Beindult a nagyüzem! Érdemes volt sokáig vágyakozni, ezen a tavaszon beérett a termés. Szorgos méhecskeként szálltam illatos kehelyből más nyiladozó szirmok közé, és megint tovább…
Majdnem minden délután elkísértem valakit – Cicus után mások is megismerték a helyet – a sétálók útvonalától távol eső, partmenti, árva padhoz, ahol háttal és szemközt tornyosulva is tudtunk „hóc-hóc”-ot játszani. Csak ritkán zavart meg bennünket egy-egy kóbor kutyasétáltató, esetleg egy másik pár, akik kicsit a vizet tanulmányozva várakoztak illedelmesen, amíg le nem szálltunk mindketten a lóról.
Timi is elfelejtette hirtelen jött csalódását, és nem bánta, hogy mégsem vállaltam el a csajos bulin kollektív masztizásban közreműködést. Azokon a napokon, amikor úgy prognosztizálta, hogy a család többi tagja később ér haza, mi ketten vettük birtokba a lakást. Hosszas rábeszélés után sikerült továbblépni, s egyik alkalommal, amikor nyelvével körbekanyarintva ajkait, letérdelni készült elém, visszatartottam, számmal betapasztottam a száját, és kapkodva levetkőztettem. Mint egymás mellett feszülő két ujj, úgy tűnt, ezek a szirmok nem fognak beengedni, ám a legelső diszkrét érintésre engedelmesen megnyíltak. Közelről néztem, ahogy egy majd két ujjam elmerül, és csillogó nedvességgel borítva felbukkan. Gyengéden megfordítottam, és hátulról is kiélveztem a látványt, majd amikor átvette a ritmust, sőt gyors és határozott lökésekkel reagált hátrafelé, kihúztam az ujjaimat, és fénylő cseppel a végén jelentkező szerszámommal tömtem be a kitágított járatot.
Egy este – élvezve a tavaszi illatokat – összefutottam egy a menzáról ismerős csajjal. Egymásra szoktunk mosolyogni elölről is, hátulról is, de ő az utóbbiról nem tud, hacsak ezek a pletykás csajok el nem mesélték már, hogy mindig megcsodálom gömbölyű fenekét. Hetente háromszor jár suliba, s kétszer szakmai gyakorlatra, mint mondta, s ez a nap éppen a gyakorlatos. Annával ettől kezdve minden héten két este találkoztunk, és amíg nem indult a busza a 30 kilométernyire fekvő otthona felé, együtt töltöttük az időt. Hasznosan persze: megmutattam neki is az árválkodó padot – első alkalommal éppen várakozni kellett egy keveset, mert használatban volt, de legalább láthatta a szeme sarkából, mire való a hely -, és többször meglátogattuk az állomás előtti félhomályos, fás-bokros parkot. Már a legelső parti sétánkon kellemesen aktívnak bizonyult, szó nélkül benyúlt a nadrágomba és birtokbavevő markolással ismerkedett a farkammal, amit gyorsan elő is vettem neki, midőn felszabadult a padunk.
Délelőttönként a szünetekben minden srác hasonló élményekről számolt be. Úgy tűnt, véglegesen szakítottunk a napi egy-két önkiszolgálással, s helyette legalább ugyanennyi élő, igazi, társas élményt szereztünk magunknak.
Beindult a nagyüzem!
A lányok sem fértek a bugyijukba, s ha a méhek nem lettek volna elég szorgosak, hát a virágok fogták a kelyheiket és kerestek maguknak betevőt.
Lassan felfedeztük, hogy osztályunkban előforduló 24 nem fiú – nő.
Korábban az iskola más osztályaiban kerestünk prédát, vagy a menzán, ahová 3 suli tanulói jártak. Mióta azonban a szünetekben minden csaj az ablakokhoz zúdult, s mi nyolcan, bentről a jobbnál jobb, kidüllesztett fenekeket láttuk, rájöttünk, hogy nem kell messzire menni újratermelődő feszültségünk levezetéséhez!…
Erről beszélgettünk Tibivel, amikor egy verőfényes délután, kibogozva egy rozsdás láncot, vígan ringatóztunk a folyón az immár gazdájára lelt csónakban.
– Te hányat bírnál megbütykölni, amikor ott hasalnak az ablakokban? – Választ nem várt, folytatta: – Én minden szünetben egyet… Egy hét alatt végigérnék, a következőn kezdhetem elölről!
Szép gondolat, amikor végre meleg sugarak zúdulnak a nyakunkba.
– Évát fogdosod még? Mintha távolabb ülnétek újabban…
– Ő fogdos engem! – Ez most mű-felháborodás, vagy igazi? – Mondtam már, hogy maradjon nyugton…
– Mi a bajod vele? – csodálkoztam, hiszen nem is olyan régen még büszkén mesélte, milyen kellemesen telnek a hosszú-hosszú órák.
– Nem szeretem, ha felcukkol, amikor nem lehet elélvezni! Szerinted minek fogdossam, ha aztán nem tudok üríteni?
Értem én a költői kérdést!
– Meg sem dugtad még? – hitetlenkedtem.
– Minek? – Értetlen képpel, karjait széttárva… Valami elképesztő dolgot kérdeztem? Megismételte: – Minek? Évát bárki bármikor megdughatja, semmi érdekes nincs benne. „Én nem vagyok olyan” mondja, és már lép ki a bugyijából. Hallottad, hogy Lajosnak odatartotta a pináját, és majdnem megkérdezte a végén, hogy „no kész vagy?”, mintha közben rejtvényt fejtett volna.
– Lajos nem hallottam, de Gabi belejár…
– Gabi!… – legyintett. – Ugyanott laknak, talán még egy utcában is. Felülnek a biciklire és a falu szélén valami kiserdőben Gabi mindennap megtücsköli, cserében minden pletykát elmesélnek egymásnak.
– Jó azért, ha mindig kéznél van – jelentettem ki meggyőződéssel.
– Jó-ni jó, de akkor már egy jobb csaj legyen kéznél!… Ezeket nézd meg! – mutatott a partra, ahol két csaj integetett fejük fölött, szélesen.
– Ezek osztálytársak! – fedeztem fel.
– Tényleg? Mondani akartam, hogy az egyik hasonlít…
– Nemcsak hasonlít!
– Vigyük el őket egy menetre! – lelkesedett Tibi, és leemelve az egyik padszerű ülőkét, a part felé kormányozta a ladikot.
– Merre lesz a séta, hölgyeim? – rikkantotta. – Mi is éppen arrafelé tartunk!
A csajok viháncolva beléptek a billegő csónakba.
– Taxióra bekapcsolva – mondta Tibi, és a hátsó peremen ülve, a deszkával szakszerűen kormányozta a vízi-alkalmatosságot.
– Fuvardíj is lesz? – nevetgéltek a lányok. – Hová megyünk?
– Megmutatjuk, mennyi izgalmat rejt a természet – szólaltam meg.
– Annyi izgalom lesz, amennyit viszünk! – tódította Tibi.
– Ti hoztatok izgalmat? Hol van? – kacarásztak a csajok.
– Egyelőre el van dugva, de megmutatjuk nemsokára. Nálatok is ott van, ami kell…
– Hol? – egyikül évődve tárta szét a karját, a másik lenézett a padra, amelyen ketten szorongtak, mintha az alá rejtették volna az izgalom titokzatos tárgyát.
– Jó felé keresed – hahotázott Tibi mögülük. – Ott ülsz rajta!
A csajok összenéztek, hátul Tibi egyikükre mutatott. Vagy őt szeretné, vagy éppen őt javasolta számomra. Melyik lehet a megfejtés? Bíztam benne, hogy Erika, akire nem mutatott, ő a csendesebb, egyben a nagyobb cicivel rendelkező. Máris a markomban érzetem, amint én rendelkezem e női díszekkel.
Csónakunk eleje felfutott a fövenyre. Kiugrottam és megkíséreltem rozsdás láncánál fogva kissé feljebb húzni a járművet. Nem jutottunk messzire a várostól, nem is ez volt a cél. Kiszálltak a lányok, s utoljára Tibi is, mély nyomokat hagytunk a homokos talajban.
– Lehet, hogy visszafelé gyalogolnunk kell, mert erős az áramlás, evező nélkül nehéz lenne felfelé haladni – Tibi átkarolta a rámutatással kiválasztott csajt, s mire a mondat utolsó szótagja is elhangzott, karja a lány válláról szépen leereszkedett a derekán át egészen a fenekéig, ahol hüvelykujját elégedetten beakasztotta a zseb bejáratába. – Gyere, mutatok valamit!
Egy pillanat múlva eltűntek az emelkedő mögött, csak vidám hangfoszlányaik szűrődtek vissza.
– Mi is nézzük meg! – javasoltam.
– Most, amikor ketten maradtunk? – viccelődött Erika.
– Mehetünk utánuk is, de ők már nézegetik szerintem… – Leküzdöttem az egylépésnyi távot, és Tibis mozdulattal elindult a jobb karom lefelé, miközben ballal szembefordítottam.
Mivel nem volt hüvelykujj-beakasztós zsebe, sőt semmilyen, viszont a nadrág dereka vállalkozó-kedvűen kitárult, tenyerem becsúszott a popsit félig fedő bugyiig. Másik kezem közben megtalálta az utat a melltartóba bújtatott, kiadós fognivalókhoz.
– Hű, de mohó vagy! – mondta, és lehunyt szemmel az ajkát kínálta.
Amíg nyelveink kergetőztek, mindkét kezem beljebb jutott: sikerült kigombolni az egyetlen gombot, így egyikük még tágabb teret kapott, s bekíváncsiskodhatott a bugyi mélyére, bal kezem pedig mindkét kosarat felfelé tolva, kihámozta a markomat jóval meghaladó méretű melleket.
Erika is felfedező túrára indult, célzatosan a nadrágom eleje érdekelte. Először csak a cipzár, majd úgy látta jónak, ha két kézzel elővezeti feszülő farkamat, és egyszerre tapogatja végig a nyelet és a zacsit.
Mint aki megijedt valamitől, hirtelen hátraugrott, s ha nem látom-hallom csiklandós nevetését, azt hihettem volna, hogy menekül felfelé az emelkedőn. Utána vetetem magam, és szorosan a nyomában kapaszkodtam a gyér, száraz növényzet között, s ahogy sikerült elérnem, futás közben lerántottam combközépig a nadrágját, majd újabb nyújtózással a bugyiját is.
Így értünk fel talán 3 méternyire, a környék legmagasabb pontjára, és ugyanazzal a lendülettel tovább a túloldalra: elöl Erika, felsője és melltartója a nyakában, szabadon rengő cicikkel, majdnem térdig letolt nadrágban és fehérlő bugyiban, csábítóan gömbölyödő, ringó, becses fenékkel. Közvetlenül mögötte én, szintén vihorászva, és hasonlóan félárbócra eresztett nadrággal, amiben lépni sem volt egyszerű, szuronyként meredező farokkal.
Mint a turisták, akik a természet ölén kívánnak egymásban gyönyörködni.
A dombocskának sem mondható emelkedő mögötti, feltáruló impresszió így festett: A másik csaj, Betti ruhái szétdobálva, aminek semmi értelmét nem láttam, hiszen Tibi nem a meztelen csajt nézte, hanem a bárányfelhőket. Betti előtte guggolt, szájával nyögdécselős hangokat csalogatott egy furulyából, egyik kezével a szőrös lábakba kapaszkodott, másikat élénken mozgatta saját széttárt lábai között.
Megtettük a hátralévő 4-5 lépést Tibiékig, és Erika vidáman lekucorodott elém. Kétszer megszakítva az immár kétszólamú zeneművet – amíg felülről levetkőztettem -, a két csaj egymásra pislantgatva vibrálóan kellemes élvezetben részesített bennünket.
Teljes összhangban felálltak, és tekintetükkel támaszkodásra alkalmas tereptárgyat kutattak eredménytelenül – csak jóval távolabb látszott néhány megtermett fa -, így behajolva, egymásba kapaszkodva állapodtak meg. Erikáról lefejtettem a még félig felöltözöttséget szimbolizáló ruhadarabokat, és a méretes gömbök mögé állva, végre minden a helyére került, ahogy az őseink közül a szex feltalálója megálmodta.
A csajok egymást erősítve és támasztva nevetgéltek, mögülük Tibivel gyakran egymásra néztünk cinkos pillantásokkal. Kérdés gyanánt felhúztam a szemöldököm – na, milyen? – mire az emberi építmény túloldalán Tibi megpaskolta Betti popsiját. Válaszként ráhajoltam Erikára, és két markomba fogtam dús melleit.
Változatlan vidámsággal lépdeltünk vissza a városba.
Később, egy Tibi által alkalmasnak ítélt napon, amikor valamiféle árhullám visszaduzzasztó hatására megoldható lett, visszaúsztattuk a csónakot oda, ahol eredetileg a gazdája tárolta.
… Újabb pár nap múlva megint kikölcsönöztük, kétszer egymásután, s mint a menetrendszerinti vízibusz, megint elvitt minket természetet vizsgálni, szirmok nyiladozását élvezni, először másik két csajjal, majd Erika-Betti párossal egy ismétlésre.

Anett valamiért került. Alig futottunk össze a folyosón, elválaszthatatlan barátnői nélküle rótták a köröket, cicijükhöz szorítva a következő órához tartozó füzetet.
Képtelen voltam eldönteni, hogy szerelem-e amit érzek, vagy csak szexuális vonzódás, esetleg mindkettő. Olvastam, hogy a férfiak többségét egész életében végigkíséri ez a bizonytalanság, ezért bocsánatos bűn, amikor szerelmet emlegetnek akkor is, ha az éppen nem mutatható ki. Általában csakis utólag jönnek rá, amikor elmúlt a szex izgalma és újdonsága, hogy nem maradt semmi – mégsem szerelem volt?
Úgy gondoltam, hogy szerelmet is érzek. Azonban ha külső személőként megkíséreltem elemezni, ámulva tapasztaltam, hogy könnyedén helyettesítem más érzelmi szálakkal: kötődést, vonzalmat, hálát érzek, és még seregnyi mást, amik eredője mégsem a szerelmet jelenti. Ki érti ezt?
A „hosszú szünetben” – ami a várakozással ellentétben mindig a leggyorsabban telt el – egy pillanatra feltűnt Anett az udvaron, de mire minden tekintet ráirányult, el is vesztettem szem elől. Megjelent viszont Timi, akire mindig mint Tibi nővérére gondolok, talán azért, mert történt már egy s más közöttünk, ám erről jobb, ha Tibi nem szerez tudomást. Egyenesen felém tartott, s ezúttal őt sem kísérte a szokásos slepp, ami valahogy minden toplistás csaj tartozéka.
– Mit búslakodsz egyedül? – kérdezte.
– A többiek még írják a matek zh-t.
– Nehéz volt?… De nem ezt akarom kérdezni.
– Hanem?
– Több csaj érdekelne egyszerre? – Körbe-körbe tekintgetett, és olyan semleges arckifejezést vett fel, mintha a matekról lenne szó.
– Ez mit jelent?
– Ott voltál az öcsém szülinapi buliján, amikor Judy vetkőzött… No, ennek az inverze lenne!
– Csupa csajok? Kik?
– Nem mindegy az? Én is ott leszek…
– Nem vagyok chippendale … Vetkőzni sem szeretek sok ember előtt.
– Képzelt el, hogy beindulnak majd a csajok, ujjazzák magukat, mindegyik furulyázni akar! – Úgy mesélte, mint a deriválás szabályait, közömbös tekintettel.
– Nem. Nem vagyok én olyan jó pasi!
– Jó pasi vagy, de nem az számít, hanem a meglepetés! Csajos bulin egy szál farok… csak képzeld el, mit csinálnak veled!
– Szerintem keress mást!
– Akkor nem érdekes, csak neked akartam jót. Majd találnak a csajok egy pasit, ezen nem múlik! – mondta kissé sértődötten, mintha még mindig nem érteném a szögfüggvények összefüggéseit, pedig már mióta magyarázza az udvar közepén.
Megpördült és otthagyott.
Pedig nyílt a szám kifejezni vágyamat: milyen jó lenne, ha nem a lökött barátnőinek, hanem csak neki mutathatnám meg…
Összegezve: Anett nincs, Timi nincs. Legalábbis úgy tűnik.
Anett most nem mondhatná rám, hogy nagyképű vagyok. Álltam a zsúfolt udvar közepén. Egyszál magam.
– Nem kell válogatni – szokta hangoztatni Tibi -, annak is van pinája!
Jó, jó, de kinek is?
Elgondolkozva lépegettem lefelé, többen el akartak sodorni, mert tanítás után ez a lassúság, melyet tempónak sem lehetne csúfolni, természetellenes.
Nem adták egymásnak a kilincset eddig sem a csajok, de soha nem éreztem ekkorának a hiányukat, mint mióta péntek éjjelen többször átbújhattam a rejtélyek forró alagútján. Egyszerűen sértve és megalázva éreztem magam, amiért nem vezethetem le egy készséges lányon gyakran összetoluló energiámat. Bármikor!
Utolértem Lajost és újdonsült – egyszersmind legelső – barátnőjét, akik még nálam is lomhábban ereszkedtek lefelé. Hátulról nézve nem is olyan csúnya a csaj! Biztos megvan mindene…
– Ebédelni jössz? – Egy csicsergő hang szólalt meg közvetlen mellettem.
Csak egy osztálytársnő.
– Már reggel óta éhes vagyok – válaszoltam, és továbbra is ragaszkodtam a helybennjárás-szerű sebességhez.
Cicus – mindenki így nevezte suliszerte – hozzám igazította lépteit.
– Délelőtt miért nem szoktál enni valamit? Legalább egy sajtosrudat a büféből…
Mi közöd hozzá? – gondoltam, de inkább nem válaszoltam semmit.
– Anettnek még órája van? – folytatta a kérdezősködést.
– Azt hiszem… – válaszoltam kissé közömbösen, inkább szórakozottan.
A nagy rendező, aki háttámlás székéből irányítja sorsunkat, úgy döntött, hogy az előbbi kérdés lényegbevágó, s mégsem maradhat a levegőben, ezért úgy intézte, hogy a következő pillanatban Anett és népes sleppje vidám zsivajjal elkerüljön bennünket.
– Mégsincs órája… – helyesbítettem, sikertelenül kerülgetve a hangom mélyén bujkáló szomorúságot.
– Valamilyen főzelék van a menzán. Szereted? – váltott témát Cicus, és ezért nagyon hálásnak érzetem magam. A kérdésben jelzett ötlet is tetszett: talán nem kellene feltétlenül Anették után kullogni.
– Ilyenkor le szoktam sétálni a partra és rántott halat enni – vetettem fel.
– Mehetünk! – Annyira magától értetődően hangzott, mintha bevett szokásom lenne így délidőben akármelyik osztálytársnőmmel lesétálni a partra.
Meglepetten néztem rá. Félreértette:
– Fizetem a sajátomat.
Vállat vontam.
– Jó, hogy nem vállaltad el a bulit – jelentette ki.
– Milyen bulit? – ámultam-bámultam. Mindenki tud mindenről?
– Mondták a csajok, hogy te leszel a meglepetés, aztán meg, hogy mégsem. Tudod, kit beszéltek rá? – Hatásszünet. – A Sanyit…
– Ez egy jó ötlet! – helyeseltem. – Szeret szerepelni.
– Hallottam, hogy a Tibi szülinapi buliján is ő villantott először. Érted? Te ott voltál! Bebújt az asztal alá és elővette a… fütykösét.
– Tényleg így volt, de te honnan tudod?
– Többen is mesélték már.
Értetlenül álltam, lenyűgözött az információáramlás sebessége és iránya.
– Biztos a csajoknak járt el a szája… – találgattam.
– Csajok? Nem csak a Judy volt?
– Benézett egy kicsit Timi is, hogy mi folyik…
– És mi folyt? Tényleg, a Timi… Sanyi a markába élvezett? Timiébe?
– Ezt tényleg kérdezed? Úgyis tudsz mindent… Timi mesélte?
– A csajok nem ilyen pletykásak.
– Akkor ki? – töprengtem.
– Gábor…
– Gabi? Hihetetlen!
– Éva szedte ki belőle, mindent elmesélt részletesen. Biztos megérte neki, mert Éva beigért valamit az infókért.
– Mit? – kérdeztem, bár kitalálhattam volna a választ.
– Azt nem tudom, ugyanis a csajok nem pletykálnak.
Szinte szótlanul megettünk egy-egy ujjbegyet égető, vastagbundás halat sok kenyérrel és kovászos uborkával.
– Holnapra sok a tanulnivaló? – érdeklődött, mintha nem egyosztályba járnánk.
– Nem tudom, mert én mindig az aznapit tanulom frissen, nem a következőt.
– Akkor neked ma szabadnapod van! – Megörült a felfedezésnek. Én is megállapítottam már a délelőtt folyamán, hogy semmi olyan nem történt, ami tanulást igényelhet. – Mit szoktál ilyenkor csinálni?
Mit lehet erre válaszolni?
– Mikor mit… Olvasok, beszélgetünk a haverokkal.
– Tibiéknél?
– Akár…
– Timi is ott szokott lenni? – csillant fel a szeme, mint aki valami nyomra bukkant.
– Hát ott lakik.
Elindultunk a parton.
– Nem úgy értem… Máskor is volt már ilyen bulitok? Meztelenkedés, közös masztizás Timi markába?
– Nem mindenki Timi markába eresztette…
Illetve velem is előfordult korábban, de erről – remélem – Cicus nem tud. És nem csak a markába…
– Tudom, Judyra is folyt. Máskor is játszottatok már ilyet?
– Sajnos nem. És ti? – passzoltam vissza. Ha már ennyire tájékozott buli-fronton, biztosan vannak testközeli tapasztalatai.
– Ez lesz az első, amit te éppen nem vállaltál. Majd a Sanyi produkálja magát!
– Mit csináltok vele?
– Mondom, hogy nem volt még ilyen, de gondolom, megnézzük alaposan, mert nem sok … faszt láttunk még.
– Ennyi? – Arcán az izgalom pírját fedeztem fel, és érdekes volt egy nő szemszögéből hallani a minden gondolatomat ellepő erotikáról.
– Tényleg nem tudom… én … hát megfognám neki…
– De jó lesz ennek a Sanyinak! – sóhajtottam.
– Éva biztos szopizni akar majd…
Aha! Így szedte ki Gabiból az infókat?
– Ha lesz elég bátorságunk – folytatta Cicus -, masztizunk előtte, úgy izgalmasabb, ha látja a pasi. Tényleg nem tudom, talán valamelyik csaj megdugatja magát.
Lábainkkal egészen lelassultunk, miközben gondolataink veszett iramban cikáztak. Leültem az utolsó padra, ami a parton a város szélét jelezte, ameddig még elsétálnak a párok bizsergő alkonyokon.
– Neked mihez lenne kedved? – érdeklődtem az egy-két lépésnyire előttem álló lánytól.
– Akkor vagy most?
– Akkor és most!
– Szeretem nézni a kiélvezést, tudod… amikor kispriccel… – Közelebb lépett.
– A kezedbe?
Még két lépést tett az egylépésnyi távolságon belül: két lábával kétoldalra. A hosszú combok között én ültem, és felfelé néztem rá. Akárha mérlegelné a választ, lassan adagolta:
– Kezembe, arcomra, esetleg a cicimre, de oda még nem próbáltam.
Mutatóujjam körmét végigfuttattam a cipzárján, ami olyan hangot hallatott, mintha lehúztam volna. Nem nézett oda, amit úgy értelmeztem, hogy akár meg is szabadíthatnám a nadrágjától, és ott mosolyogna rám elérthető távolságban egy élő punci.
– Neked mihez lenne kedved? – tolta hozzám a hasát.
– Amit csak lehet! – lelkesedtem, megmarkolva farmeron keresztül a fenekét.
– Gumid van? – kérdezte gyakorlatiasan.
– Nincs… – Évek múlva, kissé elkésve figyelmeztetett egy kollégám: „akárhová mész, esernyő és óvszer mindig legyen nálad!”
– Akkor amit felsoroltam, megfelel? Ez a kínálat.
Válasz helyett ténylegesen lehúztam a cipzárját, majd a nadrágot, ameddig csak engedték szétterpesztett lábai. Benyúltam oldalról a bugyijába, és meglepődtem a nedvességen.
– Te készen vagy? – ámuldoztam.
– A befogadásodra. Már alig várom!… Ujjaddal légy szíves!
– Legközelebb hozok gumit!
– Csak csináld! – Megfogta a kezemet, és irányított.
Többször megfeszült, kapkodta a levegőt. Megigazítottam a derekán a vékony kabátot, hogy legalább az takarja ebben a kora tavaszi egy helyben, de azért a szabadon mozgó kezemmel felkúsztam a ruhája alatt maroknyi, finom cicijeiig, és felváltva gyömöszöltem.
Hallottam a hangokból, hogy eljutott addig a pontig, ahová én is törekedtem, lelassította csúszkáló két ujjamat, majd lassan kihúzta magából.
– Te jössz!
Leült mellém, és nadrágon keresztül felmérte szabadulni vágyó szerszámomat.
– Íme! – mutattam be, s ujjaival egyből körbefonta.
– Te is mutasd ám, irányíts, hogyan szereted! – biztatott.
– Így pont jó!
– Zavar, ha nézem? Szeretem látni!
– Még izgalmasabb, nézd csak nyugodtan!
Lassan húzogatta a garbónyakú pulóvert, ami bőrből van, és igen kellemes élményt okoz számomra. Fejem egyre gyakrabban bukkant ki, ahogy Cicus gyorsított a tempón.
Megfogtam a csuklóját, ami azt jelentette: Ne siess, nem elsőként akarok célbalőni, hanem élvezni a röppályát!
Újra belelendült, s olyan veszett iramban késztetett csúszkálásra saját bőrömben és a markában, miként utoljára nagymamámat tojáshabot verni láthattam. Az ideális sebesség pedig megegyezne azzal, ahogy a puncijában mozgatnám. Lehet, hogy ilyen döngetősen szereti? Kemény tojáshabra lehet számítani, az már biztos!
Közelebb hajolt, így láthattam, hogy távolabb kutyát sétáltat egy bácsika. Nem számít!
Újabb sebességfokozatra kapcsolt, már meg sem kíséreltem fékezni. Amikor már a felhőkre irányítottam feszülő, de üres tekintetem, hirtelen megtorpant, és lassú, préselő-simogató mozdulatokkal, még közelebb hajolva vizsgálta a kiteljesülést.
Befejező akkordként egy puszi-féle leheletet éreztem.
– Legközelebb hozok gumit – jelentettem ki.
– Ide? – mutatott a közeledő kutyás bácsira.
– A kabátod eltakarja az akciót…
– Olyan lenne, mintha lovagoltatnád a kislányt: hóc-hóc, katona…