Számomra a költözés legkedvesebb része, amikor a bútorok már a helyükre kerültek, a cipekedésben segítő barátok már elmentek, az ember kibont egy üvegsört, és leül. Még meg kell tanulni, hány lépés a konyha, befelé nyílik a fürdőszoba ajtaja, vagy kifelé, még nem esik kézre a TV távirányítója, még ezernyi csetresznek kell helyet találni, de fél órát egy üveg sör társaságában már megengedhet magának az ember.
Aztán másnap kissé unalmas, feszengő feladat legalább az emeleten lakóknak bemutatkozni. Rövid csengetés, résnyire nyíló ajtó: Jó napot kívánok! Kezét csókolom! Szia! Engedje meg.! Most költöztem ide … Nem, nem köszönöm … Még rengeteg a dolgom … Fut minden odaát …
Szóval feszeng az ember, mert az úgyis csak később derül ki, kivel lehet majd eljárni meccsre, vagy sörözni. Ki kopog át a falon minden WC-lehúzásra. Kinél ordít a TV éjfélkor is, mert nagyothall. Ki néz ki minden liftcsapódásra, ellenőrizve az érkezőt-távozót. Később az ember a lakótársak zömével úgyis köszönő viszonyba kerül. A felével vált is néhány mondatot. Pl. közösen sokallják a közös költségeket. De igazi barátságok inkább csak a Szomszédokban köttetnek, meg az égben, ritkábban a valódi lakótelepeken.
Harmadik napja laktam Békásmegyeren, hogy pontosan hol, nem írom. Tudomásom szerint a történet főhőse ma is ott él. Ha valaki mégis ráismerne, az valószínűleg úgyis jól tudja, miről beszélek, hát nagy baj nem származhat belőle.
Szóval a csengetés hosszú volt és határozott, vagy erőszakos, ahogy tetszik. Az ajtóban alacsony, gömbölyű nő állt. Találkoztunk már, ha hagy egy kis időt, eszembe is jut kicsoda. De nem hagyott!
– Láttam, hazaért már. Mondom, megnézem, hogy rendezkedett be. Nincs-e szüksége valamire. – Aha, tudom már.
– …né vagyok, amúgy Ica. Én vagyok a közös képviselő, a lakóbizalmi, ahogy régen mondták, de neveznek egyszerűen házmesternének is.
Esetleg tömbházmesternének, gondoltam, elnézegetve a kellemesem gömbölyű formákat. Tényleg találkoztunk már.
– No és persze tájékoztatnom is kell. – nyomult beljebb, a feje búbja nagyjából az államat súrolta.
– Nem is tudja elképzelni, mennyi gond van egy ilyen házban. És minden az én vállamon. De hozzám bizalommal fordulhat, én mindent elintézek. A közös költségeket havonta szedem. Persze, tudom én, hogy sokallják, mindenki sokallja, pedig ők is megszavazták. És egyáltalán, azt senki sem kérdi, mibe kerül a festés, a patkány – és csótányirtás, a szigetelés. Az égőket állandóan kicsavarják, a zárakat feltörik, és persze cserélni kell, aztán kulcsot másoltatni ennyi lakónak. Az utánjárás, mert nem mindegy, hol rendelem meg.
Ömlik belőle a szó. Szerintem a fülén vesz levegőt, mert szünetet, nem tart. Lecövekel az előszobában, szűk, úgyhogy karnyújtásnyi távolságból pislog fel rám, és mondja, mondja, mondja. A haja festett vörös, másként talán már ősz szálak is keverednének benne, de a negyvenen még innen van. A szája is vörös, mit vörös, élénk piros, mint a körmei. A pulóvere vastag, bordó, jókora mellek töltik ki. Az egész nő vörös, ahogy beszél, vörös mondatok hömpölyögnek belőle megállíthatatlanul.
– Én takarítom a lépcsőházat, meg a folyosókat. Persze ezen is takarékoskodni akartak, hogy majd beosztják lakásonként. Ki is volt függesztve odalent a takarítási rend. Na ettől megmenekült, mert persze mindig elfelejtették, ha meg nem, hát abban a munkában sem volt köszönet. El sem tudja képzelni, milyen rendetlenek az emberek! Hiába van négy konténer is a ház előtt, csak leviszik a szemetet egy nylon szatyorban, aztán odavágják melléje. A kóbor kutyák meg szétszednék, ha én nem tenném be utánuk. Jó, nem azért mondom, láttam, hogy maga rendesen beteszi!
– Te jó isten! Lehet, hogy még a szemetet is ellenőrzi, amit leviszek?
– Tudom én, hogy nehéz az ilyen magányos férfiaknak takarítani. Mégsem lehet hagyni, mert a piszokra egyszer csak megjönnek a csótányok. – és úgy néz körül, mintha a konyhaszekrény alól minden pillanatban várható lenne a csótányok bevonulása.
– Na, ne sértődjön meg! Nem azért mondtam. Csak, hogy tudja, vállalok takarítást is, ott, ahol nagyon elfoglaltak, vagy eleve nem értenek hozzá. A szomszédjánál is én takarítok. Tudja, az öreg mérnöknél. Köztünk maradjon, de hogy ott mi lenne, ha én nem ganajoznék ki hetente kétszer!
Értem, gondolom, most jön a szomszédok nacionáléja, és nem is tévedek.
– Hogy az micsoda egy mocskos vénember! És nem csak úgy, ha érti, mire gondolok. Nem tudok úgy takarítani nála, hogy végig ne simogatná a fenekemet, vagy meg ne markolászná a mellemet a disznó. Na jó, egy kicsit hagyom neki, úgysincs más öröme az életben. De a disznó azt akarta, hogy a lányom járjon fel hozzá takarítani. Hogy ő majd cserébe matekozik vele, meg hogy csak segíteni akar. Szeretem a hajnalt! Közben meg a bugyijába nyúlkálna. De én aztán megmondtam neki a magamét. Elégedjen meg velem a perverz disznója! Ha tetszik, tetszik, ha nem, nem! Ne gondoljon rosszra, de az a kis pénz is pénz. Nehéz a magamfajta asszonynak, egyedül egy ekkora lánnyal. Tudom én, hogy van mit nézni rajta, mert olyan feneke, és olyan combjai vannak, hogy mindenki utána fordul, de nem egy ilyen vénembernek.
Tényleg van mit nézni rajta, ha jóra gondolok, találkoztam már vele odalent. Szép, égszínkék bugyija volt, pedig nem is hajolgatott előttem, csak mintha a szoknyája alsó felét veszítette volna el.
Az mamában volt valami egészséges közönségesség. El tudtam volna képzelni disznóölésen, ahogy a visító állat nyakához tartja a tálat, aztán fél kézzel elkeveri a friss, meleg vérbe a maréknyi sót. De lehet, hogy soha nem is élt falun. A Ferencváros valamelyik lepusztult bérházának gangján nőtt fel. Életrevalóságot ott is össze lehet szedni. S most foggal-körömmel ragaszkodik a másfél szobás panelhez, fürdőszobához, melegvízhez, távfűtéshez.
– Szerencsére már nem kell rá annyira vigyázni, elmúlt tizennyolc.
Vagy nem, határeset, ha jóra gondolok.
– De azt azért megnézem, hova engedem fel takarítani!
Nocsak, és ide felengednéd, mozdul bennem a kisördög, mert egyre inkább az az érzésem, hogy a lányát kommendálja itt nekem.
– És a másik szomszéd, biztos találkozott már vele. Na, azzal csak vigyázzon! – halkítja le a hangját.
Jé, így is tud beszélni?
– Meleg, izé, érti, na, szóval homokos. A gyerekek fel is szokták írni a folyosón, de még az ajtajára is, hogy „Hülye Buzi!”. Hát én nem mosom le! Végül is igaz, nem? Amúgy nem sok vizet zavar, csak tudja, mindig attól félek, hogy hazahoz valami betegséget. Annyi mindent hall az ember! Aztán ki tudja, hogy fertőznek az ilyenek. Na vele ezért vigyázzon! De egy ilyen stramm fiatalembert igazán nem fenyegethet ilyen veszély! Igaz?
Egészen közel hajol, mintha rögtön bizonyságot akarna szerezni „normális” beállítottságomról.
– Nahát, részemről aztán igazán nem fenyegeti veszély … a szomszédot. – emeltem fel a kezemet, végigsimítva a vastag pulóvert.
– Nana, rácsapok a kezére!
De nem csapott, sőt a csípőjét úgy lendítette nekem, mintha én állnék a fal mellett, nem ő. Így is értelmeztem a tiltakozását, és minden tapintatos álca nélkül kezdtem simogatni a pulóveren keresztül.
– Naa, mit csinál? – és úgy nyomta nekem a csípőjét, hogy kénytelen voltam a fenekét is felderíteni.
Az biztos, hogy kétszer állt sorba érte, de az eredmény lenyűgöző lett. Tenyérbe simuló, gyűrhető, markolható gyönyörűség. Végre a száját is befogta/befogtam, bár közben is olyanokat sóhajtott, hogy visszhangzott tőle a folyosó, és nagyon szenvedélyesen kent össze a rúzsával, ami nem lehetett valami szuper gyártmány, de ez igazán nem zavart. S rögtön ki is próbáltam, tudok-e már én is maszatos csókot adni. Feltűrtem a vastag pulóvert, és szép szabályos lenyomatot helyeztem el fenséges, hófehér cicijére, ahol nem takarta a melltartó. A mozdulatot már ő fejezte be, pillanatok alatt kibújt a pulcsiból. Az apró, hegyes, ágaskodó mellbimbóknak is megvan a maguk bája, de az ilyen csodás, beletemetkezni való willendorfi keblek mindig lenyűgöztek. Az ajtót már mégiscsak becsuktam, és befelé, a nappaliba kormányoztam a házmesternét. Figyelmen kívül hagyva a folyamatosan hangoztatott
– Naa, na mit csinál ?! – mert amúgy nem igazán vonakodott. A fehér melltartó formát adott, kissé talán már puha melleinek. Lenyomtam a bőrfotelbe és folytattam a szép fehér hús összemaszatolását. Bennem pajzán gondolatokat keltettek a rúzsnyomos cicik, ő egyszerűbb lélek volt, lehunyt szemmel sóhajtozva élvezte a becézéseket. Szájam lekalandozott puha pocakjára is, amibe belevágott a melegítőnadrág gumija. Ahogy alányúltam vöröslő csík tűnt elő a fehér bőrön, alig valamivel a köldöke alatt. Hasa épp kellemesen domborodott a tenyerem alatt. Tornázni biztos nem járt, de izmai még nem ereszkedtek meg, nem váltak petyhüdtté, csak kissé gömbölydeddé, asszonyossá.
– Levehetem a nadrágodat?
– Hát, ha már eddig jutottunk.
Sóhajtotta elégedetten, és készségesen emelte a fenekét.
Bugyiban és melltartóban azért mégis elbizonytalanodott egy kicsit, mert maga alá húzta a lábait, és karjaival mellét takarva kuporodott a fotelba. Rövid, vaskos combjai, és kerek feneke félgömbjei között persze szabadon maradt a bugyi egy szelete, jól láthatóan duzzadt, sűrű szőrös gyümölcsöt rejtve a selyem alatt.
Olyan gusztusosan kerek és pici volt, hogy összefutott szájamban a nyál. A fekete fotelban a sápadt test igazán megörökítenivaló volt. De ha elővennék egy fényképezőgépet, perverz disznó lennék, talán majd máskor, hátha.
Inkább a fotel karfájára ültem, és piros ajkát kerestem, hogy oldjam a gyors lerohanás miatti vonakodását. Ha volt benne egyáltalán, és nem csak a látszat kedvéért játszotta a meglepődöttet. Ha nem pont ilyen hátsó gondolatokkal csöngetett be a galambom. Nem tudom mennyi lehetett a napi rúzsfogyasztása, de most aztán tényleg rendesen összemaszatoltuk egymást. Szenvedélyesen karolta a nyakamat, játszott a nyelvemmel, harapta az ajkamat, időnként a fülemig kalandozott, hogy belesúghassa:
– Ez nagyon jó, igazán finom, még!
Közben a cicijét markolhattam a melltartón keresztül, de a bugyijába még nem engedett.
– Ne, előbb húzd be a függönyt! – pedig én éppen, hogy látni szerettem volna.
Ezért inkább magam kezdtem vetkőzni, ami ellen nem tiltakozhatott, csak a szemével kutatott a hálószoba után. De nem akartam neki paplannal, takaróval sem kegyelmezni. Visszatelepedtem a karfára és leplezetlenül a szemébe nézve, simogatni kezdtem a nyakát, melleit. Rövidesen észrevettem, hogy óvatos pillantásokat küldözget az alsónadrágom felé. Az én szerszámomnak már nem kellett különösebb bíztatás, amúgy is elég büszkén meredezett. Ezért a kezét odahúztam, hadd ismerkedjenek.
Így már igazán nem lehetett kifogása az ellen sem, hogy én is felderítsem a cunusát. A bugyijába csúsztatva a kezemet, éreztem, hogy a vastag bozont alatt a puncija forrón lüktet. Jócskán nedves is volt már a bejárat, hogy középső ujjam igen szíves fogadtatásra talált. A fürge csiklandozás egyre erősödő nyögéseket csalt ki belőle. Meg egy csalódott, szemrehányó pillantást, amikor elhagytam a meleg fészket, igazán csak annyi időre, hogy megszabadíthassam a melltartójától. De ehhez mindkét kezemre szükség volt, és már igyekeztem is vissza a combjai közé. Ő megnyugodva markolta meg újra a farkamat. A cicijei tényleg olyanok voltak, mint képzeltem, hatalmas, már nem feszes fehér dinnyék, lefelé néző csodás, barna bimbókkal. Csak úgy kínálkoztak az ember szájának.
Ahogy izgalma fokozódott lett a bozontja egyre csatakosabb rásimuló tenyerem alatt. Amíg a cicijét szoptam, ő nyakamat, vállamat harapdálta, és úgy rángatta a szerszámomat, hogy éreztem, rövidesen a markába lövök. De ezt a váratlanul jött alkalmat mégsem adhattam ilyen olcsón. Felhúztam hát a fotelból, és átölelve súgtam neki:
– Menjünk be az ágyra!
Előreengedve az ajtóban, feltárult előttem gyönyörű, kerek hátsója.
– Állj meg! – amint lehúztam róla az utolsó ruhadarabot is, láttam, az is jó nedves már, szőrzete csatakos csomókba állt telt combjai között, hátul a lassan ritkuló szőrszálak magasan felhúzódtak a feneke vágatába is.
Az ágyon rögtön magára akart vonni, de én – lehet, persze disznó vagyok – előbb közelebbről is szemügyre akartam venni terjedelmes kufferját, fénylő punciját. Combjait egy kissé szét kellett igazítanom, térdét feltolnom, hogy az ágy mellett térdelve könnyebben hozzáférjek. Ujjammal rögtön beletaláltam, de a sűrű függönyt előbb szét kellett fésülnöm, hogy a rózsaszín kagyló is előbukkanjon, a koronáján ágaskodó csiklóval. A csípője rándulásán éreztem, meglepődött, amikor nyalogatni és szívni kezdtem. Tudom, sokan idegenkednek a cunnilingustól. Pedig, ha szégyenli is a partner nedvességtől fénylő kitárt ölét, gyorsan átadja magát a csiklandó örömnek, és az egyik legbiztosabb módja őt az orgazmus közelébe juttatni. Talán tartva a visszautasítástól, kevés nő kezdeményezi ezt maga, de végtelenül hálásak tudnak érte lenni. Az én gömbölyű tömbházmesterném is összerántotta egy pillanatra puha combjait, de így csak a fejemet szorította még jobban magára. A hasa hamarosan hullámozni kezdett a tenyerem alatt. Másik kezemet elöntötte a síkos nedvesség, éreztem, ahogy hüvelye többször összerándult mélyen feldugott ujjaim körül.
Melléhúzódtam az ágyon, és apró, megnyugtató simogatásokkal igyekeztem csitítani szíve dobogását. Eltartott néhány percig, amíg kinyitotta a szemét és rám mosolygott. Akkor feltérdelve mutattam neki magamat, hogy még egyáltalán nincs vége. Tágra nyílt szemmel vidáman bólintott, és készségesen húzta fel a térdét. Megkértem, nem feküdne-e inkább hasra kedvemért.
– Tudod, olyan gyönyörű popsid van.
– Ne térdeljek inkább? – kérdezte felszabadultan.
Fejét a karján nyugtatta, és kíváncsian pislogott hátra. Térdét távolabbra igazította, gömbölyű fenekét magasan a levegőbe emelte. Széles hát a könnyű ívben meghajlott, gerince árkában még az előző erőfeszítés verítéke csillogott. Mellei oldalra gyűrődve nyugodtak a lepedőn, puncija hátulról jól láthatóan, pirosan csillogva tátongott. Ha lehet, egyszer megörökítem, mindenféle pózban, csak tudjam rábeszélni, nyeltem egyet. De most végre én következem, helyezkedtem el mögötte. Nem én voltam ebben a punciban az első, gyanítom nem is a legnagyobb, de forró volt, olvadó. A mellei elomlók, markolhatók, felszisszent, mikor a bimbóit kezdtem morzsolni. Aztán egész teste újraéledt, mikor megkerestem a csiklóját, és ujjamat rászorítva, löketeimmel egy ritmusban kezdtem dörzsölgetni. Csípője egyre gyorsabb hullámzásával segített nekem. Már egyikünknek sem volt sok hátra, mikor hanyatt fordítottam, és beléhatoltam, amennyire csak tudtam. Mélyen a hüvelyébe ékelődve csak apró mozdulatokkal mertem válaszolni hullámzó testének, míg végre hosszan elömlöttem én is.
Sokáig feküdtünk egymás mellett, alig-alig becézgetve a másik testet. Az izzadtság lassan száradt fel rajtunk, amikor megkérdezte:
– Elégedett vagy? Mert én rég éreztem ilyen jól magam.
Megnyugtattam, hogy én sem bántam meg a dolgot. Csak magamban tettem hozzá némi iróniával. Nem, nem bántam meg, hogy galambom lett a tömbházmesterné.
– Jesszusom! – pillantott egyszer csak az órára
– Már ennyi az idő? A lányom rég otthon.
Úgy pattant ki az ágyból, mint egy gumilabda. Én igen elégedetten néztem az ajtóból az eltűnő gusztusos gömbölyűségeket, ahogy felkapkodta ruháit a nappaliban. Egyszer meg kell örökíteni, ha a fene fenét eszik is.
– Legalább az arcodat töröld meg! – hoztam neki egy törülközőt.
– Te is belenézhetsz egy tükörbe. – nevetett rám.
– Szia! Ha tudsz még ilyen finomakat, azt hiszem, gyakran fogok hozzád jönni – takarítani. – kaptam még egy sietős puszit, búcsúzóul.
Az igazsághoz az is hozzátartozik – hogy visszakanyarodjak a történet elejére – a dolognak ennyivel nem lett vége, és a lány is anyja méltó követőjének bizonyult. De ez már csak a történet folytatása lehet.
Hetek sem teltek el, s Ica számra kezdtem intézménnyé válni. Vacsorát hozott fel, ha későn értem haza. Gyakran megjelent, ha otthon dolgoztam, ilyenkor többnyire egy kis hancúrozásra is sort kerítettünk, aztán rohant, hogy dolga van. A takarítási rohamait időnként nehéz volt elhárítani, de amúgy jól megvoltunk. A kapcsolat számomra kényelmes volt, s én könnyelműen hagytam magam sodortatni az eseményekkel. Csak mélyen éreztem, hogy valahol lapul egy pici kis szörnyeteg, egy apró ördögöcske, de sejtelmem sem volt honnan fog előugrani.
Ica beszámolt ügyes – bajos dolgairól, Gabi (a lánya) tanulmányairól, előttem ismeretlen rokonokról és eseményekről mesélt anekdotákat. Tanácsot kért, időnként pénzt is, de mindig mértékkel, s szigorúan kölcsönként, ha mindketten tudtuk is, hogy nem egészen erről van szó.
Veszélyes játék volt. Az apró, családi titkok megosztása lekötelez, hasonlóval kell viszonozni, hogy az ember kiérdemelje ezeket a bizalmas, intim történeteket, aztán észre sem veszed, s nyakig benne vagy egy család mindennapjaiban.
Ica számára egyetlen tabu volt, valahai (?) férje, élettársa (?), akiről egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Nem is nagyon igyekeztem. Önállónak tűnt, aki két lábbal, szilárdan áll a földön, én megelégedtem a fennálló helyzettel. Míg egy napon be nem ütött a ménkű.
Általában nem szoktam Icához bemenni, a lánya vagy otthon volt, vagy nem, de ha nem, akkor is gyakran becsengetett valamelyik lakó a legkülönfélébb gonddal, nyűggel. Szóval ott ritkán volt nyugalom, Ica is szívesebben menekült hozzám, egy kis kikapcsolódásra.
Aznap azonban behúzott a földszinti lakásba, és úgy dorombolt, ahogy még ő is ritkán szokott. Hideg sörrel kínált, a virágos otthonka gombjai maguktól pattantak ki Ica erős mellén, feneke szélesen préselődött a konyhaasztal szélére. Karnyújtásnyi távolságból láttam, hogy fehér combjai csábos fekete bugyiban tűnnek el, amely elég vékony és kicsi volt ahhoz, hogy sűrű bozontjának néhány tincse előgöndörödjön alóla. Az arca felszabadultan kipirult volt, a mosogató mellett félig telt pohár jelezte, hogy kortyolt már kedvenc Éva vermutjából. Nem mondta, mit ünnepelünk, hiába érdeklődtem, de fél fenékkel felült az asztalra, és széjjelebb nyitotta a combját, hogy simogathassam. A tiszteletemre felvett csipkés bugyi alá még nem is jutottam, amikor nyílt az ajtó. Azt hittem, legalább bezárta.
– Mindig tudtam, hogy az én Icám kurva jó nő! – a hangban volt már néhány fröccs.
Tulajdonosa ötven körüli, izmos fickó volt. Ica mulatságos rémülettel rántotta össze otthonkáját, és sikított fel. Nem mintha akkor nevettem volna, de Ica elég gyenge színésznő volt. Mindenesetre elég bambán tűrtem a férfi nyomulását, némi magyarázat nem ártott volna nekem.
– Na, mit ülsz ott? Nem félsz, hogy beverem a pofádat?
Biztos, hogy több mint húsz évvel fiatalabb voltam nála. Nem kis előny, ha nem is építkezésen trógerolok reggeltől estig. De egyébként is, a dolog annyira megrendezettnek tűnt, Ica túljátszott rémülete, a fickó ajtóstul a házba rontása, műbalhét éreztem.
– És hol gondolod, a szántáson, vagy a térdig érő golyózáporban?
– Hehe, de legalább nem félsz. Én a Sanyi vagyok, az Ica barátja. Csak leülünk, aztán megbeszéljük, hogy is van ez.
Otthon volt, biztos. Ica szó nélkül gombolkozott, hozta a sört, de csak kettőnknek, előkerített egy üveg kísérőkonyakot is. No nem Napóleont, Trois Tours volt, még alig hiányzott belőle. Ő maga, némán az asztal sarkához húzódott egy hokedlire.
Ráhibáztam, Sanyi kőműves volt. Elégedetten nyugtázta, hogy azt építi, amit én rajzolok. Nem nagyon lehetett lebeszélni róla, hogy utakat, meg autópályát ritkán építenek téglából.
– Nem baj, azért megértjük egymást.
Megértettük, szó se róla, a sörök fogytak, és belülről feszítettek is már lassan. Gabi is megjött és rögvest elfoglalta a fürdőszobát, sajnos a WC is ott volt. Aztán bugyiban, melltartóban átlibegett a konyhán.
– Nem szégyelled magadat, Öltözöl fel azonnal? – csattant fel Ica.
Talán tekintélyét helyreállítandó, legalább a lánya fölött, de Gabika nem vette a lelkére. Amikor visszajött a szobából három számmal kisebb farmer volt rajta, hogy csak zsilettel lehetett volna lehámozni róla, és vékony fehér pamutpóló, hogy mindenki láthassa, a melltartótól megszabadult már, és leült az egyik sarokba szájat tátani, meg kagylózni. Angyali ártatlansággal bejelentette, hogy discóba megy, és némi pénzre van szüksége.
– Mióta nem fizetnek be a haverjaid? – kérdezte Sanyi.
– Én itthon is maradhatok, ha nem zavarok … – válaszolta kihívóan.
Kezdtem felengedni, hogy a kényesebb kérdéseken már túl vagyunk. Most már csak két szomszéd sörözget békésen, fociról meg építkezésekről beszélgetve, amikor Sanyi megint belevágott a közepébe.
– Csak az nem fér a fejembe, hogy miért pont az Icára buksz? Mert tudom én azt nagyon jól, hogy mit tud az Ica. Igaz aranyom? De hát a Gabika mégiscsak fiatalabb kiadás, nem?
– Az, 16 éves iskolás kiadás. Én meg 25 vagyok, nem gondolod, hogy egy kicsit fiatal hozzám?
– Fiatal, miért? Az Ica meg öreg hozzád, nem?
– Nahát ez az, akkor talán jobb is, ha hagyjuk a dolgot, nem? Úgyis mennem kell már. – álltam volna fel.
Azt nem tudtam megállapítani, hogy a két nő örült – e távozási szándékomnak. Gabi nagyon fülelt, látszott. Ica kerülte a tekintetemet, de ő is figyelt, és olyan tempóban töltögette a poharakat, mintha gyorsan az asztal alá akarná küldeni valamelyikünket, vagy mindkettőnket.
– Ugyan, hová mennél! Na, ülj csak vissza! Ica, bonts még sört, ugye nem fogyott el. Gabikám, gyere ide! Mutasd meg a Zsoltnak, mennyire nem vagy már kislány!
Sanyi maga mellé húzta a nem igazán vonakodó lányt, és megpróbálta fehér pólóját kiráncigálni a farmerból.
– Ne hülyéskedj már! Mégiscsak a lányod.
– Jaj, dehogy! Te eddig azt hitted? – röhögött fel Sanyi.
– Dehogyis! Valami tróger az apja, aki húszéves korában egyszer megmászta az Icát, aztán lelépett. Gabi nem a lányom. – közben, hogy a pólóját nem sikerült felhúznia, tenyerével mutatta micsoda formás kis didiket rejt a vékony pamut. Gabi egyáltalán nem tűnt meglepettnek.
– No meg a Gabi is megéri a pénzét. Már tizennégy éves korában nem lehetett levakarni róla a fiúkat. Még előttem sem volt szégyenlős! Igaz, Gabi? No az Ica persze eleinte arénázott egy kicsit, de hát attól még neki sem jutott kevesebb. Sanyi ugyan részeg volt, de Ica arcán láttam, igazat mond. Annyi mindent hall az ember, olvassa pszichológusok mélyinterjúit különböző könyvekben. Lát a tévében eltakart arcú riportokat és megrontásról szóló bűnügyi tudósításokat ismeretlen családok életének rejtett, sötét bugyrairól. Szemtől szemben állni ilyesmivel mégis más. Ott ültem, néztem őket, és nem tudtam legyőzni a kíváncsiságomat. Úgy hiszem, ismertem Icát, tudtam sok mindent képes megtenni egyszerű, egészséges bővérűségből, magyarul – szeret kefélni, és ugyanennyire szereti a pénzt is. Burkoltan nekem is célozgatott már a lányára. Mégsem értettem. Keserű – kényszerű kompromisszum volt-e ez részéről élettársának megtartására, vagy különös, eltorzult – Lám milyen szép lányom van! – anyai büszkeség.
Vajon, hogyan festhetnek egymás mellett ruhátlanul? Ica alacsony, kipárnázott nőiessége, és Gabi tizenhat éves sudár, izmos nyúlánksága, amit talán ismeretlen apjától örökölt. Arcról le sem tagadhatták volna egymást, különösen, hogy Gabi Ica iskolájába járt. Ugyanaz a hajfesték, ugyanaz a vékonyra tépett szemöldök, a feketével hangsúlyozott, kékkel keretezett démoninak szánt szem, Icánál inkább a fáradtságtól csillog, Gabié nagylányosan, hatalmának tudatában. Erős, jellegzetes arccsont, keskeny, idegesen kígyózó ajkak, amit Ica ugyan mindig túlmázol az élénk rúzsaival, de igazán megvastagítani nem tud. A rövid otthonkában ülő Ica feneke éretten kívánatosnak tűnt, a ruha által alig takart combokkal. De a hosszú lábú, feszes pólós, farmeros Gabi ugyanolyan izgatónak tűnt, bimbózó mellén Sanyi lapát tenyerével.
Milyen szálak, érdekek, érzelmek kapcsolhatják össze családdá ezt a három embert? Az öregedő, de még jó erőben lévő Sanyit, aki egyként otthon van építkezésen és kocsmában, anyánál és lányánál, de jó esélye van arra, hogy kivénhedt alkoholistaként végezze valahol az utcán. A lassan hervadó de még mindig szép Icát, aki remeg nehezen megszerzett kis egzisztenciájáért, és a lányával való etyepetyézést elnézi Sanyinak, de egy sörre valót valószínűleg nem nyomna a kezébe. Az üde, manöken szépségű Gabit, akiről nem lehet levakarni a fiúkat, de otthon a meleg szobáért, az ételért eltűri Sanyi tapizását, talán még többet is. De tudja, nem ez az igazi, s amint lehet le fog lépni. Gondoltam, s bár jócskán volt nyomás a fejemben, azt azért tudtam, hogy ebbe a játékba én legfeljebb játékból szállhatok be, s csak egyszer.
– Hé, elaludtál? – riasztott fel Sanyi hangja
– Látom, javíthatatlan vagy. – követte tekintetem irányát. Icán az otthonka jócskán felhúzódott, ahogy sarkát a hokedli lábtámaszára emelte. Nyitott térdei között fénylettek a fehér combok, halványkéken világított a bugyi kis darabja.
– Gabikám, ne siess már annyira! Ilyenkor már rég a téren szoktál lenni. – mondta Sanyi.
– Lóvé nélkül, nincs hol lógni. – Tartotta a markát a lány.
– Te Zsolt, van nálad egy kis suska? Én már egészen kifogytam! – oldotta meg Sanyi nagyvonalúan a zsebpénz kérdését.
Volt, Gabi szó nélkül gyűrte zsebre, és indult.
Hármasban maradva Sanyi figyelme újra Ica felé fordult. A sör és a gyorsítóként ivott konyak kezdte feloldani a gátlásokat. Sanyi egyre kedélyesebben dicsérte nekem Icát, a főztjétől a bámulatos melleiig, aki szótlanul tűrte a már tapogatásba átcsapó mustrát. A barátja közelebb csúszott hozzá, átkarolta a nyakát és mindenáron be akarta vonni őt is a társalgásba.
– Icuskám, drága. Látod, mondtam én, hogy jó barátok leszünk mi ezzel a fiúval. Ő is ugyanazt szereti, amit én. Ugye mondtam, hogy nem fogunk összeveszni.
– Jó, mondtad, na és? Mit iszol annyit? Attól csak a hólyagod lesz nagyobb, nem a faszod.
– Hát, mit csináljak, ha te csak gubbasztasz azon a hokedlin? Ez így olyan, mint egy kanmuri. Bizony isten mindjárt előveszem a kártyát. – közben lelkesedésében majdnem a konyha kövére rántotta Icát.
– Gyere már ide, na! Te mégsem lehetsz szégyenlősebb, mint a lányod.
– Tiszta részeg vagy. – billent vissza Ica.
– Na és? Attól még működik. Megmutassam? – és röhögve kezdte gombolgatni magát.
– Na, Ica, tényleg! Mutass már nekünk valamit! Zsolt, segíts már rábeszélni ezt a libát! – képtelen volt beletörődni az egyszerű sörözésbe.
– Ugyan, hagyd! Ha egyszer nem akarja. – próbáltam békítgetni.
– Nem akarja a fenét! Neki is viszket a picsája. Csak kéreti magát.
Ica akkor kiitta a maradék vermutot, és lehajtott fejjel, komolyan gombolgatni kezdte az otthonkáját. Félig hátat fordított nekünk a hokedlin, csak világító, kövérkés combjait láthattuk, meg a fenekéből egy szeletet, ahogy felhúzódott a ruha. Nem nézett ránk, de a pózban benne volt a „Na, ezt akartátok?” ígérete.
– Mocskos disznók vagytok, mind a ketten. Tudjátok? – mondta alig hallhatóan.
Egyik mellét kiemelte a szűk ruhából, tejfehéren világított. Másik kezét a combjai közé zárta, mintegy védve magát az elkerülhetetlentől.
– Ez az Ica! Látod, így szeretlek én. – lépett mögéje Sanyi.
Az ujjatlan, virágos otthonkát még két gomb tartotta középen, Ica dundi pocakján, így Sanyi felül kibújtatva belőle csak hurkába gyűrte azt a derekán. Lehámozta róla a fekete melltartót, és nagy, lapát tenyere a lelógó ciciket kezdte masszírozni, csavargatni a tallérnyi barna bimbókat. Kortyoltam a konyakból, aztán a sörből is. Sanyi hátulról az ülő Ica fölé hajolt, és felém fordítva őt, szélesre nyitotta a combjait. Láttam az áttört, fekete bugyit, amit ma már majdnem felderítettem egyszer, és Sanyi kezét, amint eltűnik benne. Fülig vigyorogva nem annyira simogatta, inkább markolászta Ica pinusát és melleit. Aztán az álla alá nyúlva felemelte a fejét, és szájon csókolta.
– Gyere, Zsolt! – kacsintott rám.
– Add a szájába, attól mindig felpörög!
Melléjük állva Ica kihámozott a nadrágból és cumizni kezdett. Sanyi a combjait gyúrta, aztán elfordult, és töltött magának. Mire visszajött, már neki is nyitva volt a slicce, és részeg volt, vagy sem, de tényleg működött neki. A mi, immár közös, házmesternénk hol ide, hol oda fordult köztünk, de azért a markából egyikünket sem engedett ki. Jó volt, buli volt, kezdtem elfelejteni a zavaró előzményeket.
– Na nagyfarkúak, gyertek be a szobába! Melyikőtök akar első lenni? – pattant fel Ica.
Menet közben dobta le az otthonkáját, a szemünk előtt már csak a fekete bugyi feszült terjedelmes fenekén. Mi pedig olyan lelkesen vetkőztünk, mintha legalábbis az életünk múlna azon, ki ugrik először Ica combjai közé, de ő már választott. Az ágy szélére helyezkedett, hogy Sanyi levetkőztethesse, és eléje térdelhessen.
– Zsolt, te ülj ide a hasamra, hogy elérhesselek!
Nem panaszkodhattam a szereposztásra. Ica puha dunyha pocija csak úgy kínálta magát a fenekemnek, bár inkább térdeltem fölötte. A két összeszorított cicivel pedig beboríthattam a farkamat, és megcélozhattam a kerekre csücsörített, vöröslő szájat. Két kézzel megmarkolta a csípőmet, úgy mozgatott a szájában előre – hátra. A lába Sanyi vállain nyugodott, és a pinusa időnként mulatságos hangokat produkált, ahogy a barátja farka lendületesen járt benne. A fenekem alatt hullámzó hason éreztem a hátulról jövő erőteljes lökéseket, de Ica elől is harsány cuppogást hallatott, mint aki nagyon nagy ínyencséget falatozik. Ahogy dobálta magát, és közben húzta a csípőmet, egyre előbbre csúsztam. Kénytelen voltam a feje fölött megtámaszkodni, mert a térdemmel már a hóna alját szorítottam, és gyakorlatilag a mellein feküdtem. De így már nem szorultam az ő irányítására, magamtól kezdtem mozogni a szájában, izgalmamban egyre kevésbé törődve a mértékkel. Tűrte, ameddig tűrhette, aztán a hasamnak feszítve a tenyerét kitépte magát A farkam nyálasan, melegen simult a nyakához, pici tokájához.
– Hülye, megfulladok!
– Meg ne fojtsd nekem! Kár lenne érte! – hülyéskedett Sanyi hátulról.
– Csere! – vezényelt aztán.
Ica most hasra fordult, feje az ágy kellős közepére telepedő Sanyi ölében. Előttem kitárult a kedvencem, a nagy, kerek, fehér segge. (És most nem trágárkodok! Az tényleg nem popsi volt, nem tompor volt. Az a lenyűgöző hátsó fertály egy nagy, kerek, fehér segg volt, amibe leginkább beleharapni támadt az embernek kedve. Ica jól ismerte bűnös vonzalmamat ama testrésze iránt. Ezért hiszem, hogy ma sem sértődne meg a „seggen”.) Szóval a terjedelmes labdák között Ica már jócskán be volt járatva. Sűrű, fekete bozontja csatakosan, csomókban csillogott. Ujjammal kipróbáltam, és az rögtön síkos, nyálkás lett tövig. Éreztem, hogy a szeméremajkai és a csiklója is keményen duzzadt már. Nem volt más hátra, mint megmarkolni a csípőjét, és hajrá, tövig. Most én löktem őt Sanyi farkára, de nekem nem beszélt vissza a pinusa, én csak csattantam időnként a fenekén, amikor túl nagy lendületet vettem. Nem tudom, meddig tartott, azt hiszem, egészen jól bírtuk, nekem már kezdett jó lenni, amikor Sanyi megszakította a kialakult játékot.
– Figyelj Zsolt! Mutatok neked valamit. Ezt még biztos nem csináltad vele, mert nem nagyon szereti. Előbb kell neki egy kis tütü, csak akkor hagyja. – Ica rögtön tudta, miről van szó.
– Egy nagy faszt! Ehhez még akkor sem ittam eleget, ha te olyan rohadtul kanos vagy a seggemre!
– Na, maradj már! – csapott játékosan a fenekére Sanyi.
– Ott se vagy te már szűz régen. – és Ica maradt.
Térdelt a szőnyegen, felsőteste rásimult az ágyra, a fejét oldalra fordítva a párnán csukott szemmel várta, mi jön. Sanyi melléje térdelt, és ujját a pinusába merítve, kenegetni kezdte a végbelét, masszírozni a fenekét, időnként széthúzva azt.
– Csak előbb tágítani kell egy kicsit. – magyarázta.
És tényleg, a popsilyuk egy idő után már nem rándult össze minden érintésre, sőt készségesen befogadta a kutakodó mutatóujjat. A barnás, ráncos lyukacska rózsaszín gyűrűcskére kezdett hasonlítani. Akkor Sanyi föléguggolt, és a szerszámját elégedett arccal eltüntette Ica végbelében. Addig soha nem csináltam ilyet, azóta sem sokszor. Lenyűgözve néztem, hogyan kezd el mozogni. Ica arcán nem láttam elviselhetetlen fájdalmat, inkább békés volt, csak egyszer-egyszer futott át rajta valami.
– Na ez az, látod? – nyögte Sanyi.
– Gyere, most már te is megpróbálhatod.
Kíváncsian álltam Ica mögé. Meglepetésemre Sanyi szerszámja után a popsilyuk nem húzódott egészen össze. Nem tátongott, nem, csak mintha hívogatott volna. Egészen könnyedén csúsztam be. Forró volt, forróbb, mint a pinusa, és úgy szorított, mint egy rugalmas, vastag gumigyűrű. Tetszett a sosem tapasztalt élmény, az örömök szűk alagútja. Sanyi Ica tarkóját, hátát simogatta, és bíztatott. Nekem már nem kellett sok, alig néhány húzás után vadul megrándultam, és nagyon is bőséges beöntést adtam Icának. Amikor kihúztam magam, szabályosan beleláttam Ica hátsójába, és a „mélyben” ott csillogott a fehér sperma. Sanyi késlekedés nélkül követett, Ica széles hátára támaszkodott, és átszellemült arccal tömte, tömte. Ica mellei szélesre préselődtek a lepedőn, az ágy reccsent egyet-egyet, az ágynemű gyűrődött, aztán egyszer csak Sanyi is felnyögött, és fröcskölni kezdett. Még néhány pillanatra izzadtan borult Ica hátára, majd kiengedte maga alól.
Ica felhúzott lábakkal, hátával az ágynak támaszkodva ült. Ebben a helyzetben látszott, mellei már kezdik elveszíteni ruganyosságukat, a barna bimbók lefelé és egy kicsit oldalra néztek, mintha kétfelé kacsintanának ránk.
– Na, elégedettek vagytok? A fene abba a nagyétkű faszotokba.
– Óriási voltál Icuskám! – dicsérte meg Sanyi.
– Akkor adjatok egy cigit, meg valami piát. – ketten ugrottunk.
Ica arcán elmázolódott a festék, és valami elégedett, szemérmetlen diadal ragyogott rajta. Az egész tartásában volt valami a jól végzett munka otthonos magabiztosságából, a jóllakott nőstény elégedett morgásából. Ahogy a farkunk a nyakán is szétkente a piros rúzsát. Ahogy a könyökével a térdére támaszkodott, és láthattuk, izzadtan csillogó hónaljszőrzetét. Ahogy minden megfontolás nélkül, teljes természetességgel ült ott felhúzott térdekkel, szétvetett lábbal, a képünkbe tátongó bozontos picsával. Ahogy az egyébként minden foltot dühödten káromkodva súroló Ica most hagyta, hogy a hátsójából szivárgó szaft a szőnyeget áztassa. Ahogy most nem kapkodott rögtön a ruhája után, hanem elégedetten nyújtózkodott, és ringó csípővel lejtett el előttünk.
– Elmentem fürödni. – szólt még vissza.
Mi lassan összeszedegetve a szétszórt ruhákat újra a konyhában telepedtünk le egy búcsúpohárra, amely a társasági élet megszokott színtere volt a házmesterlakásnak.
– Remélem, jól szórakoztál? – emelte felém a poharát Sanyi.
Elismerően hümmögtem valamit.
– Akkor jó, a Gabikát is megkaphatod, ha akarod.
– Ezt már megbeszéltük, nem?
– Ahogy akarod, csak mondom. Nem az Icát féltem tőled, elmondta, hogy jól összejöttetek. Csak azért mondom, mert neked ingyen van, az Ica is, a Gabika is. – no fene, gondoltam.
Sanyira nézve már sejtettem, hogy valami ára biztos lesz a nagyvonalúságának, csak azt nem tudtam, mi.
– Tudod, az Icának néha hozok vendégeket, akiknek nem ingyen van. – Szóval futtatod, gondoltam.
– Lassan a Gabika is elkezdheti. Neki sem lenne ellenére, jó kis lóvét tudna összehozni. – persze, neked.
De még mindig nem értettem, hova akar kilyukadni.
– Csak tudod, ez a lakás kicsi, meg állandóan becsönget valaki, az Ica sem akarja elveszíteni az állását. Te meg úgysem vagy otthon napközben, a tiéd szebb is, annak is meg lehet kérni az árát. Az Ica meg úgyis takarít nálad.
Baszd meg! Szóval te futtatod őket, én meg szobáztatok, sőt még azt is elintézi helyettem az Ica, én meg cserében ingyen kefélhetem őt, meg a lányát is.
– Hát én nem tartom ezt olyan jó ötletnek.
– Miért? Tiszta pénz, csont nélkül. Gondold meg! Meg aztán miért hagytam, hogy az Icával kavarj, miért ajánlgatom itt neked a Gabikát? Hát nem a két szép szemedért baszd meg!
– Majd meggondolom, jó?
Közben megérkezett Ica, feltűzött hajjal, gombolatlan pongyolában, és egyetlen megjegyzésével visszamenőleg világossá tette az egész estét, az egész helyzetet:
– Megbeszéltétek?
A gondatlan természetességgel feltárt meztelen idomok, a festetlen arc, szappanszag, a rövid, odavetett kérdés mind – mind jelezte: otthon vagyok, a nagy „családi” munkamegosztásban megvannak a kötelességeim és az előnyeim.
Két nap múlva, hát ki volt takarítva, tény. Csak a hamutartó volt egy kicsit máshol, csak a fürdőszoba volt még egy kicsit nedves, csak az ágynemű volt friss … Első dühömben lerohantam Icához. Azt mondta, a hallgatás beleegyezést jelent. Nem így mondta, de ez volt a lényege. Azt mondta, vegyem tudomásul, hogy abból, hogy én időnként megkefélem, ő nem tud megélni, és jártattam volna a pofámat időben. Most viszont fogjam be, és vegyem ki a pénzt a konyhaszekrényből, mert oda tette, és még a takarításért sem vont le belőle.
Egyébként vegyem tudomásul, hogy ezért a pénzért ő dolgozik, a Sanyi elissza, de legalább vendégeket hoz, és én vagyok az egyetlen, aki semmit sem csinál érte. Aztán még hozzátette, hogy ha mindenáron csinálni akarok valamit, hát esetleg rúgjam ki a Sanyit, úgyis elege van már belőle, én is jól járnék, és a bolt is jobban menne nélküle. Szóval szédítő perspektívát vázolt fel előttem. De utólag be kell ismernem, legalább a maga szempontjából, igaza volt.
(Bocs, de itt most egy percre meg kell szakítanom az elbeszélést. Szóval azt mondtam, hogy az Icának a maga szempontjából igaza volt. Amit viszont én csináltam, abban – utólag – azt hiszem, nem volt igazam. Tulajdonképpen piszkos és aljas dolog volt. Ma már nem tenném, de így történt.)
Hírből ismertem a környék legolcsóbb krimóját, Sanyi törzshelyét. Tudtam, hogy ott iszik, snóblizik, huszonegyezik, vagy fájerozik. Nem volt ügy, beszállni a partiba, Sanyi úgy mutogatott a haverjainak, mint egy kitüntetést. Két óra se kellett hozzá, hogy Sanyi majd ötezer forintot nyerjen tőlem – a seregben sokszor egész napokat fájeroztunk át – akkor majd egy havi fizetését. A haverok látták, és biztos voltam benne, nem fognak leszállni róla, amíg egy grand van a pénzből. Gabika hat előtt nem indult a dizsibe, még volt időm.
Felpakolva estem be Icához.
– Segítenél? Fel kéne cuccolni a kocsiból, de egyedül vagy három forduló.
Odafent aztán kezdtem szétpakolni az állványokat, reflektorokat.
– Nézd csak, úgy kértem kölcsön, tuti jó gép. Lencsék, objektívek …
– Te disznó. Fotózni akarsz?
– Csak néhány képet, olyat, ami pénzt is ér. Rólad!
– Ki a fene kíváncsi az én lógó melleimre?
– Hát nem egyedül rád gondoltam.
– A Sanyit már három napja nem láttam. Gondolom pénzhez jutott valahol. – Nem is fogod egy darabig, gondoltam.
– Nem róla van szó.
– Nem? Hoztál valakit, vagy te fogsz futkosni?
– Arra gondoltam, tudod ez ritkaság, hogy a Gabikával együtt vennélek le.
– Te nem vagy normális! A Gabika biztos jól mutatna, de mellettem? És hogy gondolod, hogy együtt? Gabi a lányom.
– Tudom, le se tagadhatnátok egymást. És te tudod, hogy mennyit adnak az ilyen képekért?
– Mennyit? – már messze nem volt olyan elutasító.
– Nagyon sokat! És biztos lehetsz abban, hogy kapnátok további lehetőségeket is. Persze nem itthon, utazni is kéne hozzá, de azt úgyis fizetik.
– Olaszba? – ragyogott fel az arca.
– Oda is.
– Beszélek Gabikával, te addig szereld össze a masinériát.
Mire visszajöttek, már ki volt készítve a likőr, és Ica kedvelt vermutja.
„Egyenruhában” voltak, Gabika a szokott, égszínkékre mosott farmerban, fehér pamutpólóban, a mama kicsípte magát, ahogy ő a démoni szépséget elképzelte, bőrszoknya, fekete harisnya, világos blúz és festék, festék, minél több és minél élénkebb, annál jobb. Leültünk megbeszélni a dolgot, és fél óra itatás után már felszabadultak voltak. Tisztáztuk, hogy a végére mindent le kell vetni. Tisztáztuk, hogy nem csak ülnek egymás mellett, de csinálni is kell valamit. Gabika előrelátása leszögezte, hogy a negatívok őket illetik, és még írásos szerződésről is hallott valahol, de lebeszéltem róla, hogy ez a próbafelvételre nem vonatkozik.
Most, hogy írom, idepakoltam az íróasztalra a fényképeket. Hát, a Playboy nem venné meg őket. Nem baj, nekem szépek.
– Ülnek egymás mellett az ágy szélén. Komolyan, karót nyelten, mint két halálraítélt. Gabi combjai még a farmerben is szigorúan összezárva, keze természetellenes, kényelmetlen pózban a térdén. Ica hátratámaszkodik, lábai kissé nyitva, de vaskos combjai összeérnek, hogy a rövid szoknya alatt a nevezetes fekete bugyija van, csak én tudom, a képen nem látszik.
– Hátulról. Úgy hajolnak az ágy fölé, mintha a lepedőt vagy a huzatot igazítanák. Ica szoknyája itt már felcsúszott, elfelejtette visszarángatni, fehér combjai között világosan látszik a bugyi sötét sávja.
– Kigombolkozva. Gabika pólója felhúzva, már mosolyog a lencsébe, a kemény cicik pofátlanul meredeznek felfelé. Ica nyitott blúzban, melltartó nélkül, két kézzel emeli fel nyálcsordító kebleit. Félszemmel irigyen nézi nyújtózkodó lányát, hogy neki nem kell tartani.
– Ica háttal, fejét, vállát fordítva néz a gépbe. Gabika mögötte térdel, és a mama terjedelmes hátsójáról húzza le a bugyit. Úgy néz ki, mintha bele akarna harapni. (Bocs, ez ide keveredett, nem ez jön.)
– Ica lehajtott fejjel, festett vörös haja az arcába hull, a lánya farmerjét gombolja. Mindketten Gabi ölére merednek.
– Mindketten bugyiban, de Icán még blúz, Gabin még póló. Sarkuk az ágy szélén, kitárva a lencse felé.
– Ugyanaz a póz. Ica ijedt arccal, keze Gabi fehér bugyijában. A lánya két ujjal húzza félre az ő nadrágját. A fényképen csak sejtem, hol végződik a fekete bugyi, hol kezdődik a sötét bozont.
– Gabi hanyatt fekve az ágyon. A ruganyos, fiatal test már meztelen. Ica a feje fölött áll terpeszben, és két kézzel emeli magasba a lánya hosszú, izmos combjait.
– Ica hátulról. A szőnyegen térdel, az ágyra hasalva. „Hátsóperspektíva”. Gabi szélesre vetett lábbal ül az anyja fenekén, hátán.
– Mindketten az ágyon, hanyatt, felkönyökölve, talpuk felemelve, egymáshoz nyomva, mint egy biciklis tornagyakorlat. Itt már határozottan röhögnek, és a másik pinusát méregetik.
– Ica szétvetett combokkal az ágy szélén. Gabi előtte ül, egyik karjával anyja vastag combjára támaszkodik, a másik kezével simogatja, ott.
– Kedveskedés, fordítva. Gabi hanyatt az ágyon, formás lábait összezárva emeli a mennyezet felé. Pihés pinusát Ica tenyere takarja.
– Gabi az ágy előtt térdelve. Az arca nem látszik, tarkójára a tenyerem simul. Én csak deréktól lefelé látszom, de jórészt takar a meztelen lány.
– Icát ostromlom hátulról. Az egyik kezem látszik, ahogy markolja a puha, fehér húst. Az ágynemű gyűrődései Ica fejénél mutatják, hogy az előbb még Gabika feküdt ott.
Hármunkról nem készült fénykép, az csak az emlékeimben él. Nem engedtem el őket hajnalig, együtt aludtunk.
Másnap dolgozni mentem. Harmadnap két teherautó, és négy rakodó jelent meg. Volt akkoriban egy előnyös és biztos állásajánlatom. Nem messze, jó harminc kilométerre Pesttől. Gond nélkül ki lehetett járni, de ki is lehetett költözni. Az utóbbit választottam. Később előhívtam a tekercset, néhány kocka nem sikerült. Emléknek a képek maradtak. Nem vagyok büszke rájuk. Ennyi.