A ValóVilág két szereplője is a közönség elé tárta fájdalmas titkát: megerőszakolták őket. Gondolhatnánk, hogy mesebeszéd az egész, és csak azért lebbentették fel a fátylat egy nem létező titokról, hogy nagyobb népszerűségre tegyenek szert. De nem! Ugyanis a szexuális erőszak sokkal gyakoribb hazánkban, mint azt egy átlagos néző el tudná képzelni.
Jó, ha tudjuk: a szexuális erőszak bárkivel, bárhol, bármikor megtörténhet. Elkövetheti egy barát, a saját férjünk, a szülők valamelyike, esetleg egyszerre mindkettő, a postás, a boltos, az ügyvédünk, akár egy rendőr is. Éppen ez, a váratlanul lecsapó erőszak az, amely képes összetörni a világról, a világosan megkülönböztethető jóról és rosszról alkotott képet bennünk. A megerőszakolt nők és lányok jelentős része állítja: a fizikai fájdalmon, a szégyenen és a megaláztatáson túl, a többi emberbe vetett bizalom elvesztését a legnehezebb elviselni. A lélekbe vésődött félelmet, hogy a szörnyűség újra és újra megtörténhet, hogy a továbbiakban aligha találnak olyan pontot a világban, ahol biztonságban érezhetik magukat.

A félelem és az átélt rémségek hatására a megerőszakolt nők önpusztításba menekülhetnek: alkoholba, drogba, esetleg veszélykeresővé válik a magatartásuk. Többen öngyilkosságot kísérelnek meg, megint mások nem képesek többé társaságba járni, lemondanak az élet kínálta örömökről, elmagányosodnak, emberkerülőkké válnak. Teljesen átalakulhat addigi életük: elveszíthetik munkájukat, nem képesek tovább folytatni tanulmányaikat, nem mernek boltba, postára, színházba járni. Rettegnek.
Anna, 21 éves „Csak a fájdalomra emlékszem, arra, hogy meg akartam halni, hogy legyen már vége az egésznek, és mindemellett fura és oda nem illő módon az járt az eszemben, hogy mennyit könyörögtem anyámnak, mire megvette nekem azt a ruhát, amit leszaggattak rólam. Soha nem volt még ennyire drága ruhám. És soha nem is lesz. Miután elengedtek, egy ideig mozdulni sem mertem, féltem, visszajönnek és tovább folytatódik a kínzásom. Ma már tudom, hogy szerencsém volt, hiszen „csak megerőszakoltak”, belém dugták a farkukat. A számba. A fenekembe. A hüvelyembe. Egyik a másik után. Négyen. De nem törték össze az állkapcsomat, nem verték ki a fogaim és nem öltek meg. Csak harsány röhögés közepette megerőszakoltak. A tizenhatodik születésnapomon.”
Nem csak az idegenektől. A leghalványabb erőszakra utaló magatartás is félelmet vált ki belőlük, így szexuális életük eltorzul, ennek nyomán a párkapcsolataik megromlanak. Máskor – nem ritkán, „már minden mindegy alapon” – szélsőséges szexuális szokásokat vesznek fel, és nem válogatják meg szexuális partnereiket. Ennek hátterében az áll, hogy az erőszak miatt undorodnak maguktól, bűntudatuk van és vezekelnek egy olyan bűnért, amelyről nem tehetnek. Végső soron a legtöbb megerőszakolt lány vagy nő egy életre megbetegszik az átélt erőszak miatt.
Bea, 34 éves „Olyan gyorsan történt az egész, csak a mozdulat maradt meg, ahogy hátulról valaki elkapta a nyakam, egy másik meg már emelte is fel a lábam a földről. Nem tudtam védekezni. Pedig annyira akartam. Valaki a mellemre térdelt, azt hittem meghalok, pedig csak ezután nyomta be a farkát tövig a számba, nem kaptam levegőt, öklendeztem, azt hittem a saját hányásomba fogok fulladni, közben éreztem, ahogy egy másik férfi szétfeszíti a lábam, és belém erőszakolja magát. Egy sártenger közepén dobtak le a földre. És sáros lett a farka, ahogy küzdött velem. És először akkor sírtam el magam, amikor megéreztem, hogy valaki, sáros farokkal belém hatolva mozogni kezd bennem. Nem volt arca egyiknek sem, ehhez túl sötét volt. Nem ismerném fel őket, és nem is akarom…”
Az erőszak kiprovokálható? A legveszélyesebb, hogy ez a kérdés a szexuális erőszakkal kapcsolatban egyáltalán felmerülhet. A válasz ugyanis az, hogy nem! Nem és nem és nem! Soha egyetlen nőt sem lehet azért hibáztatni, mert egy vagy több támadó megerőszakolta. És nemcsak azért, mert a szexuális erőszak még véletlenül sem a szexről szól, hanem az erőszakról önmagában, de be kell látnunk azt is, hogy egy szabad társadalomban nem szoríthatjuk a férfiakénál szűkebb keretek közé a nők magatartását.
Ági, 28 éves „Apám legjobb haverja volt. A Miki bá, akit egyébként egészen addig imádtam. Óvodás korom óta ismertem, lovagoltam a térdein, fogócskázott velem, volt, hogy a matekházinál is ő segített. Aztán egy idő után, már a gimibe jártam, azt vettem észre, hogy néha „úgy” néz rám, olyan éhesen. De nem törődtem vele, valahogy a szex meg a Miki bá számomra két össze nem illeszthető fogalom volt. Aztán egy délután felszaladt hozzánk, csak én voltam otthon, apámat kereste, beengedtem. Szó nélkül rám vetette magát, tépte, cibálta a farmeremet, hanyatt lökött az ágyon. Nem mertem segítségért kiabálni, és amikor belém hatolt, azt hittem, szétszakadok ott lenn. Még szűz voltam. Apám vetett véget a jelenetnek, aki váratlanul hazaugrott a munkahelyéről. A második sarokig rugdosta a haverját, és fel is jelentette. De én a mai napig nem hevertem ki a dolgot. És a legszörnyűbb, hogy nem tudok apám szemébe nézni. Még előtte is szégyellem magam, pedig tudom, hogy nem én tehetek az erőszakról.”
Jogában áll mindenkinek ízlésének megfelelően öltözködni, mozogni, kapcsolatokat létesíteni, szórakozóhelyet és időt választani. Ennek ellenére a megerőszakolt nőknek – szinte minden esetben – szembe kell nézniük a társadalom előítéleteivel. Sokszor éppen a velük foglalkozó szakember (akár az orvos vagy a rendőr) is tehet olyan megjegyzést, amellyel egy életre az áldozatba fojtják az igazság keresésének igényét. Márpedig ha nem szolgáltat a társadalom igazságot, ha nem ismerjük el (nemcsak hivatalosan, de általánosan), hogy az, ami vele, velük történik, az az egyik legdurvább bűn, és nem deklaráljuk határozottan, hogy ebben a bűncselekményben ő semmilyen módon nem játszott szerepet, vagyis nem a nő bűne, ha megerőszakolják, akkor a többi ember, az emberi közösségbe vetett bizalom egy életre szólóan összetörik.
Anna, 46 éves „A saját férjem hetente legalább négyszer erőszakolt meg. A gyerekek mellettünk aludtak, és én pisszenni sem mertem. Előtte kérleltem mindig, mielőtt ágyba bújtunk volna, hogy ne, csak most ne, csak néha hagyjon nyugodt éjszakát, de soha nem érdekelte a tiltakozásom. Ha némán ellenálltam, ha megfeszítettem magam, ha összezártam a combjaim, olyan erővel csípett a mellbimbómba, vagy harapta meg a nyakam, a szám, hogy kiserkent a vérem. Egy idő után beletörődtem abba, hogy „jogokat gyakorol” felettem, és nem tettem semmit. Évekig.”
Foglald vissza az éjszakát! Európa néhány országában és az USA-ban is megrendezik a „Take Back the Night”-ot (Foglald vissza az éjszakát!) -1976 óta. A tömeges felvonuláson követelik a nők jogát a biztonságos, zaklatásmentes életre, szórakozásra, közlekedésre. A mozgalom felhívja a figyelmet arra, hogy a közterület mindenkié, és a nőknek jogában áll biztonságos keretek között eljutni bárhová, anélkül, hogy öltözködése, életkora miatt, vagy egész egyszerűen azért, mert nő, zaklatásokat, esetleg erőszakot kelljen elviseljen. A mozgalom nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a szexuális zaklatásokat vagy erőszakot átélt nők számára felhívják a figyelmet: nem az áldozat provokálja ki az erőszakot. Ez roppant lényeges eleme a megmozdulásnak, mivel mind a társadalom, mind az emberek tele vannak előítéletekkel.