A teraszon ülök és hallgatom a csendet, a madarakat. Szinte idillikus helyzet, vállamon férfikezek oldják az elmúlt napok fáradtságát, előttem forró tea gőzölög, egzotikus japán teafűből. A nevét már kérdeztem párszor a készítőjétől, de mindig halvány félmosoly volt csupán a válasza, arra utalva, hogy valószínűleg soha nem venném a fáradtságot, hogy magamnak hajkurásszam a nyilván csak Japánban beszerezhető csodát. Így marad az íz és illat élvezete, és a titokzatos mosoly minden hónapban, amikor megérkezik a bizalmas csomag lakótársam távoli országából. Kaito nem avat be a titkaiba. Nehezen szoktam meg zárkózottságát, higgadt nyugalmát kezdetben figyelmetlenségnek hittem – jelzem, ezzel alaposan melléfogtam. Kaito-nál alaposabb és figyelmesebb embert nem ismerek, csak időbe tellett felfedeznem ezeket az értékeit.
A nyugati civilizáció szocializált, így felszínesen ítélkeztem felette sokáig. Ő persze tudta ezt, de nem szólt, engedte járni a magam útját, még ha nem is értett vele egyet és hagyta, hogy magamtól lássam meg a lényeget. Sok éve már, hogy mellettem van, legfőbb bizalmasom, testem és lelkem őre, a legjobb barátom. Elfogad olyannak, amilyen vagyok, és nem próbál megváltoztatni. Elfogadja azt is, miből élek, pedig szerintem ez igencsak nehezére esik. Hogy ő miből él, arról fogalmam sincs. Azt állítja, hogy a fizetését a rászorulóknak adja, hiszem személyes sértésnek veszi, hogy megfizetem a szolgálatait. Csak azt tudom, hogy minden nyáron hazautazik Japánba egy hónapra, és rendszerint engem is magával visz. Ezt a pár hetet egy barátjánál töltöm, egy eldugott kis japán falutól nem messze lévő házban a hegytetőn, míg Kaito Tokióban van.
Egész nap sétálok, pihenek, a virágokat és fákat nézem. Az első két napban az őrület határán vagyok, aztán szép lassan lehiggadok, lecsendesedem, megszűnik a külvilág és csak magamra figyelek. Ebben nagy szerepe lehet annak is, hogy Kaito ilyenkor rendszerint magával viszi a mobilomat, és ő fogadja a hívásaimat. Az első évben meg tudtam volna ölni érte, olyan elveszettnek éreztem magam egy idegen országban, idegen emberek között, és japánul persze egy kukkot sem beszéltem. Ma már csak néhány napig tart a hiányérzet, aztán igazán élni kezdek, a japán nyelvtudásom még hagy ugyan maga után kívánnivalót, de egész jól elboldogulok. Hiányosságaim azonban egyre kevésbé zavarnak, egyetlen társam a hegyen nem szószátyár típus, vele aligha cseveghetnék felületesen, lényegtelen dolgok közt csapongva. Távol mindentől felfedezem magamat minden évben, mind kevesebb dolgot hiányolva „rendes” életemből.
Négy hét elteltével Kaito értem jön és visszautazunk Kaliforniába. Ez a pár hét elég ahhoz, hogy hallani kezdjem a gondolataimat és a szívem dobbanását – ezek Kaito szavai. Azt mondja, egy nap majd úgy térünk haza, hogy új életet akarok kezdeni, és ő boldogan segít majd ebben, ahogy egykor neki is segített valaki. Ennél többet sosem mond, de azt hiszem, azzal vezekel valamiért, hogy velem van, rám vigyáz. Nem tesz szemrehányást, nem bánt. Segít, támogat. Bármit is követett el, már kamatostul leszolgálta. Jó ember, a legjobb, akit ismerek.
Szinte gondolataimban olvas, és erősebben kezdi maszírozni a vállamat. Pontosan tudom, hogy csúfondárosan mosolyog magában sziszegéseimet hallva. Ujjai hosszúak, kecsesek, érintésük nem kíméli izmaimat, de tovaűzi a fáradtságot. Titkát már jó ideje nem kutatom, csodaként könyvelem el, hogy a sajgó vállamból elszáll a fájdalom, a tea visszaadja a frissességem. Elmosolyodom, fejem hátrahajtom a széken, behunyom a szemem. Tökéletes pillanat.
Tökéletes pillanat, ami szertefoszlik a telefoncsörgésre. A mobilom az asztalon fekszik előttem, kijelzőjén jól ismert név, bőröm bizseregni kezd. Kaito hátrébb lép, majd bemegy a házba. Felveszem a telefont. Hangom nyugodt, noha a szívem gyorsabban kezd verni. Munkaköri ártalom. „Lizbeth drágám, van programod ma estére?” – az örök kérdés, noha ez egy kicsit rövidre szabott felkészülési idő, de a kérdező nem akárki. Kobe különösen kedves ügyfél, együttléteink extra élvezetet nyújtanak. Ez pedig gyenge pontom, válaszom nem lepi meg: „Semmi olyan, amit ne mondhatnék le, ha jobb ajánlatot kapok”. – „Gyere este 9-re a szokott helyre” – feleli, majd beleegyezésem után gyorsan elköszön és leteszi. Ennél jobb ajánlatot nem kaphattam volna. Hívásai kiszámíthatatlanok, de viszonylag gyakoriak, habár az elmúlt hetekben nem jelentkezett. Elgondolkozva teszem le a telefont magam mellé a fotelbe, és megpróbálom visszacsalogatni a nemrég átélt békét és nyugalmat, de a meghittség elillant, helyét átvette a jól ismert, borzongató izgatottság. Szeretem ezt az érzést, felkap és magával ragad.
Órámra pillantok, még csak 8 múlt, rengeteg még az időm az esti találkáig. Felkelek és a házba sétálok. Kaito a konyhában van, háttal áll nekem és zöldségeket metél hajszálvékonyra. Tudja, hogy mögötte állok és figyelem őt, de nem szólal meg, nem kérdez semmit. Felsóhajtok és megtöröm a csendet: „Kobe Bryant, ma este”. Egy pillanatra megáll a kés a kezében, gondolom a találkáig hátralévő kevés időt furcsállja, de nem teszi szóvá. Valószínűleg azzal is tisztában van, hogy hiába is mondana bármit. Bólint és folytatja az aprítást.
Az edzőterembe megyek, ami az alagsorban van. Hatalmas üvegfal választja el a kerttől, ami megajándékoz a természet közelségének érzésével. Feltekerem a hangerőt a hifin és megkezdem reggeli önsanyargatásomat, közben a kerten felejtem a tekintetem. Amikor megvettem a házat 2 évvel ezelőtt, lenyűgözött a kert bujasága és természetessége. A környék csendessége, a villa nagysága és fekvése csak hab volt a tortán. Magas, dús lombú fák és kőkerítés óvják életterünket, kamerarendszer vigyázza biztonságunkat. Az sem utolsó szempont, hogy nincs túl messze Los Angelestől, de mégis elég távol ahhoz, hogy itt nyugalomra találhassak.
Nézem magam a tükörben, hosszú hajú, szép arcú lányt látok, formás test telt mellekkel és kemény fenékkel. Na igen, soha nem voltam az az elöl deszka, hátul léc típus. Olaszországban, ahol születtem, ez nem számít különlegesnek, gyönyörűek, formásak a nők.
Az igazat megvallva mindig is megnéztek a férfiak, a legtöbbjüket az őrületbe kergette pusztán a gondolata is annak, hogy elképzeltek ruha nélkül, az ágyukban. Általában nem is akartak ennél többet és ez nekem is rendben volt egy darabig. 16 éves korom óta imádom a szexet, és fiatalon megragadtam minden alkalmat, hogy ezt az imádatot meglovagolva kipróbáljam a suli összes nagymenő fiúját. Az érettségi után a szüleim Rómába küldtek egyetemre, ami bizony jó messze volt a szülői háztól. Én pedig kihasználtam minden előnyét ennek a hosszú gyeplőnek, no meg a testi adottságaimnak.
Egy évet dolgoztam Rómában egy Virginia nevű madam-nál, amikor a keresetemből megvettem az első római lakásom. Virginia legalább százhúsz kilós, szőke, loknis hajú asszony volt, aki a legjobb lányokat futtatta Rómában, kizárólag pénzes, gazdag klienseknek. Alig 18 éves voltam, ropogósan finom, fiatal hús, és nagy forgalmat bonyolítottam le Virginiának, ami szépen hozott a konyhára. Imádtam a szexet és nem esett nehezemre ágyba bújni a sok fiatal, jóképű olasz aranyifjúval, akik ész nélkül szórták a pénzt a luxuskurvákra. Ha pedig a kliens nem volt éppen egy Don Juan, hát behunytam a szemem és tettem a dolgomat. Nagyon hamar keresett árucikk lettem, de valamiért Virginia nem akart lestrapálni és megválogatta a vendégeimet. Azt mondogatta, hogy a fiatalkori önmagára emlékeztetem. Táncolni taníttatott, nem engedte, hogy abbahagyjam az egyetemet, odafigyelt rám, jól esett a törődése, figyelme. Éppen hogy betöltöttem a 19-et, amikor meghalt és én egyedül maradtam. Ő volt az egyetlen, akivel őszinte lehettem, akinek nem kellett hazudnom magamról és aki elfogadott annak, ami voltam. Kedves volt velem és sokat tanultam tőle. Hatalmas űrt hagyott maga után a szívemben. Azt rebesgették, hogy halála nem volt véletlen és a konkurencia akart helyet csinálni magának.
Nem vártam meg, amíg új madam üti fel a fejét és hajtja maga alá a lányokat. Eladtam a római lakásomat, és vettem egy repülőjegyet Los Angelesbe. A szüleim úgy tudták, hogy ösztöndíjat kaptam az egyetemen és rendkívül büszkék voltak rám. Ma sem tudják az igazat rólam. Sem azt, hogy mivel foglalkozom, sem azt, hogy rég nem járok egyetemre. Ahogy Los Angelesbe jöttem, felkerestem Mirjamot, Virginia régi barátnőjét, akivel egyszer találkoztam Rómában. Mirjam 60 körüli asszony volt, hűvös és elegáns, komoly társadalmi ranggal. Gyönyörű fiatal táncosnőként kezdte, majd elfogyasztott 4 jól szituált férjet és ennek köszönhetően élete végéig elképesztő luxusban élhet. Emlékezett rám Rómából, és óvott a Los Angeles-i madamoktól. Helyette segített lakást keresni és elkérte a telefonszámomat.
Néhány nap múlva felhívott egy idegen férfi és találkát kért tőlem. A rendőrfőnök helyettes volt, igaz, ezt én csak később tudtam meg. Pár hónap alatt kialakult a vendégköröm és hallgattam Mirjam figyelmeztetésére: soha nem hirdettem magam, és nem szerződtem egyetlen madamhoz sem. A magam ura voltam, ügyfeleimet kezdetben Mirjam küldte hozzám, majd egymásnak ajánlottak. A férfiak rengeteget beszélnek a szexről, és ha jó volt, azzal eldicsekszenek a többi hímnek. Hamarosan szép kis hírnévre tettem szert, és ez bántotta a vetélytársak szemét. Nagyon bántotta.
Nem volt hadüzenet vagy figyelmeztetés. Egyből támadtak. Négyen voltak. A saját lakásomban leptek meg egy éjszaka. Megvertek és megerőszakoltak. Nem tudom meddig voltam eszméletlen. Amikor felébredtem, a saját véremben feküdtem és elviselhetetlenül fájt mindenem, az egyik szemem nem tudtam kinyitni. Alig bírtam a telefonig elvánszorogni és zokogva hívtam Mirjamot, majd a rendőröket. Kiemelt bánásmódban részesültem, azt hiszem, első ügyfelem elégedett lehetett velem annak idején, mert a tetteseket nagyon hamar elkapták, és rács mögé kerültek. A megbízóiknak ennyi elég volt, ezután békén hagytak. A testem hamar gyógyult, de lelkemen komoly sebet ütött ez a támadás.
Hónapokig nem dolgoztam, nem aludtam rendesen, alig ettem, nem tudtam megbízni senkiben. Mirjam egy darabig nézte vergődésem, majd segítséget küldött. Ennek 3 éve. Kaito lett a testőröm, majd annál sokkal több: bizalmasom és barátom, ő volt az, aki a lelkemet is meggyógyította. A legnagyszerűbb ember, akivel valaha találkoztam, tele titkokkal, értékekkel, felfedezésre váró izgalmakkal. Kezdetben sokat súrlódtunk, keresve a mértéket kapcsolatunkban. Én mindent rázúdítottam, keresve-feszítve határait, míg ő távolságot tartott, de nem hátrált meg a neurotikus nőszemélytől, aki voltam. Mára összecsiszolódtunk, kölcsönösen tisztelve és becsülve a másikat. A házamban él, nekem dolgozik, és én mellette mindig biztonságban érzem magam. Sokmindenben megváltoztatott, megláttatott velem olyan dolgokat, amik felett eddig átléptem és megtanított odafigyelni a környezetemre. Érzékenyebb lettem a külvilágra, de egyúttal erősebb is. Sokat köszönhetek neki.
Vele volt merszem újra dolgozni kezdeni, de ragaszkodott a saját módszereihez, szabályaihoz. Szűrni kezdtem az ügyfeleket, csak azoknak adtam ki a számomat, akiket ismertem, és akikkel élveztem a szexet, a többieket meghagytam a mindig éhes konkurenseknek. Már nem volt szükségem arra, hogy minden munkát elvállaljak. Találkozóim számát ritkítottam, heti 2-3 alkalomnál nem dolgozom többet. Elsősorban sportolókkal, ügyvédekkel, diszkrét üzletemberekkel találkoztam, és a biztonság mindig elsődleges szerepet játszott. Új ügyfél esetén Kaito végzett némi kutatást az illetőről, mielőtt találkoztam vele. Elkísért minden találkozóra, a szállodákban neki is foglaltam szobát, hogy a közelemben legyen.
Gondolataim körülötte cikáznak, felidézem ezerféleképpen látott arcának nemes vonásait, sosem érintett száját, sötét haját. Láttam őt sokszor mosolyogni, mégis mindig egyfajta keserűség lengi körül, ami méltóságteljessé és felsőbbrendűvé teszi lényét. Hogy ő milyennek lát engem? Egyszer megkérdeztem tőle. „Profinak.” – felelte, de titokzatos keleti mosolya elárulta, hogy nem azt mondja, amit szeretne. Ennek már lehet, hogy van egy éve is, úgyhogy lassan azt hiszem, megkérdem újra.
Ekkor megpillantom. Mezítláb, félmeztelenül kisétál a kertbe, a fűre. Tudja, hogy edzem, és látom őt. Már jó ideje nincsenek kétségeim a biztonságom felől, akár látom őt, akár nem, de mégis ügyel arra, hogy szem előtt legyen és szemmel tartson. Kedvtelve nézem karcsú, izmos testét, sima mellkasát, hosszú lábait. Mozgásáról sebesen vágtázó ló, repülő sas jut eszembe, majd mozdulatai felgyorsulnak és támadó tigrisnek látom őt, amint harcművészetét gyakorolja. Gyönyörködöm benne, ő az egyetlen, akiben látom a férfit és az embert is, és mindkettő elvarázsol. Rettegek tőle, hogy egy nap meglátja ezt a csodát egy másik nő is benne és elveszi tőlem.
Gyakorlatai végén felém fordul, alighanem érzi magán a tekintetem és rám mosolyog, majd int, hogy menjek ki hozzá. Eltolom az üvegajtót és nyakamban egy törölközővel kilépek a kertbe, hogy együtt fussuk körbe a birtokot, levezetésképpen. Hamarosan eddigi kavargó és csapongó gondolataim egyetlen szóvá állnak össze: levegőt! Kaito rám nevet és beleerősít, és én nem hagyom magam. Versenyt futunk a házig, persze ő nyer. Nem meglepő, mindig ő nyer…
Kipirult arccal lépek a teraszra, felhajtom a kihűlt reggeli teámat, majd felmegyek zuhanyozni, Kaito a saját lakrészében teszi rendbe magát. Talán egy nap megkérdezem, hogy nem akar-e velem fürdeni, habár nem hiszem, hogy túlélném, ha nemet mondana…
Libidóm az egekben most is, Kobe hívása reggel felkorbácsolt, az edzés megizzasztott és a közös futás Kaito-val tovább fokozta vágyamat. Ölem lüktet, ahogy a zuhany alá állok, és megnyitom a vizet. A meleg víz lemossa a verítéket rólam, hajamról a vállamra, mellemre hullanak a cseppek. Lágyan dörzsölöm magam az illatos, habzó tusfürdővel. Kezembe fogom melleimet, felsóhajtok az érzéstől, gondolatban máris Kobe kezét érzem a bőrömön, epekedve várom az estét.
Eddigi találkozásaink képeit látom magam előtt és kezem máris utat talál a lábam közé. Puncim sima és nedves, ujjaim lassan érnek a kelyheim közé, majd végigsimítok a csiklómon. Beleremegek az érzésbe, és sikamlós barlangomba csúsztatom két ujjam, majd megkóstolom saját ízem, nem tudok betelni vele, lenyalogatom nedveimet, aztán újra gyakorlott mozdulattal izgatom magam. Ujjaim lassan ki-be járnak, miközben másik kezemmel a mellbimbóimat simogatom, morzsolgatom. A forró víz gőze lepelként terül rám, a tus fejét melleimre irányítom. A mellbimbóm nagyon érzékeny, azonnal kipirul a forró víztől, keményen mered előre.
Amikor a forróság már elviselhetetlen, nekidőlök a zuhanyzó falának a mellemmel, egészen odanyomva őket a hideg csempéhez. Felnyögök a hirtelen jött kéjtől, egyik kezem mélyen a puncimban, a másik a csiklómon köröz mind gyorsabban. A gyönyör hirtelen szakad rám, testem megfeszül, érzem a hüvelyem összerándulását az ujjaimon, egész testem remeg, lábaim reszketnek. Arcomat felemelem, számat kinyitom és engedem, hogy a víz belefollyon. Remélem, este valami mást is érezhetek még a számban, de azt nem engedem kifolyni, mint most a vizet. Elmosolyodom, lustán folytatom a zuhanyozást. Kínzó vágyam csillapodott valamelyest, de jobb, ha nem gondolok túl sokat a mai találkozóra, mert a sóvárgás máris éledezni kezd…
Farmert és trikót húzok, hajamat félszárazra törlöm, majd szabadon hagyom megszáradni. Mellbimbóim majd átdöfik a pólóm vékony anyagát, mintha a tus alatti villámorgazmus csak rontott volna a helyzeten, máris újabbat követel a testem.
A konyhába sétálok, ahol Kaito az ebédet készíti. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy a bejárónő remekül főz, szerinte az itteni ételek rombolják a test és lélek egyensúlyát. Hiszek neki, és engedelmesen megeszem, amit elém tesz, ahogy ma is, de képtelen vagyok koncentrálni. A villa kiesik a kezemből, a poharam felborítom. Kaito fürkészően figyel, tekintete csak mélyíti zavarom.
Magam sem tudom, mi bajom. Általában élvezem a munkámat, de ma valahogy minden más: hosszú idő után telefonált Kobe ma reggel és a várakozásba izgalom és bizonytalanság keveredik. Kaito nem fárasztja magát azzal, hogy kérdéseket tegyen fel. Egyenesen a szemembe néz, amikor megszólal, én pedig úgy érzem, mintha félelmeim és érzéseim nyitott könyvként nyílnának meg előtte. „Nem tűnt el. Most itt van és téged hív.” Rámeredek, mintha nem tudnám, miről beszél, de nem enged mellébeszélni, kíméletlenül folytatja: „Túl közel kerültél hozzá. Vigyázz vele.”
„Bízom benne” – felelem alig hallhatóan. Nem felel, nincs mit mondania. Sosem ismétli önmagát, a véleményét elmondta. Én sem ragozom tovább.
Délután Kaito sétálni hív a kertbe. Tudja jól, hogy ott megnyugszom és lehiggadok. Mint mindig, most is igaza van. Arcomat egy fához simítom, meztelen talpam alatt hűvös a fű. Kaito mosolyogva nézi, amint tovaszáll a szertelenségem. Marad a vágy, ami perzsel és követel, de már uralom a szenvedélyem. Uralom mindaddig, amíg Kobe be nem csukja majd az ajtót maga mögött és meg nem érint. Akkor megszakad minden uralom, elönt majd a vágy, amitől ajándék lesz a mai este mindkettőnknek.
Kaito megérinti a vállam, és én gyönyörűnek látom őt. Szeretném köszönetképp megcsókolni, közelebb lépek hozzá és ő állja a tekintetem. Megfogom a kezét, mire magához húz és megölel. Lassan ringatja reszkető testemet, közelsége nyugalomra int, izmaim ellazulnak. Percekig tart a karjában, hozzám simul és nem enged. Nyugalmat, békét sugároz belém. Amikor felnyitom a szemem, elenged, rám mosolyog, és kézen fogva vezet a házba. Újra önmagam vagyok. Csodát tesz velem minden nap.
Az órájára néz – „Négy óra, ideje készülődnöd”. – mondja, és eltűnik szobájában.
Lépteim könnyűek, ahogy felsétálok az emeletre. A fürdőbe megyek újra, meztelenre vetkőzöm.
Előveszem a kis bőröndszerű táskát a mosdó alatti polcról. Meleg szappanos vizet töltök a tartályba, majd használatba veszem a popsizuhanyt, és magamba pumpálom a vizet. Érzem, ahogy feszíti a belsőmet. Tudom, hogy meddig fokozhatom a nyomást, gyakorlottan hajolok a wc fölé. A beöntés nem tartozik a kedvenc előkészületeim közé, de kétségkívül megéri a fáradtságot, ami utána történik majd. Alaposan megtisztítom magam belülről, majd fogat mosok és a zuhany alá állok újra. Minden porcikámat átmosom, de mozdulataim most céltudatosak. Végighúzom a kezem a lábamon, tükörsima. Ölemhez érve találok pár kósza szálat, amit azonnal eltávolítok. Borotvával igazítom meg a pici háromszöget a szeméremdombomon, ami mint egy nyíl hegye kijelöli az irányt az arra vándorlónak.
A tus alól illatosan és tökéletesen simán, mondhatni fogyasztásra készen lépek elő. Azaz, csak majdnem. A csodaszer még hátravan. Alaposan megtörölközöm, majd tetőtől talpig bekenem magam a testápoló olajjal, amit Kaito hozat nekem Japánból. Illata, mint a vanília és a lótusz. Bódító, elbűvölő, felcsigázó illat és íz. Kacéran kenegetem magam vele, imádom az illatát, engem is elvarázsol. Bőröm felforrósodik alatta, ahogy magába szívja, hogy aztán nem csak illata, de íze is feledhetetlen legyen. Mindenem bekenem vele, puncim és fenekem is szomjasan issza, hogy aztán lángra lobbanjanak tőle. Ujjam lassan bedugom a fenekembe, picit mozgatom benne, hiszen tudom, hogy mi vár este. Finoman tágítom a szűk nyílást, élvezve a feszítő érzést, de még időben abbahagyom, mielőtt nagyon elragadna a hév. Kritikusan szemlélem magam a tükörben, de nem találok kivetnivalót. Melleim gömbölyűek, feszesek, bőröm bársonyos, hasam lapos, combjaim formásak. Oldalra fordulok és elgyönyörködöm a popsimban. Ez az egyik kedvenc részem magamon, kemény és kerek, szerintem pont arra termett, hogy megmarkolja egy erős férfikéz és alaposan megdolgozza.
Visszafordulok a tükörhöz, majd csábosan lenyalom ujjamról a maradék olajat. Íze életre kelti az érzékeimet, a lótusz felpezsdíti bennem a nőt, a vanília édes aromája kényezteti nyelvemet. Parfüm helyett is ezt használom, illata bódítóbb bármilyen pacsulinál. Ujjamat szopogatva eszembe jut, hogy milyen tökéletes férfitestet imádhatok ma este, és bizony az a porcikája is tökéletes, ami a legtöbbet lesz a számban…
A szekrény előtt hezitálok egy pillanatot, de hamar megtalálom a tökéletes darabot, csipkés alsót húzok, színe bíbor, illik a hangulatomhoz, szenvedélyemhez. A kaliforniai idő kedvez a lenge daraboknak, a melltartót a fiókban hagyom. Vékony pántos, ujjatlan bordó ruhára esik a választásom, ami nem túl kihívó. Tűsarkú szandált veszek hozzá, közepesen magas sarkút. Hajam szabadon engedem, rakoncátlan csigákban omlik a vállamra, hátamra, színe mint gesztenye, vöröses barna. Arcomat szinte alig sminkelem, csupán a szemem emelem ki egy kis szemhéjpúderrel, pilláimat feketítem, ajkamra csillogó rózsaszín fényt viszek fel. Fülembe apró, vörös köves fülbevaló kerül. Kecses kis retikült választok a szekrényből, színe tökéletes a ruhához. Elégedetten szemlélem a végeredményt.
Kaito a nappaliban ül, amikor leérek a földszintre, kezében egy nyaklánc. Tekintete végigsiklik rajtam, egy pillanatig szomorúságot látok benne, de nem enged olvasni szeméből. Feláll, majd a pultra készített különböző színű medálokból kiválaszt egyet és felfűzi a vékony láncra. Hátam mögé lép vele, a tűzpiros medál ezerfelé szórja a fényt, ahogy a nyakamba akasztja. Látja a fintort az arcomon, de nem törődik vele. Csak mi ketten tudjuk, hogy a medál egy apró riasztót rejt, amit csak meg kell nyomnom, ha baj van, és ő jön. Okos kis szerkezet és számtalanszor éreztem már biztonságban magam miatta, főleg új ügyfelekkel, de ma feleslegesnek érzem, mégsem szólok.
„Hogy tetszem?” – kérdezem, ahogy ellép mellőlem. „Gyönyörű vagy, mint mindig”- feleli rutinosan. Már a munkájára koncentrál.
Felsegíti a könnyű kis kabátom, kezembe adja a retikült. Csupán egy telefon lapul meg a kis táskában, néhány óvszer (tudom, hogy Kobe nem szereti, így valószínűleg ma nem lesz rá szükségem, de sose lehet tudni), egy cd, némi pénz és fogselyem. A telefon nem a munka-mobil, ebben csak egyetlen szám van. A másik itthon marad, az irataimmal együtt, Kaito már eltette őket szem elől.
Azt hiszem, készen állunk. Kaito kiáll a Jaguárral, és én beülök mellé. Szó nélkül hajtunk ki a kapubejárón. A szokott találkahely felé veszi az irányt, tudja, hogy szóltam volna, ha máshová kell mennem. A kocsi gyorsan falja a mérföldeket, halk zene tölti be az utasteret.
Kobe-val mindig ugyanott találkozom, egy part menti hotelban, ami egy barátja tulajdona. Itt számára garantált a diszkréció, a személyzeti bejáratot használja és senki nem tud érkezéséről, sem távozásáról. Mindig ugyanazt a szobát veszi ki, én pedig álnéven jelentkezem be. Általában előbb érkezem, és várok rá, míg megérkezik, ahogy ma is. Kaito fél kilenckor parkol le a szálloda bejáratánál. Hosszasan rám néz, majd megszorítja a kezemet. „Itt leszek a közelben, mint mindig, ha szükséged lenne rám” – mondja, és én bólintok. Tudom, hogy nem fogom ma este hívni, de nem vitázom vele, felesleges. „Ja mata” (később találkozunk) – felelem japánul, mély levegőt veszek és kiszállok. Pulzusom száguldva dübörög a fülemben. Hihetetlenül várom a találkozást Kobe-val.
A szálloda finom és elegáns, márvány kopog a cipősarkam alatt. A portás mosolyog, emlékszik rám a korábbi alkalmakról, de fogalma sincs kivel találkozom és mit csinálok itt újra és újra. Természetesen nem firtatja. Készségesen átadja a szoba kártyát, s felmegyek a lifttel.
A lakosztály tágas és fényűző, kellemes, jó emlékeket idéz. Leteszem a retikülöm és a kabátom, körbesétálok. Testem beleborzong a várakozás izgalmába, cd-t teszek a lejátszóba.
Nem kell sokat várnom, hamarosan halk kopogást hallok. Az ajtóhoz lépek és kinyitom. Tekintetem falja az előttem álló férfit, nem hagy kétséget számára a vágyam felől. Belép az ajtón, becsukja maga mögött és némán végigmér. Állom a pillantását. Keskeny, mandulavágású sötét szemében, magas homlokában, markáns orrában, telt szájában gyönyörködöm. Ingben, zakóban és farmerban van, nyaka csokoládészín bőre ellenállhatatlanul vonz. Szeretném megízlelni, illata és íze élénken él az emlékeimben, pontosan tudom, mire vágyom.
Érzem perzselő tekintetét a mellemen, derekamon, combomon. Pillantásával vetkőztet, majd arcomra néz, és én elveszek éjsötét, magával ragadó szemeiben. Magabiztos, erőtől sugárzó. Hozzám lép, kezét a csípőmre simítja. Ennyit bírok, nem többet. Felnyögök és hozzásimulok, ő lehajol hozzám és megcsókol. Ajka perzsel, érzem a forróságát és vágyát, ami tovább szít engem is. Nyelvem szédült, esztelen táncot jár szájában, kezeimmel vállába kapaszkodom. Kobe a fenekem alá nyúl, felemel, én dereka köré fonom a lábaimat. Könnyedén visz az ágyig, egy pillanatra sem enged csókjából, levegőért kapkodom, amikor letesz az ágy mellett. Kibújik zakójából, én pedig zsongó fejjel simogatom le az inget róla. Legszívesebben azonnal rávetném magam, érezni akarom a testét, felolvadni a gyönyörben, amit adni tud, de várnom kell még. Tudom, hogy Kobe mit szeret, miért jár hozzám, így az én élvezetemnek várnia kell még.
Elétérdelek, lehúzom farmerja cipzárját, majd letolom nadrágját, boxerét. Combjai formásak, hosszúak, bőre sötét, gyönyörűnek látom minden porcikáját. Szemem előtt a legszebb része, istenem, mennyire vágytam már rá! Lassan veszem a számba. Élvezem, ahogy ajkaim között keményedik meg a farka. Makkját nyalogatom, kezemmel kényeztetem, majd megszívom, előbb finoman, aztán erősebben. Hallom a halk nyögést, tovább folytatom, tudom, érzem, mit akar. Dorongja már kőkemény, a legfinomabb, amit valaha ízleltem. Nem tudok betelni vele. Újra és újra végignyalom, heréit simogatom, majd számba veszem és lassan a torkomig engedem. Kobe megmerevedik, hangosan nyög, ahogy finoman nyelek egyet, és farka a torkomnak feszül. Óvatosan engedem ki, végignyalom újra, majd vissza, játékom hamar meghozza eredményét: Kobe kezét érzem a tarkómon, fejemen, ahogy a tempót diktálja, csípőjével besegít, farkát torkomig nyomja, és én élvezem a nyers szopást, átadom neki az irányítást, engedem, hogy használja a számat.
Figyelek a mozdulataira, ujjaim közt érzem, ahogy heréi megduzzadnak, érzem rúdja rándulását. Keze megáll, fejemet szorosan az ölére szorítja, tudom, hogy már élvez, torkomba engedem és egy pillanat múlva érzem, ahogy egyenesen gyomromba lövi forró spermáját. Lassan húzom vissza a torkomból, utolsó cseppjeit a számba spricceli, élvezettel ízlelem meg, vágyamat tovább fokozza az íze. Hatalmas fekete farka még a számban, gyengéden tartom, megvárom, míg gyönyöre elcsitul. Ekkor elengedem, kezembe veszem és óvatosan körbenyalom, megtisztítom, csókot lehelek rá.
Felállok, kézen fogom és az ágyhoz vezetem. „Ez már nagyon hiányzott” – nyögi halkan, hangjára megborzongok. Szájon csókol, leheveredik, én pedig a szoba közepére sétálok, engedem pihenni, de nem hagyom unatkozni. Ismerem már a szokásait, tudom, hogy vágya hamarosan újra feltámad és az iménti gyors élvezetnek hála tovább fog tartani a lángolás, amiben mindketten felolvadunk majd. Testem sajogva várja, kívánja érintését, de most nem háborgathatom. Célom a teljes kiszolgálás, de munkál bennem a bizonyítási vágy is, tudatni akarom az istenadtával, hogy nálam jobbat nem talál, bárkivel is helyettesített az elmúlt hetekben.
Elindítom a hifit, és táncolni kezdek. Lehunyom a szemem, átadom magam a zenének, csípőmet ringatom. Tudom, hogy néz, mégsem neki, hanem magamnak táncolok. Simogatom a testem, lassan leengedem a ruha pántját a vállamon. Kezeim rátalálnak meredező mellbimbóimra, megérintem őket, majd hasamon kúsznak ujjaim, tovább a combjaimra, végül besiklanak a lábam közé. Érzem, hogy az apró tanga már nedves, puncim hevesen lüktet, mintha a zene ütemére dobbanna szívem is. Fülledt, szenvedélyes dallamok mozgatják tagjaimat, táncom tovább izgat engem is, tetszem magamnak, élvezem a játékot. A ruha lassan csúszik le rólam, melleim szabadon, öltözékem több mint lenge, megválok hát az utolsó darabtól is és meztelenül, tűsarkúban folytatom őrjítő táncomat. Érzem, ahogy a testem felforrósodik újra, vanília és lótusz illat tölti meg a szobát. Kobe felül az ágyon, látom rajta, hogy táncom megtette hatását, dárdája újra harckészen meredezik, kezét felém nyújtja „Gyere ide, bébi” – hívogat és nekem nem kell kétszer mondani. Kedvem lenne nyomban meglovagolni, felé lépek, de ekkor kopogást hallok. Meglepetten fordulok az ajtó felé, kezem ösztönösen a nyakamban lógó medálra simul.
Kobe rámmosolyog – „Rendeltem pezsgőt.” – mondja és fejével a bejárat felé int. Magamra kapom a ruhát és ajtót nyitok a vigyorgó szobapincérnek. Kobe a háttérben marad, amíg átveszem a pezsgőt, és borravalót adok a fiúnak. Busás borravalót, hogy megsürgessem távozását. Elismerően pillantok az ágyon heverő meztelen férfira, most sem okoz csalódást, a pezsgő a legjobb fajtából való. „Rendeltél még valamit?” – kérdezem kacéran mosolyogva, ruhám pántjait lehúzva újra. Fejét rázza, folytatni akarja a játékot, hát a pezsgőt érintetlenül hagyom, és újra táncolni kezdek. Közelebb megyek hozzá, fellépek az ágy végén lévő kis asztalkára és ott lépek ki ruhámból. Kobe felül, arca ölem magasságában van, de nem elég közel. Illatom így is érzi, sötét tekintete szinte magába olvaszt. Szívem a torkomban dobog, érezni akarom a testét, azt akarom, hogy vegyen birtokba, hetek óta nélkülözöm érintését. Arcom kipirul, bimbóim hegyesen meredeznek, testem lágyan ring a zenére. Hátat fordítok neki, fenekem táncát nézi, én pedig megadom neki a kegyelemdöfést. Hátranyúlok két kézzel, széthúzom a popsimat, és előre hajolok, finoman riszálok. E szemérmetlen mozdulatom félresöpri eddigi higgadtságát. Kobe értem nyúl, könnyedén lekap az asztalról, és maga mellé ránt az ágyra. Egyik karja bilincsként a derekamon, a másikkal kisimítja a hajamat az arcomból, fülemet cirógatja. Szenvedélyesen megcsókol, bennem pedig elszabadul az elmúlt hetek minden szorongása, minden elfojtása. Titoktalanul ölelem, szorítom magamhoz, egész testemmel hozzá simulok, szám falja az övét, nyelvem végigfut a fogain, száján át lélegzem. Heves vágyam meglepi, fürkészőn pillant arcomra, de nem hagyom magam kizökkenteni. Túlfűtött szenvedélyem magával ragadja őt is, nyakamat, mellemet csókolja, kezével ölemhez ér, végigsimít nedves puncimon, ujját belém csúsztatja, és én megfeszülök érintésétől. Finoman mozog bennem, előbb egy, majd két ujjal és alig bírok magammal.
Amikor csókjait hasamon érzem, megpróbálok felkelni, hátára gördíteni, de esélyem sincs ellene. Kezével összefogja csuklóimat és a fejem fölé emeli a kezeim, úgy tart fogva, szinte játszi könnyen. „Átkozott kosaras” – suttogom alig hallhatóan, ellenállásom értelmetlen, borostája a csípőmet karcolja. Ujjai a hüvelyemben, nyelve fürgén halad a csiklóm felé, és én beleszédülök, amikor végre megnyalint. Ízem és illatom elvarázsolja, szinte habzsolja nedveim. Nevét nyögöm újra és újra, mint valami mantrát, ő pedig felgyorsítja ujjait a hüvelyemben, szája csiklómra tapad és nem kegyelmez. Nyüszítve tolom rá magam az ujjaira, arcára, a gyönyör káprázatos tüzijátéka végigsöpör rajtam, testem vonaglik. Kobe keze lassan mozog tovább, felnyalja nedveim, belenyal popsim vágatába is. Elengedi a csuklómat, kedvesen simogat vissza magához, de még nincs erőm mozdulni. Muszáj összeszednem magam… Felnyitom szemem és látom, hogy mosolyog. Elégedett magával, és erre minden oka megvan. Egy pillanatra elgyönyörködöm benne, leplezetlen rajongással nézem arcát, ismerős vonásait, mielőtt folytatnánk.
Ahogy feljebb csúszik, érzem kemény, lüktető farkát az oldalamnak nyomódni, és ez lázba hoz engem is. Hátára fektetem, és most enged nekem, nem ellenkezik, ajkán érzem a saját ízem. Gyönyörű mellkasát, izmos karjait, keskeny csípőjét nézem, majd ráhajolok a csokirúdra, számba veszem, körbenyalom, képtelen vagyok betelni az ízével. Érzem, ahogy gyorsul a légzése, karjait megfeszíti, csípője mozdul, és én nem csigázom tovább. Fölé térdelek és ráereszkedek forró rúdjára. Csukott szemmel engedem magamba, lassan, centiről centire, hogy be tudjam fogadni. Makkja szétfeszíti a hüvelyem, fájdalom keveredik a kéjbe, ahogy eléri első lökése a méhszájamat. Egy pillanatig nem mozdulok, kiélvezem a tudatot, hogy eggyé váltam vele újra, élvezem a feszítő érzést és az enyhe fájdalmat is, mert most minden a helyére került. Lassan kezdek mozogni rajta, kezemmel melleimet markolom, Kobe keze a derekamon, lágyan mozgat, szoktat magához. Mindössze néhány percig bírjuk, aztán átszakad az önuralom gátja mindkettőnkben. Könnyedén mozog bennem, keze keményebben markol, én pedig vágtató lovasként ülöm meg gyorsuló tempóját, hevessége magával ragad. Hangosan nyögök minden alkalommal, amikor felnyársal, testem verítékben úszik, kezemmel mellkasára kell támaszkodom. Derekamnál fogva ránt magára újra és újra, mélyen és kíméletlenül veszi el, ami jár neki. Egyik kezével a fenekemre csap, tenyere hangosan csattan a popsimon és a hang csak tovább fokozza izgalmát. Nem titkolom, hogy nekem sincs ellenemre, amit csinál. „Akarod a popsimat?” – kérdezem zihálva, hangomban buja várakozással. Nem válaszol, csak felül hozzám és lassan leemel magáról. Az ágy szélére térdelek és felkínálom magam neki hátulról. Mögém lép és belemarkol a fenekembe. Pont úgy gyúrja és paskolgatja, ahogy szeretem. Előredőlök és széthúzom neki a popsimat. Leguggol mögém és belenyal a vágatomba. Nyelve körbejárja apró kis lukamat, és felkorbácsol a tudat, hogy nemsokára belémhatol, és érezhetem magamban. Nem várat meg sokáig, érzem makkját nekifeszülni a fenekemnek, de végül nem nyomja még be, inkább felnyársalja puncimat hátulról. Meglep a váratlan mozdulat, ahogy tövig meríti bennem farkát, de nem húzódok el tőle, átadom neki az irányítást. Keze a derekamon, ő diktálja az iramot, de nem gyorsít be túlságosan. Egyik kezével elenged, és hamarosan érzem ujját, amint utat tör a fenekembe és mozogni, körözni kezd, tágítja szűk járatomat. Csípője sem lankad, érzem verejtékét a bőrömön, aztán lassan kihúzódik belőlem és kezét a hátamra teszi. Engedelmesen lehasalok, fenekem felé nyomom, és hátranyúlok, hogy széthúzzam a popsimat.
Makkját a fenekemhez érinti és lassan, nagyon lassan belém nyomja. Arcom az ágyra simítom és ellazítom magam, hogy csökkentsem a fájdalmat. Tisztában van a méreteivel, vár néhány pillanatot, hogy megszokhassam jelenlétét. „Gyere kedves” suttogom neki. Kezével végigsimít a hátamon, majd megfogja a csípőmet. Lassan húz magára, nyöszörgök, ahogy kitölt hátulról. Elmozdulnék előle, de már nem enged, erősen tart. Pár másodpercig nem mozdul, csak élvezi, ahogy szűk fenekem körbeöleli. Érzem magamban a lüktetését, szíve minden dobbanását. Alig észrevehetően kezd mozogni, igyekszik figyelni rám, de tudom, hogy nagy gyengéje a fenekem, így feloldom kontrollját, engedem, hogy kedvét lelje bennem. Finoman rászorítok, felkönyöklöm és hátrafordulok hozzá. Élvezettel nézi, ahogy farka ki-be jár a fenekemben. Rámosolygok és ő egyetlen mozdulattal tövig nyomja belém. Felnyögök, kezem a csiklóm felé vándorol, egyre gyorsuló üteméhez igazodva izgatom magam. Ujjaimat a puncimba nyomom, élvezem, ahogy érzem velük a fenekemben dolgozó hímtagot. A fájdalom helyét átveszi a kéj, testem beleremeg Kobe egyre gyorsuló mozdulataiba, vele együtt mozgok. Élvezem, ahogy fenekemhez csapódnak a heréi, imádom, ahogy meghág ebben az ezerszer átkozott-áldott kutyapózban. Nyögései elnyomják az enyémeket, karom remeg, ahogy tartani próbálom magam, de már nem tart soká, érzem közelgő gyönyörét. Még egyszer tövig nyomja kőkemény farkát a popsimba, majd hangosan kiáltva pumpálja magját belém. Erősen rászorítok lüktető rúdjára, kipréselem az utolsó cseppet is belőle, forróság önt el. Hátrapillantok rá, szeme csukva, ajka szorosan zárva, testén még vibrál a feszültség, apró remegések borzongatják. Nem mozdulok, engedem, hogy addig maradjon bennem, ameddig jólesik neki. Ki akarok élvezni minden pillanatot, amíg bennem van, amíg magamban érezhetem.
Lassan mozdul, kihúzódik belőlem, majd mosolyogva nézi, ahogy fenekemből kicsorog a sperma egy része. Lehasalok, majd a hátamra fordulok és ő lihegve mellém fekszik. Érzem izzadó bőre, forró teste, megélt gyönyöre illatát, és ez újra öléhez csábít. Apró, finom csókokkal kezdem, nyelvem hegye alig érinti. Lassan nyalom körbe, tisztogatom le szerszámát. Kobe a maga részéről nem fűz hozzá semmit a ténykedésemhez, alighanem pulzusát igyekszik rendezni. Szeme csukva és én lopva gyönyörködöm benne. Kéjes elégedettség tölt el, talán eddigi legjobb együttlétünk volt ez. Feljebb csúszok és megcsókolom a száját. Fáradtan felnéz, visszacsókol. Jól esne hozzábújni, átölelve feküdni vállán, de ezt nem tehetem, ha ő nem kéri. Szeretném elmondani neki, hogy mennyire hiányzott, aztán persze hallgatok. Karját, vállát simogatom, ujjaim a tetoválására tévednek. – Vanessa – olvasom felesége nevét az ábra közepén, és keserűség tölt el, némi féltékenységgel keverve, mint minden alkalommal, amikor meglátom. Ez az érzés valahogy mindig meglep és felkavar, nem tudom hova tenni.
Nem töprengek rajta tovább, nem engedem megtörni a hangulatot. Kobe a hajamat cirógatja, ahogy mellette könyöklöm. Mintha megérezné iménti gondolataim, magához húz, átölel. Vállára fészkelem magam, közelről nézem sötét szemét, ő az enyémet faggatja némán. „Fantasztikus vagy” súgom neki, legyezgetve hiúságát. Elvigyorodik, és szemérmetlen nagyképűséggel bólint. Aztán elkomolyodik és legnagyobb meglepetésemre így szól: „Hiányoztál”. Ennyi, csak így, egyszerűen. Szívesen megkérdezném, hogy merre járt az elmúlt hetekben, miért nem hívott, ha így van, de ezt a kört meghagyom Vanessának. Amúgy is látom, hogy nem akar erről többet beszélni, hát nem firtatom, biztosítom a kölcsönösségről, és tusolni hívom.
Tetszik neki az ötlet, és előre küld a fürdőszobába. Hallom, ahogy telefonál, de nem akarom zavarni, behajtom az ajtót és a tus alá állok. Jólesik a meleg víz, kihasználom az egyedüllétet és megtisztogatom magam. Éppen végzek, amikor Kobe mögém lép, kezében a behűtött pezsgősüveg. Felnyitja az üveget, és a jéghideg pezsgőt a hajamra locsolja. Meglep a váratlan hideg, felsikkantok és félreugrom előle, de nincs hova menekülni. Szorosan mögöttem áll, széles vállai, izmos teste elállja utamat. Megfordulok és a falhoz simulok, kezemet védekezően emelem magam elé, de nem törődik vele. Magasba emeli a pezsgősüveget és onnan önti nyakamba, arcomra. Számról, vállamról, mellemről issza az édes-hűs nedűt, saját magára is locsol belőle és én szomjasan vetem rá magam. Nyelvét a számba dugja, a falhoz szorít, és úgy csókol, hogy a lélegzetem is eláll.
Mikor elenged, lábaim alig tartanak meg, reszketek a vágytól, reszketek érte. Mellettem támaszkodik a falhoz, tarkójára folyik a langyos víz a tusból, vízcseppek futnak versenyt a nyakán, mellkasán. Érzem, hogy vágya még nem elég erős, az enyém viszont toporzékol, kitörésre vár. Elveszem tőle a pezsgősüveget, hasára locsolom a habzó italt, elé térdelek, köldökéből iszom. A rám folyó víz kimossa hajamból a pezsgőt, arcomra hullanak a cseppek, szempillámon egyensúlyoznak, majd odavesznek, ahogy lehunyom szemem, és combjait csókolom. Csukott szemmel fedezem fel újra a testét, kezemmel izmos fenekét szorítom, szám a medencéjét, ágyékát kényezteti, majd rátalálok az igazi kincsre. Még nem áll készen, de szívesen fogadja közeledésem, én pedig nem tétovázom. Alaposan körbenyalom, heréit is a számba veszem, egyenként foglalkozom velük. Érzem az erősödő izgalmát, farka egyre merevebb, ez pedig megvadít engem is. Keményen szívom, gyors, pontos, erős mozdulatokkal. Pár percig engedi csak, aztán keze vállamra téved, enyhe nyomással eltol magától. Karomnál fogva felállít, a falhoz nyom és szemben áll velem. Keze a fenekem alatt, könnyedén emel magára, beleültet lüktető, ágaskodó rúdjába. Nyaka köré fonom a karom, hozzányomom medencémet, olyan mélyen akarom érezni, amennyire lehet, ebben a pózban tudok a legkönnyebben elélvezni és ezt ő is tudja. Felnyársal és megmerevedik, nem mozdul. Szűkölve könyörgök, hogy engedjen mozdulni, de szorosan a falhoz nyom, vállamat csókolja, popsimat dögönyözi. Farka mélyen bennem, rászorítom hüvelyem, kétségbeesetten vágyom heves lökéseire, mire végül megkegyelmez. Félig kihúzódik belőlem, majd hirtelen vissza. Nyakába sóhajtok, nyögésemet közvetlen füle mellől hallja, és nem közömbös rá. Mozgása ismét folyamatos lesz, érzem, ahogy minden lökésnél érinti, ingerli hüvelyem mélyén a titokpontot. A falhoz szorít, kezével mellettem támaszkodik újra, hogy könnyebben, gyorsabban mozoghasson. Combjaimmal, karommal kapaszkodok belé, izmai vibrálnak, velem együtt nyög és zihál már ő is. Nem bírom már tovább, hirtelen forogni kezd a világ, ezernyi szivárvány robban, hangosan sikoltva hullok darabokra. A teljes megsemmisülés elragad, szorításom előbb görcsössé válik derekán, majd elernyed. Gyönyöröm magával ragadja őt is, érzem ahogy pulzáló ölembe élvez, forrósága borzongat. Megszűnök létezni és megszűnik ő is, most csak a ’mi’ létezik, ketten alkotunk egészet. Karjával derekamat fogja, megtart és nélküle most rongybabaként csuklanék össze. Kimerülten pihegek a vállán, kihasználom testi erejét és büntetlenül hagyom el magam néhány másodpercre.
Tudatom és erőm lassan lopakszik vissza testembe, felemelem a fejem és tekintetét keresem. Pupillája még tág, pillantása átható. Finoman enged vissza a földre, lábam megremeg, tiltakozik a használat ellen. A falhoz támaszkodom és pihegek még egy kicsit. Kobe szorosan mellettem áll, nem hiszem, hogy sokkal messzebbre jutna, mint én. Néhány percig némán élvezzük a ránk hulló meleg vizet, gyűjtjük az erőt. Én egyelőre ahhoz, hogy eljussunk az ágyig. Vágyaim ebben most kimerülnek.
Kobe lép ki előbb a kabinból, megszorítja a kezem, majd rám csukja az ajtót. Homályosan látom alakját a zuhanyfülkéből, megtörölközik, a törölközőt a dereka köré csavarja. Kilép a fürdőszobából és hiánya máris szíven üt. Mágnesként vonzódom utána, gyorsam megmosakszom újra és követem őt. Öltözékem nekem is mindössze egyetlen törölköző, de remélem, hogy hamarosan lekerül rólunk újra. Csak vele tudok így szárnyalni, ilyen tökéletesen kielégülni. Eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne minden reggel közösen tusolni vele… Az ágy szélén ülve találom, épp egy borítékot tesz az asztalra. Mozdulata jéggé dermeszt, az iménti varázs szertefoszlik. Épp most fizetett ki és ez visszaránt a valóságba. Úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Elé állok, átöleli derekamat, én kezembe fogom az arcát és gyengéden megcsókolom. „Isteni volt, mint mindig” – dünnyögi hálásan. Órájára pillant, bőven elmúlt már éjfél. „Mennem kell” – mondja, majd feláll és öltözni kezd. Bólintok, ingét kezébe adom. „Maradj nyugodtan, ameddig jól esik, rendelj bármit, ami kell” – mosolyog rám öltözés közben és én visszamosolygok, miközben a szomorúság egyre hízik bennem.
Mindig nehéz őt elengedni, de most hosszú idő után végre újra jelentkezett és nem tudom, mikor látom megint. Arca fáradt, de elégedett, ez mindenképp jó jel. Tudom, hogy jól érezte magát ma este és remélem, hogy mihamarabb újra felhív. Az ajtóig kísérem. „Hamarosan hívlak” – mondja búcsúzóul és lehajol hozzám egy utolsó csókra. Nem engedem elsablonosodni az este hangulatát, csókom nem tucatáru, minden szenvedélyem beleadom. Ajkaim hevesen falják a száját, nyelvem táncot jár az övével. Úgy csókolom, mintha soha többé nem láthatnám és ez mély nyomot hagy benne. Karjait a derekam köré fonja, talán rábírhatnám, hogy maradjon, de most engednem kell. Hátralépek és rámosolygok: „Remélem is, kosaras.” Elgondolkozva néz, végül megajándékoz egy félmosollyal és kilép az ajtón.
Egy percig csak tétován állok a csukott ajtót nézve, mintha várnám, hogy visszajön, aztán feleszmélek. Nem jön vissza. Most nem. Most hazamegy szépen a tökéletes kis családjához és ágyba bújik a feleségével. Aludni. Mert abban biztos vagyok, hogy Vanessa ma már nem sok mindenre számíthat tőle. Gonoszkodásom egy kicsit jobb kedvre hangol.
Ölem, fenekem zsibbadt, bizonytalanul állok a lábamon. Egy pár perce lerogyok az egyik fotelba, hagyom lecsengeni magamban az estét. Még érzem a mámor-illatokat, elevenen él minden érintés bennem. A tétlenség nem nekem való, most sem bírom sokáig. Felkelek, összeszedem a ruháimat, fél pár cipőm után hason kúszva mászom az ágy alá, nem is emlékszem, mikor vettem le. Na igen, nem semmi este volt, az biztos. Felöltözöm, a táskámból előveszem a mobilt és Kaito-t tárcsázom. Most is valamelyik közeli szobában van ugyanebben a hotelben. Az első csöngés után felveszi. „Kész vagyok, Kaito.” – többet nem is kell mondanom. Tudom, hogy mire leérek a szálloda bejáratához, már a kocsiban fog várni. Még egyszer körbenézek a szobában, pillantásom elidőzik a gyűrött lepedőn, vizes lábnyomokon a padlón, felteszem a napszemüvegem, majd kilépek az ajtón. Tekintettel az éji órára a napszemüveg nem éppen praktikus viselet, de a zuhany alatt történtek után sminkem nem tökéletes, hát vállalom a kockázatot. Szerencsére a hotel folyosói és hallja éjjel is fényárban úsznak, így baj nélkül eljutok a bejáratnál parkoló autóig. Kaito talpig úr, besegít a hátsó ülésre. Munka után mindig a hátsó ülésre. Sosem alszom a kocsiban, de most kimerült vagyok és fáradt, jól esik pihenni. „Minden rendben?” – kérdezi immár a volánnál ülve, a visszapillantó tükörből figyelve arcomat. Minden alkalommal ugyanez a kérdés. Néha az agyamra megy vele, de most jól esik. Ő legalább itt van velem. „Persze, minden rendben” – felelem fáradtan. Nem esik több szó köztünk. Hátrahajtom fejem a fejtámlára, lehunyom a szemem. Kaito úgy vezet, ahogy én sosem fogok. Az autó lágyan duruzsol, nincsenek hirtelen fékezések, látványos előzések. Nem figyel fel senki a sötét kocsira, észrevétlenül érünk haza. A kapu engedelmesen nyílik meg előttünk, Kaito megáll a ház előtt. Mire összeszedem a retikülömet és a szemüvegemet, ő már kinyitja az ajtót és kezét nyújtja. Kimerültségemet nem kell magyaráznom, nyilvánvaló a számára. Hatástalanítja a riasztót, felkísér a szobámba. Hálásan nézek rá, nyitom a szám, hogy megköszönjem, de ujját az ajkamhoz érinti, rám mosolyog, tekintete komoly. Egy végtelen hosszú pillanatig a szemembe néz, mintha rajtam keresztül akarná látni az estémet. „Oyasumi nasai” (jó éjszakát) – mondja halkan, majd megfordul és lemegy a földszintre.
Minden lépés nehezemre esik, ruháimat leszórom a földre, vékony trikót és sortot húzok. Az egész napos feszültség és az este történései most jönnek ki rajtam, fejem kimerülten hajtom a párnára. Az utolsó dolog amit látok, mielőtt elalszom, az ágy melletti óra. Hajnali hármat mutat…