Bevallom, leskelődtem. Régóta ismertük egymást, de számomra mindig elérhetetlennek tűnt, igazából komolyan sem vettem őt. Egészen mostanáig.
Magamról annyit, hogy egy nem túl nagy cégnél dolgozom, amolyan manapság divatos munkakörben, kommunikációs menedzserként. Dóri a pénzügyi osztály vezetője, ami persze nálunk azt jelenti, hogy ő a pénzügyi osztály, eltekintve a könyvelőtől, aki csak fél állású alkalmazott.
Dóri már ott dolgozott, amikor én odakerültem, kapcsolatunk pedig mindig megmaradt az ügyintézések szintjén. Persze mindig eljutottunk addig, hogy mi újság, hogy vagy, de ez csak amolyan udvariassági játszma volt. Hozzátartozik a dologhoz, hogy akkoriban, amikor elkezdtem ennél a társaságnál dolgozni, volt barátnőm, elég komoly kapcsolat, aztán amikor vége szakadt, valahogy nem a szabadság örömével vetettem bele magam a flörtölésbe, ismerkedésbe. Talán ezt hozhatom fel magam számára mentségnek, miért nem tűnt fel eddig nekem Dóri, miért néztem rá csak mint munkatársra, nem pedig mint nőre. Méghozzá milyen nőre!
Az történt ugyanis, hogy a főnök elküldött minket egy konferenciával egybekötött tárgyalássorozatra. Éppen kettőnket. És bizony, ahogy ott utaztunk a céges autóban, és beszélgettünk erről-arról, nemcsak hogy kellemes társaságnak bizonyult, de szinte alig tudtam megállni, hogy ne nézzek mindig az anyósülésre, ahonnan jól éreztem Dóri édeskés, de egyáltalán nem törtető, inkább óvatos, udvarias illatát, s ahonnan bizony – mint meglepődve vettem észre – igencsak kellemes domborulatok és hajlatok ígérete sejlett az egyszerű, nem túlzottan kihívó, de csinos ruha alatt.
A szállóban – a cég költségén, ami azért egyáltalán nem jellemző erre a firmára – bejelentkeztünk; természetesen két szomszédos szobát foglaltak nekünk. Nem valami puccos szálloda volt persze, hanem amolyan nagyobb, régebbi építésű panzió. Nagy meleg volt – tipikus magyar nyár –, egyből a nyitott erkélyajtóhoz mentem, levegőért. Ahogy kiléptem, csodálkozva láttam, hogy mellettem szinte karnyújtásnyira Dóri méri fel a panorámát – az erkély gyakorlatilag közös volt a szomszéd szobáéval, csak egy jelképesnek mondható alacsony korlát választotta el egymástól a két területet.
– Egész jó a kilátás – mondtam Dórinak.
Nevetve helyeselt. Vajon tényleg értette, hogy én nem csak a látnivalókra gondoltam?
Megvacsoráztunk a szálló barátságos éttermében, könnyed semmiségekről beszélgetve, aztán Dóri az órájára nézett, és legnagyobb bánatomra azt mondta, hogy elmegy lefeküdni, elvégre holnap korán kell kelni, mert nehéz napunk lesz. Nem bántam volna, ha együtt maradunk még, és iszogatunk egyet, hátha sikerül egy kicsit közelebbről is megismernem őt, de megpróbáltam a lehető legkevésbé elkeseredett képet vágni.
– Én még sétálok egyet a környéken. Aludj jót – mondtam.
Nagyon kellemes séta volt, de az igazat megvallva az izgatottságom, amit Dóri miatt éreztem, nem nagyon csillapodott. Sőt. Mire végül visszamentem a szobámba, elég gyatrán éreztem magam. Kicsit megpróbáltam átnézni a papírjaimat a másnapi tárgyalásokhoz, aztán letusoltam, és lefeküdtem.
Persze a melegtől meg a felfokozott hangulattól egyáltalán nem akart menni az elalvás, úgyhogy csak hallgattam az éjszaka neszeit, néztem az árnyékokat, amiket a telihold előtt alig hajladozó fa vetett a szoba mennyezetére és falára. Aztán, egy jó óra elteltével úgy döntöttem, feladom a küzdelmet. Felkeltem, kimentem az erkélyre.
Talán ez az, amit nem kellett volna. Hiszen biztos lehettem benne, hogy a kellemesen hűvös éjszaka látványvilága csak részben fog lehűteni – a szomszédos erkély ezer fokon fűtő erőműként forrósította újra amúgy is felhevült érzékeimet.
Ráadásul, ahogy átnéztem azon a kis korláton, meglepve láttam, hogy a szomszéd szobában bizony nincs behúzva a függöny, az ajtó pedig nyitva van, a hold fényéből itt még annyit sem takar a fa, úgyhogy valószínűleg be lehet látni a szobába. Biztos nem szeret sötétben aludni.
Nem bírtam tovább. Halkan átléptem a korláton, és lélegzet-visszafojtva lestem be a szobába.
Dóri az oldalán feküdt, háttal az ablaknak és az erkélyajtónak, tehát most már nekem is. Vállig érő szőke haja kibontva terült el a párnán. Ahogy ez várható volt ebben a melegben, Dóri sem volt állig betakarózva valami vastag paplannal, mindössze egy paplanhuzattal takarózott – legalábbis mikor lefeküdt. Úgy tűnt ugyanis, hogy nem túl nyugodt alvó, mert a huzat jócskán félrecsúszott rajta. Így hát jól láthattam, hogy meztelenül alszik – legalábbis félmeztelen, mert ennyi látszott.
Nem tudom, mi ütött belém, de mint valami megigézett rágcsáló az óriáskígyó előtt, vagy mint az éjjeli lepke a fény felé (hát igen, csak ilyen alantas példák jutnak eszembe, biztos azért, mert nem vagyok túl büszke arra, amit tettem), óvatosan közelebb mentem az ajtóhoz, majd lábujjhegyen, mialatt saját dübörgő szívverésem hallgattam, be is léptem rajta.
Mert megigézően szép volt a holdfényben a párnán megindító-kedvesen pihenő fej, a meztelen váll, a finoman kirajzolódó gerincoszlop kecses íve, az elkeskenyedő derék, amit a vékony takaró alatt megkapó titokzatossággal követett a fenék és a lábak vonala.
Így néztem Dórit egy jó darabig; az idő szinte megállt, nem úgy, mint a szívverésem. Aztán majdnem az is megakadt, amikor Dóri hirtelen megmoccant álmában, és a hasára fordult. Még a párnát is arrébb tolta a feje alól, úgyhogy valóban a szívbaj jött rám, hogy most felébred, és észre fog venni. Aztán, bár a fejét felém fordítva ejtette vissza a matracra, a szeme csukva maradt, és hamarosan elhelyezkedett a hasán pihenve, és tovább aludt.
A fordulásnak hála, most már alig takart valamit a paplanhuzat. Láttam matrachoz nyomódó mellének oldalsó vonalát, egész csinos derekát, határozott vonalú csípőjét, fenekét. Jól láthattam, hogy bikiniben szokott napozni, látszott a felső és a bugyi kitakarta fehérség.
Elképesztő módon ágaskodott bennem a vágy. Ilyen elnyújtott feszültséget, sóvárgást, ilyen hosszan tartó gyönyörködést talán még sosem éltem át, pedig nem vagyok már kamasz. Mégis úgy viselkedtem egész végig. Átkoztam magam, hülye kukkoló, pupertáns állat, ilyeneket mondtam magamra, mégsem tudtam megállni, hogy még közelebb lépjek. A szemem már egész jól megszokta a holdfény megvilágította szoba félhomályát. Dóri gyönyörű lába köze hívogatóan, de árnyékba burkolózva csalogatott közelebb.
Ekkor persze mint egy légvédelmi üteg, akkora dörrenésként hatott a padló reccsenése alattam. Ezúttal szerintem valóban kihagyott a szívverésem egy pillanatra. Ha most felébred, és meglát, nekem annyi. Nem mintha a munkahelyi esélyeim jártak volna a fejemben ekkor – egy ilyen sztorival képzelem, micsoda jövőm lenne ott –, sokkal inkább az az elképesztő égés, ami várt volna rám, ha szembesülök ennek a kedves lánynak a tekintetével és jogos haragjával.
Dóri azonban nem ébredt fel, csak összerezzent, és ezúttal a másik oldalára fordult, és úgy aludt tovább. Mellei félig láthatóvá váltak, ahogy csak az egyik karját fektette keresztbe maga előtt, és csinosan formára borotvált szemérméből is talán többet kínált volna a lehetőség, ha még maradok, de nekem ennyi figyelmeztetés a padlótól bőven sok volt. Még egy sóvárgó pillantást vetettem szomszédomra, majd megkezdtem a tervszerű visszavonulást. Az erkélyajtóból még utoljára visszanéztem, azzal a bizonyossággal, hogy erre a lányra holnap már egészen máshogy fogok nézni.
Igen, bevallom, leskelődtem. És elismerem, szégyen ez egy ekkora mamlasz fickótól, mint amilyen én vagyok. Többé nem teszem, ez biztos. Arra az erkélyre ki nem teszem a lábam még egyszer, az is biztos.
De tényleg biztos? Még három éjszaka…
Másnap délelőtt elmentünk a konferenciára, amit halálra untunk; még jó, hogy délelőttre volt megbeszélve az egyik tárgyalás, amin mindkettőnknek ott kellett lenni, úgyhogy tíz körül ellóghattunk. Dóri egyébként olyan kedves, barátságos és felszabadult volt velem, hogy ez engem is felszabadított és természetessé tett; az éjszaka mintha nem is lett volna. Ha csak annyiban nem, hogy most már jobban sejtettem, mi van az egyszerű, de csinos ruha alatt.
A tárgyalás elég jól sikerült. A szálló éttermében ebédeltünk, jókat beszélgetve. Dóri hívott, hogy menjünk el együtt a közeli strandra, mert szívesen úszna egyet, de nekem kettőre volt megbeszélve egy másik tárgyalás, majd utána egy harmadik, úgyhogy sajnos – hogy átkoztam leendő tárgyaló partnereimet! – nem mehettem. Dóri taxival ment, valamiért nem akarta elvinni a céges kocsit, hiába győzködtem. Én gyalog indultam el; bár a panzió kint volt a városból, az iroda, ahová mennem kellett, nem volt messze, talán negyed óra séta. Kibírható.
– Akkor viszlát a vacsoránál – mondta a lány, akibe ekkorra én már mindkét fülig szerelmes voltam.
A tárgyaláson nem dőlt el semmi, de ez annyira nem aggasztott; örültem, hogy túl vagyok rajta. Beültem egy kávéházba, hogy kivárjam a következő időpontot. Éppen az elsőt kortyoltam bele a latté-ba, amikor megszólalt a telefonom. Nagyon sajnálja, de közbejött valami, és holnap sem jó neki, de elfaxolja az ajánlatát, és majd ő feljön Pestre a jövő héten, ha érdekel bennünket. Mondanom sem kell, a következő tárgyaló fél volt. És mondanom sem kell, mennyire örültem a dolognak. Van egy szabad délelőttöm. Már csak azt kellett elhatároznom, megéri-e még visszamenni a szállodába, és az autóval kimennem Dóri után a strandra.
Mire visszatértem a szobámba, már el is döntöttem, kimegyek a strandra. Csak előbb lezuhanyozom.
Felfrissülve és nagyszabású hódítási terveket szövögetve léptem ki a tusolóból. Megtörölköztem, felvettem a fürdőnadrágomat, és éppen a tükör előtt konstatáltam némi súlyfelesleg megjelenését amúgy elfogadhatóan karbantartott testemen, amikor hirtelen egy furcsa zajt hallottam, meglehetősen közelről. Gyorsan beazonosítottam a hangot: mint amikor valami műanyag csikordul a kövön. Mondjuk egy kerti szék az erkélyen. Egy pillantással felmérte bennem a James Bond, hogy az én erkélyemen senki nem csikorgat semmit, könyörtelen Sherlock Holmes-i logikám pedig már lökte is a következő adatot: az enyémen kívül csak egy erkély van. Igen, az a bizonyos majdnem közös erkély, azzal a jelképes, s mint tapasztaltam, könnyen átléphető korláttal.
Ezek szerint Dóri már visszajött. Kár; így a strandból nem lesz semmi. De azért így sem rossz, majdcsak tudunk egymással mit kezdeni. Elhívom egy sétára. Vagy akár egy mozi is beleférhet. Vagy (gyors fejszámolás a folyószámlámon) akár egy rendesebb étteremben is vacsorázhatunk, a panzió mégoly finom menüt kínáló étkezdéjénél mindenképpen romantikusabb volna.
Bár a tegnapi szégyenletes éjszaka után valósággal elátkoztam az erkélyt, elhatározva, hogy ki nem teszem a lábam oda még egyszer, napvilágnál persze máshogy nézett ki a dolog, úgyhogy már-már indultam is a balkon felé, amikor egy másik, az előzőnél jóval furcsább hang földbe gyökereztette a lábamat. A hang kisvártatva megismétlődött. Halk, mégis erős hang volt. Mély sóhajtás, lélegzetvétel, majd az erőltetett kilégzés hangja. Tornázik? Rosszul van? Mi lehet ez? Újabb sóhajtást hallottam, ami ezúttal már inkább amolyan halk nyögésnek tűnhetett.
Mit volt mit tenni – tegnapi fogadalmam már teljesen feledésbe merült –, megint lopózkodva osontam az erkélyajtóhoz, és kilestem rajta. A két erkélyt elválasztó korlát takarásában – mivel rejtve akartam maradni, guggolva – Dóri haját, fejét pillantottam meg, hátulról, fölülről; nyilvánvalóan az erkély tartozékának tekinthető műanyag kerti széken ült; valószínűleg fejét hátrahajtva. Torna kizárva. Sóhajtozás, nyögés-szerű hang most nem hallatszott, csak annak a hangja, ahogy Dóri ide-oda fészkelődik ültében, fejét hol jobbra, hol balra döntve.
Óvatosan kijjebb léptem az erkélyre, és halkan feljebb emelkedtem. Amit megpillantottam, legmerészebb elképzelésemet igazolta. Dóri félmeztelenül ült, szinte feküdt a széken, egyetlen fekete bikinibugyi volt rajta. A nap felé fordult, vagyis csaknem teljesen háttal volt nekem. Úgy tűnik, nem tartott attól, hogy az erdős rész felől, amerre erkélyünk nézett, valaki megláthatja. De nem csak napozott. Jobb keze éppen a bugyiját simogatta, ott, ahol alatta a legérzékenyebb pontokra tapinthatott. Bal keze kéjesen keresett fogózót hol a szék karfáján, hol saját magán. Arcát így hátulról nem láthattam, ahogy melleit sem nagyon, csak amikor testét hátrafeszítve újra nagyon mélyet, bár még mindig nagyon halkat, mondhatnám, óvatosat sóhajtott. Csodálatosan szép mellei voltak.
A vágy elsöpört minden elhatározást és óvatosságot, csak a szerelmemet és kívánkozásomat nem: még közelebb húzódtam a korláthoz, és figyeltem, ahogy ujjaival lassan benyúl a bugyi alá, hogy úgy masszírozza punciját.
Péniszem, ha lehet, még a tegnapinál is jobban ágaskodott. A nagy meleg és a forró látvány elvette az eszemet. Egy halk, de határozott mozdulattal megszabadultam fürdőnadrágomtól. Kezem megmarkolta duzzadt férfiasságomat, és hátrahúztam rajta a bőrt, ameddig csak ment. A sóhaj őrizetlenül szakadt ki belőlem.
Ami a legmegdöbbentőbb volt, hogy Dóri szinte meg sem ijedt. Csak felemelte a fejét, rám nézett, rám mosolygott, és elhaló hangon ezt mondta:
– Gyere, édes.
– Jövök, édes – mondtam elvarázsolva, mintha nem is az én hangomat hallanám.
Úgy, ahogy voltam, meztelenül, meredt farokkal, átléptem a korlátot. Nem volt túl tágas az erkély, így szinte közvetlenül Dóri széke mellett landoltam. Ő pedig határozottan magához vont, megfogta, és most ő húzta hátra rajta a bőrt.
– Szép – mondta. Ő tudja. De én őt találtam kimondhatatlanul szépnek, ahogy ott ült és szerelmesen rám mosolygott.
Elkezdte húzogatni rajta a bőrt, majd kisvártatva szájába vette. Semmi különöset nem csinált vele, csak bent tartotta, és néha mozdított rajta egyet a nyelvével. Elképesztő érzés volt ez a forró barlangfürdő, de megpróbáltam uralkodni magamon.
– Segíts nekem, édes – mondta most, elengedve. – Menjünk be, ott kényelmesebb lesz.
Odabent a már ismerős ágy fogadott, ahol Dóri, miután bugyiját ledobta magáról, kezeit-lábait szétvetve, hátán fekve várta csókjaimat. Sokat már nem kellett és lehetett izgatni: csiklója szinte nyújtózkodva várta nyelvemet, puncija nedvesen csillogva várta a behatolást.
Én is vártam. A volt barátnőm csak a misszionárius pozícióban volt hajlandó szeretkezni velem. Dórival is így kezdtük. Péniszem könnyen rátalált a sikamlós bejáratra; Dóri hüvelye minden önuralmamat próbára téve zárta körül. Elkezdünk mozogni, lassan, erősen. Dóri a vállaimba kapaszkodott, majd a fenekemet ragadta meg, hogy még közelebb vonjon magába. Nem bírtam megállni, megint nagyot nyögtem, de ő sem adta alább. Láttam, és ami több: éreztem rajta, hogy kíván, de ami még ezt is felülírta: én kívántam őt. Arra vágytam, sose legyen vége ennek, hanem csak nyújtsuk tovább a gyönyört.
Ezért nemsokára megálltam, és kihúzva magam belőle, most csak öleltem és csókoltam, ahol értem. Dóri azonban nem hagyta magát: most ő csókolt, hátamra döntött, és már rám is ült, apró, visszafojtott sikkantással. Én férfiasabban, de hasonló módon viseltem a dolgokat. Melleit simogatva, fenekét fogva, bátortalanul néha a nyílását is meg-megsimogatva engedtem, hogy most ő irányítson, amit ő persze meg is tett.
– Szeretlek, te bolond – suttogta közben –, végre észrevetted… Gyere… Gyere… Jóóó…
Elképedve feküdtem alatta, de elképedésemet viharként söpörte el a csúcsra érkezés előszele, majd kitörő lávája.
Aztán ott feküdtünk egymás mellett, karomban a végre-valahára felismert és megismert szerelemmel.
– Nem hiszem, hogy nem hallottad, ahogy zuhanyozom – mondtam ki egyszerre a már egy ideje motoszkáló gyanút.
– Hát persze hogy hallottam, édes. Téged vártalak.
És szépen apróra elmesélte, hogyan szervezte meg nekünk ezt az utat, hogyan nézte ki ezt a panziót, hogyan szervezte meg a késő délutáni tárgyalást egy ismerősével, hogy aztán lemondja… Nekem pedig csak esett lefelé az állam, és átkoztam magam a vakságomért, hogy eddig észre sem vettem ezt a csodálatos lányt.
Boldog voltam, pedig semmi különös nem történt, csak ami mindig történik: egy lány megszerezte magának a pasit, akit akart.
De talán ezért voltam boldog.