Pornófilm forgatás a Pólusnál

Nem messze a Pólus Centertől, kertes házak keverednek panelekkel. Ez a nap utolsó helyszíne. Másutt van dolgom, a továbbiakban rábízom a riporteri szerepet Krisztiánra.
– Álljatok meg! Hé! Álljatok meg! Hívom a rendőrséget! A rohadt, mocskos anyátokat, várjatok!
Alacsony, köpcös férfi üvölt, miközben rohan felénk az út másik oldaláról, jobb kezében baseballütőt lóbálva. Ottó egy fának támasztotta Emíliát, térdei közt átfűzte a kezét, bal lábát felhúzta. Ebben a pozitúrában közösülnek, úgy, ahogy megbeszélték, gumival. Ottó eszmél előbb, kirántja magát a lányból, pillanatok alatt felhúzza a nadrágját, és már szalad is. Emília kicsit toporog, aztán úgy dönt, inkább a helyszínen hagyja a rózsaszín tangát, aztán ő is futásnak ered. Emília gyorsabb Ottónál, utoléri, pár métert kézen fogva futnak. Hamar rájönnek, hogy ez rossz taktika, szét is válnak. Egy ember már nem kaphat el egyszerre hármat. Merthogy szalad Cobra is! Gátfutót megszégyenítő ügyességgel ugorja át a járdát szegélyező sövényt, jobb kezében táncol a kamera, ballal sapkáját szorítja a fejére. Ő a legfürgébb, elsőnek ér a kocsijához. Bedobja a gépet a jobb oldali ülésre, indít, bevárja a lányt, aki a hosszú, fekete csizmától és a magára tekert télikabáttól nehezebben fut. Emília bevágódik a hátsó ülésre, a Mercedes csikorgó gumikkal elhúz. Az üldöző már megelégedne Ottóval is, aki bajban van, a slusszkulccsal babrál; a köpcös befordul az utcasarkon, már csak néhány lépésre van, amikor az ezeréves Wartburg nagyot böffenve végre elindul. Az üldöző megáll, csalódottan ordít a kocsik után, hatalmas nyálbuborékokat köpköd.

– Hát mit képzeltek ti! Mi? Mocskoskodtok fényes nappal az utcán, a kétéves fiam meg végignézi az ablakból?! De felvettem az egészet videóra! Feljelentelek benneteket, mocskosok!
Lóbálja a baseballütőt, majd hangosan próbálja memorizálni a rendszámokat.
Az üldözöttek a közeli a vasúti töltésnél fújják ki magukat, egymás szavába vágva mesélik a részleteket.
– Jaj, hát ez izgi volt… – mondja Emília Bellának. – Az elején még kicsit cikisnek gondoltam ezt az egész utcai forgatást, de mostanra már belejöttem! Na, megigazítom a sminkemet egy kicsit.
Rózsaszín táskájából kis kerek tükröt vesz elő meg egy kontúrceruzát. Cobra a fejét csóválja:
– Hát azért ilyen még nem volt, hogy engem bunkóval kergessenek! Rendőrök már igen, de hogy baseballütővel! Pedig párszor csináltam már ilyet…
Új tervet kovácsol.
– Elhúzunk ebből a kerületből, beljebb megyünk, van ott egy üzletház, mellette pár nagyobb épület, arra forgalom is van. Felveszünk a dugásból még öt percet, aztán kimegyünk a külsőbb részekre megcsinálni a spriccet.
Újpesten vagyunk. Itt lényegesen „rázósabb” a helyzet: nagy kocsi- és gyalogosforgalom, kisbabás szülők, buszra várakozók, a közeli áruház vásárlói. Cobra már óvatosabb, nem Parkol a kocsik közé, a Mercedes a kijárat mellett áll meg, menekülésre készen.
– Sietnünk kell – szól, amikor visszatér a rövid terepszemle után. – Lassan vége a tanításnak a sulikban, ne lássák a srácok, hogy mi van. Meg egyébként is: gyerek nem lehet a felvételen.
Rövid tanácskozás a szereplőkkel, megvan a megfelelő helyszín. Az egyik panelház előtt két nagy szemeteskonténert fordítanak össze L alakban, így a szereplők a járda és a szemközti buszmegálló felől valamennyire takarásban vannak.
Peregnek az események. Ottó a farkát veri, Emília lekapja magáról a télikabátot, a térdig érő hosszú csizmát kivéve meztelen. Mire ráborul az egyik kukára Ottó már mögötte van. Mielőtt a lányba hatolna, elragadtatottan felkiált.
– Úristen, ezek a picsák! De megdugom mindjárt!
Szemvillanásnyi idő telik el, már együtt mozognak, a lány
bal lába felemelve, a fiú hátulról döngöli, a felemelt lábba kapaszkodik. Úgy látszik, Emília részéről már nyoma sincs a kezdeti idegenkedésnek.
Egy középkorú hölgy közeledik, amikor meglátja a jelenetet, elfordul, zavartan elmosolyodik. A távolból két fiú figyel, a legtöbben úgy tesznek, mint ha nem történne semmi, páran azonban tényleg nem veszik észre a jelenetet.

Az operatőr hol előttük guggol, hol körbejárja a közösülő párt, vagy a környezetet veszi.
Talán három perc telhet el, amikor leveszi a kamerát a szeme elől.
– Gyerünk! – int a párnak, és az átjáró lépcsője felé indul. Ebben a pillanatban a passzázs másik végén rendőrautó fékez. Hárman ugranak ki, egy nő sárga mellényben, és két férfi egyenruhában.
Cobra észreveszi őket, majd rohanni kezd az ellenkező irányba.
– Mi va…? – még be sem fejezi a kérdést Ottó, rájön, és már sprintel ő is, Emíliával együtt.
A korábban bevált taktikának megfelelően szétválnak, hárman háromfelé futnak, be a panelházak közé. Csanáddal a konténerektől olyan 25-30 méterre állunk. A rendőrök elrohannak mellettünk, ügyet sem vetnek ránk. Szemből újabb rendőrjárőr érkezik. Felmérik a helyzetet, csikorognak a gumik, egyértelmű a szándék, be akarják keríteni a menekülőket. Zavarban vagyok, Csanád is tanácstalan. Számomra egyértelmű, hogy semmi közünk ahhoz, ami történt. Én jegyzetelek, magnófelvételt készítek, és tulajdonképpen Csanád – bár néha Cobra kezére dolgozik – csupán egy érdeklődő. Az persze gondot jelenthet, hogy nála van egy fényképezőgép…
Visszaérkeznek az első rendőrök, maguk előtt terelik Emíliát és Ottót. A Wartburgnál igazoltatják őket. Újabb járőrkocsi érkezik, immáron a harmadik, feláll a járdára, pár lépésnyire Cobra Mercedesétől, amellyel az eredeti tervek szerint menekülni kellett volna. A hátsó ülésen Bella ücsörög. A rendőrök heves „rádiózásba” kezdenek. Alig telik el néhány perc, megérkezik Cobra is, öt rendőr társaságában. Őt is igazoltatják, ki kell ürítenie a zsebeit a rendőrautó motorházára. A rendőrök közben már a Mercedest kutatják át, ami azért kellemetlen, mert a táskám ott maradt az első ülésen. Feljegyezésekkel, határidőnaplóval, kulcsokkal… Csanáddal az árkádok alatt próbáljuk megközelíteni az igazoltatás helyszínét, igyekszünk kerülni a feltűnést. Hiába, mert egy civil ruhás – nyilván nyomozó – kiszúr bennünket; három rendőr el is indul felénk lassan, komótosan.
– Jó napot kívánok! Igazolják magukat! – lépnek hozzánk.
Fiatalabb kollégája és egy copfos rendőrlány áll mellette,
ilyesfajta arckifejezéssel: „Ne lacafacázzunk, tépjük szét őket!”
A fiatalabb rendőr észreveszi, hogy Csanád kabátja feltűnően kidudorodik.
– Maga meg mit őrizget a kabátja alatt? Hadd lássam csak! Aha! Mi ez? Egy fényképezőgép?
– Igen. Az.
– Maguk fényképezgettek, mi? Na indulás!
Elveszik a gépet, meg a személyi igazolványokat, és már terelnek minket is a rendőrautóhoz. Pár lépés, de legalább addig is van idő töprengeni. „Fényképezgettek?” Miért a többes szám? Nálam mindössze egy összetekert újság van. Most még a jegyzetfüzetem sincs nálam, bent hagytam a kocsiban.. Csanád győzködi a rendőröket, hogy ő nem is fényképezett, de láthatóan ez senkit sem érdekel. Én csendben vagyok, egyelőre nem időszerű előhozakodni azzal, hogy „kérem szépen, én újságíró vagyok”. Csanád nem adja fel, külön-külön minden rendőrnek elmagyarázza, hogy ő nem is fotózott. Azt mondja, hogy mi csak álldogáltunk, jó messze, azt sem tudtuk, mi történik.
A válasz rövid.
– A kapitányságon majd tisztázhatják magukat.
Visszaadják a táskámat, elveszik viszont a Cobrára szerelt
magnót és a mikrofont. Mázli, hogy éppen az akció előtt cseréltem kazettát, így a legizgalmasabb beszélgetéseket sikerült rögzíteni.
13 óra 30 perc. Csanád társaságában beültetnek az egyik rendőrautóba. Van még útitársunk a hátsó ülésen, egy fiatal zászlós. Éppen az elkobzott fényképezőgépet nézegeti.
– Jó kis gép. Sokat érhet… Van rajta felvétel?
– Van – bólint Csanád.
– És ha kinyílna az ajtó, s kiesne? – somolyog a rendőr.
– Kinek lenne az jó, ha kiesne? – kérdezi Csanád kissé megütközve.
– Magának biztos, hogy nem lenne jó – állapítja meg a rendőr.
Aztán csend, várjuk a sofőrt, alkalmunk van mélyen elgondolkodni az előbb hallottakon, vajh’ mit is akart ez sugallni.
Aztán elindulunk. Bekapcsolják a kék villogót, aminek egész úton olyan a hangja, mintha egy kenetlen darálót tekernének.
Alig teszünk meg néhány métert, amikor az autót vezető rendőr felcsattan:
– Megáll az eszem! Pornót forgatni fényes nappal! Ráadásul egy ilyen forgalmas helyen! Hogy jut eszükbe egyáltalán
ilyesmi?
Csóválja a fejét, nem vár választ.
A IV. Kerületi Rendőrkapitányság udvarán állunk meg. Ebben a pillanatban megszólal Csanád mobilja, a zászlós ennek egyáltalán nem örül.
– Na, azt kapcsolja ki gyorsan! Az eljárás alatt nem lehet telefont használni! Egyébként is elveszik, a SIM-kártyát meg úgyis ki kell belőle venni.
Elég kemény ez a hang, egyre idegesebb vagyok. Egy rendőrnő nyitná az ajtót az én oldalamon, de nem megy. Bentről próbálom felhúzni a biztonsági reteszt, de nem engedi. Az első ajtó felől benyúlva ellöki a kezem.
– Nem maga! Majd én! Itt azt csinálja, amit mondanak!
Beterelnek minket egy pinceszerű folyosóra, a falat undorító zöld színre festették. Nyilván azért, hogy könnyű legyen lemosni. Már ismerős a Lipótról…
A rácsos ajtó hangos csattanással bezárul.
– Tessék akkor szépen a fal felé fordulni! – kurjantja el magát egy rendőr, és azzal a lendülettel már meg is fordítja Cobrát.
– Ezt lehet nézegetni – mutat a falon valamire -, amíg nem szólítják! A beszédet meg befejeztük! Rendben?!
Sajnos az L alakú folyosó végén én vagyok az utolsó, így csak Csanádot és Cobrát látom, pedig érdekes lehet a kanyar utáni helyzet is, amit a hozzám eljutó hangokból próbálok rekonstruálni. A rendőrök Emíliával foglalkoznak.
– Vegye le a kabátját! – szól az utasítás, amit nagy röhögés követ. Persze, mert nincs a kabát alatt semmi – a csizmán kívül.
– Elnézést! – próbálkozik mellettem Csanád előbb halkan,
majd hangosabban. – Elnézést!
– Mit akar?
– Azt a másik lányt a kocsiból miért engedték el?
– Melyik másikat?
– Hát amelyik a kocsiban hátul ült.
Tényleg! Nem láttam Bellát az igazoltatás óta.
– Kit? Ennek a barátnőjét? – bök a rendőr a fejével Emília felé. – Igazolta magát, aztán elengedtük.
– Akkor minket Krisztiánnal miért nem? Mi sem csináltunk semmit!
– Maradjon csendben, majd tisztázhatják magukat később! És forduljon a fal felé!
Lopva Csanádra nézek, látom, fel van dúlva, egy megértő félmosolyt küldök felé, aztán gyorsan tovább tanulmányozom a fűtőcsöveket a plafonon.
Kis idő múlva fiatal rendőr jelenik meg. Kissé tétovázik, majd rám bök:
– Legyen mondjuk… , maga. Hozza a cuccát is! – mutat a táskámra.
A folyosóról cellák nyílnak, az ügyeletesszoba előtt régi, kopott íróasztal.
Ketten fogadnak: egy köpcös, szürke egyenruhás férfi, meg egy fiatalabb, vékony.
A köpcös megszólal:
– A táskát adja ide, álljon az asztal elé, és pakoljon ki mindent a zsebeiből!
– Rendben – mondom -, de eddig nem nagyon volt alkalmam beszélni, most azért elmondanám, hogy újságíró vagyok. Itt az igazolványom, Havas Henrik riportkönyvéhez gyűjtök anyagot.
Az őr rám néz, gondolkodik kicsit:
– Én meg a fogda vezetője vagyok, és nem én hozom a döntéseket. Ha maga újságíró, később tisztázhatja magát a kihallgatáson. Meg… legalább lesz miről írnia.
– Mégis, meddig kell itt lennem?
– Ó, attól ne féljen! Legfeljebb nyolc órát. Amire még négyet – indokolt esetben – rátehetnek.
Kinyitja a táskámat, majd felhördül:
– Azt az istenit! Hát mik vannak ebben? Mi ez a rengeteg szar?
Füzetek, filofax, elemek, kazetták, térkép és még ezer apróság. Kezdjem el neki magyarázni, hogy ezzel a táskával legalább három hétig kihúzom, ha ledobnak Vietnamban? Inkább hagyom…
– Na, akkor – mondja a köpcös diktálom.
A fiatalabb új lapot nyit az előtte fekvő rózsaszín nyomtatványon, majd írni kezd.
– Kazetták… öt darab. Fekete bőrmappa, egy darab… Három kulcscsomó, aszongya, egy, kettő, három… tíz darab kulccsal.
Elérkezünk a vadonatúj mikrofonomhoz, tegnap vettem. Modern design, egy acélszürke, rácsos henger, az alján két kis acéltalppal.
A fogda főnöke kis ideig forgatja:
– Na, azt mondja meg nekem, hogy ez micsoda!
– Mikrofon.
– Aha… – És diktálja tovább. – Egy mikrofon, három elem…
Aztán elérkezünk a második mikrofonhoz, aminek végén fekete szivacs van, vezeték satöbbi.
– Ne segítsen! Kitalálom! Ez is mikrofon. Ugye?
Bólintok, miközben zsebeimet ürítem ki az asztalra. A pénztárcánál tartok, amikor megszólal a fiatalabb rendőr.
-Abból is mindent!
És már érkezik is a következő utasítás.
– Vegye ki a szíjat a nadrágból, a cipőfűzőket a cipőből!
Jókora halom kerekedik az asztalon, nem tudom követni,
hol van, az adókártyám mellett hever a jogosítványom,
foszlott papír zsebkendők keverednek széthulló feljegyzésekkel, aprópénz potyog a földre.
– Ezek azért meglesznek a végén is, ugye? – kérdezem a köpcöst aggódva.
Nem válaszol. A tárcában lévő papírpénzt számolja.
– Egy darab tízezres, három darab ezerforintos… – veszi sorra a bankókat, a fiatal rendőr szorgalmasan körmöl.
Az idősebb pár másodperc múlva elérkezettnek látja az időt, hogy válaszoljon a kérdésemre. Felém fordul, közelebb hajol, majd nagyon lassan, kimérten a szemembe néz.
– Nem tudom, miért kell azt sugallni, hogy esetleg nem lesz meg valami!
Nem válaszolok. Amikor elkészül a leltár, vissza kell rámolnom mindent a táskába, a táskát bele kell raknom egy zsákba, majd meglepő módon le kell vetkőznöm… Az alsónadrágnál megállok. Aztán azt is le kell tolnom bokáig. Az idősebb rendőr a ruházatomat aprólékosan áttapogatja, nyilván szúró-vágó eszközt keres. Miután nem talál, megengedi, hogy felöltözzem. A fiatal rendőr elém tolja a nyomtatványt.
– Itt írja alá, hogy mindent leltárba vettünk.
– Aztán vidd a kettesbe, Pisti! – szól a főnök, majd eltűnik a zsákkal.
Elkísérnek a kettesbe. Piszkosfehér vasajtó, rajta kisablak, fémlemezzel takarva. Alul-felül reteszek, középen lyukak a lakatnak.
– Maga szerint mikor lesz ebből kihallgatás? – kérdezem a kísérőmet.
– Hááát… nem tudom, mert tele van a fogda, és fent csak két írógép van. Majd szólítják.
Becsapódik a vasajtó, záródik a retesz, kattan a lakat, és már egyedül is vagyok. Sok látnivaló nincs, barnára festett deszkából összeácsolt priccs, tenyérnyi ablak, sűrű lyukú ráccsal, és fekete pókhálókkal.
Leülök a priccs szélére, leveszem a cipőm, hátamat a falnak támasztom, törökülésben felhúzom a lábamat. A cellába szűrődő zajokból arra következtetek, hogy most éppen Cobrát leltározzák. Nem tudom, hány óra lehet, talán kettő felé jár. Nem könnyű elaludni, mindig történik valami. Egyszer erős tájszólással nők veszekednek a fogdásokkal, máskor valaki hangos szóval keresi a pénzét. A Sláger Rádióban Hernádi Judit énekli, hogy, sohase mondd hogy vége…, hogy nem érdekel…, a mindenen túl a minden jön el…”
– Készüljön, Aladár, megyünk a fürdőbe!
Lábdobogás, reteszek hangja. Fürdeni ugyan nincs kedvem, de sürgősen használni kellene a mosdót. Ököllel megdöngetem az ajtót.
– Melyik az? – kurjantja egy rekedtes hang.
– A kettes… Legalábbis azt hiszem – válaszolom.
– Azt hiszi! Oda van írva, nem tud olvasni?!
Retesz, lakat, a köpcös rendőr áll az ajtóban.
– Na mi van?
– Főnök, kimennék a mosdóba.
Döbbenten rám néz, majd bal mutatóujjával megkocogtatja a jobb váll-lapját.
– Főtörzsőrmester! Látja? Ez a hivatalos megszólításom. A folyosó végén balra a harmadik ajtó. És vegye ki a kezét a zsebéből!
A megadott irányba fordulok, Csanád ott áll, a rácsnak dőlve.
– Mi van, nem jutott szoba? – kérdezem tőle, de már harsan is mögöttem a figyelmeztetés:
– Nem beszélget! Igyekszik!
– Nem oda! Az a fürdő! – kiabálja a törzsőrmester, amikor befordulnék az egyik ajtón, ahonnan vidám pancsolás hangja szűrődik ki. Biztos Aladárék azok.
Visszafelé tartok megszokott kettes cellámba, Csanádot ugyanolyan pózban látom, mint az imént. Lazán támaszkodik a rácsra. „Mi van?” – kérdem némán, szemöldökömmel, mire megrázza a támaszkodó kezét. Odabilincselték a rácshoz.
Bepróbálkozom a főtörzsnél:
– Telefonálni lehetne valahogy?
Rázza a fejét.
– A sajátjával nem tud, nekem meg nincs kinti vonalam a szobában.
Csanád megcsörgeti a „láncait”.
– Nem lehetne ezt levenni?
– Őrizetes nem lehet kint szabadon! Ott a kamera a folyosó végén, ha én magát elengedem, megbüntetnek. Mit akar, ott az a kisszék, le is ülhet! Egyébként nincs megengedve, de magával kivételt teszünk. Na mit szól?
Úgy látszik, megenyhült a törzsőrmester, még beszélgetni is hajlandó.
– Nekem egyébként semmi bajom Havassal, meg szoktam nézni a Heti Hetesben. Mondja, máskor is olyan, mint a tv-ben?
– Többé-kevésbé.
– Aha. Aztán milyen könyvet írnak maguk?
Elmondom még egyszer, beszélgetünk, megnyugtat, hogy
ez is egy jó sztori lehet, ha megírom. Aztán eljutunk odáig, hogy mennyit keres:
– Nyolcvanötezer nettó! – emeli fel a mutatóujját, aztán megismétli, hogy nyolcvanötezer, de ezt már nem nekünk, hanem a folyosó népének mondja. Kész szembenézni a saját sorsával, ez nyilvánvaló. A cellasor felé mutat.
– És én ennyiért vagyok itt mindennap! Na látják!
Nincs időm megszokni a kettest, mert nyílik az ajtó. Vékony, vörös lány, civilben.
– Jöjjön, felmegyünk kihallgatásra! De ezt most magára kell tennem – mutat egy bilincsre.
Készségesen előrenyújtom a kezem, kíváncsi vagyok az érzésre, még sosem próbáltam. Gyalog megyünk a másodikra. Az irodában Csanádot hallgatja ki egy másik civil ruhás rendőrnő. Leültetnek egy székre, leveszik a bilincset. Megkérdezem, hogy telefonálhatok-e.
– Csak azután, hogy felvettük a jegyzőkönyvet, de akkor már haza is mehet. Úgyhogy…
Látja rajtam az örömöt.
– Sajnos el kell mondanom, hogy önt ez ügyben gyanúsítottként hallgatja ki a rendőrség… Felolvasom a tényállást, a jogait, hallgassa végig, ha kérdése van, a végén tegye fel. Rendben?
Bólintok. Elkezdi olvasni a monitorról a szöveget.
– …Fényes nappal pornófilmet forgattak, amit Ön fényképezőgéppel rögzített…
Tiltakozom.
– Nem volt nálam semmilyen rögzítőeszköz, csak egy összetekert újság.
– Hallgassa végig, kérem – nem sikerült kizökkenteni, folytatja. – …Hivatalból nem rendelünk ki ügyvédet… Ha ellenvetéssel kíván élni…
Nagy nehezen sikerül ellenvetést tennem. Jó háromnegyed órán keresztül tart a kihallgatás, a vége felé már egyre oldottabb a hangulat. Jegyzőkönyvbe veszik az én verziómat is, visszaadják a személyimet, majd megint megbilincselnek.
– Erre mi szükség van?
– Hivatali szabályzat. Nézze, én három fejjel kisebb vagyok magánál, a kísérés közben bármikor nekem ronthat, fellökhet. Hivatalosan liftet sem használhatunk. Így most gyalog felmegyünk a negyedikre, ahol fénykép készül magáról, és ujjlenyomatot vesznek a 2000. évi adatrögzítési törvény értelmében.
A negyediken egy alacsony, fekete férfi – nyilván bűnügyi technikus – már Csanáddal foglalkozik. Kapok egy széket, arra leülhetek, de a bilincs rajtam marad.
Falhoz állítják a pácienst, állványt raknak elé, számsorral. Aztán készülhet a fotó szemből és mindkét oldalról. Ezután következik az ujjlenyomatvétel, nem csak az ujjakról, hanem a kéz éleiről is, sőt az egész tenyérről. Kicsit unom magam, kipróbálom, sikerül-e megfordítanom a csuklómat a bilincsben. Egyrészt nem sikerül, másrészt úgy rászorul a kezemre, hogy borzalmasan fáj. Csanád után én következem. Kedélyes csevegést folytatunk a pornószakmáról. Tíz perc múlva megint kattan a bilincs, visszamegyünk a fogdába a táskámért. A technikus kísér, nem túl lelkesen. Kint már sötét van, a folyosó egyik irodájából fény szűrődik ki, az ajtó nyitva, bent ketten ülnek, civil ruhások: az egyik a számítógépen játszik, a másik karba tett kézzel, becsukott szemmel meditál.
A liftajtónál megemlítem a szabályzatot.
– Tényleg? – néz rám a technikus és megrántja a vállát. – Én a liftet választom. Tőlem maga mehet gyalog, ha akar.
Nem akarok.
Végre leveszik rólam a bilincset, visszakapom a lefoglalt holmimat. Az a fiatal rendőr adja vissza, aki délután a jegyzőkönyvet írta.
– Lehet igyekezni, nézze át, hogy minden meg van-e, de gyorsan, mert nekem még dolgom van!
A nadrágszíjat veszem föl, de úgy látszik, hogy túl lassan,
– Mondja, maga nem érti? Ne itt öltözzön nekem, ellenőrizzen, oszt’ menjen!
– Hol öltözzem?
– A kapunál, vagy mit bánom én!
Mennék, nagyon szívesen, de azért a leltár alapján ellenőrizni próbálom, hogy visszakaptam-e mindent.
– Minden megvan? – kérdezi a köpcös főtörzs.
– Azt hiszem.
– Inkább nézze meg rendesen, mert nem kell a baj egyikünknek sem.
A legfontosabb dolgokat átnézem, megvannak. Vállamra veszem a táskát, kezemben a cipőfűzőkkel elindulok a kapu felé. Rápillantok az órámra. Pár perc múlva hat óra. A bejáratnál Cobra és Csanád álldogál.
– Hát ti?
– Megvárom a csajt, kifizetem a munkáját – mondja Cobra. – Veled minden rendben?
Ácsorgunk egy darabig, aztán Cobra elunja magát.
– Ááá, franc! Nem várok én a csajra, majd odaadom neki a lóvét máskor.
A rendőrség tíz nap múlva visszaszolgáltatta a magnót, a mikrofont és a kazettát. A nyomozást megszüntették.

Mocskos pornó: Casting 2

– Kitől hallottál rólam? – kérdezi Laura, életem második pornómenedzsere.
Ezúttal nem kezdek el pánikolni, nyugodt hangnemben odavetek neki valami hihetőt.
– Az ügynökségünk nem foglalkozik bóvlival. Egyre többen vagyunk a szakmában, és egyre több a színvonaltalan produkció. Mi csak profi munkát adunk ki a kezünkből.

– Nem probléma, hogy kezdő vagyok?
– Nem, sőt! Főleg hozzád hasonló, tapasztalatlan lányokat foglalkoztatunk. Munkát szerzünk nekik, segítjük őket mindenben. Ha már befutottak, és egyedül is boldogulnak, elengedjük a kezüket. Kizárólag filmezéssel foglalkozunk, nem mutogatjuk őket különféle erotikus rendezvényeken, nem visszük őket vibrátor show-ra, meg egyebek.
– Ezek szerint másképp csináljátok, mint Kovi?
– Igen. Nála nagy szerepet kap a lányok reklámozása. A filmezésen kívül erotikakiállításra viszi őket, fellépéseket szervez nekik, meg hasonlók. Ebből ő többet profitál, mint a csajok.
– Szóval szerinted kihasználja őket?
– Háát… Valamennyire végül is igen. Azok számára, akik nálunk dolgoznak, fontos a diszkréció. Inkább kevesebbet keresnek, mintsem felfedjék magukat. Persze ha valaki magyar filmben is szeretne dolgozni, az minden további nélkül megoldható. Akkor például Összedolgozunk Kovival.
– Úgy hallottam, nem jó, ha valaki egyszerre több céghez is leszerződik.
– Így van. Az maga ellen játszik. Az sem szerencsés, ha túl olcsón adja magát. Nem kell, láttam egy kis költségvetésű filmben – mondják róla később. Sokan mégis beleesnek ebbe a csapdába, mert hamar elköltik a pénzt, a pornószakmában pedig nincs zsinórban munka, mondjuk két hétig semmi, ott áll pénz nélkül az illető, és belemegy. Mi éppen ezért egy bizonyos ár alá nem megyünk. Ez üzletpolitika.
– Mennyi a ti részesedésetek, és mennyi az én részem?
– Húsz százalék a miénk. Ha kapsz egy szerepet külföldön – mondjuk Barcelonában mi nem megyünk veled, csak elkérjük a keresetedből a részünket. Szóval százalékra dolgozunk. Előfordult, hogy egy producer a filmtől függetlenül elvitte magához a lányt hétvégére. Ez már az ő magánügye, mi nem futtatunk senkit.
– Szerintem ez már a prostitúció kategória.
– Miért? Csak szórakoznak egy kicsit!
– Azzal nincs is baj, de pénzt kér érte.
– A filmezésnél is.
– De az munka, ez meg magánélet.
– Ha jól néz ki a pasas, és kedves is, miért ne?
– Na jó, szerintem ezt zárjuk le. Úgy tűnik, ebben nem fogunk egyetérteni. Beszéljünk inkább arról, hogy mivel keresem a legtöbbet?
– A normálért… tehát amikor egy fiúval vagy, és vaginálisan dug, kapod a legkevesebbet, aztán jön az anál, és legvégül a dipi. Ez ér a legtöbbet.
– Dipi? Az meg mi?

– Amikor két fiúval vagy egyszerre.
– Ezért lehet a legtöbbet kapni? Azt hittem, hogy az análért.
– Nem, az anált többen vállalják, így az kevesebbet ér.
– Hát ez nagyon furcsa. Azért az mégiscsak fájdalmasabb, mint két fiúval lenni. Az anált a prostituáltak közül is csak kevesen vállalják be.
– Tudom, nálunk mégis másképp van. Na és te mit vállalsz
be?
– Ezek közül bármelyiket.
– Komolyan? Hozzád hasonló lánnyal még nem találkoztam. Mármint olyannal, aki ezek közül mindegyiket bevállalta volna. A legtöbben megszeppennek, amikor hallják, hogy dipi meg anál.
– Ez elég meglepően hangzik, főleg ha valaki ebből akar megélni.
– Ismerek olyat, aki pszichésen teljesen leblokkol az análnál. Szereted a szexet?
– Persze! Nagyon is.
Elmosolyodik.
– Hát ez nagyon jó! Akkor sokat fogsz keresni.
– Miért mosolyogsz? Nehogy már azt mondd, hogy ebben is kivételnek számítok! Ki lehet ezt bírni másképp?
– Azért nem mindenki ilyen. Sokan csak végső elkeseredésükben, a pénz miatt jelentkeznek.
– Van valami megkötés megjelenés tekintetében?
– Nincs. A lényeg az arányosság és a szexuális kisugárzás. A hangsúly a testen van, az arc már mellékes. Persze azért ne legyen ronda, de azon sminkkel sokat lehet segíteni. Na, akkor mutasd magad!
Már szinte vártam…
– Teljesen jó. Főleg a feneked. A férfiak a kifelé gömbölyö- dőt szeretik. A tiéd tökéletes. Mindössze lehetne egy kicsit feszesebb.
– Egyetértek. Híztam attól a rohadtfogamzásgátlótól. A mellem nem kicsi?
– Egyáltalán nem. Megmutatlak Antoniónak is, jó?
– Kinek?
– O is filmezéssel foglalkozik. Producer.
– Antoniát inkább hanyagoljuk, ha lehet.
– Ahogy akarod. Na, hogy döntöttél?
– Még gondolkoznom kell, de szerintem menni fog,
– Rendben. Következő alkalommal, első lépésként csinálunk rólad egy CD-t. Elküldjük külföldi cégeknek, ha kellesz nekik, hívnak. Csinálunk fotókat is, amiket megtartunk referenciának.
– Oké. Akkor majdjelentkezem.
– Várom a hívásod. Kikísérlek.
– Nem szükséges, köszi, kitalálok egyedül is. (Egy másik castingot itt olvashatsz.)

Sokan pornóznának a pénz miatt

Egyedülálló férfiak és nők, családosok, párok, gyermekeiket egyedül nevelő apák és anyák jelentkeznek itthon pornócastingokra. A jelentkezők nagy hányadát a tartós munkanélküliek teszik ki, a Tutti Frutti Party pornós cég tapasztalata szerint féléve megszaporodott a jelenség.

Zömmel a tartós munkanélküliek jelentkeznek pornócastingra. „Szeretnénk érdeklődni, hogy párként vagy szóló fiúként milyen filmekhez kerestek szereplőket és mik a feltételei a szereplésnek? Mi egy házaspár vagyunk (L: 28/F:32 éves). Pusztán anyagi okokból kérdeznénk még, maximum azt mondjátok, hogy nem. És hogyha ebből havonta 70-75 ezer forintot ki lehetne hozni, az nekünk egy igazán nagy pénznek számítana, cserébe normális keretek között vállulnk mindent, ami mindkét félnek jól esik” – ehhez hasonló leveleket kap rendszeresen a pornócég szerkesztősége. A pornócastingra jelentkezők 75 százaléka tartósan munkanélküli, jellemzően a gyermeküket egyedül nevelő férfiak és nők küldik el a teljes életrajzukat a pornóvégnek. A nehéz anyagi helyzetre hivatkozó levelek körülbelül egy évvel ezelőtt szaporodtak meg, féléve pedig általánosnak mondhatók.
„30 és 45 közötti, párok, nők, férfiak, családanyák azok, akik jelentkeznek. Zömmel harmincasok, egyedül nevelik a gyerekeiket, elváltak és munkanélküliek lettek. Az emúlt időszakban nagyon keményen elszaporodott ez a jelenség, a tartósan munkanélküliek szinte bármire hajlandóak lennének, hogy valahogy pénzhez jussanak. Ezeknek a nagy része családos, és a pornót is bevállalná” – mondta a Tutti Frutti szerkesztője, Wally. Hozzátette, rengetegen teljes életrajzot küldenek jelentkezésként, amiben részletezik az életüket. „Van, aki olyan komolyan veszi a casting dolgot, hogy komplett életrajzot küld, mintha normális munkára jelentkezne. Vannak köztük anyukák, akik megírják, hogy ‘három gyerekemet egyedül nevelem, teljesen reménytelen az anyagi helyzetem, szeretném kipróbálni magam, mert azt hallottam, hogy rengeteget lehet keresni.” Kovács ‘Kovi’ István is tapasztalta mindezt, bár hozzá nem érkeznek szívszorító jelentkezések. „Úgy gondolják, hogy könnyű pénzkereset, azt gondolom, hogy az ilyenekből lesznek a családi problémák és tragédiák. Nem gondolja át, hogy mi lesz ennek a következménye pár év múlva, amikor szembesülnie kell a múltjával. Amikor majd pár év múlva az iskolában az orra alá dörgölik a gyerekének” – mondta Kovi a Velvetnek, és azt is elmondta, a filmeken meglátszik, ha valaki csak és kizárólag pénzért akar a felnőttfilmekben szerepelni.
Az, hogy nehéz, kilátástalan anyagi helyzete miatt kezd el valaki pornózni, nem újdonság, a Velvet minden, ami pornó blogján hetente írunk pornószínészekről, kivétel nélkül mindegyikük az anyagiak miatt kezdett el pornózni. Ez mindig is így volt, azonban a megszaporodott mennyiség az, amire a pornós cég szerkesztőségében felfigyeltek. „Az elmúlt egy évben kezdődött, az elmúlt fél évben pedig elképesztő mennyiségű hasonló témájú jelentkezést kapunk. Megrázó, amikor egy ilyen levelet elolvasok, én tényleg átérzem, hogy mennyire szörnyű helyzetben vannak. Az ilyen jelentkezőknek mindig megírom, nem igaz, hogy több százezret lehet keresni, és hogy aludjanak még rá legalább hármat. Ha ezek után is ki akarják próbálni, ám jöjjenek. De általában nem jönnek soha többé. A pornó azoknak való, akik a végtelenségig exhibicionisták, szeretik, és élvezik ha megmutathatják magukat. Egy átlagember, akiben nincsenek meg ezek a tulajdonságok, és csak az anyagiak motiválják, nyomorultul fogja érezni magát a pornóban.” A jelentkezők a rövid leírásban, hogy miért szeretnének pornózni, és mit vállalnak, nyomatékosítják nehéz anyagi helyzetüket, ahogy az alábbi levélben is látható.
Nem lehet megélni ma Magyarországon csak a pornózásból – „Kedves Pornócég! Filmezésre jelentkeznék szóló hölgy kategóriában. Én szegedi vagyok 32 éves 168 cm 51 kg szőke (festett) haj, barna szem, vékony testalkattal. A szexben szinte mindenre nyitott vagyok (egyedül a popó szex kizárt ). A lányokat szeretem, biszex vagyok. Mindenképpen szeretnék lehetőséget kapni ebben dolgozni, mivel úgy tudom nem kevés pénzeket fizetnek a szereplőknek. Hosszú távon szeretnék ebben dolgozni. Az oka még az is hogy szeretem az erotikát nyílván ha prűd lennék nem jelentkeznék ilyen munkára. A másik az, hogy nekem kell megoldanom az anyagi gondokat. Sajnos munkát nem kapok a három gyerek mellett, ami normál munka lenne így a keresést már fel is adtam. Mellékelem a részletes életrajzomat.”
Wally a Velvetnek elmondta, tudomása szerint Magyarországon az elmúlt két évben nem készült profi, magyar produkció. Véleménye szerint gyakorlatilag halott a pornógyártás, ezért nincs annyi napi munka, hogy valaki kizárólag ebből meg tudjon élni. „Ha Magyarországon lenne is pornó produkció, profi, nem amatőr, fogalmam sincs, hogy mennyit kereshetnének. Az elmúlt két évben az én tudomásom szerint nem volt olyan, hogy igazi, nagy produkcó készült volna, hogy például medencés házat vagy hajót bérelünk. Külföldiek jönnek ide dolgozni, de azt hallom, hogy ők is főleg amatőr színészekkel dolgoznak.”
A pornóra jelentkezők nagy hányadán túl azok is rendszeresen küldözgetik fotóikat, akik szexet várnak. A pornócastingosok szerint a jelentkezések 25%-a olyanoktól érkezik, akik valamilyen problémával küszködnek. Például kis méretűek, esetleg testi hiányosságuk vagy valamilyen perverziójuk van. Ők pornótól remélik a szexuális életük fellendelülését.

Mocskos pornó: Casting

– Ha már itt tartunk, vetkőzz le, hadd nézzem meg, hogy mid van!
Ettől tartottam. Vadul kutatok az agyamban, milyen indokkal lehetne ezt most megúszni. Keresem a lehetséges menekülési útvonalakat. Nincsenek. Megszeppenve és a lehető leglassúbb mozdulatokkal elkezdek vetkőzni. Mikor az utolsó ruhadarabhoz, a bugyihoz érek, kicsit tétovázom, végül magamon hagyom.
– Zavarban vagy?
– Ááá, nem… Kissé. Tudod, még kezdő vagyok. Lassan, a lábujjamtól a fejem tetejéig, gondosan végigmér.

– Ühüm. Jóóó. Gyerekmelled van, de aranyos.
– Kitől hallottál rólam? – szegezi nekem a kérdést Gábor, a pornómenedzser, rögtön a bemutatkozás után.
– Ö ö ö.. e gy haveromtól.
– Na és hogy hívják?
– Nem tudom. Mármint, úgy értem, úgysem ismered. O is mástól kapta az infót, akit még én sem ismerek. (Juj, de „frappáns” vagy! Ebből hogy dumálom ki magam?!)
– Áhá. Na és mit szeretnél? (Baszni bazmeg, baszni! Ezt az idióta kérdést!)
– Ez pornó, tudod, ugye? (Valamelyikünk itt nagyon hülye.)
– Persze, hogy tudom. Ezért vagyok itt.
– Azon belül mi érdekel?
– Miből választhatok?
– Film, fotó, akt… Bár azt nem nagyon viszik.
– Háát, az aberrált dolgokat leszámítva lényegében bármit bevállalok. Szóval nem szeretnék senkit lepisilni és az animalszexet is kihagynám, ha lehet.
– Jesszus, miket beszélsz! Mi ilyenekkel nem foglalkozunk!
– Örömmel hallom. Aktot mondtál? Kell az még valakinek?
– Van, aki ezt igényli. A kövér felesége helyett inkább szép lányokat nézeget.
Miközben beszélgetünk, felbukkan két álmos képű – egy fekete és egy szőke hajú – lány. Tipikus trendi nők. Pornószínésznők – világosít fel Gábor. A fekete nem is rossz. Szép test, bájos arc. Már amennyit a smink látni enged. De a szőke… Két lábon járó Barbie. Bár nem, Barbie jó nő… Túlhidrogénezett hajával, szoláriumozott bőrével és túlszedett szemöldökével maga a „megtestesült természetesség”. Az egész lány egyetlen nagy száj, kicsit túlzásba vitte a plasztikai sebész. A tekintete semmitmondó. Ez kell a férfiaknak? – morfondírozom magamban. Valószínűleg elég soknak, mert a csaj nyitott tetejű Cabriójához tipeg.
– Pornóztál már? – szakítja félbe gondolataimat vendéglátóm.
– Nem, még nem.
– Hány éves vagy?
– 22. Számít ez valamit?
– Egyáltalán nem. Várj csak, mutatok valamit! Csak, hogy tudd, miről van szó – és elővesz egy szépen kivitelezett, színes, vaskos, külföldi újságot. Lányok minden mennyiségben, természetesen ruha nélkül. Különböző pózokban, különböző segédeszközökkel és péniszekkel. A férfiakból csak ennyit látni. Meg kell hagyni, tényleg szépek. Mármint a lányok. De mintha minden lapon ugyanazt a nőt látnám, szinte lehetetlen megkülönböztetni őket. Meg is kérdem Gábort:
– Ez direkt van így?
– Erre van igény.
– Arra, hogy mindenki ugyanúgy nézzen ki? Szoláriumozott bőr, túlszedett szemöldök. Szőke vagy fekete haj… Ráadásul ugyanaz az árnyalat. Platinaszőke, hollófekete. Platinaszőke, hollófekete. Hopp, itt van egy barna, a mindenit! Még az arcuk is egyformának tűnik.
– Azért nem. Nézd csak meg, ez a lány mennyire más.
– Igaz, több a szemöldöke!
– Na, látod, milyen igényes képek? Gyönyörű! – mutat rá az egyikre.
(Hát, amennyire egy pezsgőspohárból spermát majszoló nő annak nevezhető)
– Te erre felizgulsz?
-Ááá! Ahhoz túl régóta dolgozom már a szakmában. Ők itt az újságban mind a mi lányaink. Külföldön már sztárok, de itthon nem vállalják magukat. Csak néhányan, mint Maya vagy Michelle… Ez a lány például hosszú évek óta dolgozik nekünk, kint már sztár, de csak most határozta el magát arra, hogy itthon is vállalja magát. Eddig titkolta, most azonban hirtelen a szülei elé állt, és megmondta nekik.
– Tudod, ki ez? – mutat egy másik képre. – Mike Tyson. Ez itt mellette két magyar pornósztár. Mit gondolsz, mennyit kaptak ezért a képért? 12 000 dollárt, csak mert híresek. Erről beszélek. Nekünk nincs szükségünk arra, hogy újabb arcokat keressünk. Már nem csinálunk nagy castingokat. Ezért kérdeztem, hogy kitől hallottál rólam? Nézz csak hátra!
A szekrényen „pornó-Oscarok”
– És nincs is itt az összes… Ezek a csajok dögre keresik magukat.
– Többet, mint te?
– Újságíró vagy, vagy mi? Annyit kérdezel! – mondja, és felkacag.
Felszabadult nevetést tettetek én is, közben a bugyimig leizzadok.
– Én szinte semmit sem keresek. Csak húsz százalékot kapok. Élvezetből csinálom. Már tíz éve. Imádom! Ismered ezt a lányt? – mutat egy újabb fotóra, ahol egy szőkeség két fiatalemberrel hancúrozik.
– Valahonnan ismerős, de nem tudnám megmondani, hogy honnan.
– Itt ment el az előbb az orrod előtt – mondja nevetve.
A döbbenettől meg sem tudok szólalni. Mindig is tudtam, hogy sokat számít a smink, na de hogy ennyit?
Gábor félreteszi az újságot, és fényképeket vesz elő.
– Nézd meg, milyen helyeken, milyen körülmények között forgatnak a pornószínészeink! Ezek most készültek Mallorcán.
Hát igen! Mintha képeslapokat vagy utazási prospektusokat nézegetnék. Tengerpart, pálmafák, luxushotel…

– A repülőjegyet, a hotelt és az ellátást is fizetik nekik. A kívülállók elítélik a pornót, de fogalmuk sincs arról, hogy mekkora a fényűzés. Ha tudnák… Akiket a plazákban látsz, drága ékszerekkel, a legdivatosabb ruhákban, biztos lehetsz benne, hogy pornóznak. Csak itt, Magyarországon 400 olyan lányról tudok, aki ezt csinálja. Aki eddig eljött hozzám, nem bánta meg. Ez nem prostitúció, én nem kényszerítek senkit semmire. Nekem tök mindegy, hogy dolgozol-e vagy sem. Ha karriert, pénzt, hírnevet akarsz, jó helyen jársz. Már csak én és F. számítunk a szakmában, a többiek mind eltűntek.
– Hogyhogy?
– Hagyták, hogy a lányok több cégnek is dolgozzanak. A producer pedig ott vásárolt, ahol a legkevesebbet kellett fizetnie.
Így se a lány nem járt jól, se a menedzser.
– Világos.
– Van logikád, látom. Te intelligens vagy, itt kevesen azok. Nem is tudod, hogy milyen nehéz meló ez, mennyi szervezést vesz igénybe. De nagyon érdekes, nem?
Látva, hogy bólogatok, lelkesen folytatja:
– Ez az egész olyan, mint egy valóságshow. Manipuláljuk a világot. Mi és ti, pornószínésznők. Tudjuk, mi kell az embereknek.
– Szerinted, miért van ilyen nagy igény rátok? Mármint a pornóra.
– Megadjuk a férfiaknak azt, amit otthon nem kapnak meg. Kint az a szokás, hogy a vásárló egy válaszborítékot is kap a filmhez, amiben pornószínésznők nevei vannak. Bejelöli, hogy kivel van leginkább megelégedve, ezért olyan nagy a rivalizálás a lányok között. Illetve azt is leírhatja, hogy mit és kivel szeretne látni. Leszbit, vagy két lányt és egy férfit, esetleg többet, mit tudom én. Még a történetet is kitalálhatja. Tehát lényegében ő állítja össze a filmet. Ha megcsináljuk, nyilván megveszi, hisz’ ez kell neki.
– Vannak kritériumok a tekintetben, hogyan nézzen ki egy pornószínésznő?
– Nincsenek. Mindenképp legyen erotikus kisugárzása, és élvezze, amit csinál. Ez nagyon fontos! Ha bejön hozzám egy lány, jól megnézem, és ha látok benne fantáziát, maradhat.
– Na és bennem látsz?
– Igen.
Ezt bóknak veszem, tekintve nehezen überelhető csapzott- ságomat. Nem igazán készültem. Szakadt farmer, póló, sportcipő. Na és a hajam… No comment. Ha ebben, a kívánatosnak legkevésbé sem nevezhető állapotomban lát bennem valamit, tényleg profi az ember.
– Ha már itt tartunk, vetkőzz le, hadd nézzem meg, mid van!
Ettől tartottam. Vadul kutatok az agyamban, milyen indokkal lehetne ezt most megúszni. Keresem a lehetséges menekülési útvonalakat. Nincsenek. Megszeppenve és a lehető leglassúbb mozdulatokkal elkezdek vetkőzni. Mikor az utolsó ruhadarabhoz, a bugyihoz érek, kicsit tétovázom, végül magamon hagyom.
– Zavarban vagy?
– Ááá, nem… Kissé. Tudod, még kezdő vagyok.
Lassan, a lábujjamtól a fejem tetejéig, gondosan végigmér.
– Ühüm. Jóóó. Gyerekmelled van, de aranyos.
– Ezt most a méretére érted?
– Nem, az pont jó. A mellbimbódra gondoltam – mondja, és a két ujja közé csippenti, majd körbejár. (Most már tudom, milyen szexuális tárgynak lenni.)
– A fenekedből ne adj le, az pont jó.
Miután körbeér, megáll előttem, és lehajol.
– Ez vakbélműtét nyoma?
– Igen.
– Jó, majd alapozóval eltüntetjük. A derekadból és a hasadból kéne leadnod egy kicsit, de nem sokat.
– Az mit jelent?
-Mmm… Két, esetleg három kiló. A hajadat pedig megnövesztjük. Három-négy hónap, és úgy átalakítalak, hogy magadra sem ismersz.
– Kösz. Ennyire tragikus?
– Dehogyis. Mindenkivel ezt csinálom. Olyan még nem volt, hogy valakit ne alakítottam volna át. Nézd meg, hogy nézett ki Maya és Michelle, mikor idekerültek! – és egy falra kitett fotóra mutat.
– Jéé! – hüledezem.
– Olyanok, mint a diáklányok, ugye? Nézd meg őket most!
Nekem sokkal jobban tetszik, amit a képen látok, de inkább magamba fojtom a véleményem. Maya egyszerűen gyönyörű. Tényleg olyan, mint egy diáklány, de mindamellett romlatlan és tiszta szépség. Semmi mesterkélt nincs benne.
– Bár Michelle smink nélkül még mindig úgy néz ki, mint egy kislány – folytatja Gábor. – Simán elmennék mellette az utcán. De ha kisminkelik! Mint egy díva! A mellei is gyönyörűek. Semmi szilikon. Gyere, mutatok valamit!
A számítógéphez vezet.
– Látod ezt a lányt? – mutat egy szőke, lenőtt, hullámos hajú, mosolygós, de nem túl attraktív nőre. – Semmi különös, ugye? Sőt! Az arca pattanásos, ezt a képen nem annyira látni. Akkor most nézd meg ezt! – mutat egy másikra.
A fotón egy ébenfekete, szögegyenes hajú, hamvas bőrű, hibátlan alakú, női szemmel is kritizálhatatlan csaj látható.
– Látom. Összehasonlíthatatlanul szebb, mint a másik.
– Pedig a kettő egy és ugyanazon személy.
Ritkán fordul elő, hogy nem tudok megszólalni, de most egy hang sem jön ki a torkomon. Beletelik egy kis időbe, mire magamhoz térek.
– Na ne! Ezt nem gondolod komolyan! Ne haragudj, de ezt nem hiszem el! Egyszerűen semmi közös nincs bennük. Hogy lehetne a kettő ugyanaz?
– Én fotóztam őket, úgyhogy elhiheted. Mindenkiről készítek egy egész alakos képet. Egyet, amikor először jön hozzám, és egy másikat akkor, amikor már készen van. Később megmutatom nekik, hogy mi lett belőlük. Legalább annyira meglepődnek, mint te. Jézusom, így néztem ki?! -kiáltanak föl. Ez a lány is alig ismert a régi önmagára. Gyere, csinálok az arcodról néhány képet! Megnézzük, mennyire vagy fotogén.
Belenéz az optikába.
– Fordítsd oldalra az arcod! Na, nem is rossz! Sőt! Egész fotogén vagy! Elég gyerekfejed van. Majd tininek adunk el.
(Előbb a mellbimbóm, most meg a fejem…)
– Eztán mi a dolgom?
– Megadom a másik számom. Gondold át, hogy akarod-e, aztán hívj fel, és elkezdünk dolgozni. Csinálunk rólad egy fotósorozatot, elküldjük ide-oda, elviszlek mindenfelé, bemutatlak a fontosabb embereknek, szóval megismertetlek mindenkivel, hogy tudjanak rólad.
– Rendben. Akkor majd jelentkezem. Köszi, szia! (Egy másik castingot itt olvashtsz.)