának.
Amint már jeleztük a patológia kérdésére „hivatalosan” tagadó választ ad a magatartástudomány, annak ellenére, hogy az 1974-ben megfogalmazott APA állásfoglalást nem annyira az akkori tudományos érvek, mint inkább szociális és politikai megfontolások tették indokolttá; az a nagyon is gyors ütemű társadalmi átalakulás, mely a hetvenes évek közepén zajlott Észak Amerikában és valamivel később Nyugat-Európában. Ebben a folyamatban a homoszexuális polgárjogok védelme sürgősebb feladattá vált, mint a patológia kérdésének vizsgálata. Ezért a vitát a szokástól elérően olyan gyorsan lezárták, hogy valójában a kérdés tudományos mérlegelésére nem maradt idő. Egy felmérés szerint az Egyesült Államokban gyakorló pszichiáterek 69%-a 1978-ban még úgy vélte, hogy a homoszexualitás „rendszerint patológiás társadalmi beilleszkedést jelent”.
1. Az orientáció abnormalitásának, patológikusságának mérlegeléséhez figyelembe kell venni annak statisztikai gyakoriságát , a személyes szorongás mértékét , és az adaptáció , valamint a társadalmi deviáció kérdését. Az egész életre kiterjedő hajlam aránylag nem gyakori, de figyelmet érdemlő jelenség; a felnőtt férfi lakosság körében manapság a felmérések 1-3%-ra becsülik. Kinsey adatait ma már nem fogadják el, már csak azért sem, mivel a vizsgálati alanyok jelentős hányadát a börtönök lakói közül választotta, ahol közismerten nagyobb arányban találhatók a homoszexuális tapasztalattal rendelkezők, mint a lakosság átlagában. Tudnunk kell azonban azt is, hogy a patológia meghatározásában a jelenség gyakorisága nem döntő szempont. A normális és abnormális magatartás közötti határvonal megállapítása bizonyos mértékig mindig tetszőleges.
A felmérések általában azt bizonyítják, hogy stressz és érzelmi zavar nem található nagyobb arányszámban homoszexuális emberek között, mint a lakósság átlagában. Egy korábbi felmérés az öngyilkossági tendencia, egy másik az iszákosság és droghasználat magasabb arányszámát mutatta ki. Ezeknek a tendenciáknak a megnyilvánulását azonban nem lehetett az orientációval kapcsolatba állítani. A neurotikus tendencia gyakoriságából sem bizonyítható, hogy az orientáció jelentős személyes szorongással vagy stresszel lenne összekapcsolva. Ezeket a tüneteket inkább a társadalmi életben tapasztalt diszkrimináció és a homofónia hatásának tulajdonítják a vizsgálatok.
A társadalmi beilleszkedés kérdésében sem lehet egyértelmű képet kapni. Az orientáció nem akadálya a produktivitásnak. Az élet minden területén találhatók nagy eredményeket elérő híres emberek, akik homoszexuális beállítottságukról is ismertek. Az orientáció és a siker közötti kapcsolat azonban nem szükségszerű; hasonló asszociációtföl lehet állítani az orientáció és deviáns viselkedés között is. Ez is előfordul ugyanis minden társadalmi rétegben. A társadalmi beilleszkedésről tehát csak annyit lehet mondani, hogy feltűnő eltérések nem mutathatók ki a heteroszexuális társadalom tagjaival szemben.
A kapcsolatfenntartásra való képesség az abnormalitás egy másik vitatott mércéje. A vita a normális kapcsolattartás sajátosságainak meghatározásában rejlik. A lesbianus nők nem térnek el a társadalom heteroszexuális tagjaitól, de a homoszexuális férfiak kapcsolatait rövidség és nagyfokú promiszkuitás jellemzi. Bell és Weinberg 1978-ban egy nagy de nem vaktában kiválasztott csoport vizsgálata alapján úgy találta, hogy ezeknek a kapcsolatoknak csak 10%-át lehet szoros és a monogám viszonyhoz hasonlónak tekinteni. A fehérbőrű homoszexuális férfiak 28%-a 1000 vagy több partnerrel érintkezett, és csak 17%-uknak volt 50-nél kevesebb szexuális társa. Tehát ennek a csoportnak 83%-a 50 vagy annál több személlyel lépett szexuális kapcsolatba; 79%-uk azt is állította hogy partnereiknek több mint fele idegen személy volt.
Az egynejű kapcsolatokon belüli hűség és a kapcsolat tartóssága régebben a társak pszichológiai egészségének mércéje volt, manapság azonban ezt egyre ritkábban használják a magatartástudományban. Ha a régebbi magatartást fogadjuk el mérvadónak, akkor kétségtelen, hogy a homoszexuális férfiak kapcsolatai patologikus tüneteket mutatnak, ha azonban a heteroszexuális kapcsolatoknak a „szexuális forradalom” idején, a hatvanas és hetvenes években kialakult sajátosságait vesszük alapul, ezt a megállapítást nem lehet biztosnak tekinteni. Nem szabad elfelejteni azonban azt sem, hogy a legújabb adatokból arra lehet következtetni, hogy a heteroszexuális házassági kapcsolatokat ismét a konzervatívabb szexuális magatartás jellemzi, a nyugati társadalmakban. Az AIDS veszély közismertté válása hasonló tendencia kialakulására utal a homoszexuális kapcsolatokban is.
Az analitikus pszichológia, normális fejlődésre vonatkozó kritériumai alapján, ma is regresszív megnyilvánulásnak tekinti az orientációt. A normális személyfejlődés végső pontjának ugyanis a heteroszexualitást tekintik, melynek hiánya patologikus társadalmi beilleszkedést jelent. A normalitásnak ezt a megfogalmazását azonban más pszichológiai iskolák általában nem fogadják el. Hasonlóan leegyszerűsített magyarázatnak tekintik manapság azt a véleményt is, mely szerint az orientáció a nemi azonosulás (gender identity) vagy szerep zavarában rejlik. Paul Jay visszautasítja azt a véleményt is, amely szerint a gyermekkori szexuális azonosulásban (gender identity) bekövetkezett zavar következménye lenne az. A gyermekkorban előforduló nemiségre jellemző magatartás áthasonulás (cross-gender behavior) és a felnőttkori homoszexualitás kapcsolatba állítása a szexuális azonosulás és az orientáció hibás megkülönböztetésére, valamint az emberi és patkányokon megfigyelt viselkedés pontatlan megkülönböztetésből kialakított feltevésekre épül. Ez jellemzi John Money hetvenes években végzett munkáját is; ő nem tett különbséget a homo- és biszexualitás között, és nem vette figyelembe az ideiglenes homoszexuális viselkedés jelenségét sem. A jelenség kulturális és szociális helyzetből kiszakított ilyen vizsgálata nem tudományos érdekek szolgálatát álcázza, állítja Paul Jay.
Ha a társadalmi deviáció kérdésében a többség gyakorlatát és véleményét tekintjük mérvadónak, akkor a cselekményt és az orientációt egyaránt abnormálisnak kell tekinteni, az elmúlt évtizedek felmérései alapján. De még ma is kimutatható ellentét van a magatartástudomány elfogadott gyakorlata és a közvélemény idevonatkozó álláspontja között. Ezt már csak azért is nehéz megmagyarázni, mivel Allen Bergin felmérése szerint még 1988-ban is a pszichoterapisták 57%-a azt vallotta, hogy a „heteroszexuális kapcsolat előnyben részesítése” a pszichológiai egészség egyik fontos kritériuma.

A szex története dióhéjban

Vannak dolgok, amelyek sohasem változnak – a szex azonban egyáltalán nem ide tartozik. Az ókori rómaiak hatalmas kéjorgiái óta eltelt néhány évszázad, és jelentősen átalakult szexuális kultúránk. Szaladjunk végig a történelmen és elevenítsük fel a legérdekesebb pillanatokat!
Két évezred alatt a szexuális szokások annyiszor és olyan mértékben változtak, hogy ha két különböző korszak embereit össze lehetne hozni, kis túlzással talán szót sem tudnának érteni egymással, nemhogy valami mást kezdeni. Az alábbiakban az ókortól indulva vesszük végig az egyes érák erkölcsi normáit és titkolt kéjelgési szokásait – az ókori Görögországtól a második világháború utáni Európáig, a vérfertőzéstől az orgiákon át a bordélyházakig tart a kirándulás.
„Már a görögök is”

Az afrodiziákum, az erotika, a hetero- és homoszexualitás, a nárcizmus, a nimfománia és a pederasztia mind az ókori görög társadalom által életre keltett fogalmak. De a máig híres antik költők, Homérosz és Plutarkhosz pajzán történeteiből tudjuk azt is, hogy a mítoszok szerint Aphrodité, a szépség, a szerelem és a szexuális gyönyör istennője akkor született, amikor Kronosz kardjával kasztrálta apját, Uranoszt. Miután heréit a tengerbe dobta, a víz habot vert, és egy kagylóhéjból a partra lépett Aphrodité, akinek szépsége még az Olümposzt is elvakította. Ne feledkezzünk meg Zeusz legkedvesebb gyermekéről, Héraklészról sem, akinek a karjai között állítólag egyetlen éjszaka alatt 50 nő fordult meg, és ő volt az a mitológiai alak, akinek férfiszeretői között volt saját unokatestvére, Iolaos, valamint „a göndör fürtű édes Hylas” is.

Az ókori Athénban az i. e. 6-4. század a pederasztia hőskora volt – ebben az időszakban a felnőtt férfiak főként fiatal fiúkat szerettek, bár a történészek a mai napig vitatják, hogy a testi érintkezés szükséges velejárója volt-e a „görög szerelemnek”. Az antik Görögországban élő nők többnyire a férfiak tulajdonai voltak, és csak elvétve élvezhették a fiatal fiúszeretőknek járó kiváltságokat. Ennek ellenére ugyanakkor a legrégebbi szakma is fénykorát élte: a legelismertebb kurtizánok elképesztő vagyonra tehettek szert, és a jól menő bordélyházak hatalmas profitot hoztak az államnak a befizetett adó révén. Persze az elhanyagolt feleségek sem keseregtek otthon: Leszbosz szigetén, ahol a híres Szapphó alkotott, könnyen párjukra leltek. A kor irodalmi műveit tanulmányozva ráadásul bőrből készült vibrátorokról is olvashatunk, melyet használat előtt olíva olajjal kentek be a nők.
 
Róma
Ahogy az ókorban mindenhol, így Rómában is a családfő tulajdona volt felesége és gyermekei. A házasságtörésen kapott nőt férje azonnal megölhette, míg az iszákos feleség útját minden gondolkodás nélkül kiadhatta ura és parancsolója. Persze a nőkre vonatkozó szigorú szabályok ellenére a Bacchus tiszteletére rendezett féktelen tivornyákon tulajdonképpen semmi sem volt tilos – ezeket a hedonista és törvényen kívüli szertartásokat végül i. e. 186-ban tiltották be. A prostitúció szintén nagy népszerűségnek örvendett, és a görögöktől átvett pederasztia iránti rajongás a születési statisztikákon is tükröződött. Ugyanakkor Rómában igen nagy figyelmet fordítottak a fogamzásgátlásra. Az idősebb Plinius, ókori polihisztor tanácsa szerint erre a célra tökéletesen megfelel az egér ürülékéből készült kenőcs, bár a galambok végtermékének olajjal és borral összekevert változata sem rossz. Kétségtelenül hatékonyabb módszert dolgozott ki az epheszoszi Soranos, a kor híres nőgyógyásza, aki egy különféle anyagokkal átitatott pamutdarab felhelyezését javallotta a római nőknek. Sajnálatos módon azonban még ezek a primitív fogamzásgátlási fajták sem akadályozhatták meg a birodalom lakosságát jelentősen megtizedelő pestisjárvány kirobbanását.

A sötét középkor
Krisztus előtt 400 és 1000 között a világ nyugati felét teljes mértékben áthatotta a keresztény erkölcs gondolatvilága. A szexuális életre vonatkozó legfőbb szabályokat, melyek aztán majd 1500 évig meghatározták az emberek életét, az Ószövetségből olvasták ki. Ekkortájt a bujaság és a szexuális gyönyör Ádám és Éva eredendő bűnei közé tartozott, és az igazán istenfélő emberek a cölibátus szabályait betartva élték életüket. A keresztény emberek szexről vallott puritán felfogását tökéletesen szemlélteti a Jézus szeplőtlen fogantatásáról szóló történet is.
A keresztény egyház a vérfertőzést, az önkielégítést, az orális és az anális szexet, valamint a homoszexualitást egyaránt szégyenletesnek és büntetendőnek tartotta, így az ezeket „elkövetőkkel” szemben egyre nagyobb szigorral lépett fel. A házastársak kizárólag gyermeknemzés céljából érhettek egymáshoz, és a fogamzásgátlás minden formáját tiltották, hiszen a szexuális együttlét semmiféle öröm forrása nem lehetett. Bár azt nem tudjuk pontosan, hogy ezek a szabályok hogyan befolyásolták az átlagemberek mindennapi életét, de az biztos, hogy az örök kárhozattal való állandó fenyegetés miatt a szeretkezés félnivaló és veszélyes dologgá vált. A 16. századi Európán végigsöprő szifiliszjárvány egyértelművé tette az egyház számára, hogy híveik egyáltalán nem éltek olyan szűzies életet, mint amilyet ők szántak nekik. A prostitúció elképesztő méreteket kezdett ölteni a kontinensen – Rómában 1490-ben 7000 kurtizán dolgozott -, míg az egyik londoni bordélyházat szinte egész Európában ismerték. Az egyház a jelenséget kezdetben pusztán a szükséges rosszként könyvelte el, és úgy vélték, a bűn terjedésének könnyedén gátat szabhatnak. Az idők azonban változtak.

A reneszánsztól napjainkig
Az itáliai reneszánsz alkotói felfedezték maguknak az antik kultúrát és festményeiken, szobraikon egyre többször ábrázoltak meztelen nőket és férfiakat, akikről ráadásul sokkal inkább az élvezet öröme, mintsem a bűntudat köszönt vissza. Néhány helyen már a homoszexualitást is elfogadták, jó példa erre a két világhírű művész, Leonardo és Michelangelo, vagy I. Jakab angol király, aki még a királyi udvarban is nyilvánosan kérkedett fiatal szeretőjével, Buckingham hercegével. Habár egy 1533-as angol törvény halállal büntette a szodómiát, ezt a rendelkezést alig hajtották végre. A felvilágosodás korának irodalmi műveiben, mint például de Sade márki regényeiben már a szexuális perverzió, a fétisek veszélyeiről és izgalmáról olvashatunk.
A viktoriánus képmutatás és a tudatlanság elegye a 19. századot a legromlottabb korszakok egyikévé tette. Az átlag középosztálybeli nők a meleg otthon ölelésében várták férjüket haza, akikkel a bevett szokások szerint havonta egyszer lehettek együtt. A látszólag önmegtartóztató életvitel mögött azonban súlyos titkot lapultak. 1839-ben, a kétmilliós lakossággal rendelkező Londonban körülbelül 80 000 prostituált dolgozott. Néhányan közülük ugyan sikeresen elértek valamiféle társadalmi megbecsülést, de az egyre inkább terjedő nemi betegségek legtöbbjük sorsát megpecsételték. A viktoriánus korban élt emberek szexualitással kapcsolatos álszent felfogása tehát elég sok áldozatot követelt – jó példa erre Winston Churchill édesapja, aki szintén kemény harcot vívott egy szexuális úton terjedő betegséggel.
A XX. század első fele komoly forrongásokkal, világégésekkel telt, és a második világháború után napvilágot látott beszámoló jól mutatja, hogy a hirtelen jött békével mennyire nem tudtak mit kezdeni a háborúhoz szokott emberek. Az 1948-as adatok szerint az amerikai férfiak 69 százaléka járt utcalányokhoz, a férjek 50 százaléka volt hűtlen feleségéhez, míg a férfiak 37 százalékának és a nők 17 százalékának volt homoszexuális élménye. A ’60-as években a szexuális forradalom időszakát éltük. A könnyen elérhető fogamzásgátló tablettáknak köszönhetően a modern nők végre önfeledten élvezhették a szexuális együttléteket, olykor több partnerrel – az 1980-as években megjelenő AIDS azonban jelentősen visszavetette a szabad szerelem forradalmi gondolatát, habár az eszme ennek ellenére még napjainkban is tombol. Ennek megfelelően nehéz is eligazodni napjaink szexuális kavalkádjában – és ki tudja, mit hoz még a jövő.