Minden szőrtelenítés alkalmával értetlenül állok a dolog előtt. Mert nem is én fogom a borotvát, hanem a férfi. Magamtól eszembe sem jutna nem elvégezni, és valahogy mindig szomorúvá tesz. Főleg ha megvágom magam, és még inkább ha a pinámat sebzem meg. Először is haragszom ilyenkor magamra, mert már természetes kötelességemnek tartom a műveletet. Másrészt haragszom a világra, mert azzá tette számomra.

Az utóbbi évtizedek arról szóltak, hogy a nő testén minden egyes szőrszál kellemetlenné, sőt, kifejezetten kínossá vált, nekünk pedig rengeteg erőfeszítést kell tennünk azügyben, hogy a lehető legkisebb feltűnés mellett végezzük a pusztításukat.

Gondolom a magyarázat(ok) evidens. Például a nők emancipálódása, ami alatt leginkább a korábban csak férfiak álltal végezhető szakmák/posztok nők általi betöltését értem, azt éreztette a férfiakkal, hogy a két nem közötti különbség mégsem akkora, mint azt ők gondolták, de tévedésük bevallása helyett másféle különbséget kellett teremteniük. Az észbeli különbségekre épült érvelésük összeomlott, így csak a testi jellemzők túlhangsúlyozása maradt. Vagyis a nő testét vissza kell áltoztatni az ártatlan – tudatlan – kislányéhoz hasonlóra. Nem is meglepő, hogy az oly kedvelt BDSM, vagy másnéven „domináns-szubmisszív szerepekkel való végtelen kombinációkat és variánsokat megengedő szexuális viselkedés” egyik alapszimbóluma a teljesen csupaszra borotvált női test, vagy legalábbis pina de extrém esetben fejbőr is, ami a nő kiszolgáltatottságát és védtelenségét jelzi, hiszen már a szőr sem takarja sehol, meztelenebb nem lehet, valamint odaadását, amiért kész ilyen helyzetbe kerülni a domináns párja kedvéért.

Aztán itt van a testkultusz, ami minden mozdulatunkra rányomja bélyegét és ideálokat állítva követel tőlünk valamiféle állandó megfelelni akarást. A sminkelt seggű pornőszínésznőket, tökéletesnek kikiáltott plakát lányokat elnézve nem is marad más lehetőségünk, mint cikinek érezni az aerobik stúdió öltözőjében, hogy apró szőrök éktelenkednek a lábunkon. És ha éppen nem babapunci a pinánk, inkább nem is tárjuk fel a kedvesnek, inkább hagyjuk szétfolyni a vágytól.

Na meg az állandó keresgélés, de sosem találás, ami olyan jellemző. Meg, hogy nem fogadunk el senkit- és ebbe saját magunk is beletartozunk, sőt, vezetjük a listát. A férfinak kislány kell, pihe-puha punuskával, akiről így még elhiheti, hogy a szűzike az esküvőre tartogatja magát. Hazug jelkép, hiszen a kézmunkájából pontosan kiderül, hogy egy világlátott kurva. Az asszony pedig elhiszi, hogyha lecsupaszítja magát, megfiatalodik és kívánatosabb lesz a fiatalok között is, micsoda önáltatás! Mintha nem ismerné a férfinépet, akik mindenkit megbasznak, aki hagyja magát. Csak a nőn múlik, hogy a szégyen súlya alatt összeomlik, vagy emelt fővel, büszkeségtől duzzadó mellbimbókkal tárja szét combját a következőnek.

A dolog iróniája egyébként, hogy a természetadta-szőrös pina ma már a perverz pornókategóriák sorát bővíti, mint az állati létre emlékeztető „tünet”.

/Részemről egyébként szívesen tűntetem el a bozontot annak a kedvéért, aki átlát rajta, és tudja, hogy a lényeg mögötte van (így sok esetben saját kedvtelésemnek eleget téve végzem a beavatkozást). És valóban, az odaadás, az adni, kedveskedni akarás késztet, hogy mégis lecsupaszítsam magam. Hogy a finom, puha és selymes bőrömet érintse, és ne legyen más útban, mert tisztán, teljesen, a lehető legjobban érezni akarom a tapintását, markolását, tenyere csattanását, körme karmolását, ujjhegyei becézgető simogatását, nyelve forró csapásait, foga kegyetlen harapását… Persze, tőle azt sem bánnám, ha egészen a bőröm alá hatolna. Csak lenne bennem