Magányos férfiaknak garancialevél, hogy kutyával vágjanak bele az ismerkedésbe, mert nagyon el kell rontani valamit, hogy ne akadjon horogra nő. Tényleg működik. Amikor az ember a pasijával nagy egyetértésben úgy dönt, az üres lakást gyerekzsivajjal nem, egy kajla ebbel viszont szívesen feldobná, szeret mindenféle idilleket elképzelni: rongyosra lehet majd dögönyözni a hálás állatot, kapirgálni a fülét a fotelből, Balaton-parton nagyokat rohangálni vele, és a séták jógaórákat megszégyenítő relaxációs hatásairól is határozottak az elképzeléseink. (Férfias tolmácsolásban ugyanez: lehet vele meccset meg Forma–1-et nézni, elszundítani délután a heverőn, kocsmába vinni sétáltatás ürügyén etc.) Saját rabszolgaságunkra önként és örömmel bólintunk – és nem is nagyon hagy cserben a vérvaló. A négylábú pontosan olyan, amilyennek a legszebb fantáziáiban elképzelte az ember: apró, idétlen, rafinált, és szirup ide vagy oda, zabálni való külsőt tervezett neki a Teremtő. (A szakkönyvek javasolta következetes szigorra, naná, felelőtlenül fittyet hányunk: nyúzzuk éjjel-nappal, hempergünk vele az ágyon, ölbe vesszük, ha egyet nyüszít, és csókoljuk a forró hasától a büdös száján át, ahol érjük. Hogy ezt mennyire meg fogjuk bánni, nem érdekes – jön még kutyára dér, de erről majd a maga idejében.)

Persze nem vagyunk egyedül a túlcsorduló érzelmeinkkel. A pórázon ráncigált kölket két hét múlva már az egész kerület ismeri, és bár a büszke szülőket váratlanul éri a népszerűség, nagyon magasra van tartva az áll, amikor sétára visszük. A fodrásznénik sikongatva dobnak el ollót, ha a küszöbön szaglász az eb, turistabuszok fékeznek a csúcsforgalomban, hogy japán és amerikai turisták a helyi nevezetességek helyett a mi kutyánkat vigyék haza digitálisan, a padon dzsánkuló depressziós tinédzserek pedig üdvözült tekintettel vedlenek vissza gyerekbe, ha az ölükbe kéredzkedik az állat. A magyarázkodásaink és a sűrű pardonok megannyi álszent megnyilvánulás: pontosan tudjuk, hogy a szőrös kiscsávó sztár, és erről legkésőbb akkor győződünk meg, amikor a helyi „rutinos kutyások” már messziről kajabálnak, hogy ugye ő az, ugyan hadd nézzék már meg közelebbről, annyit meséltek a többiek az „új gyerekről” a téren. Fogalmunk sincs, ilyen érzés-e, mikor az ember gyerekét övezi ekkora csodálat, de ha így van, már most beég a felkiáltójel: nagyon féken kell tartani a szülői egót, mert villámgyorsan és kritikátlanul hízik. Na de, lényegre. A csaj kutyával párosítás közel nem generál annyi gyöngéd érzelmet, mintha fiatal csávó kolbászol egymaga a pondróval. Kisebb rutinnal ugyan, de állítjuk: bár az idegenek lelkendezése elsősorban az állatnak szól, szinte mérhető a differencia, ha ketten indulunk útnak vele, mint ha kizárólag a csávónké e megtisztelő kegy. Ezt mindig kilessük, ha épp lemaradunk, vagy olyan távolságba kószálnak el ketten a kutyával, hogy a nézelődők nem is feltételezik, hogy együtt vagyunk. Nyilván el bírja képzelni az olvasó azt a kíváncsi közeledést, amit kábé 12 és 55 év közötti nők produkálnak (gyakorlatilag kivétel nélkül), ha megpillantják a magányosan sétáló hímet a huncut kis állattal. Senki, még egyszer: senki nem hagyja ki a ziccert, hogy az állat halálra dögönyözésének ürügyén ne kapargatná meg a férfi hinterlandját is: ugyan kiféle, hol lakik, rendszeresen erre sétáltat-e, és ha igen, mikor, mert amúgy ők is errefelé laknak, és ha már úgy, talán kettesben szívderítőbb az amúgy unalmas (hahaha) sétafikálás. Egyébként is: épp mostanság gondolkodtak el, milyen jó lenne valami kutyaféleség otthonra. Aha.
Abban a pillanatban, ahogy az érkezésemmel megbontom az ismerkedést, a mosolyok hűvösebbre fagynak, az elán elhal, a gratulációk tárgyilagosabb kereteket kapnak. A pasink nimbusza hirtelen semmivé foszlik, hiszen az a gondos fiatalember, aki az imént még maga volt a nagybetűs ígéret, ahogy lelkiismeretesen kutyapiszkot szedett össze, finoman simogatott buksit, vett ölbe a rakoncátlan ebet, és szaladt lélekszakadva a megbolydult kedvenc után, egyszerre áruló lett, a nője és a kutyája leláncolt rabszolgája, pórázon. Mi persze szeretnénk hinni, hogy a csávónk, aki amúgy példásan neveli és gondozza a dögöt, nem hajol meg az efféle „schnell-randik” előtt, ha tényleg csak kettesben kóborolnak, de ebben a legkevésbé a kutya siet a segítségünkre. Pontosan tudja, hogy kell „azt” a nézést elővenni a repertoárból, amitől mindenki elolvad, hogy hogyan kell rögvest minden végtagját széttárva hátra dobni magát, hogy azt a nagyra dagadó pocakot senki se hagyhassa simogatás nélkül, és a dörgölőzés meg a nyalakodás is egyre professzionálisabban űzetik. Magyarán a szemét kis áruló épp annak ágyaz meg, hogy a pasink minél hosszasabban diskurálhasson az olvadozó nősereggel. Hát így állunk. Persze, persze, velünk is szóba elegyednek idegenek, magányos pasik is, de a mi egységünk – minden jel erre mutat – nem hívja elő azt a mérhetetlen kíváncsiságot, amit ők ketten bevonzanak. Az utolsó emlékünk egészen friss: a vasárnapi „családi” promenádon kicsit előrébb haladtam, hogy ne kelljen vonszolni a kelletetlen és fáradt állatot magunk után, mire iszonyatos fékezést hallok, és egy fekete kabrióból két platinaszőke párizshilton lógott ki szügyig, hogy szemrevételezzék a kölket. Az apja meg nagy büszkén feszített, és csak sokadik szólongatásra iramodtak neki, persze csak azért, mert „a kutya nem akart jönni”… Minden egyedülálló férfinak csak ajánlani tudom: szerezzen be kutyát. A kapcsolatban élő nők viszont nagyon, de nagyon vigyázzanak. Visszaüt a cukiság, ha nem vagyunk résen. (Borsa)