Nem tudom, a politikai hírei mennyire megbízhatóak a The Independent című brit lapnak, de a neten megjelenő toplistáinak többsége egészen biztosan rémisztő marhaság. A life-style.hu-n volt már szó a legjobb skót whisky-kről, babakocsikról, anyák napi ajándékról és még tortákról is, pedig ez utóbbi témáról aztán egészen biztosan nem kéne brit toplistát készíteni.
Most éppen a szexről szóló mítoszokat bemutató lista az egyik legnépszerűbb, ami persze nem meglepő, inkább csak a tartalma szomorú.
Első helyen természetesen a G-pont áll, aminek létéről-nemlétéről folytatott vita valójában teljesen értelmetlen. Miért fontos, hogy létezik-e egyetlen pont, amelynek ingerlésével gombnyomásra elélveznek a nők? Akinek a szex csak az orgazmusról szól, annak minek hozzá partner?
Második helyen egy még nagyobb baromság: nem hiszem el, hogy a fejlett világban még tömegek gondolják igaznak, hogy az önkielégítés vakságot okoz. Nem mintha a következő helyen szereplő „a méret számít” legendának több értelme lenne. Reprezentatívnak nem nevezhető kutatásaim szerint a megkérdezett nők és homoszexuális férfiak jelentős része szerint igenis létezik olyan kicsiség és nagyság, amely láttán az embernek elmegy a kedve. Maga Samantha Jones bizonyította ezt be a Szex és New Yorkban. De a férfiak nagyon nagy része teljesen átlagos pénisszel rendelkezik, úgyhogy sokkal hatékonyabb, ha méregetés helyett inkább gyakorolnak.
A férfiak folyton a szexre gondolnak állítás cáfolata már jóval érdekesebb. Dr. Louann Brizendine agykutató és pszichológus azt állítja Női agy című könyvében, hogy tudományos kutatások során bebizonyosodott, a férfiak átlagosan 52 másodpercenként gondolnak a szexre. A nők csak naponta egyszer. Kivételesen teljesen egyet tudok érteni a The Independent szerzőjével, hiszen ez nyilvánvaló marhaság. Melyik férfinak van ideje ilyesmire nem laboratóriumi körülmények között? Nehéz elképzelni, hogy mondjuk egy sebész, aki napi 8-10 órában operál vagy egy programozó, aki ugyanennyi időt tölt el feszült kódolással, ilyesmivel töltené az idejét. Egy átlagos nő pedig a médiának köszönhetően naponta nagyon is sok alkalommal találkozik a szexszel, kizárt, hogy legalább olyankor ne jutna eszébe. Az persze lehet, hogy a nők nem feltétlenül két nemi szerv ütemes egyesülésére gondolnak ilyenkor, hanem inkább érzésekre. De mintha annak is lenne némi köze a szexhez.
A női ejakulációra ugyanúgy nem érdemes szót vesztegetni, mint a G-pontra, hiszen a mindennapi szex során semmi jelentősége nincs. Ahogy a körülmetélt és metéletlen hímvesszővel kapcsolatos preferenciákról szóló feltételezéseknek sincs különösebb alapja.
A 7. helyen szereplő kérdésre viszont teljesen egyértelmű a válasz. Tudnak-e a nők úgy szexelni, mint a férfiak? Mármint következmények, kötődés és ostoba fantáziák nélkül. A nők állítólag hajlamosabbak a depresszióra a kapcsolat nélküli szex hatására. De mintha lenne némi társadalmi elvárás ennek kapcsán. A Marie Claire magazin egy felmérése szerint viszont egyre több nő (konkrétan 30 százalék) képes ezen az elváráson túllépi, és élvezni az örömét függetlenül attól, mit gondol arról a szomszéd néni vagy a nagypapája.
A férfiközpontú társadalom előzőhöz hasonló legendája a következő; eszerint a férfiaknak „el kell szórniuk a magjukat” – ezért teljesen indokolt, hogy a legyet is röptiben. Ha már mítoszról van szó, ez a nagy potenciál jóval inkább megkérdőjelezhető manapság. Egyrészt a médiának köszönhetően egyre több férfi küzd a nőkhöz hasonló problémákkal, amikor saját testének elfogadásáról van szó. Másrészt a kutatások szerint folyamatosan és drasztikusan fogy az átlag férfi átlag spermaszáma, de milliós nagyságrendben ám. Harmadrészt, azokban a társadalmakban, ahol a nemek rendelkeznek bizonyos szintű egyenlőséggel, szó sincs már mindenféle magszórásról, hiszen kettőn áll a vásár.
A mítoszok önálló életére jellemző, hogy a lista következő szereplője máris ellentmond az előzőnek. Mert ha szórni kell a magot, akkor a tartós kapcsolat nélküli szex nem lehet káros, márpedig a The Independent szerint akadnak, akik ezt gondolják. Állítólag érzelmileg árt a sok felelőtlen kufircolás. Bűntudat és hasonlók. Mármint sokan ezt gondolták. Teljesen függetlenül a társadalmi elvárásoktól.
Az utolsó mítosz az egyik legszebb: a férfi ejakuláció megrövidíti az életet. És erről folytatnak kutatásokat, hogy a sok vagy a kevés ejakuláció milyen hatással van például a prosztata rák kialakulására. Mert ha igaz lenne, akkor majd a férfiak visszatartják? Lifestile.hu
mítosz
Szeánszok, vad orgiák és bacchanáliák Párizs labirintusában
Annak ellenére, hogy 3 ezer eurós büntetésre számíthat az, aki lemászik Párizs 300 kilométer hosszú barlang-és katakombarendszerébe, a Halál Birodalmában naponta rendeznek szeánszokat, vad orgiákat és bacchanáliákat a különböző okkult és katafil csoportok.
Az első bányák és temetők – Mivel a kelta szenonok parisii ága egy 110 ezer négyzetkilométer nagyságú üledékgyűjtő medence mértani középpontjában telepedtek le, így kézenfekvő volt, hogy az őket kiverő rómaiak az 1,8 kilométer hosszú Lutetia építőköveit a városfal mellől bányásszák ki. A később Párizsra átkeresztelt település urai tovább folytatták a Szajnától délre elnyúló mészkőmezők kitermelését, amelynek alapanyagait várfal-, várkastély és templomépítésekre használtak fel. Az 508-tól fővárosi rangot kapó települést ellenben nem a Szajnától délre eső római romok és kőbányák fölé, hanem attól északra-, a mai Notre-Dame-des Bois környékén alakították ki. Az ötödik század elején a Merovingok itt – a mai Forum-des Halles helyén – hozták létre az Aprószentekről elnevezett temetőt is, amely eleinte csak a Sainte Opportune apáca ereklyéit is őrző templom sírkertje volt. 1187-ben II. Fülöp Ágost városfalépítésre hivatkozva bár felszámoltatta és kiszáríttatta a több száz éves temető nagyobbik részét, sírhelyhiányra hivatkozva mégsem zárták be az Aprószenteket. Történészek szerint a Szent Dénes úti holtak párizsi birodalma valószínűleg azért kerülhette el a teljes megsemmisülését, mert a király urbanisztikai tevékenysége miatt a főváros lakossága tíz év alatt nemcsak, hogy megduplázódott (ami egyben több halálozást is jelentett), hanem az északi városrészt közrefogó városfal végül is más nyomvonalon épült fel. Párizs legrégebbi, három méter magas kőfallal körbevett temetője ekkor lett a belváros szomszédos „kerülete”. Az építőanyagot természetesen szintén a Szajnától délre fellelhető hét kő-és mészkőbányából nyerték, amely ekkor már 2,63 négyzetkilométert kitevő barlangrendszer-együttes volt.
Dögvész és foszló csontrakások – A XVI. századra az Aprószentek temetője már szó szerint város volt a városban. A tíz méter mélységben kialakított háromszintes temetőbe már 22 plébánia és egy leprásokat, öregeket, gyerekeket és terhes nőket befogadó szegényház-, az „Isten szállodája” (Hôtel-Dieu) temetkezett, amely 1276 ezer négyzetméteres nagyságával -bár a francia főváros legnagyobb-, de még mindig túl kicsi „végső menedéke” volt az éhínség, a járványok és a háborúk miatt ezrével elhulló párizsiak számára. A holttestek az 1554-es orvosi beszámolók szerint már olyan sűrűn voltak egymás mellé eltemetve, hogy nemcsak a hullák bomlási folyamata lassult le a föld hiánya miatt, hanem több esetben az elhantoltak végtagjai is kilógtak a sírokból. Rontotta a helyzetet, hogy a hatalmas tömegsír mellett üzemelt Párizs sűrűn beépített központi piaca is, amit rothadással átitatott elviselhetetlen bűz lengett körül. A temető és közvetlenül mellé telepített piac lényegében a pestis- és himlőjárványok, a fertőzések gócpontjai voltak. Egy korabeli beszámoló szerint a tömegsírral határos házak pincéjében kevesebb, mint egy hét alatt megsavanyodott a bor, két nap alatt szürke gombák lepték el a gondosan zsákokba becsomagolt élelmiszereket, illetve bűzös fekete masszává változott az addig tisztának mondott ivóvíz. A hatóság a felháborodott lakosság megnyugtatása érdekében csak annyit tett, hogy egy vastag nyeregtetőt építtetett a temető fölé.
Az első áttörésre Voltaire azon 1737-es levele után került sor, amelyben a filozófus azt rótta fel az egyháznak, hogy „a klérus csak azért érdekelt – akár az emberek egészsége által is- a temetkezések fokozásában, mert így több aranyat tud összeharácsolni a Vatikánnak.” (Az egyházat ért kritikái miatt a gondolkodót éppen ezért nem is temethették el egyházi földbe, holttestét titokban egy champagne-i kolostorban kellett elhantolni, amit onnan később állami nyomásra a párizsi Pantheonba szállítottak.) A levél hatására a Királyi Tudományos Akadémia orvosai ellenben arra a megoldásra jutottak, hogy 1500 holttestenként ki kell hantolni a 200 évnél idősebb sírokat, hogy az újaknak legyen elegendő hely, illetve a régi csontokat a temető körül akár szanálás útján megszerzett épületek helyén kialakított új tömegsírokban kell elhelyezni. A temető utolsó sírásója Francois Pourrain szerint Voltaire levele mégiscsak megtehette a hatását, mert neki és társainak mintegy 90 ezer halottal kevesebbet kellett eltemetnie ekkortájt, mint harminc évvel korábban. Az Akadémia után végre a francia parlament is a tettek mezejére lépett: 1765-ben betiltották a városon belüli temetkezéseket, és római hagyomány szerint nyolc új temetőt jelöltek ki a városfalon kívül-, ám érthetetlen módon az államilag felkarolt és támogatott polgári kezdeményezést pont a vallásos hittel átitatott párizsiak többsége fúrta meg kegyeleti okokra hivatkozva.
Hullák a pincében és a tátongó mélység – 1780. május 30-án azonban különös dolog történt: bedőlt a temető oldalához támaszkodó egyik Rue de la Lingerie utcai épület pincéje, s a dohos, nedves falon át rothadó emberi tetemek tömege omlott be az épület aljába. Az előző napok esőzései nyomán még több, a temetőre épült házban szembesültek hasonló meglepetéssel. Az általános szörnyülködés és rettegés megtette a magáét: a parlament szeptember 4-én ismét egy dekrétumban rendelte el az Aprószentek végleges bezárását és a halottak maradványainak elszállítását. A temetőt lelakatolták, de aztán Antoine de Vaux Alexis Cadet vegyész javaslatára öt évig nem csináltak semmit, hogy a lakosság „relatíve elfelejtse kegyeleti kötelességeit”, illetve, hogy előteremtsék a tömegsír helyére felépíteni kívánt Vásárcsarnok pénzügyi feltételeit. Ennek megfelelően 1785. november 9-én állami rendelet született most már csak négy új párizsi temető – a város északi részén a Montmartre, keleti felén a Pere Lachaise, nyugaton a Passy, délen pedig a Montparnasse – létrehozásáról, de a sírkert kijelölések végső megoldását, egy korábbi baleset következményeinek felszámolása jelentette:
1774-ben egy napon beszakadt a Szajna bal partján túl futó Rue d’Enfer útburkolata (a mai Boulevard Saint-Michel magasságában) alatta pedig fenyegetően tátongott a korábbi kőbánya elhagyott járatai. (A mészkő kitermelése ekkor már Párizs újonnan kiépített déli külvárosai peremén zajlott.) A királyi tanács rendeletet hozott az alagutak részletes feltérképezéséről, s miután a felmérés riasztó eredménnyel járt, XV. Lajos rendeletére 1777 tavaszán felállt a kőbányák állapotáért felelős testület. Irányítása alatt kezdődött meg a labirintusrendszer gyenge pontjainak támfalakkal való megerősítése. Az így kialakított föld alatti folyosóhálózat pontosan leképezte a XVIII. század végén kialakult párizsi utcaszerkezetet. A felügyelő testület egyik tagja hozakodott elő néhány évvel később azzal az a palermói kapucinusoknál látott elképzelésével, hogy a biztonságosan megerősített folyosókban lehetne elhelyezni a bezárt temető lakóit.
„Zombik” az éjszakában -1785 februárjában Louis Thiroux Crosne rendőrségi altábornagy felügyelete mellett végre elkezdték az Aprószentekben eltemetettek kihantolását. A több mint kétmillió párizsi 15 hónapig tartó exhumálását követően a Rue de la Tombe-Issoire utcai és az Avenue René Coty sugárúti mészkőbarlangból kialakított katakombákba 1786. április 7-én késő este érkeztek meg az első hullatranszportok. A vallási rítus és liturgia szigorú tiszteletben tartása mellett a 800 lovaskocsival naponta lebonyolított átszállítások több mint két évig tartottak. A sikeres átköltöztetésen felbuzdulva a városi adminisztráció 1788 januárjában rendelte el a városfalon belül fellelhető további 17 temető, 600 templom, 100 kolostor, 45 vallási közösség temetkezési helyének felszámolását. Az innen kihantoltakat azonban helyhiány miatt már nem Párizs XIV. kerületébe, hanem a XV. kerületében fellelhető Vaugirard sugárút alatti több kilométer hosszú barlangokba szállították. (Az újratemetésekkel 1814-ben bár végzett a kijelölt 350 sírásó, ám a nagyszámú halálozások miatt a katakomba-temetéseket 1860-ig nem állították le.) A Charles-Axel Guillaumot építész vezetésével kialakított osszáriumokban a csontokat ömlesztve és összekeverve hantolták el újra. A hatmillió egykori párizsi maradványát őrző katakombák bejáratánál egy-egy gravírozott kőtáblát is elhelyeztetett a mérnök, amelyeken nemcsak az átadás időpontjait, hanem a temetőforrásokat, illetve ókori és francia filozófusok jeles mondatait, idézeteit, aforizmáit is feltüntették. A hatmillió ember csontja között ott találjuk a már azonosítatlan guillotine által lefejezett Georges Jacques Danton, Camille Desmoulins újságíró-ügyvéd, Antoine Lavoisier kémikus, Jean-Paul Marat természettudós és Maximilien de Robespierre maradványait is. Persze rajtuk kívül a katakombarendszer több híres ember antropológiailag ma már kinyomozhatatlan testét is őrzi. Így a Szent Mária kolostorból ide szállított Nicolas Fouquet egykori pénzügyminiszter, a Szent Pál templomból exhumált François Rabelais reneszánsz író-orvos, François Mansart, Claude Perrault és Jules Hardouin-Mansart építészek, Jean Baptiste Lully zeneszerző és a Vasálarcos férfi csontjait; akárcsak a Szent István, Szent Katalin és Szent Benedek temetőkből ide hozott Charles Perrault, Jean Racine, Montesquieu és Molière írók, Jean-Baptiste Colbert gazdaságpolitikus és Blaise Pascal matematikus tetemeit is.
A borzongáskeresők Mekkája – A 7,7 négyzetkilométernyi barlangrendszerből kialakított 11 ezer négyzetméter nagyságú katakombarendszer a kezdetektől fogva érdekelte Párizs úri és rangtalan lakosságát. A Holtak Birodalmába először 1787-ben Artois grófja, a későbbi X. Károly tett egy hosszabb látogatást udvarhölgyei társaságában. A következő évben már Mária Antónia királyné barátja és bizalmasa, Madame de Polignac hercegnő ereszkedett le a csontkamrákba szórakozni kívánó vidám hölgycsapatával. Az első rendszeresen szervezett túrákat 1806-tól Louis-Etienne Héricart de Thury irányította, aki 1810-ben a a városi tanácsnál még azt is elérte, hogy az összehányt koponyákból patológiai és művészi válogatások után díszes falakat, plaketteket, illetve lábszárcsontokkal ékesített műalkotásokat készíttethessen el a labirintusban kialakított osszáriumokban és kriptákban. Vezetése alatt nemcsak a barlangjáratokban fellelhető ásványtani érdekességeket, fosszíliákat gyűjtötték be, hanem a deformált koponyák vizsgálata alapján elkészíthették a világ első protéziseit is. Párizsi tartózkodása idején kereste fel a Párizs aknáit 1814. május 16-án I. Ferenc osztrák császár, a Napóleont lemondásra kényszerítő győztes koalíció tagja is, aki a Place Denfert-Rochereau tér 2-es számú ház pincéjéből ereszkedett le holtak birodalmába. Őt követte 1860-ban III. Napóleon és fia, majd 1867-ben II. Oszkár svéd király és Otto von Bismarck német kancellár. 1871. május 21 és 28 között a katakombák falai több napos véres közelharcnak is szemtanúi voltak, amikor is a párizsi kommün ideje alatt ide menekült kommunistákat könyörtelenül lemészárolták a versailles-i csapatok. A holtak birodalma akkor került ismét a fővárosi szalonok központi pletykatémájává, illetve a napilapok címoldalára, amikor M. Marlit költő 100 illusztris párizsi vendégét egy titkos föld alatti koncertre invitált 1897. április 2-án. Az egyik gyertyafényekkel kivilágított osszáriumban az Operaház 45 zenésze pontban éjfélkor zendített rá Ferrett karmester vezetésével Beethoven Eroica szimfóniájának gyászindulójára, amit Camille Saint-Saëns Áve Máriája és Haláltánca, Chopin Márciusi temetés szonátája, és Xavier Leroux gyászindulója követett. A koncert hajnal kettő órakor ért végett.
Szeánsz és horrorfilm – A XX. század elején a Szajnától délre kialakított több mint 1200 kilométer hosszú mészkőbe vájt barlangrendszer kétharmadát köz-és életveszélyre hivatkozva betonnal feltöltötték. A statikailag biztonságosabbnak ítélt V., VI., XI., XII., XIII. és XV. kerületeket érintő 300 kilométer hosszú kacskaringós járatok bár megmenekültek a betemetéstől, ám a lejáratok többségét a gombatermesztések felfüggesztése után befalazták. Az egykor Párizs területének 40 százalékát kitevő 3150 hektáros barlangrendszer ma már csak 770 hektárt tesz ki, amit az utcákról és terekről 91, a kertekből és a pincékből 44 lejáraton lehet megközelíteni. (A Szajnától északra, a X., XVIII., XIX., XX. kerületek alatti gipszmezőbe kivájt 65 hektáros barlangrendszer ma már szintén nincs meg.) Bár 2002 májusában Párizs vezetősége egy 1,7 kilométer hosszú felújított katakombarendszert megnyitott a turizmus előtt, a többi járatba és sírkamrákba 1955. november 2-től szigorúan tilos a leereszkedés-, aki ezt mégis megteszi, az 3000 eurós büntetésre számíthat a föld alatt gyakran razziázó rendőrség sportalakulataitól.
A tiltás és büntetés nagysága ellenére a 60-as évek elejétől komoly szubkultúra alakult ki az elfeledett járatokban és termekben. Kezdetben a felszíni világ korlátai elől a diákság menekült le ide bulizni és ezoterikus felolvasásokat hallgatni, őket követték a punkok és a drogosok; majd az újságírókból, festőkből és szobrászokból álló katafiloknak nevezett csoportok, akik a mai napig különböző képzőművészeti alkotásokat hagynak maguk után a falakon. Természetesen az elfeledett járatokat felfedezték maguknak a különböző titkos társaságok is, akik vagy szellemidéző szeánszokban, vagy vad orgiákban, okkult piknikekben fejezték/fejezik ki hódolatukat vagy a Sátánnak, vagy valamelyik ősi istennek. (A hippik például Jim Morrison „lelkét” idézik meg hetente.) A rendőrség például 2004-ben egy horrorfilmekkel teljesen felszerelt titkos mozit is talált a Chaillot-palota alatt 18 méter mélyen kialakított 400 négyzetméteres termek egyikében, amit nemcsak zárt láncú tévékamera-rendszerrel védtek a törvény őreitől, hanem egy „kutyaugatást lejátszó magnóval” is. Egy kisebb, oldalsó teremben egy bárt is kialakítottak a titokzatos építők-, itt szeszes italokra, kuszkuszfőzőre, és kőből kivésett székekre, asztalokra is bukkantak a zsandárok. „Az egész mozi egy nagy szakértelemmel kiépített elektromos rendszerről üzemelt, és legalább három telefonvonal is volt odalent” – írták ekkoriban a lapok. Természetesen sok városi legenda is kapcsolódik a katakombarendszerhez. Ilyen például az alkalmanként feltűnő komótosan sétáló nagy vörös macska mítosza, amit mindig a Pére-Lachaise temető alatti járatokban látnak időnként felbukkanni. Szintén makacs legenda a Monfaucon környékén megjelenő oszlásban lévő akasztott ember szellemének mítosza, aki hangos lánccsörgések közepette hívja tetemre gyilkosát, a nagy hatalmú Enguerrand de Marigny minisztert. Hasonló sztori a Medici Katalin halálát kívánó kivégzett okkultizmussal foglalkozó sintér alakja, aki vértől tocsogó ruhában ijesztgeti bárdjával a Tuileries-kertje alatti járatokba lemerészkedőket. Picivel arrébb az Ördöggel paktumot kötött Biscornet lakatos nyögései hallatszanak, aki az Alvilág urától 1860-ban azért kért segítséget, mert nem tudta elkészíteni a Szent Anna templom ajtajának zárszerkezetét. Forrás: Falanszter.blog.hu