Szerencsés Dániel – teljes film

Szerencsés Dániel és a barátja, Gyuri 1956-ban úgy döntenek, hogy elhagyják az országot. El is jutnak a nyugati határig, ahol a megbeszélés szerint egy szállodában kell megvárniuk a teherautót, amely átviszi őket Ausztriába. A menekülőkkel telezsúfolt szállóban még utoljára feltehetik maguknak a kérdést: menni vagy maradni?

Szereplő(k): Rudolf Péter (Szerencsés Dániel), Zsótér Sándor (Angeli György), Szerb Katalin (Mariann), Margitai Ági (Szerencsés Dániel anyja), Garas Dezső (Mariann apja), Major Tamás (Szerencsés Dániel nagyapja), Kern András (Kapás), Törőcsik Mari (Mariann anyja), Bodrogi Gyula (Angeli György apja), Voith Ági (Vöröshajú nő), Kishonti Ildikó (Énekesnő),

Marozsán Erika 39 évesen is ledobja ruháit

Csak 60 éven felülieknek! Egy ilyen ajánlást bizonyára sokan bántónak éreznek, de aki még nem érte el ezt a szép életkort, és úgy nézi meg a Kaland című új magyar filmet, valami hasonló fog megfogalmazódni benne.
Ha tévéjáték lenne, az év legjobbjai közt lehetne említést tenni róla, de mivel moziban vetítik, igenis fel szabad hívni a figyelmet arra, hogy nem oda való. Háztetőre sem vitték fel a kamerát a tágabb perspektíváért, bár így is bravúros, ahogy azt a néhány Szabadság-hídi autókázást megoldották. Elvileg nem zavaró, hogy a cselekmény 80 évvel ezelőtt játszódik, gyakorlatilag viszont fényesen csillognak a Demszky-golyók.
A kamaradarabos dramaturgia még nyomasztóbbá teszi az amúgy sem oldott légkört, de nagyon hiányzik az ellenpontozás. Kádár professzor (Gerd Böckmann, 64) erősödő klinika birodalmát jobban kellett volna hangsúlyozni, mert akkor az amúgy pompás német színésznek nem kellett volna ennyi klasszist erőltetni a játékába. Sebaj, ilyen a mi ezer sebből vérzőfilmgyártásunk.
Azt látjuk, ami kivitelezhető. A történet túlnyomó részét kitevő színfalas jeleneteknél a megfelelő parketta megfelelő nyikorgására is ügyeltek, az utószinkron pedig drámaibb, és jelentőségteljesebb, mint ahogy azt a színészi játék láttatja. Talán a házinénit alakító Tőröcsik Mari (75) szinte szöveg nélküli mellékszerepe érzékelteti legjobban, hogy az igazi dráma a lencse másik oldalán keresendő. A filmes mizéria miatti kesergésnek persze annyi távlata sincsen, mint az éjszakai Szabadság-hídnak Demszky-golyókkal. Szemet hunyunk, és arra gondolunk, szeretjük Márait.
A kassai világpolgár vajon mit szólna ehhez a feldolgozáshoz? Bizonyára, megjegyezné,  Marozsán Erika tökéletes választás volt a öregedő professzor még fiatalnak mondható  feleségének szerepére. Békebeli szépsége a komor film fénypontja. Érthető, hogy a  nyitányban a nézők előtt száll ki a fürdőkádból anyaszült meztelenül. Erika 39 évesen is  gyönyörű, bár nem olyan kacér, mint A szomorú vasárnapban.
Egyetlen szeretkezés nem sok, annyi sincs a Kaland című filmben, pedig Márai sem  haragudna, ha minden néző láthatná, milyen érzéki vadmacska a hősnője. A rendező Sipos József viszont drámát akart, méghozzá nyomasztó drámát, és semmi szexet. Mintha szándékosan akarta volna elkerülni, hogy túlságosan felizguljon a közönsége. A hatvan éven felüli közönsége.

A fény ösvényei – film

A filmben két történet fut párhuzamosan: az első egy sikeres modellé, a második egy ötvösmesteré. A fény ösvényei kettejük pokoljárását mutatja be. Történeteik hasonlóan épülnek fel és sajátos módon hatnak egymásra. Hosszú időbe telik, míg mindketten elfogadják sorsukat. Amikor megbékélnek önmagukkal, a szálak összefutnak: az ötvös, aki a látását és a modell, aki a szépségét veszítette el, a film végén találkoznak.

Ha egy filmnek van arca, akkor A fény ösvényei női arc. Fájdalmas szépségű. Sír és mosolyog, szomorú és boldog egyszerre.
Van egy lány. Modell, sétál a kifutón, gyönyörűszép. Akkor is méltósággal viseli szépségét, amikor lángot kap. Meggyullad a kifutón. A szépsége oda. Van egy ötvösmester. Elveszíti a látását, tanítványa mellette, ő lesz a szeme. Kettejük, a nő és a férfi sorsa fog majd összefonódni. És van egy hajléktalan. Nagydarab, karcos arcú férfi, titka van. Az ő sorsa is egy találkozás. Ennek a három embernek a történetét meséli el Mispál Attila első nagyjátékfilmjében.
Mispálnak volt két kisjátékfilmje a kilencvenes években, melyekről azért fontos megemlékeznünk, mert esszenciáját tartalmazzák szuggesztív stílusának, kivételes tehetségének. Az Angst és az Altamira olyan különleges világot mutattak meg, melyben a legendák, a félelmek éterisége korunkba – mondjuk a közeli jövőbe – illesztve összefolynak a megfoghatatlan nagyvárosi léttel. Aki látta, annak az Angst döbbenetes, az Altamira poétikus képei emlékezetébe kellett, hogy vésődjenek. A rendező most ismét összefogott az operatőr Nagy Andrással, hogy megírjon (fénnyel) néhány számára alapvető történetet.
Ezek pedig valóban fontos alaptörténetek, toposzok úgymond, ide és ebbe a korba helyezve, mégis az időtlenség atmoszférájával társulva. Mit mondhat nekünk, egyszerű nézőknek egy ötvös, egy szépség és egy hajléktalan históriája? A sorsról valamit. Arról, hogy mi történik, ha szembe úszunk az árral, vagy mi akkor, ha csak ráfekszünk a hullámokra. A elcsúnyulás, a megvakulás ellen harcolni nem lehet, de valami másért – talán fontosabbért? – igen. A két férfi és a nő sorsa összeér, mindannyian kulcsok egymás életéhez, valamennyien kellenek ahhoz, hogy az történhessen, ami lesz. Mindhárman eszközök valaminek a kezében, amely aztán mindegyiknek valami fontosat mutat. Közhelyesnek ható mondatok ezek? Csak annyira, amennyire közhelyes maga az élet – Mispál Attila pedig felvállalja, hogy egy olyan szemszögből mutatja meg történetét, ahol mindennek, mindenkinek jelentése, jelentősége van.
Ahhoz, hogy ezt az elemelt, egyszerre élet- és végzetszerű atmoszférát megteremtse, épp erre a három emberre volt szüksége: az amatőr – és csodálatosan fotogén, (kamera)érzékeny arcú – Cseh Annamáriára meg két nagy színészre, Cserhalmi Györgyre és Kovács Lajosra. Leginkább ők teszik helyre a történetet, töltik be százszázalékos jelenlétükkel, a belőlük sugárzó élet-akarással az őket körülvevő, gyakorta rideg tereket. S nem utolsósorban kell méltatnom Nagy Andrást gyönyörűen fényképezett, megkomponált képeiért.
Elsőfilmként különösen érdekes, figyelemreméltó alkotás A fény ösvényei, látszik, érződik rajta, hogy alkotója talán mégsem szűz kézzel készítette. Mispál bemutatkozása sokat késett generációjához képest, de talán érdemes volt rá várni. Hibái, esetlen mozzanatai – különösen a dramaturgia és a forgatókönyv oldalán – épp az indulás, a kezdő lépések bizonytalanságát mutatják. És ezért megbocsáthatók.