A magyar szexus színdarabja, Tiszántúli Emanuelle

emanuelleA Szinművészeti végzősei a Tiszántúli Emanuelle címá szociográfiájából színdarabot csináltak. A szerző eredetileg az ország keleti felén végzett szexuál-mélyfúrásokat, a 80-as, 90-es évekből gyűjtött történeteket, melyben az érintettek első vagy sokadik kapcsolati-szexuális élményeikből egy sajátos mentális domborzati térkép is kialakul. A darab másik alkotóeleme a Kenguru című film zenéje, a 70-es évek magyar popja, amelyhez igazodik a jelmez is. A retró egyrészt Gálffit köti a darabhoz, hisz az ő egyik első filmszerepe volt a Kenguru, másrészt afféle körforgást is mutat: a régi, de ma újra divatos ruhák és zenék köntösében megszólaló 10-20-30 éves szövegek mintha a téma örök jellegére utalnának.
A darab dramaturgiai kerete meglehetősen egyszerű, egy vidéki művház szombat esti dizsijében vagyunk, ahová lassan szállingóznak a vendégek, persze legelőször a gondnok, majd a zongorista érkezik. A fiatalok pedig lassan betöltik a teret, ismerkednek, próbálkoznak, és mindenki elmondja a saját történetét. Némileg ellentmondásos helyzet ez: fiatal, kezdő színészek kell, hogy azonosuljanak visszaemlékezésekkel, amelyek nem mentesek a csalódástól, illúziórombolástól, az illúziók elvesztésétől. Nem egyszerű feladat ez, főleg, hogy amúgy a darab egyre erőteljesebb, egyre lendületesebb lesz, hogy aztán a végére – kissé a szexuális aktus érzelmi fokozódásának megfelelően – már lényegében egy zenés-táncos show-vá alakuljon.
Az osztály láthatóan élvezi a dolgot, és próbálja teljesíteni a feladatát. Sokak csak az első szintig jutnak, a szövegek groteszk és humoros oldalát emelik ki. Ez szórakoztató, a közönség élvezi, de így elvész az érzelmi tét, az idegenség és kulturális sokk, vagyis a társadalmi állapotok szintje. Ezek pedig igen fontosak. Hisz a visszaemlékezésekből rengeteg provincializmus, merevség, elmaradottság köszön vissza. Férfiak, akik a katonaságkor látnak először női fehérneműt (újságokban), akik kétnapos erős fizikai munkával „edzett” mocsokkal mennek el egy légyottra, akik megvetik barátnőjüket, mert az orálisan kielégítette őket. Nők, akik idegenkednek a saját testüktől, akik megalázzák maguk, akik nem mernek szólni az őket letámadó holland turista önző és velük nem törődő szexmagánszámáért. Mintha a testhez kapcsolódó felszabadult boldogság és kitörő öröm a szégyen kategóriájába esne. Szó sincs róla persze, hogy csak szomorkás és sötét történeteket hallanánk, de mindenki mond valamit, ami utal vagy rámutat erre az önszomorító, önsorsrontó konzervativizmusra.
Nyilván nem egyszerű ezeket a történeteket hitelesen elmondani, többeknek mégis sikerül. Barabás Richárd vidéki vageszként adja elő a történetét jól, Fehér Tibor tud talán leginkább parasztlegénnyé átváltozni, ahogy a pisilő lányokat megleső fiúk történetét mondja el, Farkas Dénes és Molnár Áron pedig megosztják egymás közt Kristóf karakterét, és kettévágva mondják el a fővárosi fiú és vidéki lány megrendítő erejű történetét. Meg kell említeni még H. Tamássyk Balogh Zsolt zongoristát, aki nem csupán kíséri a dalokat, hanem a darab végén maga is énekelni kezd, akár egy igazi falusi bárzongorista, sodró erővel, amely egyben groteszk is az előadásmód minőségéből fakadóan. A darab végi remek Bergendy-számot (Kikapcsolom az idegrendszerem), no meg a pazar táncbetétet aztán a közönség tombolása miatt még egyszer végigszórakozhatjuk.
Nem újítja meg a színházat a Tiszántúli Emanuelle, de kifejezetten pozitív nyomokat hagy a nézőben. Kár, hogy már csak egy előadás lesz belőle, de reménykedjünk, hogy a nyári szezonban még találkozhatunk valahol vele.
[Hírküldő]