Sokáig csak csókolóztunk, simogattuk egymást, pedig igencsak éreztem sürgető vágyát. Ákos azonban uralkodott magán és minden idegszálával figyelt rám. Csak akkor váltunk eggyé, amikor már én is készen voltam rá.
Csak arra emlékeztem, hogy az addigi meccsekkel ellentétben most az ellenfélnek drukkoltam. Jobban mondva Ákosnak, aki igazán jó formában volt. Amikor lejöttek a pályáról, odajött hozzám, futólag megérintette a kezemet, és rám mosolygott: Fél óra múlva a bejáratnál?
Középiskolánk tanári kara nem gondolt arra, hogy pomponlányokkal erősítse jó hírű kézilabdacsapata szurkolótáborát, ezért lázas szervezésbe kezdtem. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem vagyok egyedül ezzel a vágyammal – gyorsan összeállt hétfős tánccsapatunk és az egyik lány nővére személyében hozzáértő személyi edzőnk is akadt
A tanárok eleinte nem hittek bennünk, ezért nem is támogattak minket. A szalagavatón való fellépésünk sikerét látva azonban beismerték, hogy nem céltalan a ténykedésünk. Az iskolák egymás közötti sportvetélkedésébe szép lassan becsempésztük ezt a külföldön már régóta bevett buzdítási formát, és ahogy teltek a hónapok, egyre több lánycsapat állt össze – így már komolyodott a tét: volt kivel összeméretni magunkat.
Népszerűek lettünk – A fiúk szerettek minket, a lányok irigykedtek ránk a nagy népszerűségünk miatt, de abban mindenki egyetértett: „Életünket és vérünket a csapatért, az iskoláért.” Akkor még nem is vettük észre, milyen elfogult maggá lettünk – a mieink sztárolása mellett szinte gyűlöltük, utáltuk az ellenfeleket.
Amikor a tavaszi szünetben a kézis fiúk „edzőtáborozni” mentek, mi, lányok is velük tartottunk, hogy ott tanuljuk meg a legújabb koreográfiát.
Úgy hozta a véletlen, hogy az egyik rivális iskola is ugyanarra a sporttelepre utazott. A kezdeti gyűlölködés után rájöttünk, hogy nem zavarják a köreinket, a nagy területen szinte alig futottunk egymásba. Mindenki szabadon edzhetett, készülhetett a programra, csak az étkezések voltak kötött időben. Szerencsére.
Már az első nap felfigyeltünk egymásra egy helyes, szőke sráccal. A tavalyi mérkőzésről nem emlékeztem rá, valószínűleg nemrég kerülhetett a rivális kézilabdacsapatba. Jó néhány másodpercig bámultuk egymást, és vacsora közben is többször „összeakadt” a tekintetünk. Ha van szerelem első látásra, akkor a miénk az volt. Szavak nélkül is vettük egymás jelzéseit, amikor intett a fejével, hogy menjünk ki a teraszra, minden lojalitásomat hátrahagyva szó nélkül követtem.
Csak néhány percig beszélgethettünk Ákossal, mert a lányok utánam jöttek és szúrós, már-már gyilkos tekintettel néztek rám, amiért egy „ellenséggel” társalgok. Gyorsan meggyőztem őket, hogy csak véletlenül futottunk össze és nem az esetem a srác.
Délelőtt a tornateremben gyakoroltunk a lányokkal, és bármennyire nem voltam éhes, alig vártam, hogy ebédelni menjünk. Boldog pillangók repkedtek a gyomromban, ahányszor megláttam Ákost, de próbáltam nem elárulni magam. Rivális csapat lévén titkolnom kellett a többiek előtt a szimpátiánkat (íratlan szabály volt, hogy senki nem barátkozik az ellenféllel. Sőt! Szinte kötelező volt „fújni” rájuk), de amikor csak tehettük, elszöktünk a többiektől, hogy kettesben lehessünk.
Hamar eltelt az a négy nap. Az utolsó este kötetlen program volt mindkét iskolának, ezért nem tűnt fel senkinek, hogy kilógtunk a telepről és a közeli patakpartra sétáltunk. A többiektől távol végre szabadon, szenvedélyesen ölelhettük egymást a már-már nyárias melegben. Hagytam, hogy kibújtasson a pólómból és apró csókokat leheljen a mellemre. Kisvártatva szinte letépte magáról az inget, magához húzott és a fülembe suttogta a kérdést:
– Ugye, te is akarod, Edit?
Válasz helyett csak nyeltem egy nagyot és szorosabban öleltem. Ekkor leterítette a fűre az ingét, óvatosan ráfektetett és megszabadított a nadrágomtól. Ő is levette a sajátját, és a zsebéből elővette a kis csomagot, ami jelezte, készült erre az alkalomra.
– Az egyik haveromtól kaptam. Nekem eszembe sem jutott, hogy bármi ilyesmi történhet a táborban. Arról pedig nem is álmodtam, hogy egy ilyen tüneménnyel találkozom itt, mint te – felelte kimondatlan kérdésemre.
Csodálatos szerető volt – Sokáig csak csókolóztunk, simogattuk egymást, pedig igencsak éreztem sürgető vágyát. Ákos azonban uralkodott magán és minden idegszálával figyelt rám. Csak akkor váltunk eggyé, amikor már én is készen voltam rá. Megszűnt számomra a külvilág, még arra sem gondoltam, hogy esetleg arra sétálhat valaki és meglát. Csodálatos összhangban mozgott a testünk, nem volt ugyan nagy tapasztalatom, de éreztem, hogy mással soha nem lenne ilyen jó a szex. Amikor eljutottunk a csúcsra, úgy éreztem, a szívünk is egyesült. Utána még sokáig feküdtünk egymás karjában. A levegő már lehűlt, mi mégsem a hideg miatt reszkettünk.
Amikor visszakísért a szálláshelyemre, hosszú csókkal búcsúzott és a fülembe súgta.
– Álmodj velem, kedves!
Másnap reggel az edzőnk meglepetésprogramként a közeli élményfürdőbe vitt minket. Még a reggelit is kihagytuk. Délben hiába kerestem Ákost az étteremben… A csapatát láttam, de ő sehol. Nem tudtam, kitől érdeklődhetnék, csak azt tudtam, hogy elhagyott… – így még el sem búcsúzhattunk. Szomorú és csalódott voltam.
Átkoztam magam, hogy ilyen hülye voltam, amiért azt gondoltam, hogy ez nemcsak egy kaland volt, hanem valami komoly dolog kezdődött el közöttünk. Pedig mennyire bíztam abban, hogy Ákos is ugyanúgy érez, mint én. Nem tudtam, mikor láthatjuk egymást legközelebb, még nem volt meg az iskolák közötti versenykiírás, csak reménykedtem, hogy az elsők között méri össze az erejét a két fiúcsapat. Akkor majd minden kiderül.
Aztán megkaptuk a versenynaptárt – csak a negyedik mérkőzés volt velük, így hat hetet kellett várnom a találkozásunkra. Ólomlábon vánszorgott az idő, de csak elérkezett az a nap. Bemutatták a két csapatot és végre elkezdődött a meccs. A mieink jól játszottak (ezt valahonnan távolról érzékeltem), de én csak egyvalakire tudtam figyelni, csak Ákost bámultam.
A szünetben mi, lányok következtünk. Mielőtt beszaladtam volna a többiekkel a pálya közepére, Ákossal futólag egymásra mosolyogtunk, és éreztem, nincs miért izgulnom, minden rendben van. Dinamikusan, de kecsesen hajladoztam, forgolódtam a többiekkel, úgy éreztem, majd kicsattanok a boldogságtól.
Először nem is tudtam, melyik csapat nyert, csak arra emlékeztem, hogy az addigi meccsekkel ellentétben most az ellenfélnek drukkoltam. Jobban mondva Ákosnak, aki igazán jó formában volt. Amikor lejöttek a pályáról odajött hozzám, futólag megérintette a kezemet, és rám mosolygott:
– Fél óra múlva a bejáratnál?
Egy óra múlva már kéz a kézben sétáltunk a közeli parkban. Végre jól kibeszélhettük magunkat. Elmondta, hogy kora reggel rosszul lett, és kórházba kellett vinni a vakbelével. És hogy majd belebetegedett, amíg erre a napra várt.
– Gyorsan mondd a számodat! Beírom a mobilomba… – már húzta is elő a zsebéből a telefonját. – Még egyszer nem akarom ezt átélni. Sok volt ez a hat hét, amíg várnom kellett rád.
Mindez egy éve történt. Közben a csapatunk is elfogadta a szerelmünket. Nem kis feladatunkba került, mire megértettük velük, hogy csak a pályán van helye a vetélkedésnek, a magánéletben szabad a barátság, szabad a szerelem.
Azóta számos sikeren vagyunk túl a lányokkal, de utódokat kerestünk (és találtunk), mert fontosabb volt, hogy az érettségire készüljünk.
Ákos versenyszerűen folytatja tovább a kézilabdát, én azonban felhagytam a popsiriszálással. Legalábbis nagyközönség előtt. Ha kettesben vagyunk, néha meg-meglepem egy-két erotikus elemmel, bár az igazat megvallva enélkül is izzik körülöttünk a levegő.