A második mondat után tisztában voltam vele, hogy nem fogok unatkozni. Akár többes számban is érvényes lehet ez az első benyomás alapján kialakított megállapítás, hiszen erősen nyitott személyiségével, szemmel láthatóan örömmel vesz pártfogásába. Nem fogunk unatkozni!
Amikor mondták a recepción, hogy 2 ágyas szobák vannak, s a „kolléga” már elvitte a kulcsot, kicsit tartottam tőle, milyen szobatársat kapok. Majdcsak kibírom ezt a hetet! Ki találta el, hogy egy továbbképzésnek 5 naposnak – 4 éjszakásnak – kell lennie? Ráadásul jó messze otthonról, még esténként meg sem lehet szökni. Vagy nem érdemes…
Kopogtam az ismeretlennel közös szobánk ajtaján, majd beléptem. Letette a kezéből az ingeket, és kedélyesen üdvözölt:
– Remélem, nem vagy a jó hangulat ellensége, jól elleszünk itt pár napot, üdvözöllek! Karcsi vagyok – Kezében, ahol az előbb még a bőröndből kihalászott ingköteget láttam, egy pálinkásüveg bukkant elő, címkéjével felém. – Húzd csak meg, Imi, jobban bírod a gyűrődést!
Végigheveredett az ágyon.
– Nem ittam még bele, söröztem – mondta, tanakodásomat látva.
– Én is inkább sört innék! – böktem ki.
– Találsz a minibárban, a vendégem vagy. Ne igyál azért sokat, mert drága, majd inkább lemegyünk, van itt pár jó presszó! Csapolt sör, zenegép! Mi kell még a boldogsághoz? Na mi? Ne találgass! Valami, amit hoznak a nők magukkal, azon ülnek! Hihihihi!
Úgy tűnt, beszélgetni nem nagyon kell, már ami az én felemet illeti, beszél ő kettőnk helyett is. Olyan egykorúak lehettünk, ám kortalan, sportos külsejével +- 10 év eltérés is belefért.
– Mikor kezdődik? – érdeklődtem a programról mégis, beszélgetésképpen, bár jól emlékeztem a napirendre: többször is elolvastam bosszankodva. Méghogy öt nap?!
– Kit érdekel? – fordította felém a fejét. – Nem azért jöttünk ám… Hallgass a tapasztaltabbra! Engem mindig elküldenek mindenhová, már diplomám lehetne a sok képzésből. Tudod te, miért vagyunk itt?
– Mert küldtek? – próbálkoztam.
– Akkor még nem kellene eljönni, csak mondanánk otthon, hogy jó volt, hasznos volt. Figyelj: hasznos volt! Ezt kell mindig mondanod, ha azt akarod, hogy máskor is eljöhess. És így senki nem fogja firtatni, mi is történt, mert ha érdekelné, ő jött volna el. – Hatásszünet. Hogy bír csendben lenni? Furcsa. – Szóval azért vagyunk itt, mert sok a nő, ők szeretnek ilyen helyre járni. Miért sok a nő? Mert itt szabadon pasizhatnak! Na, mi miért vagyunk itt? Most már értheted: legyen nekik kikkel pasizni!
Letettem a pálinkásüveget a hűtőre, mert meglepetésemben eddig szorongattam.
– Egy jószolgálat, ez a mi feladatunk! – folytatta. – Segítünk egymáson, mármint mi a nőkön, a nők meg ugye rajtunk. Annyit segítünk, amennyit csak bírunk! Önzetlenül!
Kivettem egy aprócska üveg sört és lehajtottam a tartalmát. Majdnem félrenyeltem, amikor hallom az ágy felől:
– Aludni fogok vacsoráig, majd megköszönném, ha felkeltenél. Ha meglepetést akarsz nekem szerezni, felküldesz egy jó nőt, bebújik mellém az ágyba és kelteget.
– Nem jössz az előadásokra? – csodálkoztam.
– Nekem vacsorával indul a program, fittnek kell lenni, ha ma már be akarunk csajozni. Vagy mondhatom egyáltalán a te nevedben is? Be akarunk csajozni? Vagy hagyjuk őket üresen?
– Mondhatod – adtam meg magam készségesen.
– Ne felejtsd: a csajok is azért jöttek, amiért mi! – Oldalára fordult.
Kipakoltam a bőröndömből: 5 ing, 5 alsó, 5 zokni, 1 nyakkendő, 2 nadrág, piperetáska. Még a kocsiban maradt 1 zakó nadrággal, de – gondoltam – elfér az ott.
– Ha lemegyek, bezárom az ajtót, a kulcsot leadom a portán. Ott mindig nézd meg, ki van-e akasztva! – Nem is fordult felé, úgy sorolta el még e pár fontosnak vélt tudnivalót, vagy házirendet. – Ha nincs a portán a kulcs, a szobában vagyok. Na most: ha kívül fityeg az ajtóban, akkor gyere nyugodtan, iszunk egy sört. Ha azonban belül van a kulcs, tehát a portán sincs, kívül sincs, akkor vendégem van, legyél egy kis türelemmel!
– Érthető, rendben van! – válaszoltam.
– És én is így fogom érteni a te játékodat a kulccsal – tette hozzá.
Lesétáltam a lépcsőn, és körbejártam az elkerített területet. Több épület, különféle nagyságú és stílusú, közöttük – tényleg – pár kocsma is. Nekem majdnem minden vendéglátóhely „kocsma”, ez afféle gyűjtőfogalom.
Az épületek között egész modern, félig modern és régi stílusú vegyesen található, közöttük sok fa, bokor, fű, virág. Az a típusú éppen virágzott, aminek a szára a zöldhagymához hasonlít.
Többen még ekkor érkeztek, parkolni próbáltak a füves területeken, fák között, aki pedig szerencsésen meg tudott állni valamelyik épület kisméretű parkolójában, ott is maradt. Úgy láttam, legalábbis a most érkezők között a többség nő. Tudhat valamit ez a Karcsi!
Egy lapos tetejű ház irányába – ebben lehet az előadóterem – több kiscsoport is tartott, kezükben jegyzettömb, toll, a csajok vállán táska. Arrafelé fordítottam mélázó lépteimet.
Hosszú asztalrendszer U alakban, a legtöbb széken már ott a jegyzettömb, így foglalja a legjobb helyeket tulajdonosuk. Projektor, írásvetítő, hangosítás, ahogy az már egy ilyen népes, országos szintű szakmai képzéshez illik.
Leültem – közel a zsűrihez, távol az ajtótól -, ahol még akadt néhány üres szék. Meg is jegyezte a mellettem helyet foglaló, nagyon kopasz, rikító nyakkendős koma:
– Innen nem tudsz megszökni!
Mosolyogtam válaszul. Gyors bemutatkozás, ő Zoltán.
Lassan megtelt minden ülőhely, úgy látszik, számítanak a Karcsi-féle vendégekre, akik távol kívánják magukat tartani az eseményektől, hiszen nem is jutna már neki, csak állóhely. Így is tervezhette, most pedig jót alszik a szobában.
Néhány köhintés után a házigazdának nevezett előadó hosszasan beszélt e továbbképzésre fordított napok várható hasznáról, és részletesen bemutatta az elhangzásra kerülő témákat és azok előadóit. Ismertetette a napirendet: Ma délután már csak 2 kávészünet lesz (zúgolódás), este viszont zenés, svédasztalos vacsora (elégedett moraj). A továbbiakban mindennap 9-ig reggeli, 12-13 óra között ebéd, 19 órakor vacsora, pénteken pedig ebéddel ér véget a nagyon hasznosra tervezett – nevezzük így, mint az előadó: – konferencia.
Végignéztem az U mindkét szárán, kívül-belül. Szemben velem egy nőiesen telt csaj – mellei majd’ szétfeszítették a fehér blúzt – ahányszor átsiklott rajta a tekintetem, vagy picit megpihent a ciciken, mindig megértően mosolygott rám. Igéző, kívánatos mosoly fogadott minden alkalommal. Nem ő volt azonban a legszebb! A falat nézte, vagy az ablakon át a fákat? Sosem láttam a tekintetét annak a vöröshajú csajnak, aki mintha szórakozottan rajzolgatna közben, ám sem a papírra se másra nézve ült, lábai keresztben… Ha lenne konferencia szépe választás, egyértelműen ő vinné el a koronát!
Sok olyat megfigyeltem még, közben rá-rámosolyogva a szemben ülő szőke cicisre, akivel szívesen eltölteném ezeket a napokat. Tudhat valamit ez a Karcsi! Hogy is van ezzel az egymás megsegítésével? Remélem, erről a kezdeményezésről tudnak a csajok is!
A mellettem ülő – Zoltán – buzgón olvasott. Nem a jegyzeteit, mégcsak nem is valami szakirodalmat ám! Apróhirdetési újság volt négyrét hajtva, azt böngészgette. Közelebb hajolva jól láttam, hogy a társkereső rovat kötötte le a figyelmét. Észrevéve érdeklődő pillantásomat, gyors mozdulattal bekarikázott valamit, és átnyújtotta az újságot.
„20 éves, szőke lány ma estére partnert keres! Tel:…” – olvastam.
– Mikori ez a lap? – kérdeztem súgva.
– Mindegy az! – magyarázta Zoltán. – Minden estére keres, ezek olyan hirdetések. És ezek környékbeliek, itt szereztem az újságot.
– Mit akarsz újságból ismerkedni? Itt vannak, mind ránk várnak! – mutattam apró mozdulattal a konferencia résztvevői felé. Gesztusomat a szöszi kisajátította és mosollyal jutalmazta.
– Igazad lehet, de én nem akarok udvarolgatni és vagy lesz belőle valami, vagy mehetek haza pénteken dugás nélkül… – suttogta Zoltán. – De majd meglátjuk még!
A délután további része sok beszéddel, mosollyal telt – azaz: amíg ott tartózkodtam. Ugyanis az első kávészünetet felhasználva nem tértem vissza az U asztalhoz. Lesétáltam a partra, végigjártam az aprócska település turistáktól hangos utcáit. 6 óra körül a szállás felé vettem az irányt – szólok Karcsinak.
Kulcs kívül. Úgy látszik, máris életbe lépett a házirend.
Benyitottam. Erre nem számítottam! Tömény illatfelhő vágott az arcomba. Karcsi javában készülődött, és mindent magára locsolhatott, amit csak talált nagyméretű bőröndjében.
– Hogy vagy? – érdeklődött vidáman. – Vannak-e nők? Ekkora dudákat – mutatta – nyomkodnék!
– Legalább 70 százalékban csajok vannak, találtam neked valókat is… Lehet segíteni rajtuk! – Tetszett ez a bölcsessége egymás kölcsönös megsegítéséről.
– Imi, tudd meg az igazat! Mind nekem való! Úgy engedett el a feleségem, hogy tankoljak, amennyi jólesik, de majd otthon motorozzak. – Látszott, hogy nem először meséli ezt, gondolom, a felesége minden alkalommal így bocsátja útjára. – Hát én tankolni is fogok, tunkolni is, de ilyen távolságban még motorozni is, nem hallik hazáig a motorzúgás. Ahogy a libanyom sem látszik meg a vízen.
Jót mulattam ezen. Egyébként is tetszett ez a közvetlenség, nyitottság, fékezhetetlen optimizmus, ami ebből az emberből áradt. Biztos sikere lesz a csajoknál, szeretik az ilyet. Külön kinevettem a készülődéséért: amikor mindenki más szabadidőruhára cserélte a konferencia merev öltözékét – én is átvedlettem farmerba -, ő éppen most igazgatta a nyakkendőjét. Mintha így akarná bepótolni, amit egész nap elmulasztott.
– Együnk, tunkoljunk! – adta ki a vezényszót, és lesétálva a lépcsőn, keresztül a tágas, füves-fás téren, megkerestük a vacsora színhelyét.
A vacsora csendesen kezdődött, akik napközben egymás mellett ültek, meg persze a szobatársak összetartottak, beszélgetve méregették a többieket. Kétszer is beálltunk üdvözlő pálinkáért, amit a bejáratnál osztogattak. Mindent végigkóstoltam. Éppen arról tanakodtunk, minek kell a svédasztalos állófogadáshoz kés-villa, amikor valahol leesett egy tányér:
– Valaki megpróbálta késsel-villával! – jelentette ki Karcsi a hirtelen beállt csendben, élénk derültséget keltve.
Láttam a nagycicis szőkét, apróhirdetés-böngésző Zoltánnal beszélgetett, harsányakat nevetve, de tekintete mint vadászó sólyom, cikázott a teremben. Akit ez a csak beszorít a cickói közé!… A konferencia szépét kerestem, meg is találtam végre, hol állhatott volna másutt, mint legközepén a társaságnak, körülötte népessé duzzadt udvartartása, akik bizonyára a konferenciáról kialakított véleményére kíváncsiak, vagy csak osztozkodni akartak azokban a lapos és óvatos, szemtelen és provokáló pillantásokban, amik a vöröshajút illették a pasik részéről.
– El kellene menni valamerre, itt nem alkalmas… – töprengett Karcsi.- Nagy a tömeg, mindenki egymást figyeli, nem eresztenek le a nők. Itt ha megszólítasz egyet, mint fülelni kezd, mit beszélsz, holnap már új szöveget kell kitalálni.
– Elhívunk kettőt valamelyik presszóba? – érdeklődtem a tervéről.
– Nem jönnek el, mert innivaló itt is van helyben, ráadásul ez ingyenes, az meg nem… messzebbre kell csábítanunk őket.
– Próbálkozzunk? – kérdeztem, s választ sem várva elindultam nagycicis irányába.
Gyorsan változtattam is a haditerven, mert a szemközi falat borító nagyméretű tükörben megláttam, hogy az apróhirdetések szakavatott tudoraként megismert Zoltán keze nagycicis derekán és fenekén kalandozik, miközben a terem belseje felé fordulva, mintegy ártatlanul nevetgélnek-beszélgetnek. Oda mégsem kellene csatlakozni!
Számomra is váratlan húzással az est és a konferencia szépe címet gondolataimban kiérdemlő vöröshajú szépséghez léptem:
– Te ittál már? A barátommal arra gondoltunk, hogy el kellene menni innen valamerre, de nincs sofőr… – hadartam egy szuszra.
Gyönyörű zöld szemek tekintettek rám keményen, egy pillanattal később eltűnt a szigorúság, és vidám, csillogó szempár fényében olvadtam el. Úgy éreztem, egyszerűen hátat fordít, és itt maradok hülye helyzetben, ehelyett kedvesen megszólalt:
– Megittam a pálinkát, nem tehetek érted semmit.
– Akkor igyunk együtt valamit! – bátorodtam fel.
– Nem bánom – felelte, s azt hittem, rosszul hallok. Ilyen egyszerű ez?
Karcsi is nagy beszélgetésbe elegyedett a hozzá legközelebb tartózkodó, vékony csajjal, és ámuló tekintettel látta, hogy a buli vörös hajú szépével, kettesben arrafelé tartunk. Hát még ha hallotta volna, mit mond nekem a tünemény:
– Jó, hogy kiszabadítottál közülük, már nagyon untam a konferenciáról beszélgetni. Elég volt egész nap belőle!
– Én sem szeretném még egyszer végigélni, elég volt egész nap… – Örültem, hogy ilyen egyszerűen ment a lányrablás.
– Haha! Te nem is voltál egész nap, csak az elején egy kicsit! – Látni kellett Karcsit, ahogy szép lassan, nevetgélve közeledtünk! Még a meghódításra kiszemelt csajszinak is hátat fordított, ránk meresztgette a szemét.
– Láttál? – kérdeztem sután. Arra lettem volna kíváncsi: hogyhogy észrevett egyáltalán?
– Éppen az, hogy nem láttalak! Haha!
Odaértünk Karcsiékhoz, kölcsönös bemutatkozások. A vörös démon: Timi.
Karcsi kiszemeltje, akivel már nem nagyon törődött: Luca.
Csak nem gondolja a kedves szobatársam, hogy neki szereztem Timit? Én dolgoztam meg érte!
– Átmegyünk ide a kocsmába! – jelentettem ki. Három csodálkozó szempár nézett rám, nem is értettem hirtelen, mit mondtam rosszul… hát a kocsma! – Ide a presszóba.
Kezdetben csak mi jelentettük a forgalmat, de később egyre többen szállingóztak át vacsorát és unalmas totyorgást otthagyva, lassan megtelt a helyiség. A sarokban álló zenegépet megtöltöttük aprópénzzel, és sok rockandrollt hallgattunk. Beszéltünk sok-sok hülyéséget, ittunk néhány sört…
Karcsi vitte a vezérszólamot, nem fogyott ki a viccekből és sztorikból. – És akkor a kismalac… – Karját időnként Timi széktámlájára tette, mire mindkét lány arckifejezése neheztelt egy pillanatig, ekkor testhelyzetet változtatott, és mégiscsak Luca vállán pihentette a kezét. Később, az asztal takarásában, a combján is.
Rengeteg, véget nem érő, mulattató történetet tudott, s ezek a sör mennyiségével egyenes arányban jutottak eszébe. – Megint jön a kismalac… – Dőltünk erre-arra a nevetéstől, mi Timivel többnyire egymás irányában.
– Timi és Imi! – jegyezte meg Karcsi nagyhangon.
Az egyik szomszédos asztalhoz telepedett nagycicis Zoltánnal, elmaradhatatlan kísérőjével, a tárkereső hirdetés-szakértővel. Nagyon benne voltak már az ismerkedés sűrűjében, Zoltán egyik keze jó mélyen járt az asztal alatt, másikkal meg időnként megsimogatta a méretes ciciket, mikor nyúlt a poharáért. A csaj is élvezhette, mert kipirulva sikongatott:
– De Zoooltááán!
Közelgett éjfél, mikor Timi kijelentette, hogy elmegy lefeküdni.
– Kivel? – kérdezte rögtön Karcsi. – Most még választhatsz!
– Az vált be legjobban, amikor egyedül alszom, de most nem is leszek egyedül, lakik még valaki a szobában – válaszolta.
– Kizárjuk! – viccelődött Karcsi. – Kitesszük a cuccait a folyosóra. Hányas szoba?
– Jó messze… – nevetett Timi. Nem lehetett Karcsira haragudni.
– Elkísérlek – ajánlkoztam.
– Az jó lesz! – S mielőtt Karcsi is csatlakozott volna hozzánk lelkesen, felé fordulva gyorsan elköszönt. – További jó szórakozást, szép álmokat!
Alig beszéltünk az épületig megtett rövid úton, élveztük az éjszaka friss levegőjét. Az ajtóban hirtelen elém állt:
– Nagyon jól éreztem magam, köszönöm. Szép álmokat neked! – Egyik kezével már az ajtót nyitotta, miközben hozzám hajolt és két puszit adott meglepett arcomra. Mire feleszméltem, már az üvegajtó túloldalán láthattam, ahogy szapora léptekkel megy felfelé.
Nem egészen így képzeltem, de azért madarat lehetett volna fogatni velem. Valami éjjeli madarat. Most éreztem csak, hogy a sörtől én is elálmosodtam.
Visszaindultam Karcsiéktól elköszönni, azzal a szándékkal, nehogy megelőzzön a szobában, és már nem mehetnék be. Biztos fel akarja vinni Lucát, ha már mást nem sikerült… Hol aludnék?
Kis folyosóról nyílnak a mosdók… azaz még csak egy előtér, még mindig közös női-férfi, s csak innen jelzik piktogramok: ki merre tartson. Az előtérben álldogált a nagycicis szöszi – ruháját elől-hátul lázadva feszítették a dús idomok – még mindig kipirulva. Ők többfélét is ittak, ahogy láttam.
– Van itt másik kijárat valahol? – kérdezte.
– Még a bejáratot is alig találtam meg… Ez az ajtó nem jó neked? – csodálkoztam.
– Nem akarok visszamenni… ahhoz! – válaszolt bosszúsan.
– Hát ne tedd… – Kezem már az én nememnek megfelelő, pisilős kissráccal jelzett ajtó kilincsén. Egyre sürgősebb lett! Otthagytam tanakodva, majd talál másik ajtót…
Kopogás.
– Itt sincs másik kijárat? – hallatszott kintről.
– Ablak is jó? – érdeklődtem hangomat felemelve. Muris volt a helyzet.
– Ha kiférek rajta… Jaj, bocs! – ezt már bent mondta, amikor látta, hogy még tart a pisilésem elmélyült folyamata. – Segítenél?
– Miért nem akarsz visszamenni? Mindegy is… Mit segítsek?
– Megszökni az ablakon át! – Valamivel fejmagasság felett, jó nagyméretű ablak, áttetsző üveggel, rács nincs, ha jól látom.- Készen vagy?
– Nem tudtál megzavarni, már nagyon kellett. – Felhúztam a cipzárt. – Tudni kellene, hová vezet. Nézz ki, majd kinyitom, ha bírom…
Nyújtózkodva elértem az ablakkallantyút, simán nyílott.
– Felemellek, ha komoly a szándékod! – Hátulról átkaroltam valahol térd körül, és megemeltem. – Mit látsz?
– Jó lesz… letehetsz…
Ruhája derékon jóval fölül, a méretes cicikig felhúzódott, amíg óvatosan lecsúsztattam karjaim között a világosszürke-sötétszürke színekben váltakozó padlóig. A szokottnál valamivel vastagabb, erotikusan vonzó combok, vágyakat gerjesztően gömbölyödő popsi picur, fehér franciabugyiban. Talán a popsija is valamivel nagyobb, mint várható, ám a dereka meglepően vékony, ez a kontraszt még nőiesebbé teszi.
Mielőtt világgá szaladna, akár itt a férfi vécében meg kellene vizsgálni a ciciket is! – villant át az agyamon. Az egész menekülősdi homályos maradt számomra, de ezzel egy cseppet sem törődtem.
– Ki is férek, van valami deszkahalom, amire rálépek, és már kint is leszek! – lelkesedett. – Csak fordítva kellene, lábbal előre!
Úgy felemelni az ablakig, hogy a feje lenne lefelé? A lábát átdugni először… Erre nem találtunk megoldást, de közel jártam a röhögőgörcshőz.
– Kellene segítséget hívni – javasoltam. – Ketten áttolnánk.
– Olyan dagadt vagyok? – kérdezte, és csak most jutott eszébe harmonikává gyűrődött ruháját lehúzogatni valameddig, amint észrevette, hogy méregetem. – Mielőtt elfajulnának a dolgok –kommentálta a ruhaleráncigálást.
– Nagyon is formás vagy – állítottam, és így is láttam. Sőt! Vadabbnál vadabb gondolatok cikáztak, s mindegyik a gömbölyű idomokkal volt szoros kapcsolatban.
– Mindegy, megyek elölről, nincs olyan messze az a kupac! Sietni kell, mert még el kezd keresni vagy jön hugyozni… – Megfordult, nekem háttal állva, megfogta az ablakpárkányt, mintha csak úgy átszökellne. – Várj csak! Felhúzom a ruhát, nehogy elszakadjon.
Ez a ruhafelhúzási manőver, amennyiben az elszakadást volt hivatott elkerülni, számomra érthetetlennek bizonyult, kicsit szőkecsajos. Azonban figyelembe vehetjük a bugyimutogatós akció másik oldalát, a látványt, ami gerjesztően hatna még a halvérű halakra is, ezért lelkesen támogattam az ötletet:
– Jó lesz! Le is vehetnéd, majd kiadom.
– Mozizni akarsz? Az előbb láthattál már…
Húsz évesnek becsültem nagycicist. Szőke haja kócos, így még izgatóbb a jelenség.
– Megnézegetnélek még!
– Csak jussunk ki, majd megnézhetsz!
– Én csak az ajtón!…
Az előbbi pontig felhúzta a ruhát. Vad gondolatok leptek el derék alatt.
Ismét lehajoltam, fejem a popsi két félgömbjénél, kicsit térd alatt átkaroltam és megemeltem. Karja, feje, válla az első mozdulattal eltűnt. Meredten néztem a popsit: a bugyi nagy része becsúszott elől-hátul a völgybe – a fülemben csengett még Karcsi monológja: jött a kismalac hátulról… -, a fél puncija is kikandikált. Ha nem lenne ilyen magasan, hát meg lehetne dugni! Mint valami Boccaccio-történetben. Két tenyeremet rátettem a popsijára és játékosan nyomkodtam egy kicsit, aztán mégsem akartam visszaélni szorult helyzetével, segítettem a lábánál fogva, hogy át tudjon csúszni az ablaknyíláson. Még szívesen megigazgattam volna a bugyit, ha már nem húztam le, mégsem léphet így, rendezetlenül ki a kocsma vécéablakán… Amikor átértek a cipők is, megjelent egy fej – Köszi! – és az is eltűnt.
A WC-béli kaland kiverte a szememből az álmosságot, a mosdóból kijőve kicsit odaültem Karcsiékhoz, ahová már többen odahúzták a széküket a vendégek közül, mindenkit vonzott a nevetés. És megint jött a kismalac…
Szemem sarkából kajánul lestem, ahogy a szomszéd asztalnál az apróhirdetéses Zoltán türelmetlenkedik. Biztos szorulása van! – gondolhatja a nagycicisről. Nem csoda: legalább 10 percet szórakoztunk az ablakon átkeléssel, s ki tudja, a szöszi előtte már mennyi ideje várakozhatott ott. Nem szorulás, de az ablakkeretbe majdnem beszorult! – hangosan felnevettem. Nem volt feltűnő, hiszen okkal-ok nélkül mindenki nevetett egyfolytában. Többnyire okkal. – Micsoda popsi volt a kezemben! „Segítünk egymásnak” – jutottak eszembe Karcsi szavai, és ezen is vigyorogtam. Hát könnyedén tudott volna segíteni rajtam! Kicsit még félrehúzni a bugyit… A ciciket meg még nem is láttam, legalább megfoghattam volna!- Ezen sem szomorkodtam azonban, nevettem inkább, ahogy a ruha le- majd felráncigáló mozdulat eszembe jutott.
Kissé udvariatlanul, hiszen nem vártam meg az aktuális történet végét – de hát ki tudja, meddig tart Karcsinál? – elköszöntem.
Szórakozottan lépdeltem a kavicsos úton, Timi hihetetlen smaragd szemeit láttam, majd egy formás popsit fehér bugyiban, aztán szikrázóan vörös hajat, majd megint a naturális, ösztönbizsergető popsi…
Az égbolt, mint megértő tábornok figyelte az eseményeket. De miért a csillagokat nézem, amikor itt lenn történnek az izgalmas dolgok?
– Nincs kedvem még lefeküdni, egyedül meg pláne! – Honnan kerülhetett elő? Annyira erősen gondoltam volna a fenekére, hogy itt termett mellettem karnyújtásnyira?
– Ott a lovagod még a kocsmában, várja, hogy visszamenj a mosdóból. Biztos nem hagyna egyedül lefeküdni.
– Az nem! Már teljesen rám mászott!
– Nem volt jó?
– Az egy mocskos alak! Azt hitte, megvehet kilóra. Kérdezte, mit mennyiért csinálok… Mintha… Hülye.
– Nem csoda, hogy beindult, ki nem tenné a helyében. Úgy látszott, neked meg tetszik!
– Amíg játékos volt, tetszett is, még a tapizás is tetszett. De amikor azt hitte, fizet és használ… nem is értem, hogy képzelik az ilyenek.
– De ha egyszer tetszett, s még fizetne is… Mi a gond?
– Akkor sem vehet meg! Azt csinálok és azzal, amit és akivel akarok! Nem vagyok se guminő, se szexautomata, se szopógép… – Még kereste a szavakat, de úgy tűnik, többféle idevágó háztartási gép nem jutott már eszébe. – Csak bedobja a pénzt és használja… Még ilyet!
– Most mit akarsz? Hová mész?
– Mehetek veled?
– Jön a szobatársam nemsokára.
– Akivel mellettünk ültetek? Á, az megdugja a kiscsajt itt a fának támasztva! Olyan, nekem elhiheted. Sétáljunk egyet! Vagy hol a kocsid? Beülhetünk egy kicsit? Csak amíg lenyugszom, aztán megyek aludni.
– Hol is? Íme… Zenét kérsz?
– Csak csöndet! Mindjárt megnyugszom, ne haragudj…
– Semmi baj. Nem akarlak megvenni…
– Neeem? Láttam, mennyire bámultál!
– Van is mit nézni rajtad.
Percekig hallgattunk. Távolról, tompán zene hallatszott.
– Az a csaj, akivel voltál, gyönyörű! – szólalt meg mégis.
– Neked is tetszik?
Ismét csend. Belesüppedtünk a gondolatainkba. Ő még mindig háboroghatott belül, és meg képzeletben őt vetkőztettem. Főleg a cicik kiszabadítását gyakoroltam el elméletben többször, jelmeztelen főpróba gyanánt…
Vállamra hajtotta a fejét…
Nem egészen így történt! Helyesbíteni vagyok kénytelen, ugyanis csak egy tervet észleltem hirtelen, egy kibontakozó, egyszerű mozdulatsort.
Éppen csak megindult a feje felém, azzal a szándékkal, hogy a vállamon pihenjen, még szinte hozzám sem ért, ösztöneim máris riadót fújtak – nyers, egyszerű, fékezhetetlen nemiség áradt belőle -, elkaptam a derekát, kezem csúszott fel, megfogtam a cicijét, kihámoztam… Szólt az alarm, minden fronton támadtam. Pillanatok alatt történt minden.
Majdnem minden! Beszívtam izgató illatát a nyakánál, mellei között, s már az egyik kezem szokásos magasságig felgyűrte a ruháját, míg a másik már a bugyit fejtegette lefelé… amikor megszólalt:
– Vigyázz, megvan!
Ez a „megjött”, „megvan”, „piros napok” és hasonló kifejezés mindig kijózanítólag hat rám, most is ez történt. Kezeim megálltak.
– Ne ijedj meg azért! – vigasztalt-biztatott. – Maradt még, ami használható.
Nem is bírtam visszafogni magam bíztatás nélkül sem, csupán egy pillanatnyi megtorpanás, és végre megmarkoltam a cickókat.
– Szeretnéd? – kérdezte, hangosan lihegve. – Kiszállsz?
Rögtön megértettem, s megkerülve az autót az ajtóhoz álltam.
Fogtam a ciciket, s míg ő a nadrágomat tolta le térdig, lelkesen masszíroztam őket. Fenekemnél fogva magához húzott és hangos cuppanással elnyelt. Mint egy mohó boci, fejét mozgatva szívott hosszan, kitartóan.
Átnézve a kocsi fölött, mintha ex-lovagja, Zoltán sziluettjét láttam volna kilépni a kocsmaajtón, és bizonytalan léptekkel megindulni egy pad irányába.
Főtt kukorica vagy inkább szájharmonika érezhet ilyet, amikor puha ajkak kényeztetik. Hol az égen kíváncsiskodó csillagokat néztem, hol pedig a száját, ahogy fel akar falni. Összefogtam a lágy érintésű, de kemény ciciket, és közéjük illesztettem háborúra kész fegyveremet. Ösztönös csípőmozdulatokkal járattam a völgyben, megint csillagnézés… és – jelentem tábornok úrnak – a völgyből nagy erővel kiszorítottam az ellenséget.
Még utolsó erőmmel, az egyhetes képzés első napjának éjszakáján aratott győzelmem jeleként a bimbókkal is tudattam, hogy a harcot nem úszták meg szárazon.
Kicsit álldogáltunk még az éjfél utáni ég alatt, aztán andalgó léptekkel az egyik épülethez – az ő szálláshelyéhez – mentünk, elköszönés, majd gyors tusolás után nyugovóra tértem a süppedős ágyban. Ki érti ezt? Utolsó, lassuló gondolatként egy óceánzöld szempárt láttam csillogni az éji csendben.